Az iskolát körülvevő magas fal, mintegy biztonsági sávként szolgál a bent lakók nyugalmának érdekében. Ide érkeznek az új diákok, és kezdetben ezen a helyen tudnak ki is sétálni, miután az engedélyező nyilatkozatukat átadták a házvezetőjüknek vagy helyettesének. Ez a biztonságosabb, jobban ellenőrzött rész, ugyanis létezik a kapun egy másik, nagyobb rés is, mely közelebb van a faluhoz, de a megközelítése csak annak ajánlott, aki ismeri az oda vezető erdei ösvényt is, ugyanis könnyű letérni róla és a kentaurok területére tévedni.

A hatalmas fekete vaskapu rengeteg mágiát rejt, és egyből érzékeli, ha idegen lép a területre, még akkor is, ha a mágia magas fokú ágát is műveli(kivétel ez alól az Animágia és a metamorfmágia), ellentétben a réssel, ahol már alacsonyabb a mágia ereje. Oldalain a házállatok szobrai találhatóak meg, alulról felfelé haladva a sárkány, a szfinx, az unikornis valamint a főnix. Ennek az elrendezésnek több története is fellelhető a mágustanoda történetében, azonban pontosan nem lehet megmondani melyik a valós ok.

A faragott oszlopok, rúnákkal díszítettek, melyek a falon több felé is fellelhetőek. A kapu felett határozott betűkkel az iskola neve és himnuszának egy részlete látható:

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=583938#post583938][b]Ruarc L. Mornien - 2016.04.05. 22:24[/b][/url]

Mindig is utáltam a várakozást - üres, céltalan percek lézengnek tova anélkül, hogy történne bármi is. Idő illan, az én időm, ujjaim közül pereg s tehetetlenül figyelhetem csak. Egyre feszültebben, görcsösebben markolom a szófa oldalát, aminek bársonyos kárpitja csábító, de idegen minden ízében. Dühömet minden egyes másodperc tovább táplálja, mint szabályosan hulló vízcseppek a tócsát, csip-csup cseppek dagadnak lassan árrá, ahogy egy arctalan, névtelen senki rabolja időmet. Minden billenéssel, minden taktussal, minden lélegzetvételemmel jobban átjár a harag, a harag, mely arra késztet, hogy felkapjam a holmimat és a kezem megremeg; munkál bennem a kényszerek kierőszakolta lázadás, ez az eddig sosem ismert fúria, mely percnyi nyugtot sem engedélyez. Nem akarok itt lenni, sem ott, sem így, sem úgy, sem most, sem máskor. Most még elmehetnék, foghatnám ingóságaim és...
Csengő hangja.

Alig hagyja el Jared száját a köszöntés, oldalról - ahol tudtán kívül a legegyszerűbb kikeveredni a zsúfolt helyiségből, ha az ember megunta a tárgyak rengetegét - kísértetfehér arcú jelenés bukkan fel, látszólag a semmiből. Hangja mély, éles,s mintha furcsa morajlás követné, ahogy a környező polcokon összezördülnek a dolgok.*
- Késtél!-*, rivallja. Mielőtt azonban a másik bármit is mondhatna vagy akár csak alaposabban szemügyre vehetné, az alak csaknem felökleli, bizonyságát adva, hogy nem szellem, hanem hús-vér lény, mely kiviharzik az antikvitásból, durva mozdulattal lökve egyet az elegáns ajtón. Odakint megáll, de hátra sem fordulva csattan.*
- Mire vársz?! Vezess!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=583942#post583942][b]Ruarc L. Mornien - 2016.04.05. 22:35[/b][/url]

Motoz. Szuszog. Nyel. Csoszog. Húzza az időt. Ostoba, tohonya halandók! Fogalmuk sincs, milyen értékes, amit elpazarolnak és kit érdekel, vesztegessék csak, ha úgy akarják, de a SAJÁT idejüket, ne az enyémet! Nekem minden másodperc fontos, minden perc számít, minden óra kincset ér és minden nap pótolhatatlan. Most pedig hónapokat ítéltek oda abból, mi engem illet, másoknak, akiket nem ismerek és nem is vágyom ismerni, ahol állandóan lassítanak, visszafognak majd... A puszta gondolat elég, hogy elöntsön a düh, s hangja ragad ki belőle. Indulunk.

