Az iskolát körülvevő magas fal, mintegy biztonsági sávként szolgál a bent lakók nyugalmának érdekében. Ide érkeznek az új diákok, és kezdetben ezen a helyen tudnak ki is sétálni, miután az engedélyező nyilatkozatukat átadták a házvezetőjüknek vagy helyettesének. Ez a biztonságosabb, jobban ellenőrzött rész, ugyanis létezik a kapun egy másik, nagyobb rés is, mely közelebb van a faluhoz, de a megközelítése csak annak ajánlott, aki ismeri az oda vezető erdei ösvényt is, ugyanis könnyű letérni róla és a kentaurok területére tévedni.

A hatalmas fekete vaskapu rengeteg mágiát rejt, és egyből érzékeli, ha idegen lép a területre, még akkor is, ha a mágia magas fokú ágát is műveli(kivétel ez alól az Animágia és a metamorfmágia), ellentétben a réssel, ahol már alacsonyabb a mágia ereje. Oldalain a házállatok szobrai találhatóak meg, alulról felfelé haladva a sárkány, a szfinx, az unikornis valamint a főnix. Ennek az elrendezésnek több története is fellelhető a mágustanoda történetében, azonban pontosan nem lehet megmondani melyik a valós ok.

A faragott oszlopok, rúnákkal díszítettek, melyek a falon több felé is fellelhetőek. A kapu felett határozott betűkkel az iskola neve és himnuszának egy részlete látható:

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=498859#post498859][b]Kolf Krisztián - 2015.07.22. 11:00[/b][/url]

A veszekedés - lehet ezt egyáltalán annak nevezni? - után azonnal felrohanok a szobámba, hogy összepakoljak. Nem mintha nem bíznék a lányokban - a vámpírban tényleg nem bízom -, de az ilyen titkok, ha már többen tudják, hamar kipattannak. Az enyémről pedig már túl sokan tudnak. Nem maradhatok.
Nincs túl sok minden, amit bele kell szórnom a zsákomba. A tankönyveimre amúgy sem lesz többé szükségem, szóval pár ruhán, néhány tisztálkodószeren és megannyi emléken kívül nem viszek mást magammal. Írok egy levelet Eriknek, egyet Lillának, egyet Heninek és egyet Gwennek is - majd összegyűröm és darabokra tépem az összeset. Ezután megfogalmazom a HV-nek, miért is hagyom itt az iskolát a tanév közepén.
Taláromat utcai ruhára cserélem, végül Lillának mégis írok egy szösszenetet arról, miért távozom, ő is farkas, meg fogja érteni. Egy manóra bízom a levelet, aztán felkapom a táskám, és sietősen elindulok kifelé.
Nem hiszem, hogy bárki is megállítana, és joga sincs már senkinek rá. Igyekszem eltűnni, amilyen gyorsan csak lehet. A kastély ajtaján még úgy mehetek ki, hogy senki nem figyel fel rám, maximum a portrék, de hát a pletykák, amik terjedni fognak sokkal rosszabbak lesznek, mint az, hogy hogyan léptem le, így nem különösebben zavar, hogy össze-összesúgnak a fejem felett.
Kilépve az ajtón veszek egy mély levegőt, aztán célirányosan a falu felé indulok. Már majdnem a kapuhoz érek, mikor meghallom a lépteket magam mögött...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=498880#post498880][b]Kolf Krisztián - 2015.07.22. 12:17[/b][/url]

Nem akarok megfordulni, csak szép csendben le akarok lépni anélkül, hogy bárki is megállítana. Nem akarok búcsúzkodni, nem akarok senkit sem látni. Mégis, mikor meghallom a szőke hangját, nem tudok szó nélkül elmenni.
Sóhajtva megfordulok, végignézek rajta, észlelem mezítlábságát, de elfojtom a kikívánkozó mosolyt. Pont ezt akartam elkerülni, a találkozást, és a beszélgetést, mert nem tudok mit mondani. Gyáván megfutamodom az esetleges viharfelhők elől.
- Elmegyek - bólintok. Az elején nem így terveztem, nem gondoltam, hogy én leszek, aki lelép. Valószínűbbnek látszott, hogy egy nap Gwen veszi észre, hogy én kevés vagyok hozzá. Talán jobb is, hogy én megyek.
- Nem kérek bocsánatot, amiért nem mondtam el. Nem a bizalom hiányzott, hanem... nem is tudom. Az ember erről nem szívesen beszél - vonok vállat, aztán megigazítom a táskám szíját, majd a falu felé nézek. Finom jelzem, hogy mennék.
Érdekes, hogy valahol mélyen maradnék is. Végül is, nem volt ez olyan rossz hely. Elég sok jó emlékem is lett. De pont ezért megyek el. Nincs szükségem arra, hogy besározzák ezeket az emlékeket. Arra sem, hogy ők rúgjanak ki a szülői felháborodás miatt. Jobb, ha inkább azt terjeszti el a suli, hogy nem tudtak róla. Mindenki jobban jár. Nekem meg már mindegy, ha a bűneimet egy újabb hazugsággal tetézik. Annyira mindegy.
- Mennem kell - sóhajtom, és megpróbálom kerülni a lány pillantását. Nem megy. Muszáj látnom őt, amíg még lehet. Tekintetébe kapaszkodva próbálok erőt gyűjteni, hogy elköszönhessek...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=499077#post499077][b]Kolf Krisztián - 2015.07.22. 21:49[/b][/url]

