Drága tözsvírem

-Fújjmááár – csúszik ki a száján a gyerekes nyávogás, mikor Noel homlokon csókolja. Most komolyan, ennyi erővel egy boci is végignyalhatta volna a fejét, az sem lenne kevésbé nedves. Óvatosan letörölgeti magáról a bátyja szájából egészen véletlenül kifolyt nyálcseppeket, majd azzal a lendülettel kezét beletörli a srác ruhájába.
-Kérlek, ne magadból indulj ki! – vigyorodik el a nemi betegségek összeszedésének hallatán. Eddig meg sem fordult ilyesmi a fejében, még jó, hogy van egy – sőt kettő! – tapasztaltabb testvére, akik olyan kedvesek, hogy felhívják a figyelmét a veszélyekre. Sosem árt egy kis felvilágosító óra az ő korában, no, meg az infó is hasznos, hogy – ezek szerint – ebben az iskolában nagy a fertőzöttek aránya.
-Sajnos nem ígérhetem meg, hogy egyből megtalálom a Nagy Ő-t, aki ráadásul még neked is tetszik, és minden elvárásodnak megfelel – majdnem meghatódik, hogy bátyja ennyire gondoskodóvá vált. Majdnem. Egyébként pedig igen bosszantó, hogy eztán majd minden hímneműhez fűződő kapcsolatát takargatnia kell, nehogy a hős rellonos elkezdjen udvarlókból faliszőnyegeket gyártani. Az nem volna túl előnyös.
-Ne aggódj miattam, tudok vigyázni magamra. Ha valaki beletapos a kicsi lelkembe, esküszöm, én is beletaposok az övébe… - majd morogva hozzáteszi - és nem csak abba – szinte sértő, hogy Noel ennyire lebecsüli húga képességeit. Bár egy bátynak az a dolga, hogy védelmezze kisebb testvérét, nemde? Nellinek egy szava nem lehetne, inkább meg kéne hatódnia ezen a gondoskodáson. Talán idővel megtanulja becsülni mások szeretetét, legyen az bármilyen stílusban prezentálva.
-Akkor még jól is kijöhetünk egymással – céloz itt Kowaira. Nos, nem sok barátot gyűjtött össze eddigi rövidke évei alatt, de ezen talán senki nem csodálkozik. Nehezen nyílik meg mások előtt, és meg annál is nehezebben talál olyan embert, akit érdemesnek tartana arra, hogy megnyíljon előtte. Tulajdonképpen a legtöbb arcot igen unalmasnak véli maga körül, ezért meg sem próbál velük normális emberi kapcsolatba lépni. Noel kijelentésén most ő nevet fel igen jóízűen.
-Még hogy agglegénynek! Ne nevettess… - megrázza a fejét, s közben abbahagyja a víg kacarászást. Talán el kéne magyaráznia ennek a Michelle hölgyeménynek, hogy kitapossa belőle a lelkét, ha még egyszer padlóra vágja Noelt. Igen, ez volna a helyes. Az ő családjával senki ne szórakozzon, egy Ombozival csak egy másik Ombozi szórakozhat.
-Hol tudnék találkozni ezzel a kedves testvérpárossal? – kérdezi egészen szenvtelen hangon. Máris eldöntötte, hogy gyűlöli mind a kettőt. Michelle-t azért, mert láthatóan fontos volt a bátyjának, Mihaelt pedig azért, mert… hát csak. Ha egyszer rokonok, az egyik nem lehet jobb a másiknál.
Mielőtt bármit reagálhatna a továbbiakra, már bátyja kezei között találja, s nagyon úgy tűnik, a srác megpróbálja összeturmixolni az agyát, mert olyan erővel rázza Nellit, hogy annak majd leesik a feje a helyéről. Ilyenkor igazán bánja, hogy jóval gyengébb testvérénél, és hogy reflexei nem elég gyorsak ahhoz, hogy elkerülhesse a másik támadását. Tulajdonképpen fel sem fogja, mit mondd neki a fiú, nem is érdekli igazán, hiszen nem először hallja ezen szép és családcentrikus gondolatokat tőle.
Meg sem próbál visszaüvölteni, felesleges volna, mert Noel ordítása mellett még a saját hangját sem hallaná, de szemeiben gyilkos düh lángol. Komolyan képes lenne megfojtani a rellonost, amiért úgy rángatja, mint egy rongybabát, ráadásul nem kis tömeg előtt megy a cibálás. Aztán pedig a seggre ülés. A sok rázogatás után esélytelen, hogy egyensúlyát meg tudja őrizni, ráadásul bátyja izomból megküldi, így kényelmesen elterül a földön. Arca lángol a szégyen és a mérhetetlen düh keverékétől, de hamar felpattan a földről, hogy két lépéssel ismét ott teremjen Noel előtt. Feltett szándéka, hogy kikaparja a szemét, úgyhogy már suhan is a keze, hogy körömmel végigszántson az arcán. Talán Noelnek van olyan reflexe, hogy ellépjen előle, vagy legalábbis elkapja a kezét. ha ez nem sikerül, akkor bizony olyan mértékű barázdákat gyárt le az úriember fején, hogy akár krumplit is ültethetnek majd bele.
-Hozzám ne merj érni többet, te… - és itt valami olyan csodálatosan nőies megszólítást alkalmaz, hogy mindenkinek a képzeletére van bízva. A harag majd felemészti, úgy tombol az ereiben, s hogy kontrollálni tudja magát - már az iménti visszatámadásán túl -, inkább hátat fordít, s viharos távozásra fogja a dolgot.

Dasha

A padon ülve gondolkodom, hogy mit is kívánjak, de aztán eszembe jut a legjobb dolog. Mi lehet jobb ilyen melegben, mint egy jó nagy adag fagylalt. Órán említette, hogy a csokifagyi a kedvence. A kupa felé fordulok, és hozzászólok.
- Szeretnék két triplacsokis fagyit - mondom, majd várok egy kisit és már a kezünkbe is az édesség - Egészségedre.
Elkezdjük nyalni, mikor Dasha arról, beszél, hogy ne fizessek mindet helyette.
- Oké, értem, csak nem volt, sok barátom és nem tudom, hogy kell velük bánni, de többet nem lesz ilyen. Csak, ha te kéred - és megeresztek egy kedvesnek szánt mosolyt. Tényleg nem volt sok olyan ember, akivel jókat beszélgethettem. Próbáltuk úgy enni a fagyit, hogy ne jöjjön le a festék, ami nagyjából sikerült is.
- Lenne kedved most valami durvára felülni? - kérdezem. Nem tudom, hogy itt van-e Halli Gallie, de, ha valami hasonló van, akkor megfelel. Imádom, hogy előre-hátra, föl és levisz. Olyan érzetet kelt, mintha majdnem kiesnél - Mondjuk egy gyors, magas és pörgős valami? - mutatok az általam körülírt játékra. Gyorsan odaérünk, mivel nincs messze, és pont akkor kezdődik a menet. Két ember ülhet egymás mellett és én külsőt választom. Mikor elindulunk, az emberek már sikongatnak, pedig még be sem gyorsult. Mikor már a rendes sebességen megy, felteszem a karjaimat és én is kiabálni kezdek. Nem a félelemtől, csak annyira jó. Remélem Dasha nem süketül meg.

