Az iskolát körülvevő magas fal, mintegy biztonsági sávként szolgál a bent lakók nyugalmának érdekében. Ide érkeznek az új diákok, és kezdetben ezen a helyen tudnak ki is sétálni, miután az engedélyező nyilatkozatukat átadták a házvezetőjüknek vagy helyettesének. Ez a biztonságosabb, jobban ellenőrzött rész, ugyanis létezik a kapun egy másik, nagyobb rés is, mely közelebb van a faluhoz, de a megközelítése csak annak ajánlott, aki ismeri az oda vezető erdei ösvényt is, ugyanis könnyű letérni róla és a kentaurok területére tévedni.

A hatalmas fekete vaskapu rengeteg mágiát rejt, és egyből érzékeli, ha idegen lép a területre, még akkor is, ha a mágia magas fokú ágát is műveli(kivétel ez alól az Animágia és a metamorfmágia), ellentétben a réssel, ahol már alacsonyabb a mágia ereje. Oldalain a házállatok szobrai találhatóak meg, alulról felfelé haladva a sárkány, a szfinx, az unikornis valamint a főnix. Ennek az elrendezésnek több története is fellelhető a mágustanoda történetében, azonban pontosan nem lehet megmondani melyik a valós ok.

A faragott oszlopok, rúnákkal díszítettek, melyek a falon több felé is fellelhetőek. A kapu felett határozott betűkkel az iskola neve és himnuszának egy részlete látható:

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=815075#post815075][b]Harmat Betti - 2020.08.04. 03:08[/b][/url]

A tanulmányi- és osztálykirándulások sosem voltak a kedvenceim. Ez talán betudható annak, hogy a társaságból erősen kilógtam, és nem is mertem közel kerülni hozzájuk, hiszen nem voltam teljesen ura még a mágiámnak, és érzelmileg sem voltam éppen a toppon azokban az időkben. Erre a kirándulásra viszont most magamtól jelentkeztem, hiszen nem ülhetek csak a könyvtárban az elkövetkezendő években.
Beletömök még egy kardigánt, majd összehúzom a sporttáska cipzárját. A legtöbb holmit már előző este bepakoltam, csak ez az egy darab maradt csak ki. egészen korán ébredtem. Nem is igazán az izgalomtól, inkább az izgulástól. Kisebb gyomorgörccsel keltem, és vagy egy tíz percig csak ültem az ágyon, és a kirándulás lehetséges kimenetelein gondolkodtam.Aztán valahogy - ki tudja hogyan? - sikerült kikászálódnom, és rávenni magam, hogy jó lesz ez a dolog. Valamiképpen. Csak még nem tudom miképp.
A szoba közepén állva még utoljára átveszem a fejemben a listát, hogy mindent bepakoltam-e. Felidézek minden pillanatot, és egy-egy dolgot még ellenőrzök is, nehogy véletlenül itt maradjon. Majd a fejemre teszem a napszemüvegemet, és a sporttáskám felkapva kilépek az ajtón. Egyelőre egyedül indulok lefelé a kapuhoz, és azon gondolkozom, vajon kivel fogok ott találkozni. Senki sem említette, hogy tervezne jönni a kirándulásra.
Lassan ballagok lefelé a lépcsőn, és hasonló tempóban csoszogok a tanárnő felé. Talán a félelmem az, ami ennyire visszahúz, ami miatt nem tudom elengedni magam. Veszek egy nagy levegőt, és lassan kifújom, hogy megnyugodjak kicsit. Olyasmikkel próbálom magam nyugtatni mint: A legtöbb szellem egész barátságos; vagy: Biztos minden rendben lesz. Na, majd meglátjuk.
- Jó reggelt! - lépek végül oda a gyülekezőkhöz, holott megfordul a fejemben, hogy inkább mégsem megyek el. De aztán győzött a kíváncsiság és a tudásszomj. Majd amint meglátom a tanárnő kezében a névsort, rögtön mondom is a nevemet: - Harmat Bettina, Levita, második - diktálom a már jól begyakorolt formát. Nézem, ahogy nevem pirosból feketébe fordul, majd arrébb lépek.
A táskámat ledobom egy üres helyre, és a felállított asztalkához lépek, hogy izgulásomat evésbe fojtsam. A tekintetem átsiklik a középen fekvő, kopott esernyőn. A látvány viszont nem segít rajtam, csak még apróbbra húzza a a gyomromat. Évek óta nem utaztam zsupszkulccsal, és az utolsó emlékem nem szép a dologról. Kezemben egy sütivel letelepedek a táskámra, és ott ülve figyelem tovább az érkezőket.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=815228#post815228][b]Harmat Betti - 2020.08.06. 22:29[/b][/url]

Kezemben forgatom a csokis muffint. Máskor azonnal betömném, a gyomrom viszont jelenleg dióméterű, és egy falat sem megy le a torkomon. Szemeimet egy kövön pihentetem, és a rajta mászókáló hangyákat nézem. Csak szemem sarkából látom az érkezőket. Harapok egyet a péksütibe, majd felnézek, mivel meghallom Bajnóczi tanárnő köszönését. Félig a tanárok felé fordulva motyogok egy "jó reggelt" félét, majd az iskola felé fordulok. Egy idősebb srác lép ki rajta, akit nem ismerek, így inkább visszatérek a hangyákhoz. Egészen addig sikerül gondolataimba merülve üldögélnem ott, míg meg nem üti fülemet egy ismerős hang. A hang irányába fordulok, és széles mosoly terül el az arcomon, ahogy meglátom háztársamat.
- Nahát! Mégis eljöttél? - kérdezek rá a teljesen nyilvánvaló tényre. Közben pedig feltápászkodom a táskámról, és a vállamra véve azt, Hunorhoz sétálok. - Mi vett rá, hogy mégis elgyere? - a kérdés félig-meddig költői, hiszen pontosan emlékszem, hogy pár nappal ezelőtt én könyörögtem neki, hogy jelentkezzen ő is. Gondoltam sokkal jobb lesz, ha van ott valaki, akit ismerek. Kicsit talán hecceltem is, hogy úgysem mer eljönni. Bár én sem vagyok éppen a bátorság mintaképe. - Azért örülök, hogy eljöttél. Így legalább ismerek valakit - mosolygok rá. Komolyan gondolom a szavaimat. Ám nem marad időnk sokat beszélgetni, mert Poulain hangja felcsendül valahonnan mögülem.
Kicsit félre állok, nehogy az életre kelt asztal el találjon ütni. Majd hatalmas gombóccal a torkomban elindulok az esernyő fele. Egyik kezemmel a táskámat ragadom meg, nehogy elveszítsem; másikkal pedig az esernyő egyik szélét. Becsukom a szemem, és felkészülök az indulásra. Három, kettő, egy... És a gyomromat mintha kirántanák a helyéről.