Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

-Jól van ne aggódj oda találok!
Mondtam anyának aki a vasútállomásig aggodalmaskodott. Mikor megérkezett a levél az iskolából egyikük sem volt meglepve. Nem értek rá, mert a kutyát kellett éppen visszavarázsolniuk, akit ijedtemben véletlenül felfújtam, mint egy lufit. Apa tagadhatatlanul büszkén segített beszerezni mindent, ami kellett az iskolába és még többet is, így a pakolás kicsit nehézkesen ment. Apám kiszállt és a bőröndöt segített kivenni, majd jól megölelgetett mikor felszálltam a vonatra és feltették a szokásos kérdéseket: Megvan e minden? Biztos mindent betettél e? Kiborító volt. Ha ezt hosszúra nyújtották volna biztos, hogy kiver a víz, de anyám megfogta apám könyökét és biztatóan ránézett. Egy utolsó integetéssel magamra maradtam gurulós bőröndömmel és a nehéz válltáskával a vonaton. Nagyot sóhajtottam, majd kerestem egy szabad helyet. Csipet igazi mókusúrként tűrte a hosszú utat a bőrönd tetején, majd az ölemben aluszkálva. Magabiztos elsőskét  vettem az irányt az iskola felé. Azaz csak vettem volna, ha tudtam volna merre van. Útba igazítást kértem egy kedvesnek tűnő fiatal pártól, akik meg is mutatták merre kell mennem. Most örültem csak igazán, hogy Csipetnek nem kell kalitka, vagy ketrec, még azt is cipelni tényleg nehéz lenne a kapu felé. Bezzeg a gurulós bőrönd tetején trónolva neki könnyű az utazás. Kicsit szuszogva álltam meg, idáig könnyen ment, de most vajon hogyan tovább?
Huh... betettem a pálcát? Remélem betettem! Futott át rajtam pánik szerűen a gondolat. Gyorsan beletúrtam a válltáskába és megkönnyebbültem mikor a kezembe akadt a díszdoboz. Kinyitottam és büszkén még egy pillantást vettem a sárkányszív-húrral készült csavart elejű fekete pálcára, majd gondosan visszaraktam a helyére. Visszatértem a problémához a kapu előtt ácsorogva.
Vajon most hogyan tovább? Csipet a bőrönd tetejéről csirregett rám, türelmetlenül! Fürgén végigszaladt a bőrönd tetején és a karomon, majd a vállamra ülve csirregett tovább, egyenesen bele a fülembe.
-Jól van na! Ne sürgess már Csipet! Mindjárt bemegyünk!

-Jól van ne aggódj oda találok!
Mondtam anyának aki a vasútállomásig aggodalmaskodott. Mikor megérkezett a levél az iskolából egyikük sem volt meglepve. Nem értek rá, mert a kutyát kellett éppen visszavarázsolniuk, akit ijedtemben véletlenül felfújtam, mint egy lufit. Apa tagadhatatlanul büszkén segített beszerezni mindent, ami kellett az iskolába és még többet is, így a pakolás kicsit nehézkesen ment. Apám kiszállt és a bőröndöt segített kivenni, majd jól megölelgetett mikor felszálltam a vonatra és feltették a szokásos kérdéseket: Megvan e minden? Biztos mindent betettél e? Kiborító volt. Ha ezt hosszúra nyújtották volna biztos, hogy kiver a víz, de anyám megfogta apám könyökét és biztatóan ránézett. Egy utolsó integetéssel magamra maradtam gurulós bőröndömmel és a nehéz válltáskával a vonaton. Nagyot sóhajtottam, majd kerestem egy szabad helyet. Csipet igazi mókusúrként tűrte a hosszú utat a bőrönd tetején, majd az ölemben aluszkálva. Magabiztos elsőskét  vettem az irányt az iskola felé. Azaz csak vettem volna, ha tudtam volna merre van. Útba igazítást kértem egy kedvesnek tűnő fiatal pártól, akik meg is mutatták merre kell mennem. Most örültem csak igazán, hogy Csipetnek nem kell kalitka, vagy ketrec, még azt is cipelni tényleg nehéz lenne a kapu felé. Bezzeg a gurulós bőrönd tetején trónolva neki könnyű az utazás. Kicsit szuszogva álltam meg, idáig könnyen ment, de most vajon hogyan tovább?
Huh... betettem a pálcát? Remélem betettem! Futott át rajtam pánik szerűen a gondolat. Gyorsan beletúrtam a válltáskába és megkönnyebbültem mikor a kezembe akadt a díszdoboz. Kinyitottam és büszkén még egy pillantást vettem a sárkányszív-húrral készült csavart elejű fekete pálcára, majd gondosan visszaraktam a helyére. Visszatértem a problémához a kapu előtt ácsorogva.
Vajon most hogyan tovább? Csipet a bőrönd tetejéről csirregett rám, türelmetlenül! Fürgén végigszaladt a bőrönd tetején és a karomon, majd a vállamra ülve csirregett tovább, egyenesen bele a fülembe.
-Jól van na! Ne sürgess már Csipet! Mindjárt bemegyünk!