Gwen

Amikor meghallottam, hogy két csokisfagyit kívánt a zsákbamacskás ajándékától elmosolyodtam. Nem gondoltam, hogy még emlékszik arra amit az iskolai órán beszélgettünk. Mindenesetre nagyon kedves volt. A kívánság után a fagyi a kezünkben termett.
-Köszönöm, aranyos vagy. - Mondtam neki és elkezdtem enni a fagylaltot.
Meglepődtem, mert nem vártam ilyen könnyű választ arra, hogy ne fizessen mindent helyettem. Látszólag megértette és elfogadta.
Csak néztem, amikor mondta, hogy nem volt eddig sok barátja. Pedig nagyon kedves és beszédes lány. Általában az ilyenek a csapat középpontjában állnak.
-Semmi gond, csak kérlek hagyd, hogy ezek után már én fizessem a magamét. Te nagyon kedves lány vagy és én szeretnék a barátod lenni. De van egy közmondás: Pénzen nem lehet barátot venni.
- Nem is akartam tovább rágódni ezen, a téma túl van tárgyalva.
Megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem valami durvábbra felülni.
- De, ami azt illeti van! - Szeretem az adrenalinban dús játékokat és sportokat. Akkor érzem igazán hogy élek. Gwen rámutatott egy ilyen játékra, amire én elmosolyodtam.
-Gyerünk! - Mondtam neki izgalommal teli hangon.
Éppen ekkor fejeztük be a fagyizást. Felpattantunk a padról és a játékhoz siettünk. Beültünk az egyik "autóba" és nem kellett sokat várnunk, szinte azonnal elkezdődött a menet. A "kocsi" mindenfelé pörgött, kicsit hasonló érzés volt, mint a temetőben a fán. Itt viszont sikítoztak az emberek, még a mellettem ülő Gwen is. Én nem vagyok az a sikítós fajta, de azért látszódott rajtam, hogy élvezem.
A menet végéhez közeledve egyre lassultunk és lassultunk.
- Hú ez jó volt.
- Nagy nehezen kimásztunk a kocsikból. Alig bírtunk lábra állni, annyira el voltunk szédülve. Gwenre néztem.
- Jól vagy? Nem szédültél el nagyon?

Dasha

Látom rajta a meglepettséget, amikor azt mondom nem volt sok barátom. Szavai alapján kedvesnek tart és a barátom szeretne lenn. Pedig a legtöbb ember szerint bunkó vagyok. A suliban is mondták már páran.
- Igen ismerem, és tényleg bocsi! - kérek tőle elnézést. Miután elfogyasztottuk a fagylaltokat elindulunk az általam említett játék felé. Örülök, hogy Dashával jöttem, és annak is, hogy szereti az ilyen játékokat. A menet alatt nem sikoltozik, de azért élvezi. Miután vége van, leszállunk, de ez a legnehezebb feladat, mivel mindketten szédülünk. A hogylétemről kérdez.
- Azt hiszem...Vagyis - nem bírom befejezni, mivel a következő bokorhoz szaladok és rókázok. Elég undorító látvány, be kell, valljam. Mikor már jobban érzem, magam visszasétálok Dashához - Most már jobb, de keressünk egy mosdót.
Elindulunk keresni egyet, és nemsokkal később meg is találjuk. Gyorsan besietek és kiöblítem a számat.
- És most mit szeretnél kipróbálni? Vagy mát szeretnél csinálni?

Gwen

Amikor megkérdeztem tőle, hogy hogy van egyértelmű választ adott. Egy bokorhoz szaladt és kiadta magából azt ami a pörgés közben felgyülemlett. Nos megértem mert tényleg eléggé durva volt. De én élveztem. Kellett már egy kis adrenalin mert már rég volt olyan taekwondós edzésem amin volt ellenfelem. Anélkül meg unalmas, csak erőre tudok gyúrni.
Gwen visszajött a bokortól és kérte, hogy keressünk egy mosdót. Elkezdtem gondolkodni mert emlékeztem hogy valahol én már láttam egyet, de már nem tudtam megmondani, hogy hol.
Elindultunk az egyik irányba. Sok jó játék mellett mentünk el, de nem volt időm és nem is akartam bámészkodni, hisz el tudtam képzelni milyen rossz szájíze lehetett Gwennek. Nem telt el sok idő mire szemben találtuk magunkat az illemhelyiséggel. Gwen beszaladt én pedig kint vártam. Most, hogy volt időm a nézelődni rádöbbentem, hogy bizony megy le a nap. Szuper! Mindig is jobban szeretem az éjszakát mint a nappalt. A fények és lámpák élénkebben és színesebbek lettek.
A nézelődés közepette nem is vettem észre, hogy már kijött a barátnőm.
- Most már jobb ugye? - Mosolygok rá megértő hanggal.
Kérdezi, hogy mi legyen a következő móka. Kicsit elgondolkozok. Gondolkodás közben kiszúrta egy felirat a szemem. "JÓSLÁS". Volt kiírva az előttem lévő sátorra.
- Mi lenne ha betérnénk oda? - Azzal mutattam a jóslássátor irányába.
- Engem nagyon érdekel, hogy mit mondhat.
Elindultunk hát felé. Beléptünk a sátorba.
Jó napot! Vagyis már inkább Jó estét! Köszönök a bent ülő jósnőnek.

