Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

Gilbert

A sporttáska, amit magával cipelt, nem volt könnyű, a bőrkabátos srác mégis meglehetősen gyorsan haladt felfelé, már csak azért is, mert szerette volna mihamarabb maga mögött hagyni az állomást, meg úgy általában a három órás zötykölődésnek még az emlékét is. Miután a tranzit ponton egyetlen büfét talált,  - de annak meg olyan kicsi volt a kínálata, hogy egy elsős gyerek uzsonnás dobozában is több zsömlét találhatunk - rá kellett jönnie, hogy vagy spórol a cigijével, vagy szívni fog, de hogy nem dohányt, az biztos. Így aztán rágta a szája szélét, és nagyon ellenségesen meredt mindenkire, aki megpróbált mellé ülni, viszont ez nem segített sokat, mert mire leszállt a faluban, már szikrákat szórt a szeme. Egyébként nem volt valami nagy dohányos, csak néha napján szedte elő a paklit, mikor kellett neki valami stresszoldó, márpedig mi más lenne ilyen, mint mikor egy mugli gyerek elindul egy varázslóiskolába? Mindenesetre még loholás közben is azon volt, hogy előkaparja valahonnan a gyufáját, miközben cigi már a szájából lógott, de hiába túrta föl az összes zsebét, egyszerűen nem akadt a kezébe a keresett tárgy.
Végül egy sóhajjal feladta, és ledobta a holmiját a földre, már majdnem az iskola kapujánál, és immár két kézzel próbált rájönni, hogy hová tette azt az átkozott dobozkát, és csak akkor lett igazán dühös, mikor ahelyett az a rohadt pálca került a kezébe, aminek úgy konkrétan semmi hasznát nem vette. Be is vágta hát a táskába, és tüntetőleg ráült, hátha sikerült eltörnie, és akkor már fordulhat is vissza innen, mert a fene sem akart varázslást tanulni - amiről egyébként még mindig nem hitte, hogy valóban létezik, és sokkal inkább arra gyanakodott, hogy egyszerűen csak eltanácsolták a régi iskolájából, és most valami katonai intézménybe száműzik, hogy fegyelmet tanuljon -, de hiába, jönni kellett, főleg, hogy az édesanyja annyira örült az egésznek. Persze nem csoda, a négy lánygyerekkel már könnyebb dolga lesz nélküle.
Vett egy nagy levegőt, és miközben kifújta, arra koncentrált, hogy megnyugodjon. Nem volt baj ez a mérgelődés, amíg nem látta senki, de nem kívánta elárulni magát, hogy ennyire felhúzta a dolog, de hála az égnek megvolt az a jó tulajdonsága, hogy hamar vissza tudta nyerni a hidegvérét. Szerencsére azonban mire nekiállt volna azt latolgatni, hogy milyen esélyei vannak arra, hogy ha felmegy az iskolába, nem kapják el azonnal cigizésért, meghallotta valakinek a lépteit az úton. Felemelt fejjel fülelt és figyelt, aztán meglátott egy vékony alakot közeledni.
- Hé te! Van tüzed? - kiáltott neki oda, remélve, hogy a másik srác titkon pyromán.

