Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

Ruarc L. Mornien
Az évnyitó napja - este

Az évnyitó után egy csapat elsőst felkísértek Annamarival a gólyalakba, aztán mikor azt gondolta, hogy most már nyugi lesz, akkor mégis kapott még egy feladatot, mégpedig hogy menjen le a faluba egy új diákért. Annyit elmondtak neki előre, hogy ne elsőst keressen, hanem egy korabeli fiút, illetve azt is, hogy hol fogja találni, úgyhogy most éppen az Ouroboros Antikvitás felé tartott. Nem volt tőle túl boldog, hogy még egy utat meg kell tennie, és az még kevésbé tetszett volna neki, ha esetleg visszafelé azonnal belefut egy felügyelőbe. A téma azóta sem hagyta nyugodni, hogy bejelentették a jöttüket, hiszen ez elég sok problémát okozhatott volna neki. Egyelőre azt sem tudta, hogy vajon az ő tavalyi eltűnése is a "sajnálatos esetek" listáján van-e, és ha igen, akkor mire számíthat ezzel kapcsolatban. Abban az egyben mindenesetre biztos volt, hogy semmi kedve nem volt magyarázkodni egy ennyire hosszú nap után, amiben nem egy kellemetlen pillanat volt, az élükön azzal, hogy a bátyja elbúcsúzott és hazament. Kifejezetten frusztrálta a dolog, pláne úgy, hogy még arra sem volt érkezése, hogy megnézze a szobája ajtajánál a táblácskát, hogy vajon kapnak-e új szobatársat. Nagyon remélte, hogy legalább így a kezdetekkor meg fogja úszni ezt a csapást.
Mikor leért az üzlethez, amit már legalább névről ismert, hiszen Seth a tulajdonossal kezdett tárgyalásokba, nem sokat teketóriázott, rögtön benyitott. A szemét egy pár pillanatig szoktatnia kellett a benti körülményekhez, úgyhogy hunyorgott egy kicsit, aztán szétnézett, de első pillantásra nem tűnt fel neki, hogy bárki lenne a helyiségben, úgyhogy jelzésszerűen köszönt.
- Jó estét!

Végképp nem számított rá, hogy valaki oldalról jön belé, úgyhogy meg is billent az egyensúlya, de egy gyors hátralépéssel sikerült megoldania a dolgot. Az már más kérdés, hogy a hirtelenjében úgy meglepte a furcsán fehér alak vádló hangja, hogy teljesen elnémult és csak pislogni tudott rá, ahogy gyakorlatilag kitört az ajtón. Mi a franc.
A fél szemöldökét felvonva indult utána, először még csak annak tudva be a durvaságot, hogy a másik ideges, vagy meg akarta enni egy fura varázstárgy odabent, vagy isten tudja, mi, de a második felcsattanásnál, aminek már túlságosan is parancs hangja volt, úgy döntött, hogy most vagy megáll és lehiggad, vagy tarkón vágja a kölyköt. Prefektusi mivoltjára való tekintettel inkább az elsőt választotta. Igaz, ehhez előbb szükség volt némi gondolkodásra.
Szépen, komótosan bezárta maga mögött az ajtót, miközben nagyon igyekezett nem felrobbanni, de mire visszafordult az útirányba, már némileg nyugodtabban szemlélte a helyzetet. Ez vagy valami elkényeztetett mitugrász lesz, vagy csak simán őrült. Röviden gondolkozott, hogy most mit csináljon, mert parancsnak ő bizony nem fog engedelmeskedni, úgyhogy végül köztes megoldást választott, és zsebre vágott kézzel – cipekedik a fene egy ilyen bunkónak – kiadta az utasítást.
- Egyenesen előre – aztán ha a másik elindult, akkor ő is követte, meglehetősen kényelmes tempóban, de a szemét rajta tartva. Nem lett volna jó, ha az ő felügyelete alatt valami baj történik vele, bár lehet, hogy ebben a pillanatban kétszer is meggondolta volna, hogy segít-e rajta.

Végképp nem állt szándékában sietni a másik miatt. Eredetileg az volt a célja, hogy minél hamarabb felérjen a kastélyba és maga mögött hagyhassa az egész nap nyűgét, de a srác viselkedése elérte nála, hogy pont az ellenkezőjét csinálja, mint amit az láthatóan elvárt tőle. A fura hangok, amiket a másik kiadott, eléggé meglepték, de hamar túltette magát rajta, mert nem az ő dolga, felőle a másik akár csivitelhet is, vagy elfütyülhet egy szonátát. Idekint egyébként meglepően kicsinek tűnt a másik, el is gondolkodott rajta, hogy vajon tényleg egy korosztályban vannak-e. Egy kósza gondolattal adózott is annak, hogy talán mégis kéne neki segíteni, de végül elvetette, mert a fiú egyszerűen nem érdemelte ki a jóindulatát.
Már éppen nyitni akarta a száját a kereszteződéshez érve, hogy mondja a helyes irányt, de a másik megelőzte és jó felé indult. Hát akkor minek ennek kísérő, úgy mégis? Egy darabig lélekben hümmögve pislogott a hátát bámulva, mert tulajdonképpen a másik egy szikra világosság nélkül haladt előre teljesen magabiztosan, és ahogy kezdett elszállni a mérge, valahogy érdekelni kezdte ez a furcsaság. Persze nem annyira, hogy felzárkózzon mellé és rákérdezzen.
Mikor a fiú távolodni kezdett, akkor sem szedte gyorsabban a lábait. Amíg látótávolságon belül van, addig teljesen oké, és lassan úgyis elérik már a birtok határát, ahonnan – hála a hívatlan vendégeknek, avagy a „dicső” felügyelőknek – valószínűleg már nem érheti baj.