Nillike

Szatmári Sára Liliana

Elegem lett a rúnatanból. Jó tárgy, szeretem, de ha az ember 4-5 órát görnyed rúnák felé és azokat próbálja értelmezni, jegyzeteket készíteni, és közben beadandót gyárt, egy idő után már mindenhol rúnákat lát. Ezt pedig nem tudtam elviselni. Így amikor az órám csipogni kezdett, és a római számok helyett rúnákat láttam rajta még két pislogás után is, akkor eldöntöttem, hogy mára elég a rúnákból. Ahogy felálltam az íróasztalomtól enyhén meg is szédültem, ami rossz jelnek bizonyult, így rögtön ellenőriztem, hogy minden rendben van-e és a diétámnak megfelelően ettem is egy keveset. Végül pedig, úgy döntöttem, friss levegőre van szükségem, ezért felkerekedtem, és elindultam, hogy a kastély falain belül, mégis kívül legyek. Erre pedig egy helyet tudok, ami nagyon megfelel. Még az első napomon találkoztam itt azzal a fura Rellonos lánnyal, aki először nem akart segíteni, aztán pedig nagyon nagy segítségnek bizonyult.
Menet közben a nevét próbálom felidézni, de nem tudnám pontosan megmondani mi volt az. Olyan furcsán csengett, és nem is igazán értettem. De majd eszembe jut! Vagy nem. Ha nem az sem katasztrófa, amíg nem futok vele újra össze.
A nem túl mélyen szántó gondolataimból arra térek magamhoz, hogy oda is értem, az általam kiválasztott helyhez. Előbb a falak mentén megyek egy kört, s közben meg is pillantom az éppen festő lányt. Elmosolyodok, mert úgy látszik ez a hely, mindenkit megihlet. S bár nem szeretném megzavarni, a kíváncsiság szokás szerint erősebb, mint az illemtudásom, ezért csöndesen közelebb lépkedek, és pár méterre a háta mögött megállva figyelem, mit is alkot.
Egy darabig csak nézem, próbálom értelmezni. Hamar rájövök, hogy ő nem ezt az udvart festi, hanem egy, a képzeletében levő alakot. Vagy ha nem a képzeletéé...  igazából mindegy. Az alakról a nem rég készített rajzom jut eszembe, bár azt most rögtön megállapítom, hogy ez a lány sokkal szebben fest, mint én. Persze csak gyakorlás kérdése, tudom ám... Csak nézze meg valaki Virágot, aki negyed annyi gyakorlással most művészeti iskolába jár. Nem mintha én odavágynék... Sőt! Örülök, hogy itt vagyok, hogy ha már nem lehetek Szöulban, legalább a varázsvilágban lehetek, de attól még szeretnék én is jól rajzolni.
Közelebb megyek, és mivel nem figyelek rálépek egy faágra, ami recsegve kettétörik a talpam alatt. Nem tudom mennyire dolgozik elmélyülten, de bízom benne, hogy ezzel nem zavartam meg, tettem tönkre a munkáját. Abban bízva, hogy már tudja, hogy itt vagyok, szólalok meg.
- Nem túl vidám... - oldalra döntöm a fejem, hogy a lányt is jobban megnézhessem  aztán folytatom - talán valami baj van?
Tudom, tudom, semmi közöm hozzá. Nem is tudom mikor lettem ilyen irgalmas szamaritánus, aki mindenki iránt érdeklődik és segíteni akar. De azt hiszem, mindig is ilyen voltam, csak általában ott van a húgom, hogy neki segítsek, és nyilván, most hogy nincs velem, másokon próbálom kiélni az ilyen kényszereimet. Aztán lehet elküldenek melegebb éghajlatra. Az is egy lehetőség.

Majális
Podmaniczky Ádámackó
Viseletem

Látszott szerintem az arcomon, hogy kicsit zavarba hozott. Egy kicsit lesütöttem a pillantásom, és mosoly bujkált a szám szegletében, az elmaradhatatlan pirosságot meg hát most a hajam nem takarta el, hiszen hátra volt rakva egy hajpánttal.
- Én ismerek már pár Ádámot, de nem volt még egyik sem ilyen kedves velem, mint Te - néztem fel rá, őszinte mosollyal. Ez tény, és nagyon szimpatikus volt így elsőre.
Nekem sem lett nagyobb bajom, mint a pólójának, meg is ingatom a fejem. Szoktam esni nagyobbat is, elég gyakran ráadásul, úgyhogy ez csak azért fog az emlékezetemben maradni, mert megismertem Ádámot, és mert elég vicces jelenet volt.
- Úúú, te is szuperhős vagy, fogadjunk. Ádiman, vagy Vattacukorfiú - kérdőn néztem rá. Én mondjuk mindig inkább a hercegnőkért rajongtam, de hősök közül tutira Superman a favorit. Már csak azért is, mert jók a színei.
Lassan megkaptuk a vattánkat is, és mivel ilyen aranyos, kapott egy puszit, én meg vigyort a részéről. Egy újabb nagy adagot tömtem a számba amíg a kérdésemre hosszan válaszolt. Igazat adva neki bólogattam, és ühümöztem. Utálom azokat az embereket, akik kiakadnak, ha valaki véletlenül az útjukba áll, de Gergőék megtanítottak rá, hogy kell az ilyeneknek egy jó nagyot behúzni.
- Örülök az ilyen felfogásnak. A múltkor nekem jött valami srác, és még ő kiabált rám, hogy nézzek az orrom elé - a véleményemet ezzel kapcsolatban láthatta a duzzogó arcomon, amit vágtam, meg a hanglejtésemen. Aztán megvontam a vállam, és sóhajtottam.
- Naná! Imádom a plüssöket, bármilyet, bármilyen színben, csak lehessen ölelgetni - ezzel megragadtam a szabad kezét a ragacsos mancsommal, és amennyire a tömegben lehetett, sietve odarángattam magammal a bódéhoz, ami nem volt messze, és nem volt nehéz kiszúrni.
- Ahj de sokan vannak. Inkább ugorj be, hozz egy szépet, és fussunk - felnevettem. Persze viccnek szántam.

Bella

A klubhelységben ülök és egy női magazint olvasgatok. Nem foglalkozok a többi nyüzsgő gyerekkel, inkább elmerülök az újságban. Lassan végigolvasom az egészet és úgy döntök, hogy kimegyek az udvarra. Felszaladok a szobába, felkapok egy kényelmes fehér pólót és fekete nacit, kifésülöm a hajam, felteszek egy kicsi szempillaspirált és elindulok a folyosókon.
Nem idegen nekem az iskola, de ha az lenne, akkor sem esnék kétségbe. Elindulok tehát, hogy keressek valami nyugis helyet. Számomra nincs az egészben semmi meglepő, ellentétben a többi elsőssel. Azt is pontosan tudtam, hogy a zöldeket fogom erősíteni. Közben elérek a célomhoz. Tudom, hogy ha nem akarok első napon szabályt szegni, akkor nem maradhatok sokáig, de én szeretem az estét és így sokkal hangulatosabb. Mikor belépek, meglátok egy másik lányt a padon ülve.
Gyorsan átgondolom a dolgot. Úgy döntök, hogy bár a jó hangulattól messze vagyok, felveszem az elbűvölő arcomat. Pontosan ezért van az, hogy amikor közelebb lépek, már senki nem mondaná meg, hogy nem ilyen vagyok valójában.
- Szia - köszönök kedvesen és közben mosolygok. Nem mintha ettől függne az életem, de nem kell, hogy az első szembejövő embert is elijesszem. Igaz, hogy az egyedüllét miatt jöttem, de ha így történt, ez is alakulhat jól.

