Szendrődy Tanár úr

Levegő.... igen, erre van most szükségem, mert különben  megfulladok. Ez a sok ember... honnan jönnek, és mégis hogy férnek itt el?
A falhoz lapulok, nehogy bármi kár essen bennem, közben elborzadva figyelem a tömeget. A nagyterem az a hely, ahová én soha többé nem teszem be a lábam, bár igazán beláthatnám végre, hogy egy iskolában vagyok, emberek közt, de... egyszerre ennyi... mintha Prada leárazás lenne, komolyan, csak ott nem érezném ennyire elveszettnek magam, amit persze nem hagyok kiülni az arcomra.
Életemben nem voltam még ekkora tömeg közelében,hisz magántanuló voltam, ráadásul, ha valami csoda folytán mégis több emberbe botlottam, lefoglaltam magam azzal, hogy a ruhájukat elemeztem. Na de itt, ez a talár mindenkinek egyforma, leszámítva a rajta levő címert, és ez idegesít a legjobban. Nem csak a szabadságomtól, de az egyéniségemtől is megakarnak fosztani? Mégis milyen.... vadállatok teszik ezt.
- Rendben, quiétude - motyogom magam elé, és tényleg azon is vagyok, hogy lenyugodjak. Mihelyst kezdenek oszladozni, én nem törődve a takarodó fontosságával, meg a szabályok betartásával, az udvar felé veszem az irányt. Nem érdekel, hogy hideg van, nem érdekel, hogy öt perc múlva mehetek is vissza, ki kell szellőztetnem a fejem, és össze kell szednem magam. Mennyivel könnyebb helyzetben lennék, ha felvilágosítottak volna az itteni életről, de nem, Gregorynak még csak eszébe se jutott.
- Cheval- fortyogok is mellé,és már-már trappolok, ami nem szokásom. Valami kútnál kötök ki, ami jelenleg a legkevésbé érdekel, így fogom magam, és leülök a peremére.
Próbálom emészteni azt a rengeteg mindent, ami így a napokban történt velem, kezdve azzal, hogy idejöttem, azon túl, hogy a kávés gép is kifogott rajtam, mert bár muglik között éltem, abszolút nem kellett használnom, ráadásul még el is tévedtem, és most ez. A legszívesebben torkom szakadtából ordítanék, de ehelyett, a lábamra teszem a könyököm, és a tenyereim közé temetem az arcom. Nem fázok egyenlőre, sőt azt sem érzem, milyen idő van, most ahhoz túl ingerült vagyok. Mellesleg ezt a hülye talárt is letépném magamról.

Szendrődy tanár úr

A levegő kicsit javít a kedélyállapotomon, de még mindig  egy időzített bombának érzem magam, ami bármikor robbanhat. És ezt nem akarom. Emlékszem, amikor utoljára keltem ki magamból, újra kellett tatarozni egy szobát, plusz Gregory ide száműzött, de hogy ő honnan tud erről a helyről, az rejtély. Hiába az apám, legalább is papíron, utálom. És akit utálok, azzal nem fogok leállni cseverészni, de szerintem ez egyértelmű.
Már kezdem érezni, hogy hidegebb van a vártnál, de nem érdekel, hiába tudom, csak magammal cseszek ki, mert én fogok bezsebelni egy tüdőgyulladás, még sincs az az Isten, hogy oda visszamenjek, legalább is addig nem, amíg el nem tűnik onnan az a rengeteg ember.
Sokszor elgondolkodtam már azon, mi lett volna, ha szimplán Amszterdamban maradok, ott jó volt, ó de még mennyire, de itt. Ez az egész hely bazira idegen nekem, és mindenféle előítélet nélkül mondhatom, hogy szenvedés lett itt, legyen bármennyi évről is szó. Akikkel eddig találkoztam, mások, mint én, nagyon, és ha mindenki ilyen... na nem mintha én lennék a megtestesült barátkozás, de azért pár egyén szokott lenni, akiket elviselek, de itt...
Sóhajtok, mivel egy hangot hallok, és mivel rajtam kívül senki nem olyan hülye, hogy itt üljön, bátran merem feltételezni, hogy engem szólítottak meg, na de minek. Ez egy olyan dolog, amit sose fogok megérteni, bennem sosincs késztetés, hogy odamenjek valakihez, ha egyedül van, de gondolom, csak én lehetek ilyen elcseszett.
- Üdv- motyogom némi akcentussal a hangomban. Komolyan, francia lévén az angolt előbb megtanultam, és könnyebben, mint a magyart, és az jobban is megy, de nem hiszem, hogy itt az angolommal annyira boldogulnék. A franciáról nem is beszélve.
Ahogy leül mellém az illető, a szemöldököm magasba szalad, majd fél perc múlva egy beletörődő sóhajt hallatok.
Oké, akkor beszélgessünk... persze, miért is érdekelne másokat, hogy nekem ez nem megy, és alapból kedvem sincs hozzá, na de mindegy.
- Bent sok az ember... nem bírom a tömeget- vonok vállat, sose szégyelltem eme hiányosságomat, sőt úgy alapból semmit. Gregoryra fogok mindent, miatta vagyok ilyen, hát tessék.
- És te?- gond nélkül tegezem le, nem lehet sokkal idősebb nálam, és amúgy is, itt úgyis mindenki tegez mindenkit nem? A szemeimben némi érdeklődés csillan, ami csodával egyenlő, ha rólam van szó, de hát mégis csak egy ismeretlen valakiről van szó, és most nem is akarok tapló lenni.
- Mikor kijöttem, még nem hitte volna, hogy itt ennyire hideg van- motyogom szinte magamnak, mert valamiért biztos vagyok benne, hogy ez őt nem érdekli. Fázósan fonom össze a karom a mellkasom előtt, és úgy vizslatom az idegent itt mellettem.
- Ophelia- biccentek, majd pár másodperc múlva, hezitálva nyújtom az egyik kezem, mert nekem is mindig nyújtották, amit persze nem tudok mire vélni, de ha itt ez a szokás...