A közvilágítás gyér, narancs fényében állva a százötven centinél nem sokkal magasabb fiú furcsán aránytalannak hat öltözetében, groteszk árnyékokat vetve, csupán ahol a táskák szíja ráfeszül, ott látszik, milyen is alkata. Egyik keze a hátizsák pántján matat néhány pillanatig, mintha valamit ellenőrizne, aztán megindul és ezzel egyszerre halk, kattogó-csettegő hangok sora hallatszik. Minden kétséget kizáróan ő adja ki őket, bár jobban emlékeztet gépre szabályosságával. Gyorsan halad, bár meg-megtorpan időnként és újra megérinti a pántot - a kapucnis pulóverből csak ekkor villannak elő ujjai egy-egy pillanatra, s míg Jared mögötte halad, legfeljebb néhány pillantásra kaphatja el a kámzsa alól kikandikáló hófehér tincsek látványát. Az idegen nem mutatkozott be, nem kérdezett és mintha nem is igazán törődött volna kísérőjével, aki ha nem lép ki, egyre inkább le fog maradni mögötte. Az első útelágazásnál azonban a jelenés - mert jobb szót nehezen találni a furcsa léptű, fejét szinte szüntelen jobbra-balra ingató lényre - csak annyira áll meg, míg újból hozzáér a már látott ponthoz, aztán tétovázás nélkül választja a helyes irányt. Pedig sosem járt még a faluban, s a kastélyban is egyetlen alkalommal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=583948#post583948][b]Ruarc L. Mornien - 2016.04.05. 22:42[/b][/url]

Az út egyre keskenyebb lett, majd elmaradtak a kövek és ahogy egyre távolodtak a falutól, egy göröngyös, sokak által koptatott, kitaposott ösvénnyé változott. Lassítania kellett, óvatosabban lépni, mert itt enyhe emelkedő következett, s a hangok is elmaradtak, ahogy eltolta őket az ultra spektrum irányába – pontosabb képre volt szüksége, elvégre ez a terep sokkal veszélyesebb a magafajtának. Jóformán teljes csendben haladtak, mert most akkor se hallotta volna a másik hangját, ha az történetesen szól hozzá, elvégre hallását másik tartományokra hangolta, de átmenetileg még a fiú dohogó gondolatait is kiszorította a fejéből. A következő útelágazásig nincs szüksége a segítségére, még akkor sem, ha vállait most már húzza csomagja, pusztán dacból sem tesz említést róla.

Az erdő szokatlanul közelinek és élőnek tűnt, illata friss, nyirkos föld és bomló levelek aromája, mely serkenő növények harsogó, zöld szólamával elegyedett. Éjjel még nem nyíltak virágok, így azoknak édessége hiányzott az elegyből, ám akadt helyette más – kövér mohák, zuzmók fémes, nehéz szagát hozta az enyhe szellő. Itt minden tisztábbnak tűnt, mintha visszautaztam volna az időben abba a korba, amikor még az emberek félték a rengetegeket, mert hitték, szellemek és titokzatos lények lakják őket. Meg akartam simogatni a fákat, ujjaim alatt érezni, ami most csak képzeletemben rajzolódott elém – mindez sokkal lényegesebbnek, fontosabbnak tetszett, mint egy ember emelte kőhalom. Letértem az útról, többet rá sem hederítve, csak rövid, sietős léptekkel igyekeztem áttörni magam az azt szegélyező cserjéken. Itt sokkal puhább lett a talaj, szinte süppedős, tele az avar alatt rejtőző gyökerekkel, amiken keresztül összekapcsolódott az egész erdő. Kinyújtott tenyerem elérte az első tölgy ráncos, mohos testét és úgy simultam közelebb, mint akinek titkot súgni akarnak. Vonzott a vékony háncsrétegek közt lapuló, ki tudja, hány száz meg száz év, homlokommal érintettem a puha, zöld párnát, mielőtt megpróbáltam felnézni rá, kacskaringós, ég felé nyújtott vastag ágaira. Akár a föld alatt, itt is összeértek a környező fák, összeborulva felettem és ahogy követtem az egyik embernyi vastagságú ágat, míg gallyá nem vékonyult, átértem egy másik fához, egy fejedelmi méretű kőrishez – nem is figyeltem, hogy vittek lábaim utána, hogy őt is megcsodálhassam, mielőtt valami száz foggal és fullánkkal mart volna belém.