Mikor meghallja a hangom a lebegtetett vízcseppek visszaesnek a szökőkútba. Gondolom; a nonverbális varázslást gyakorolta.  Amikor megfordul, mintha kicsit csalódott lenne. Nem hiszem hogy ez nekem szól, inkább a miattam félbe hagyott varázslatnak. Azért amikor visszaköszön egy kis kíváncsiság is vegyül a hangjába.
Ha valaki ennyire megtanulja elrejteni az érzelmeit, nem lesz nehéz másokon is felismerni. Azt is látom, hogy nem az kifejezetten beszédes típus. Ez természetesen lehet rossz következtetés, de nem hiszem, hogy ekkorát tévednék.
Bemutatkozik, amiből megtudom, hogy Bellának hívják és Navinés. Nem sokat beszéltem még a sárga ház diákjaival, de nyilván nem sok dologba hasonlítunk.
- Melodynak hívnak - mondom meg én is a nevem. - De inkább csak Mely - mondom, bár elgondolkozok, hogy elmondjam-e a becenevem, de végül is miért ne? Így legalább nem lesz túl hivatalos.
- Ja, és a Rellont erősítem - teszem hozzá, mert ez lemaradt.
- És mit gyakoroltál? - kérdezem, bár pontosan tudom. Mégis, nem ülhetek csak ott, még akkor sem, ha nincs is sok kedvem a beszélgetéshez. Ebből azért nem mutatok semmit, nehogy megsértődjön a beszélgetőpartnerem.

Nem igazán tudom eldönteni, mennyire örül vagy éppen nem a társaságomnak. Látszik, hogy kicsit csalódott, de közben nem teljesen. Nem hiszem, hogy a nyitottságomat bizonyítottam volna, de azért ez rá sem teljesen igaz. Nem is vagyok az a kifejezetten ismerkedős típus, bár szeretek néha beszélgetni és új emberekkel találkozni. Igazán közeli barátaim még sincsenek sokan. Én nem szeretek valakihez nagyon ragaszkodni, mert utána csak nekem lenne rossz.
Látom, mikor kicsit csalódottan engedi le a kezét. Lehet, bebizonyítottam milyen udvariatlan vagyok, pedig nem ez vezérelt. Nem vagyok ilyen és sajnos nem is figyelek mindig a többiekre. Amikor a Rellont említem, mintha kis megértés suhanna át az arcán. Remek, akkor itt is megvannak az általánosítások! Nem mintha ebbe nem illenék bele. Tényleg egy kicsit hideg vagyok az emberekkel, de ez csak maszk, amit viszont nem szeretnék levetni. Amikor elmondja, hogy a lebegtető bűbájt gyakorolta kicsit zavarban van.
- Az jó, ügyi vagy - mondom neki kicsit kedvesebben, ne tartson már egy érzéketlen és udvariatlan lánynak. Nyilván kicsit furcsa nekem, de azt is tudom, hogy ez csak a családom miatt van így.
- És honnan származol? - kérdezem. A neve nem tűnik magyarnak, de ez ugyanúgy lehet óriási tévedés, mint helyes megállapítás. Nem tudom mit gondol rólam, de talán így egy kicsit jóvá teszem az előzőket. Még én is meglepődöm azon, hogy ez ennyire fontos számomra, de most valóban szeretnék kicsit aranyosabb lenni Bellával, mint általában. Nem sokan fontosak számomra, hisz a legtöbb ember, akivel csak felszínes a kapcsolatom, nem ébreszt bennem érzelmeket, viszont ez a lány valahogy ezt is elérheti

Látszik, hogy Bella kicsit zavarban van, amire én is rásegíthettem a viselkedésemmel. Én már rég nem voltam és most sem érzem emiatt rosszul magam, de az elhatározásom megmarad. Mostantól kedves leszek vele, és nem leszek többet bunkó. Közben egy kicsit kuncogok rajta, mikor majdnem leejti a szemüvegét. Ezt tényleg nem rosszindulatból teszem és szerintem ez most látszott is.
Megtudom, hogy Londonból származik. Akkor jól gondoltam én is. Laktam ott egy darabig, de az én életemben nem játszott fontos szerepet.
- Szintén Angliában születtem, mert az apám angol, de rögtön utána Spanyolországba költöztünk. - válaszolok neki. - 10 éves voltam, mikor anyukám szülőhazájába, vagyis ide költöztünk. - tettem még hozzá. Nem vagyok valami nyitott, de mégsem szeretek semmit elintézni egy szóval. Az már nem én lennék.
- És te? Mennyi idős voltál mikor ide jöttetek? - kérdeztem én is tőle. Nem tudtam igazán, hogy mit kérdezzek, de tudtam, hogy most nekem kell beszélgetést kezdeményezni. Nem tudtam mennyire értene meg, ha azt mondanám, ami a szívemben van. Vagyis azt, hogy nem tartom még otthonomnak ezt az országot. Ugyan a családom aranyvérű és ennek megfelelően mi mást vennének, mint egy szép kúriát, de az mégsem olyan, mint Spanyolország? Ezt azonban inkább nem osztottam meg vele, hisz ezzel könnyen megsérthetem, ha szereti és ha hazájának tartja