Sosem láttam még ilyennek őt. Nem akartam megbántani vagy fájdalmat okozni neki. És nem azért, mert kiderült, hogy van egy bátyja, aki elintézne ilyen esetben. Vagy éppen egy vámpír rokona. Egyszerűen túlságosan is szerettem... szeretem őt. De nem maradok. Erre most még ő sem tudna rábeszélni.
Nem akarom látni a könnyeit, ezért elfordulnék, válasz nélkül hagyva mindazt, amit mondott nekem. Jó lenne elmenekülni a közeléből, hogy ne érezzem hibásnak magam amiatt, hogy láthatóan szenved. De nem tudok elindulni. Ezúttal azonban nem az elhatározás hiányzik: a lány ölel át.
Tudom, hogy ő mennyire nem szereti kimutatni az érzéseit, és hogy milyen ritka, hogy valakit megöleljen, hogy valaki miatt sírjon. Tudom, hogy fontos vagyok a számára. De nem bírok itt maradni. Akkor sem, ha ő kér. Különben sem hiszem, hogy sikerült felfognia és végiggondolnia, mit jelent az, hogy mi vagyok. Nem volt elég ideje rá, hogy ez ténylegesen tudatosodjon benne. Talán nem is akartam időt hagyni neki.
Sóhajtva - részben a megkönnyebbüléstől, hogy a karjaimban tarthatom a lányt - magamhoz szorítom a szőkét, és végigsimítok a haján. Régóta együtt vagyunk már, legalábbis az én időszámításom szerint régóta. Elég sok mindent csináltunk együtt, talán több közös emlékem van vele, mint a testvéreimmel. Jobban is szeretem őt, mint bármelyik rokonomat. De tudom, hogy most itt fogom hagyni.
Puha csókot nyomok a feje búbjára, majd megpróbálok kibontakozni az öleléséből.
- Indulnom kell Szöszi.
Ha elenged, akkor folytatom utamat a kapu felé, és nem nézek vissza, sem rá, sem a kastélyra. Ha nem enged... nos, hamarosan akkor is el kell mennem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=23&post=499096#post499096][b]Kolf Krisztián - 2015.07.22. 22:49[/b][/url]

Sok mindent meg szeretnék köszönni neki. A nevetéseket, a figyelmét, a szörfleckéket, azt, hogy mellette bátran lehettem önmagam, azt, hogy kibírt, a pillantásait, a könnyeit, a csókjait, az ölelését. Azt, hogy szeret. De nem akarom megnehezíteni neki azt, ami amúgy sem könnyű. Érzem az ujjait, ahogy a felsőmbe kapaszkodik, könnyei átnedvesítik a ruhámat.
Kérdésére boldogtalanul felnevetek, aztán megrázom a fejem. Tudom, ennyiből is érti, de ki kell mondanom, hogy egyértelmű legyen:
- Nem jövök vissza. Abbahagyom a sulit. Sosem fogok visszajönni a kastélyba.
Talán kíméletlen vagyok, esetleg hazudhatnék is, de miért tenném? A titkaim kiderültek, a lány mindent tud rólam, és ez a búcsúm tőle. Mi értelme lenne még utoljára hazudni neki? Hogy feleslegesen reménykedjen? Nem, inkább találjon magának valakit, aki érdemesebb arra, hogy szeresse. Még akkor is, ha az nekem fog nagyon fájni.
- Szóval ne várj rám, nem érdemes! - mondom, majd kisimítok pár tincset az arcából, és letörlök egy kósza könnycseppet a bőréről. Még így, kisírt szemekkel is annyira szép!
- Légy boldog! - sóhajtom, majd elengedem, és elfordulok. Lépteimet szaporázva a kapu felé tartok, és, ha Gwen nem állja utam - amiben erősen reménykedem, mert nem tudom, hogyan lenne erőm még egyszer elengedni -, kisétálok az iskola területéről. Bemegyek az első kocsmába, fizetek a kandalló használatért, és elindulok egy új úton, mely még nem tudom, mit hozhat, s közben próbálom kerülni mindenki tekintetét.