Ru ismerkedése a rózsabokorral kicsit sem szerencsés – amilyen vehemenciával próbálja nemcsak kezét, de egész karját elkapni, megbotlik és elveszti az egyensúlyát, jókorát nyekkenve csomagjaival egyetemben. A meglepetéstől hirtelenjében csak bambul maga elé, annyi helyen fáj egyszerre, hogy kell némi idő, amíg egyáltalán felfogja, hogy több helyen vérzik, ahol érintkezik a talajjal, átázott a ruhája és valahogy fel kellene tápászkodni, vagy legalábbis a szemébe szökött könnyeket letörölni. A fenébe is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=583957#post583957][b]Ruarc L. Mornien - 2016.04.05. 22:56[/b][/url]

Az arca elé kapta koszos tenyerét, mert a fényben rendellenesen vörösen villanó szemei csak még inkább könnybe lábadtak és hiába szorította össze őket, nem érezte elégnek. Ha eddig nem volt nyilvánvaló, hogy albínó, most szabályszerűen ordított róla – a pulóver felcsúszott ujjából kilógó pőre alkar szinte világított a Lumos alatt, bár egyúttal felfedte, milyen aggasztóan vékony végtag rejtőzött az anyag alatt. Valami ezüstösen csillant a csuklóján, azonban mielőtt a másiknak lehetősége lett volna alaposabban megnézni, a fiú hirtelen mozdult, szinte szemfényvesztő gyorsasággal kapva le hátáról a hátizsákját.*
-...nemnemnemnem....-*Vadul túrt benne, ügyet sem vetve többet sérüléseire vagy a fényre, reszkető ujjakkal, vakon kotorva, a félelemtől szaggatott, kapkodó légzéssel.

A gondolataim hosszú pillanatokig egyetlen értelmetlen, kétségbeesett örvényben kavarogtak, ahogy ráismertem a most érdektelen tárgyakra és sorra félrelöktem azokat. Mintha jeges vízbe merültem volna, hallottam, ahogy a szívdobbanásaim a fülemben dörömbölnek, talán mert a mellkasom hirtelen olyan üressé vált, ahogy kiszorult belőle még a levegő is. Hol van? Olyan kicsi, olyan sérülékeny... Nem, nem törhettem el, az nem lehet, nem, egyszerűen nem történhet ez, muszáj épnek lennie... Ajkaim önkéntelen formálták a szavakat, bár nem fogtam fel, hogy mit mondok vagy tényleg hangot adok-e félelmeimnek. Hol van már?! Tudom, hogy ide tettem, itt volt, közvetlenül ez al... Egyben van? Nem repedt, nem tört, nem sérült? A megkönnyebbüléstől úgy ernyedtem el, mint a madarak törött szárnya, csak magamhoz öleltem a táskából kiragadott kincsem. Megvagy. Ép vagy. Itt vagy velem.

Lassan dülöngélt előre-hátra, bár nem érzékelte és egy jó percbe is beletelt, míg teljesen meg tudott nyugodni. Nem túl magabiztos mozdulatokkal pakolta el a féltett tárgyat, mely elég apró volt, hogy látatlanul lapuljon meg két tenyere közt, aztán megpróbált talpra kecmeregni, az egyik fába kapaszkodva. Továbbra is elfordította az arcát a pálcafénytől, lehunyt szemmel ácsorogva, aztán egyszer csak elindult, vissza az ösvény felé, el Jared mellett, sántítva – de egyedül és ment.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=583959#post583959][b]Ruarc L. Mornien - 2016.04.05. 23:05[/b][/url]