Nem tudom igazán,hogy kérdésemre miért jött zavarbam de végül mindegy is. Megtudom, hogy Londonban élnek. Erre nem gondoltam, de ez nyilván csak az én nem éppen tökéletes képzelőerőm.
Megdicséri Spanyolországot, majd jó estét kíván nekem természetesen spanyolul. Nem tehetek róla, ezen elnevetem magam. Elmondja, hogy mikor ott  voltak megtanult pár szót. Aztán fölteszi a kérdést amire  most nem is gondoltam, mégpedig, hogy nem kéne-e már mennünk. Igazából én vissza tudok jutni, hogy ne vegyen észre senki, de ha mégis anyáék nem örülnének neki túlságosan.
- Akkor hát, szia. Örülök, hogy találkoztunk. - mondom mosolyogva. Miután elbúcsúztunk sietve indulok vissza. Hála az istennek senkivel sem találkozok a folyosón, átmegyek a kiürült klubhelyiségen, majd a szobámba érve lemosom a sminkem, pizsamába öltözök és fáradtan esek az ágyba. Nem érzek különösebben semmit, de jól esett egy kis beszélgetés és nem bánnám, ha egy másik alkalommal folytatnánk

Az átváltozás másnapja. Reggel, mikor felébredtem, zúgott a fejem, azt sem tudtam, hogy az éjjel mi történt velem. De amint felültem, eszembe jutott minden, mert a mellkasom szokatlanul előrehúzott, és lefejeltem a térdem. Ennek hatására beugrott, hogy én jelenleg nő vagyok. Szerencsére nem volt bent rajtam kívül már senki, sokáig aludtam, fejtetőig betakarva. Úgy éreztem, tervet kell készítenem:
1) Ruhát kell szereznem
2) Keresnem kell valakit, aki szintén átváltozott
3) Vissza kell változnom
Hát tömören ennyi volt, amit ki tudtam gondolni, szóval elindultam ruhát szerezni. A lányok hálókörletébe nem tudtak a fiúk bemenni, de most megpróbáltam, hátha. Meglepődtem, hogy tényleg sikerült, úgyhogy óvatosan benyitottam, és köszöntem.
-Sz... Sziasztok! Wol... Khm! Wanda vagyok, új lány a suliban. Izé... valaki ellopta a ruhám, nem tudnátok kölcsönadni valamit?
Adtak valami fehér egyberuhát, amiben rohadt kínosan éreztem magam, mert az alja szoknya szerű volt, de mivel már semmi sem tudna himbilimbizni, pár perc után megszoktam. A terv egyes pontja kipipálva! A második az bonyolultabbnak tűnt, mert a lányoknál nem láttam senkit, aki fiú lett volna. Elindultam óvatosan a kastélyban, nehogy valaki észrevegyen, mert -bár már volt álnevem- nem igazán tudtam volna egy hiteles sztorit előadni egy prefektusnak. Sétálgattam mindenfelé, de úgy tűnt, ha mások is átváltoztak az éjszakai fürdőzőkön kívül, akkor azok jól elbújtak. Miután a kastélyon belül túl sok diákot találtam, hamar úgy döntöttem, hogy kimegyek a rétre. Mivel ott sokan voltak, továbbmentem, amíg egy számomra még ismeretlen helyre értem. Egy könyököt láttam kilógni az egyik oszlop mögül, és így messziről elég bizarrnak tűnt amit művel. Amint közelebb mentem, rájöttem, hogy tényleg a nadrágjában matat, viszont azt is fel véltem fedezni, hogy a matató fiú nem már, mint az átváltozott Hanka.
-Szia! -köszöntem rá halkan, nehogy leüssön ijedtében. Ebben a női testben olyan esetlen voltam és kicsi. Nem ehhez voltam hozzászokva, na! Nekem egy magas, izmos testem volt, ami helyett most egy gizda kiscsaj testét kaptam. -Látom, nem boldogulsz "Karcsikával" -vigyorogtam rá. -Adjak egy nadrágot? A szárát majd fel kell tűrnöd, de egyébként, mivel nem vagyok -voltam- kövér, nem hiszem, hogy leesne rólad. Odaadtam a még mindig nálam lévő ruháimat. Nem raktam le a hálóban, mert gondoltam még jól jöhet egy olyan szerencsétlennek, mint én. Leültem egy padra, és vártam, hogy leüljön mellém. -Te nem érzed úgy, hogy nem csak kívülről változtatott meg ez az átok? Mármint... Nem azt mondom, hogy egyel kevesebb bordád van, vagy ilyesmi, hanem... tudod... érzelmileg. Például ahogy tegnap behajítottad a ruhám a medencébe, az igazán bunkó volt, tudod? -néztem rá nedves bociszemekkel. -Tudod, én magamon már tapasztaltam némi változást, érzelem ügyileg. Nem a lányokat kezdtem nézni, hanem... -megborzongtam -A fiúkat. És mindig arra gondoltam, hogy ez annyira meleg dolog, és mindig elkap a hányinger, de te is olyan jóképű vagy, és... -be kellett tapasztanom a számat a tenyeremmel. Úgy tűnik, lányként sokkal locsogósabb lettem, mint fiúként.

Zoli

Napról napra jobban tűz a nap, és ezzel párhuzamban napról napra elviselhetetlenebb a hőség a tornyokban. A diákok menekülnek hűvősebbnél hűvösebb helyekre, már, ha létezik ilyen egyáltalán... A forroság szinte már elviselhetetlen, és a kastélylakók közül sokan talán már a pokolba is kívánták a napot... Kevés olyan ember van, aki még bírja ezt a kánikulát, de szerencsére Alina pont ezen kevés emberek egyike. Ő élvezi a kitűnő időt, még akkor is, ha a tanulás néha belerondít a vakító napsütésbe.
Az utóbbi napokhoz hasonlóan a lány most is imádott könyveit bújja, szinte már ki sem látszik belőlük, de úgy van vele: ami muszáj az muszáj, nincs mit tenni, a lazítás ráér majd a vizsgák után, addig meg a Leivta nevéhez hűen magol éjjel-nappal. Sajnos azonban néha szükség van egy kis kikapcsolódásra, különben begőzöl az ember... Ez történik most a szőkeséggel is, hiszen késő estig tartott  ategnapi randevú az SVK könyvvel, és most bármennyire is szeretne, képtelen koncentrálni. Így hát úgy határoz, hogy megajándékozza magát néhány óra szünettel. Összecsapja a tanulnivalót, majd a szekrényhez rajtol, ahonnan az öltözékéhez-zöld maxiruha, papucs, zöld gyűrű- egy szalmakalapot és egy napszemüveget bányász elő. A kalapot fejébe húzza, majd a tükör elé ballag, ellenőrzi az összeállítást, haján-melyet most is, mint általában kiengedve hord-igazít egy kicsit, majd nekivág a hosszú, szinte már-már végtelennek ható folyosóknak.
Nagy nehezen kikeveredik a kastély falai közül. Az irányítást megszokott mondon lábaira bízza, akik egy imserős helyre, a Fénylő Lelkek Udvarára hozták őt. A szökőkút csobogása örömmel tölti el. Bár a kút az udvar közepén helyezkedik el, ahol semmi árnyék nincs, a lány első lépései mégis ide vezetnek. Kezét a vízbe mártja, majd felfrissülés gyanánt felhevül bőrére csepegtet néhány cseppet, és helyet foglal a kút káváján.

