[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=25&post=202772#post202772][b]Lipovszky Dóra Villő - 2013.11.21. 11:42[/b][/url]
Anna
Levegőt, levegőt, levegőt....
Ezt mantrázom egy ideje, és be is válik, mert amíg nem nyílik ki a kapu, nem kéne taccsolni. Kilépünk, és eztán sem taccsolok ki, szóval nagyon pro vagyok. Még vigyorogni is kedvem támad, mikor felsejlik valahol a közeli emlékeim között a naci.
- Mintha meglőttek volna a hátsódon.
Kontrázok rá Annára, miközben már vidáman ugrándozom mellette. Látom ám én, hogy valamit szorongat, de nem vagyok illemtudtalan, igen direkt hozok létre új szavakat... Szóval ismerem az általános illemtant, így nem kezdem rögtön faggatni.
Egy kanyar, meg még egy ellentétes, és már meg is látom, amit kerestem. Áhááá, ez az.
- Nem gondoltam volna,....
Kezdem én is a mondatom, de befejezni már nem fogom, előbb végighallgatom, amit nekem szánnak, majd utána elég, ha elmondom én is. De aztán nem teszem, mert csak nagy szemekkel, olyan meghökkenten reagálok a hallottakra.
- Pontosan ugyanez jutott eszembe.
Nézek rá, pont akkor, amikor farkas nagyságúra tárja az ajkait, hogy az a csokis valami fura sütemény nemsokára a gyomrában landoljon.
- Jó étvágyat!
Kívánom a jókívánságaimat, mire belenyomja a másikat a kezembe. Gyorsan kibontom, mert érdekel, hogy csak megtréfálni akar-e, vagy amolyan tényleg jó szándékból kapom, és be kell látnom, miután kiemelem az első darabot, hogy az pontosan ugyanolyan, mint amit az előbb nyelt le Anna.
- Óóó. Köszönöm szépen.
Reagálok a tettére, és én is belekóstolok. Óvatosan, nem úgy, mint az előbb ő, csak pici kis majszolással. Különben is nemsokára itt a kajaidő. Ez természetesen fél másodperc alatt kimegy a fejemből, és egyszer csak azt veszem észre, hogy olyan csokis leszek, mintha abban fürödtem volna meg.
Végignézek magamon, aztán nevetni kezdek szánalmas kinézetemen, és a mai tettem egyik utolsója, hogy észreveszem, Anna sem teljesen mázmentes.
- Csokis a szád sarka. Meg az egész arcod majdnem.
Jó, enyhe túlzás van a dologban, de a lényegen nem változtat, főképp akkor nem, ha...
- Zöldül, és lilul a csoki az arcodon, és mindeneden!
Kiáltok fel, az arcába mutatva, majdnem kiszúrva szegény szemét, de hát ilyen vagyok, mikor pánikolok. Vajon az enyém is olyan lesz? Át fogok valamivé változni? Nem kellett volna megennem. Biztos meg fogok halni!
És még ehhez hasonlók járnak a fejemben, de csak annyit tudok kinyögni, hogy:
- Mondd, hogy nem dobom fel a talpam!
Kiáltom pánikolva, semmint leszúrva, mert most se időm, se energiám, se tudatom nincs őt hibáztatni. Meg egyébként sem tenném, mivel ugyanúgy járt.