---

Tele van az összes térdem a vizsgadrukkal és amikor egy évfolyamtársam szinte letarolt, hogy hadd mondhassa fel nekem a bájitaltan tételeit, én bevallom, ordítva rohantam el. Még mindig nem ástam bele magam a könyvekbe, ó igen, lehet rám húzni a keresztet, de tényleg nem érdekel. Ha jobb is, akkor sem. De melyik diák nem ilyen? Csak átlagos vagyok – és lusta -, semmi több, nincs bennem elég kitartás – és még lusta is vagyok -, meg hogy ostorozzam magam. Egyik nap csináltam olyat, hogy képregényt tettem a könyv mellé és minden fejezet után elolvastam a következő oldalt, de nem lapoztam, míg nem értem a következő végére. Aztán mi lett belőle? Órákig röhögtem ugyanazon a két oldalon, megpróbáltam egy hajtincsem befonni és olyan tisztára pucoltam a körmeimet, hogy sose láttam ilyen szépnek. Szóval, ez nem vállt be. A kőkemény tettek se, így maradt az, hogy azt teszem, ami kényelmes, csak épp nem hatékony meg gyöngyöző.
Így kerültem a lelkek udvarába, még könyvet is hoztam, mágiatöri, ez még egész érdekes, ha azt nézem, nekem ismeretlen, meg mese. Először egy hűvösebb sarokba költöztem be, olvasgattam, majd jött a kis palánta, aki most gyakorolja be élete szerepét. Ki akartam zárni, nem figyelni, majd aztán halkan mormoltam utána a mondatokat, idegesített egyszerre meg lekötött az oldalakkal meg nem haladtam. Fejem elfordítva szúrom ki a szökőkutat, ami aztán úgy hat rám, mint másra a... nos, mint egy éhezőre a falat kenyér. Valami zene is van, az se hatott meg, no de a víz? Fújtatok, izzadok, aztán felállok és papucsom lerúgva állok bele a kútba. Mindjárt más! Szinte eufória az egész, ha beszól a szoborember, nem figyelek rá, inkább csak elindulok, sétálok, kútban pedig nem illik ilyet. Csak nem érdekel. Mei-t nem is szúrom ki elsőre, csak annyit érzek, hogy valaki figyel, én meg lépek előre, még egyet, majd fordulnék meg, amikor is a talpam megcsúszik az érméken. Egy ideig kapálózok, mint valami felszállni készülő madár paródiája, aztán pedig már csak azt figyelheti a közönség, hogy hatalmas csobbanással tűnök el a színpadról, orbitális kiáltás közepette. Seggre estem, kicsit el is dőltem, édes érzés a hideg víz mindenütt, de az arcom ég. Talán a fejem is megütöttem, de gyors felülök, körbenézek és csak ekkor látom meg az eddig nem felfigyelt arcot. Óbanyek.
- Jól vagyok, minden oké! - kérdezte senki, szerintem az árhullám lefröcskölte a kicsi Hamletet mert tányérszemekkel pislog rám, még a gitárszót sem hallom. - Folytassátok csak, na! - tovább ücsörgök, hajam hátrasimítom és szusszanok egy nagyot. Ez is jobb, mint a tanulás.