Alina

Számomra kezd elviselhetetlenné válni a meleg, ezért amikor csak tehetem, hűvös és árnyékos helyen tartózkodom. Ma rövidnadrágot és rövid ujjú pólót veszek fel.  Most bent olyan fülledt meleg van, hogy egyszerűen ki vágyok. Sietős léptekkel ballagok kifelé az épületből, ahol még a diáksereg beszuszogja az amúgy is forróvá váló levegőt. Kiérek és végre szellő lengedez, ami nem sokat ér a nap tűző sugarai ellen. Eszembe jut, hogy van egy park, ahol árnyékot adó fák vannak, alattuk padokkal és egy szökőkúttal a közepén, ahol kicsit felfrissülhetek. Utam egyenest odavisz, majd mikor odalépek a kúthoz Alinát pillantom meg.

- Szia! Te is a meleg elől menekültél ide?

Míg válaszát figyelem addig a kút vizével lehűtőm felhevült testem.  Ezután azon helyeket keresem, ahol pad is van és árnyék is.  Jó volna olyan helyet találni ami lehetőleg közel van a kúthoz, hogyha még melegebb lenne, akkor le tudjuk magunkat hűteni.
Hirtelen belém bújuk a kisördög és óvatosan és apró cseppekben kezdem Alinára fröcskölni a vizet, közben nevetek.

- Így jobb ugye? Leüljünk vagy sétáljunk?

Adom a kezébe a választás lehetőségét.  Míg arra várok, hogy döntsön addig megint hűtöm magam a kút vizével, törölgetem vele a homlokom, a tarkóm és a csuklóm. Kellemesen hűvös és szinte azonnal hat.  A meleg szinte azonnal visszaveszi a támadást, a hirtelen melegtől észrevétlenül megszédülök így kéntelen vagyok a kút kávájára ülni. Nem is rossz, kicsit megszusszanok, majd ahogy a lány döntött felállok és mosoly kíséretébe követem.

A lány csenedesn ücsörög a kút káváján, nézi a felhőtlen, ragyogó eget, a fákat, melyek most gyönyörűen zöldellnek, a kis fűszálakat, ahogy megadóan lengedeznek az enyhe fuvallattal. A mélázásba teljesen belefeledkezik, olyannyira, hogy szinte már észre sem veszi az eléje toppanó ismerős alakot, Zolit. Meglepődik a fiú láttán, hisz a majális óta nem is látta. Rámosolyog, majd szívélyesen üdvözli őt.
-Hahó idegen! Téged is lehet látni?! A majális óta mintha a föld nyelt volna el! Mesélj, mi újság veled? Sikerült kiheverned a gumicukrot?
Az édességet emlegetve felidéződik benne a savanyú békás cukorka íze. Komiszan elvigyordoik, amikor tovább fűzve az emlkékeket felötlik benne a bohóckaland okozta rémület... Egy darabig még a múltban mereng, ám Zoli nem hagyja sokáig nosztalgiázni Linát, ujjával apró vízcseppeket pöcköl a lány felhevült bőrére. Na persze a szőkeséget sem kell félteni, viszonozza a kedvességet. Aztán jön a választási lehetőség: tovább csücsülni a kút forró káváján vagy sétára indulni a hűs lombok alatt. Alina természetesen az utóbbi mellett dönt, felpattan, és belekarol a fiúba, majd elindulnak. Néhány perc hallgatásban telik el, amit a lány arra használ ki, hogy figyelmet szenteljen a bájosan trillázó madárkáknak. Majd mikor kigyönyörködte magát bennük újabb kérdésekkel bombázza a fiút.
-És hogy állsz a felkészüléssel a vizsgákra? Tudom, hogy messze van még, de én személy szerint ki sem látszom a könyvekből. Most is épp a lazítós óráimat töltöm, mert tegnap olyan sokáig tanultam SVK-t, hogy ma már képtelen voltam bármire is koncentrálni, pluszba még jött a verőfényes napsütés... Nem tudtam a fenekemen maradni és kuksolni a Gólyalakban, szerintem ez egyszerűen képtelenség... Téged is a könyvek űztek ide, vagy spontán rádjött a sétálhatnék, esetleg megérezted, hogy itt vagyok, és aggódtál, hogy nehogy belefussak néhány elkóborolt bohócba?
Az utolsó variáció kimondása után először szélesen elvigyorodik, majd mikor már végképp nem bírja magát tartani kitör belőle  a hahota. Miután jól kiröhögte magát igyekszik Zoli válaszára koncentrálni.

Alina

Meglepődök azon, hogy ő meglepődik, majd hirtelen mosoly húzódik az arcára. Nekem is hiányzott már nagyon Alina, főleg azért, mert csak a majáliskor találkoztunk. Elnevetem magam a megszólításon, elvégre annyira nem is vagyok idegen, de neki igen, elvégre nem sűrűn futunk össze. Magamra nézek, mintha szellem volnék, csupán, hogy kicsit viccelődjek vele. Újra nevetek hiszen nem is emlékszem földrengésre, magam alatt pedig nem is szokott megnyílni a föld, pedig pár alkalommal nem is ártott volna. Azután rólam kezd faggatni, így megvárom mire az utolsó kérdést is felteszi és így majd egyben válaszolok neki.

- Igen, lehet, hacsak nem vagyok szellem és nem megyek át a falon. –
Kacsintok a lányra. – Rám fért volna párszor, de nem nyelt el a föld. Nem tudok semmi különöset, kijöttem egy kicsit levegőzni. Bekerültem a színjátszós körbe, illetve pár szorgalmit megírtam. Kiheverni az a finomat? Nem tudtam, hiányolom az iskolából, de majd felkeresek egy boltot hátha ott lehet kapni.

Tudom, hogy kérdésre ne m szerencsés kérdéssel válaszolni.  De azonnal kompenzáltam, egy normál válasszal. Ezzel nyugtatom magam.
Sétálunk, mert a lány úgy döntött. Menet közben ismét kérdésekkel halmoz el, ami nem is zavar, elvégre meleg van, nem úgy forog az agyam, csoda ha válaszolni tudok, nem hogy sok kérdést feltenni.