Gilbert

Mázli. A másik srác úgy tűnt, hogy hajlandó tűzzel szolgálni, aminek Avery kifejezetten örült. Végre valami jó is történt. Azonban a figyelmeztetés már kevésbé volt ínyére, és ha nem akart volna menten megpusztulni, ha nem jut gyufához, akkor minden bizonnyal vissza is szájalt volna, így viszont csak kelletlenül követte a srácot, miután feltápászkodott a táskájáról, és azt a nemtörődömség legnagyobb nyugalmával húzta maga után a porban. Egy kis kosz még senkinek se ártott.
- Tudtam én, hogy ez valami katonai intézmény - morgott félhangosan, mert naná, hogy nem tetszett neki a rendszer, főleg miután pont letojta mindig is, hogy látják-e vagy sem, mert a panelházak között az ég világon senkit nem érdekelt, hogy ki hol pöfékel, vagy hogy betöltötte-e már a tizennyolcat. Persze voltak körülmények, amik megnehezítették az életét, például a dohányboltok, de ugyebár haverok mindenhol akadnak.
Miután roppant romantikus helyet találtak maguknak a bokrok mögött, Avery pedig újfent letelepedett, csakhamar kapott egy öngyújtót, és boldog megelégedéssel hallgatta a sercenést. Nagyon szívott a szálon, aztán mély sóhajjal eresztette ki a füstöt, máris nyugodtabban egy fokkal. A kérdésre csak ez után reagált, némi mérlegelés után a fiú felé nyújtva a paklit, hogy vegyen magának, ha kell, aztán a többit gondosan elrakta.
Most nézte csak meg jobban az alkalmi cigipartnert, összehúzott szemmel futtatva végig tekintetét a vonásain. Ha nem lett volna egyértelmű, hogy a fiú ismeri a környéket és az iskolát, akkor hiába volt magasabb, nem tudta volna megmondani biztosan, hogy idősebb-e nála. Még az alkonyi fényben is látszott, hogy milyen fényes kék a szeme, Avery pedig egy darabig lopva nézte a komoly arckifejezést, amit a másik magára öltött.
Közben egyre jobban megnyugodott, és a végén már csak azzal volt elfoglalva, hogy nyújtsa még egy kicsit az élményt. Nem óhajtott különösebben beszélgetni így aztán nem erőltette a dolgot, de végül mégis, mint egy mellékesen odavette:
- Te figyu, ez most halál komolyan egy mágusképző? - Mivelhogy bármennyit is törte rajta a fejét, annál lehetetlenebbnek tűnt neki az egész.

Gilbert

A választ hallva csak rosszallóan szisszent egyet. Mi az, hogy itt van büntetőmunka? Egyre inkább úgy tűnt, hogy itt valami elmebeteg rendszer szerint működnek a dolgok, mert hát ki látott még olyat a modern világban, hogy valakit munkára fognak, csak mert elkövetett valamit? A büntetés még oké, mondjuk egy figyelmeztető, vagy igazgatói intő, de ez... Mindenesetre kénytelen volt túllendülni a témán, mielőtt még túlságosan belelovalja magát, és amúgy is végre tűzhöz jutott.
Néma döbbenettel nézte végig, ahogy a másik srác a pálcájával gyújtotta meg a cigijét, aztán fintorgott egyet, mert még mindig valami trükköt vélt mozogni az egész mögött, de ezt inkább megtartotta magának, legalábbis egy időre, míg túl hosszú nem lett a csend.
- Házima... mi?? - fakadt ki kissé felháborodottan a szót hallva, mert végképp nem értette, hogy az micsoda lehet. Ilyen szókezdettel maximum a HÁZIMAcskát tudta volna értelmezni, de abban a leghatározottabban biztos volt, hogy nem azt mondta a srác.
Végül aztán kicsit lenyugodott a kedélye, és lassacskán a pöfékelés is abbamaradt, így mikor a másik felkelt, ő is összevakarta magát, hogy aztán a következő mondatnál végre elvigyorodjon.
- Méltóságom igényt tart rá, köszönöm - vette a lapot, és úgy csinált, mint aki épp egy porszemet igyekszik lepöckölni a ruhájáról, a legsznobabb nemesek stílusában.
Aztán a bemutatkozást hallva biccentett egyet, aztán lehajolt és elnyomta a csikket, utána meg szépen ívesen kidobta a betonra, mielőtt válaszolt volna.
- Avery Lyall. Öhm... - tűrte fel egy pillanatra a csuklóján a ruhát, hogy megnézze az odafirkált szót. - Rellon. - Aztán egy darabig mérlegelte, hogy elfogadja-e a felé nyújtott jobbot, de hát egye fene, a másik nem leprás, úgyhogy viszonozta a gesztust.
- Na és akkor merre is megyünk? - kérdezte kissé már oldottabb stílusban, bár az előbbi vigyor után most visszatért a fapofa, és amúgy is inkább azzal volt elfoglalva, hogy leütögesse az avar nagyját a táskájáról. - Mosdó, menza és igazgatói a prioritásom jelenleg - mérte fel sebtében, hogy mire is lehet az elkövetkező órákban szüksége, illetve hogy mit szeretne elkerülni.