Gyakorlatilag a homloka közepéig szaladt a szemöldöke, mikor rájött, hogy a fiú éppen letért az útról és átvág a bozótoson, hogy… Tényleg, miért is? Egy egészen kicsit megszaporázta a lépteit, hogy legalább azt lássa, hogy mit csinál. Persze a válasz nem éppen olyan volt, mint amire számított, ugyanis a srác láthatón… fát simogatott. Mármint. Fát.
Sebby szapora pislogások közepette ment még közelebb, egyenletes tempót tartva, mert te jó ég, hát mi a fene ez, nem pont ő kérte, hogy siessenek, erre fel most leáll az erdő szélén? Ráadásul amúgy sem kellene ilyen sötétben túl közel merészkedni a fákhoz, amik alatt bármi bujkálhat.
Megjegyzendő, mikor a srác elesett, egy röpke pillanatra Jared tényleg azt hitte, hogy elkapta valami, és pálcát rántott.
Aztán persze kiderült, hogy nincs komoly baj, de azért egy hangyányit még inkább gyorsított a léptein, hogy beérje. Akármilyen bunkó is, mégsem kellene véresen-szakadtan vinni fel a kastélyba, mert még ráfogja valaki. Pláne ha meghallják közben beszélni a fiút.
Mikor odaért mellé, akkor nem túl közel, de nem is túl távol állt meg, rávilágítva a pálcájával.
- Rendben vagy? – kérdezte, miközben a tekintete végigsiklott a károkon. Pár vérző csík a rózsabokor tövisei által, valamint egy nedves, sáros nadrág, és a kölyök szeme csupa könny. Valószínűleg ez érte el, hogy valamivel később Jared még egy szót fűzzön az egészhez.
- Segítsek..? – érdeklődte meg, de a másikra bízta, hogy ezt hogyan is érti. Mert hát segíthetett sebgyógyítással, vagy nadrágszárítással, de ha esetleg normális hangnemben felelnek neki, akkor még egy táskát is hajlandó lett volna átvenni.

A hirtelen fény az ő látását is összezavarta kicsit, ahogy a túl erős kontraszt is, úgyhogy első pillanatban nem tudta eldönteni, hogy tényleg mindene fehér a srácnak, vagy csak úgy tűnik. Mikor rájött, hogy valóban egy albínóval találkozott, akkor viszont csak a szemhéja rebbenése jelezte a felfedezést, ugyanis nagyon igyekezett nem bámulni, ráadásul valamivel fontosabbnak ítélte egyelőre, hogy a sebeket mérje fel.
Alig hogy kérdezett, a fiú mozgásba lendült felelet helyett és elkezdett túrni a táskájában. Jared úgy vette észre, hogy nincs különösebben szüksége a fényre, mert ugyan próbált neki odavilágítani, de semmi reakciót nem kapott. Ellenben azt észrevette, hogy van valami furcsa a srác mozgásában, valamire nagyon emlékeztette az, ahogy keresgélt… Arvid! Mikor nem volt Arviddal a görény, aminek segítségével lát, akkor mozgott így, vakon. Talán nem volt túl szép és gáláns próbálkozás, de kíváncsiságból Jared hátrébb lépett, hogy akkor mi történik. Valamiért egyébként közben ő is egyre nyugtalanabbnak érezte magát, aminek a forrását annyira nem is értette, de szemlélődve nézett bele a sötétbe, aztán elővette a mágiáját és végigpásztázott maguk körül az erdőn, emberi elmét keresve. Semmi.
Aztán egy pillanat alatt vége lett az egésznek, és a srác is éppen ekkor szorított magához valamit, bár Jared végképp nem kapcsolt egyelőre, hogy ez az érzés honnan lopózott a sajátjai közé, inkább csak örült neki, hogy elmúlt a rossz előérzet.
- Nem ártana indulnunk, megfázol – mondta aztán, mikor a másik már egy ideje csak azt a valamit dajkálta, amit Sebby meg sem próbált meglesni, mert igazából nem is érdekelte, csak nagyon szeretett volna már visszaérni a kastélyba.
A fiú viszont talán nem is hallotta meg, amit mondott, mert még mindig nem mozdult. Aztán egyszer csak mégis, és válasz helyett egyszerűen elsétált Jared mellett, aki döbbenten figyelte az egészet.
- Ha kérdeznek illik válaszolni – szaladt ki a száján az első gondolata, miközben újra zsebre vágta az egyik kezét, a másikkal viszont inkább a pálcát tartotta és megvilágította maga előtt az utat. Ha a fiú nem kér a segítségéből, akkor ő aztán végképp nem fogja erőltetni.