- Tanulással nagyritkán foglalkozok, de a készülés folyamatos. Szorgalmikkal voltam elfoglalva. Kicsit messze, de minden nappal egyre közelebb. - válaszoltam a vizsgákkal kapcsolatban, majd folytattam - Szegényke, ennyire ne vidd túlzásba, nem tesz jót. Na ez egy jó ötlet, hogy a tanulásaid között tartasz szünetet, mert egy idő után az ember agya zsong a sok tanulástól. Engem nem a könyvek űztek ide, a meleg egyrészt, másrészt valóban mintha megéreztem volna, hogy itt vagy és nem hagyhattam, hogy bohócok zavarják meg pihenőidődet.

Mondom a lánynak, néhol rá kacsintok, néhol pedig széles mosollyal kísérve mondandóm. Amikor a lány elneveti magát én sem bírom magamban tartani így vele kacagok.  Pár izzadságcseppet letörlök a homlokomról és a fák hűs árnyékába képzelem magam. Kicsit enyhül a hőségérzetem, majd töprengek, hogy most mit is mondjak, vagy milyen kérdést tegyek fel.

- Írtál már szorgalmit?  Mit csináljunk eme szép napon itt a sétán kívül?

Csúsznak ki a szavak a számon, de nem is bánom, így mosollyal minden sokkal jobban hangzik, szerintem. Remélem, nem haragszik meg a bizonytalanságomért, de melegben sokkal kevesebb ötlet születik meg a fejemben, pláne, hogy ilyenkor igyekszem hűs helyet keresni, ahonnét egy tapodtat sem mozdulok.

Zoli

Zoli türelmesen kivárja, amíg a lány minden kérdést rá zúdítja, csak aztán kezd el válaszolgatni szépen sorban. A mondatokba némi humort is csempész, amin Alina szemmel láthatóan jól szórakozik, talán időnként túlságosan is... Aztán elindul a séta, a fiú itt is hősiesen tűri Lina faggatózásait, majd kicsit megdorgálja a szőkeséget amiért nem figyel oda jobban arra, hogy kipihent legyen. Alina szégyenlősen elmosolyodik, majd mikor a szorgalmiírásra, illetve arra terelődik a szó, hogy Zoli nem viszi túlzásba a tanulást hangján talán egy lehelletnyi meglepődöttség érződik.
-Eddig csak egyet, SVK-ból. Próbálok időt szakítani a szorgalmikra, de annyira be vagyok rezelve a vizsgáktól, hogy az már csúcs! Még az álmaimban is elöjön, de komolyan! Ne nézz hülyének, de tényleg ez van... -Itt pici szünetet tart, amdj rátér a fiú tanulására.-Szóval te nem stresszeled túl ezt a tanulásosdit... Jó neked, hogy nem vagy az a túl izgulós típus! De azért időnként előveszed a tankönyveket, nem? Mondjuk te már másodikos vagy... Szerencsés vagy, hogy már túl vagy az első nagy megmérettetésen! Lennék a helyedben... Na jó, abbahagytam a panaszkodást.
Szélesen elmosolyodik, majd a séta egy darabig csendben folyik tovább. A némaságot Zoli töri meg, még pedig egy kérdéssel, ami arra irányul, hogy mivel üssék el a nap hátralévő részét. Lina törni kezdi a kobakját, majd mikor úgy érzi jutott valami eredményre, gyorsan szólásra nyitja ajkait.
-Mit szólnál hozzá, ha leülnénk és beszélgetnénk? Hallottam ám ezt-azt a folyosón rólad.-Huncutul a fiúra kacsint majd folytatja.-Ment a sus-mus rólad és Gwenről. A bökkenő csak az, hogy én nem tudom ki ez a lány. Ha szépen megkérlek beavatsz?
A lehető legbocibb szemekkel és angyali mosolyával próbálja szóra bírni háztársát, és reméli, hogy sikerül megtudnia mi igaz a kastélybeli pletykákból. Kicsit túlcsordultnak érzi kíváncsiságát, és indiszkrtének a kérdést, épp ezért még egy monadot intéz Zolihoz, mielőtt még némaságba burkolózna.
-Természetesen akkor sincs harag, ha nem szeretnél erről beszélni!

Alina

A hőségbeli társam válaszát hallgatva ámulattal adózom e táj gyönyörűségén. Megtudom, hogy eddig egy szorgalmit írt. Nem baj, az is ponttal gazdagítja a házunkat. Örülök, sőt egyenesen büszke vagyok, hogy a pontokkal eddig mi vezetünk és ezt a lánynak is köszönhetjük. Fél a vizsgáktól, pedig azok nem is harapnak. Szegény annyira stresszel, hogy már álmaiban is előjön a dolog. Ismerős a helyzet, ugyanis velem is előfordult sokszor. Mire kérése eljut a fülemig, abban a pillanatban tart egy leheletnyi szünetet. Ami eszembe jut, azt bizony ki is fogom neki mondani, de nem szeretnék a szavába vágni. Magamban közben jót derülök azon, amiket gondol rólam. Mire a végére ér, veszek egy mély levegőt és eleinte halkan kezdem a mondandóm.
- Nem szabad félni a vizsgáktól, mert csak annál rosszabbak! Vizsgákra még szép, hogy készülök, nem érdekem megbukni, ahogy senkinek – odahajolok a füléhez majd ezt súgom neki – Azért van amikor eléggé tudok izgulni – majd elhajolok onnan és normálhangon folytatom. – Igen, másodikos, mert sikerült a vizsga. Ha gondolod, szívesen segítek a vizsgákra készülni. Egyedül uncsi, társaságban több minden marad meg a buksidban.
A mondatom végén a lány fejére teszem az ujjam, nyomatékosítva azt.
Majd amikor rákérdezek mi legyen ezután, azt választja, hogy üljünk le és beszélgessünk. Egy remek árnyékos helyre esik a választás, leülünk.
- Mit hallottál?
Kezd érdekelni mit suttognak rólam a kastély folyosóin. Nem tartom magam akkora sztárnak, hogy lenne miért suttogni rólam. Majd kiejti azt a nevet, akit már annyiszor emlegettem és annyi mindenkinek, hogy már a kisujjamból kiráznám a választ.  Mikor észreveszi a lány bociszemeit, nem tud neki nemet mondani.
- Ugyan, nem szeretném, ha kimaradnál olyanból, amit elég sokan tudnak, már pletyka szinten is. Gwen, igen. Eridonos lány, épp a madárfészekben futottunk össze és láss csodát Cupidó is arra járt. Aztán úgy néz ki, hogy lesz köztünk valami – majd hirtelen ötlettől vezérelve eszembe jut egy kérdés. – Neked van már kiszemelted? Ki az? Természetesen feléd is áll, ha nem szeretnél beszélni róla, akkor nincs harag.
Teszem fel neki a kérdést, majd a madárfüttyöt hallgatva a fák lombjainak táncát fürkészem.