---

Lehetett volna rosszabb is, be kell vallanom. Koponyatörés, elharapom a nyelvem, meg ilyenek, bár a szám sarkát sikerült, mégsem érzek vért csak a zsibbadó fájdalmat. Túléltem, le is hűltem, igaz nem a fürdős nadrágomban vagyok, de szerintem senki sem fogja ezt felróni nekem. Szerintem a fürdést sem, de nem lepne meg, ha a szoborpasas kikérné magának. Pedig már nagyon kicsi korom óta nem pisilek medencékbe, így nem kell aggódnia. Azért itt-ott fáj, a könyököm, a lábam, ahogy kicsit húzódott, meg ahova ráestem, de semmi komoly. A tenyerem alatt érzem a nedves érméket, ahogy csúszósak meg minden.
- Áhh, ez itt a normális – legyintek a másik kezemmel. - De milyen elmebetegek dobálnak érméket a kútba? - mormogok, mert tényleg, amúgy ez bűn, mert ugye ide emberek másznak be, de hát eleve nem lehetne bemászni, így szavam se lehetne. Csak van. Én is dobtam már érmét Budapesten meg akárhol voltam, kívántam is, mert azt mondták bejön, szóval be kéne fognom. Ide meg nem fürödni kéne jönni, most már hallom az évfolyamtársam szavait, bezzeg ha tanultam volna a hülyéskedés helyett..
- Nem, nem. A hátsóm felfogta a lényeget, megmaradok – pillantok felé, immáron itt van és beledugta a lábát a vízbe. Erre akaratlan vigyorodom el, mivel én kezdtem, nem hülye ötlet, ezt már ő is látja, csak nem fog úgy mászkálni, ahogy én. Szerintem. Esni főleg nem. Így maradok ülve, nekem már mindegy, a víz elvileg tiszta. Mármint, láttam gyerekeket fürödni benne anno, máshol, nem haltak szörnyet. Amúgy meg szép kenőcsöket árulnak, de nem vagyok tápos.
- Igen? Akkor, izé... - emelkedem meg, a gitározó felé pillantva. - Srác! AC/DC megy? Na? Nyomhatsz olyat, vagy vége a mozinak! - nem mintha nem lennék én sz.ros ahhoz, hogy másoknak parancsolgassak de amúgy vigyorgok, nem volt ez komoly. Aztán nyekeregve emelem meg magam, és mint az öregek, kivergődöm mellé és leülök a peremre. Csöpög belőlem minden víz, ez az élet.
- Szuper hűs amúgy, nem is értem, miért nem medencét raktak ide eleve. Télen korizni, nyáron csobbanni – mennyi bajom van.

---

Költői kérdés volt inkább, de nem baj, ha lett rá amúgy válasz. Csak tényleg nem értem, mikor és hol találta ki ezt akárki. Jó, azt már láttam, hogy volt, akik simán belenyúltak és kivettek egy marék aprót, ha nem figyelt nagyon senki olyan, de hogy eleve mi volt a késztetés az elsőre, az homály. Nem fontos, hiszen sok ilyen van, amit használunk, de senki nem tudja megmondani, hogy miért így kell.
- Áhh. Beledobhatja az egész tárcáját, ha nem jót ír, megbukik. De amúgy csak nem értem, mire jó. Hogy használt valakinek valaha? - nem voltam sose híve az ilyen hiedelmeknek meg babonáknak, a fekete macskát is inkább simogatom, mintsem bármi mást tegyek, szóval, abszolút értetlen tudok néha lenni. Viszont túléltem, túl is fogom, ha esetleg holnap is eltanyálok, az a szerencse, hogy nincs olyan kiálló izé a közelben, hogy oda beverjem a fejem, vagy hát akad, de nem most fogom ezt felmérni, meg máskor sem. Túl morbid.
- Ó – nézek én is oda. Hát, engem ez a téma nem hat meg, a lányok szokása a súlyt meg a centiket nézni, jó, addig érdekel, hogy ne legyek akkora, mint valami ház és itt ki is merül. Legyintek hát. - Arra jó, amire kell. Nem eszek sütit, nem nő akkorára, meg hát... nem is az én hátsóm a fontos – huppanok le, ennyit erről. Az én szemeim még az arcokat keresik, vagy ha valami nagyon kirívó, oda mennek, de hogy hátulról stalkoljak, az nem jellemző. Na igen, ebből a szemszögből én a béna srác vagyok. De lassan felnövök, lesz még időm nézni, bármit, és akkor érdekesebb dolgok kellenek. A zene lassan indul, majd abba is marad, nem baj, legalább megpróbálta és vigyorgok is egy sort, nem fogok leoltani, szólhat bármi a háttérben, ha már gyakorolni akar. A hely meg ugye nem csak a miénk, nem mondom viszont, hogy ha nagyon rossz lenne, akkor már mondanám ezerrel.
- De jó is az! Nektek nem? Azt hittem mindenki kap egy olyat – áztatom és lógatom a lábam lefele, bár már nem olyan rövidek, hogy ne érjen le. Fura, mielőtt elkezdtem a sulit, mármint ezt, alig értem fel valamit, most meg aztán szép lassan már a fejek fölött is át fogok látni. Az alacsony fejek fölött. Anya mondta, hogy ez így lesz valószínű, az unokatestvére kosaras és vagy 2 méter, de én annyi nem akarok lenni. Az már sok.
- Hát... elmennek. Talán nem bukok meg idén sem. A gyakorlat még mindig nehéz. Minden évben lesz? Nem lehetne csak elmélet? - könnyű lenne, de aztán majd rájövök. - És neked? Te már gondolom kicsit feljebb jársz.