Ruarc és Mesélő

Tényleg igyekezett kedves lenni még annak ellenére is, hogy a másik hogyan indított lent a faluban, de ha erre a nagy semmi a válasz, akkor ő nem az a fajta ember, aki hajlandó tovább erőlködni. Érette, hogy a másiknak valószínűleg fájt az esés, azt is, hogy megijedt, hogy a ki tudja mije eltört közben, de ettől még nem kellene így viselkednie. Annyi lenne a minimum, hogy odabök egy okét.
A kellemetlen a helyzetben az volt, hogy mikor végül mégis megszólalt, akkor Jared nem tudott felelni. Valóban, ez jó kérdés volt. Ha szigorúan nézte, akkor éppen ő az, akinek nem csak a szavak léteznek, több szempontból is, de mégis számon kérte, holott a mondatait hallva a másik elindult. Ami, gyakorlatilag egyfajta felelet.
- Nem - mondta végül és felzárkózott a másik mellé. Ennek főleg az volt az oka, hogy rossz volt nézni a sántikálását és oldalról nem látta, másrészt meg az, hogy végül rászánta magát, hogy elkérje tőle az egyik táskát. - Ha nehéz, akkor segítek - ajánlotta fel és nyújtotta a pálcátlan kezét, hogy esetleg átvehesse a fiútól a csomagjai egy részét.
Ebben a pillanatban hallotta meg a léptek zaját a közelben.
- Állj! - szaladt ki a száján halkan a rövid parancs a fiúnak szánva, miközben megfeszült minden izma és feltartotta a pálcáját, hogy nagyobb körben lásson, de a valami vagy valaki kívül esett a fénykörön. Reflexből vonta szorosabbra az okklumencia falait, miközben a legilimencia segítségével újra végigpásztázott a terepen, ezúttal egy emberi elmére akadva. Nem támadta meg, nem csinált vele semmit, pusztán érzékelte, hogy ott van, és már vissza is vonta a mágiáját. Az illető távolodott.
A paranoiájának nem tett jót a dolog. Ezután ha tovább tudtak indulni, akkor sem lankadt a figyelme és egyre a sötétséget pásztázta, de egyelőre még nem mert volna messzemenő következtetéseket levonni.

Nagyon figyelt, a távolodóra és a fiúra is, mert az egyik veszélyt jelenthetett, a másik pedig rá volt bízva. Aztán mikor a fenyegetés elmúlt, akkor visszafordult az újdonsült eridonoshoz, csak hogy még éppen elkapja, hogy odébb ugrik tőle. A homlokát ráncolva nézett hát rá, azon gondolkodva, hogy vajon elmondja-e neki, hogy mi történt, vagy inkább hagyja meg boldog tudatlanságban, de mivel nem úgy tűnt, hogy kifejezetten nyugodt lenne, akár hozzá is fűzhetett valamit a történtekhez.
- Valaki figyelt minket - magyarázta, arra gondolva, hogy talán az ijesztette meg a fiút, hogy ő olyan hirtelen megtorpant, de aztán az újra elindult, úgyhogy ő is követte. Most már nem hagyta volna, hogy eltávolodjon tőle, mert valami mintha nem lett volna rendben, hiába nem volt már az úton rajtuk kívül senki.
A táskáról viszont teljesen megfeledkezett, mert arra ügyelt, hogy gond nélkül eljussanak a bejáratig, úgyhogy hacsak a fiú nem szólt, akkor nem kérte újra tőle, hogy adja át a vállát húzó súly egy részét.
Hamarosan aztán feltűntek a fényes ablakok és a bejárati ajtó. Ilyen későn a diákok többsége már a saját házában volt és a barátaiknak mesélték a nyár eseményeit, és őszintén szólva Jared is nagyon szeretett volna már a megszokott helyén ücsörögni a vonaton elkezdett könyvével, de legalábbis nyugodt környezetben gondolni át, hogy vajon ki is lesett rájuk. Lehetett egy máris tilosban járó diák, vagy valami minisztériumi ember, ha már most ennyire megfigyelik őket, de ez mind csak a jobbik esetnek számított. Sajnos akaratlanul is eszébe jutott, hogy közel egy éve mi történt, és ez nem nyugtatta meg nagyon.
Mikor már érdemes lett volna megmutatni, hogy melyik torony az övék, akkor majdnem meg is szólalt, de aztán inkább mégsem, mert eszébe jutott a megállapítása, amit a fiú látásával kapcsolatban tett. Kicsit átfogalmazta hát a mondanivalóját.
- Nem tudom, hogy ettél-e, de ha felértünk a toronyba, akkor megmutathatom a kuktasarkot is - javasolta, mikor a pillantása a Nagyterem már kialvóban lévő fényeire esett. A vacsora már befejeződött, úgyhogy a fiúnak csak az Eridonbeli lehetőség maradt.