Lina kicsit tartott attól, hogy Zoli esetleg lenézné azért, mert a lány olyan szinten tart a vizsgáktól, hogy azt elmondani szinte képtelenség, de szerencsére nem így történik. A fiú kedvesen bíztatja és nyugtatja a lányt, hogy minden rendben lesz, nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni, mert bár elképzelhetetlennek tűnik, ezek a megmérettetések mégsem túlélhetetlenek, példa rá a minden felsőbbéves. A szőkeség kicsit megnyugszik, de a kisördög már ott bújkál benne, már ami a Gwen-Zoli témát illeti. Szegény Alinát majd megöli a kíváncsiság, persze ezt igyekszik palástolni, kisebb-nagyobb sikerrel. Nagy nehezen választ kap a faggatózásra, és úgy tűnik a folyosói pletykák igaznak bizonyulnak, az eridonos leányzoó és Zoli között tényleg alakulóban van valami. Lina elmosolyodik, hiszen imádja a boldog befejezéseket. Néhány pillanatig csend honol köztük, majd ezt a szótlanságot a lány töri meg.
-Szóval most az egyszer igazak a pletyik! Örülök nektek! Azt mondtad Cupido a ludas... Ha ő nincs, észre sem vetted volna őt? Vagy a szárnyas szerelem mester csak a hab volt a tortán?
Elvigyorodik, és hálát ad az égnek, hogy ő még nem futott össze a pelenkás angyallal, hisz akkor nem maradna idő a tanulásra... Imsét beáll néhány perce a hallgatás, ám ezt most Zoli kérdése zavarja meg, ami arra vonatkozik, hogy Linának van-e már valaki kiszemelt. A lány mindenféle arcpír nélkül válaszol.
-Nekem még nincs. Tudod olyan szinten leköt a tanulás, hogy, ha az orrom előtt állna a nagy ő lehet, hogy akkor sem venném észre... De azt hiszem van még időm, nem vagyok még olyan vénlány, hogy aggódnom kellene. De ígérd meg, hogy, ha majd látsz rajtam néhány szarkalábat idejében figyelmeztetsz, különben életem végéig átkozni foglak, hogy miattad kellett huszönt macskával élnem.
Huncutul a fiúra kacsint, miközben szélesen vigyorog.

Misi O__O

"*Az Alkot-lakbeli egyik párnájára, mely Lin tulajdonát képezi, gyöngybetűkkel megírt borítékot helyezett kora reggel egy manó. A címzés világos volt: Aileen Aurora részére*

Sürgősen meg kell beszélnünk ezt a ki kinek az ágyában alszik dolgot! Ma!

Mihael"

Lin  O__O

Látszik, hogy Bella kicsit zavarban van, amire én is rásegíthettem a viselkedésemmel. Én már rég nem voltam és most sem érzem emiatt rosszul magam, de az elhatározásom megmarad. Mostantól kedves leszek vele, és nem leszek többet bunkó. Közben egy kicsit kuncogok rajta, mikor majdnem leejti a szemüvegét. Ezt tényleg nem rosszindulatból teszem és szerintem ez most látszott is.
Megtudom, hogy Londonból származik. Akkor jól gondoltam én is. Laktam ott egy darabig, de az én életemben nem játszott fontos szerepet.
- Szintén Angliában születtem, mert az apám angol, de rögtön utána Spanyolországba költöztünk. - válaszolok neki. - 10 éves voltam, mikor ide költöztünk. - tettem még hozzá. Nem vagyok valami nyitott, de mégsem szeretek semmit elintézni egy szóval. Az már nem én lennék.
- És te? Mennyi idős voltál mikor ide jöttetek? - kérdeztem én is tőle. Nem tudtam igazán, hogy mit kérdezzek, de tudtam, hogy most nekem kell beszélgetést kezdeményezni. Nem tudtam mennyire értene meg, ha azt mondanám, ami a szívemben van. Vagyis azt, hogy nem tartom még otthonomnak ezt az országot. Ugyan a családom aranyvérű és ennek megfelelően mi mást vennének, mint egy szép kúriát, de az mégsem olyan, mint Spanyolország? Ezt azonban inkább nem osztottam meg vele, hisz ezzel könnyen megsérthetem, ha szereti és ha hazájának tartja

Nővérem <3

Toporogva állok a szépséges árkádok alatt és próbálom nem a körmöm rágni. halkan motyogva próbálom el a szavakat, amiket a nővéremnek szánok, kezemben egy apró csomag hever. Ajándékot hoztam neki. Jajj, Istenem! Annyira hiányzott és olyan furcsa lesz most újra találkozni. Alighogy beköltöztem és elkezdtem a tanulmányaim jött ez a lehetőség, a londoni tanulmányúttal. Egyik szemem sírt, a másik nevetett, miközben a szobánkból pakoltam ki olyan otthonosan berendezett cuccaimat. Aztán a vonatállomáson eljött a búcsú. Megszorítottam a kezét, majd magamhoz öleltem egyetlen perccel hamarabb született nővéremet, megígértem, hogy írok neki, aztán integettem a vonat ablakából. És úgy is volt, mindent megírtam neki, az olyan dolgokat is, amikre más nem lehet kíváncsi, csak egy nővér. És így voltak teljesek a napjaim. Nem jött ki a vonatállomásra, nem mondtam meg, hogy melyik vonattal érkezem. A kastély falain belül gondosan elkerültem, elbújtam a többi diák talárjai között. Lepakoltam, majd elmentem a városba. Most pedig itt állok és várom őt, miután egy levitással megüzentem, hogy egy különleges ember várja a Fénylő Lelkek Udvarán. Hirtelen látok valakit mozogni a fák ágai között. Ő az!
Ahogy meglátom, még mindig meglepődöm, különös érzés jár át a döbbenetes hasonlóság miatt. Mintha én nézelődnék ott, pár lépéssel arrébb. Mintha már menni akarna, hogy letámadja azt a diákot, aki átverte, mikor úgy döntök ideje felfedni magam. Kilépek az árkád oszlopai mögül és égbevetett karokkal kiáltok felé.
- Meglepetééééés! Szia, nővérkém!