„Nem ide tartozom.“ A szavak úgy őrlődtek gondolataim közt, mint szemek hatalmas malomkövek súlya alatt, s finomszemű magány pergett belőlük. Nem ide tartozom, búgta elmém, mint egy imamalom, amit minden egyes lépés megforgat, s mely egyenletes, mély hangon zendült, valahonnan lényem mélyéről. Nem ide tartozol, suttogták a kopasz fák és csikorogták a kavicsok cipőm vékony talpa alatt, mint ahogy némelyek a fogukat csikorgatják álmukban. Nem ide tartozol, duruzsolták a vékony fűszálak, a fakéreghez kacéran simuló mohák apró levelei. Nem ide tartozol, lüktették a sebek a karomon, melyeken át mintha a szívem szólt volna. Egyszerre mardosott perzselő dac és düh keveréke, míg végigborzongott rajtam az elhagyatottság, lágyan simítva égő homlokom. A hangok elhallgattak és hirtelen magamra maradtam, ahogy rámzuhant a történések valódi súlya.
Egy sivatagban botorkáltam.

A sántítás maradt, de annak ellenére, hogy nem enyhült, az albínó rendíthetetlenül kaptatott felfelé, acélosnak ható eltökéltséggel. Hiába izzadt, hiába húzta egyre jobban és jobban a két táska, hiába tűnt végtelennek a kastélyig kígyózó, alattomos ösvény - ment.*
- Válaszoltam. Számodra csak szavak léteznek?-*Válla felett szólt hátra, nem lassítva, bár mostani sebességével nem maradt le mögötte sokkal a prefektus. Visszahúzódott ruhái rejtekébe, még inkább figyelve az útra és gondosan megválasztva a következő lépés helyét. A távolban mintha feltűntek volna a kastély ablakai.

Éreztem az aggodalmat, de mint ruhához a dohszag, úgy tapadt hozzá és lengte körbe a kötelességtudat - szavai mintha víz alól bugyborékoltak volna elő, a gondolat viszont tiszta és minden vonalában éles, egyenes, egyértelmű.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=583970#post583970][b]Ruarc L. Mornien - 2016.04.06. 00:14[/b][/url]

Csönd állt be, míg odabent - valahol benne - méhkasként bolydultak fel a gondolatok, ahogy tehetetlen kezéből pár pillanatra kicsúszott az irányítás. Nem törődtem azzal, amit felkavartam szavaimmal, mert itt volt az út, vagy az, ami ösvénynek tettette magát, hiszen azt hazudta, vezet valahova. Mégsem várt semmi a végén. Második otthon? Nekem csak egy otthonra van szükségem, egyetlen egyre, melyet elvettek tőlem. Egyszer jártam csak a kőfalak közt, mégis úgy tapadt szájpadlásomra émelyítő, művi utóíze, mint egy avas cukorka, vagy ezt hitettem el magammal. Mert a megvetés, de még a gyűlölet is jobb, mint beismerni a valóságot.
 
Mielőtt még választ kaphatott volna Jared, a történések megzavarták egyébként sem túl egyhangú sétájukat és ha az eddigi szavakra nem is, erre az egy, indulatos utasításra a fiú tényleg megdermedt. Szinte természetellenes mozdulatlanság bénította meg tagjait, mely nem engedett fel mindaddig, míg a prefektus nem tett lépést vagy mozdulatot - a reakciója azonban ellazulás helyett inkább ijedt, ha nem rémült ugrás, el a másiktól. Semmi makogás vagy dadogó bocsánatkérés, csupán a csend, ami olyan, mintha farkasszemet néznének. Aztán az albínó elindul, szótlanul, ahogy eddig és mintha továbbra is igyekezett volna valamiféle távolságot tartani, annak ellenére, hogy ha a másik tényleg bántani akarta volna, aligha képes megvédeni magát. Egy öszvér makacsságával baktatott tovább, s most mintha egy árnyalattal kevésbé sántított volna.

Nem merek gondolkodni. Mi volt ez?