Kinézet

Izgatottan szaladt volna le a faluba az órái után Anne, ugyanis hétvégén olyan kincset szerzett, amit nem nagyon akart egyedül hagyni. Eddig se nagyon figyelt órákon, hát még most...totál máshol jártak a gondolatai. Na de mielőtt mehetett volna, kötelességeinek is eleget kellett tennie. Még így az év kezdése után kis idővel is érkeznek új diákok az iskolába, neki pedig feladata, hogy mentorként fogadja az újakat, és a segítségükre legyen. Egy lány nevét kapta meg a házvezetőjétől, és már vette is a kabátját, hogy kimenjen elé a kapuhoz.
Elég gyorsan leért, minél előbb akarta lerendezni a dolgokat, hogy mehessen haza. Nem volt nehéz kiszúrni a kapun kívül álló lányt, félmosollyal tárta fel előtte azt, és végigmérte.
- Szia! Te vagy Kiranella? - felvonta a szemöldökét, közben pedig intett neki, hogy lépjen be nyugodtan, nem fogja hátráltatni semmilyen átok, vagy védőbűbáj.
- Annelie vagyok, rellonos prefektus, és a mentorod. Az én feladatom, hogy eligazítsalak. Megmutatom a körletet, ott a gólyalakban lepakolhatsz majd - ezt így mind egymás után zúdította a lányra. Itt látszik, hogy mikor hivatalos dolgokról beszél, megered a nyelve, csak ismerkedős társalgást ne kelljen folytatnia, mert attól borsódzik a háta.
- Jó utad volt?

Megkönnyebbülten vettem észre a mentort, aki kötelességtudóan elém sietett. Azt még inkább, hogy nagyon kedvesnek és szimpatikusnak tűnt már elsőre is. Kicsit ugyan olyan érzésem volt, mintha sietett volna és talán még mindig sietne. Így hamar beljebb kerültem a kapun Csipet legnagyobb örömére, aki egy jól irányzott ugrással vette le magát a vállamról, hogy elszaladjon, mint a csík felfedezni a közeli vidéket.
-Szia! Igen én vagyok, nyugodtan szólíts Kirának. Nagyon örülök a találkozásnak Annelie. Köszönöm jól utaztam nem történt semmi különös... eddig.
Néz végig a terepen, mert valahogy biztosra veszi, hogy ez nem tart, majd ezen a helyen sokáig. Apja ugyan nagyjából elmondta milyen volt, amikor ő volt tanonc, de azért az már nem ma volt. Még egyszer rápillant eligazítójára és megpróbál valami ismerkedés félébe fogni, mert úgy érzi eddig kínosan udvarias volt, mintha csak a szigorú Amorden nagyapa figyelné elég jól nevelten viselkedik e?
-Jó ez a suli, örülök, hogy végre itt lehetek. Biztosan sokan érkeztek már előttem újak. Olyan jó te már biztosan sok varázslatot ismersz, alig várom, hogy én is tudjam őket.
Hangja tényleg lelkesen csengett és őszintén. Közben körbe pillant, hol jár Csipet, de a mókust nem kell félteni fürge lábaival körülöttük ugrabugrál, időről időre eltűnve a szem elől, hogy pár másodperc után újra felbukkanjon valahonnan és kezdje előlről.

Kinézet

Egészen normálisnak tűnt neki elsőre a lány. Sok olyannal sikerült már találkoznia, akit az első pillanattól kezdve a pokolra kívánt. Mondjuk ennek lehet, hogy inkább az az oka, hogy ő nem túl barátságos, és nem fordítva...
Párat bólintva vette tudomásul amiket Kira elmondott. Látta rajta, hogy kicsit feszült, de nem mondott semmit, igyekezett úgy kommunikálni vele, hogy a lehető legkevesebb stressz érje, mert aztán fogja magát, és az első nap eltéved valahol, ahonnan aztán őt is csak egy héttel később szedik elő...
- Én is csak másodikos vagyok - legyintett, mosolygott, és lassan lépkedve elindult a kastély felé, közben pedig szemöldök ráncolva nézte az összevissza ugráló szőrmókot a közelében.
- Ez a tiéd? - kérdezte nem túl lelkesen. Ő maga jobban kedveli a nagyobb, tekintélyesebb állatokat, és megállapította magában, hogy ha Hestia most vele lenne, a mókus már rég vacsora lenne.
- Amúgy sok újoncunk van, biztos hamar fogsz társaságot találni. Engem is megkereshetsz ha szeretnél, csak...én nem érek rá sokszor - éppen elég információnak gondolta ezt így tömören, aztán majd idő közben Kira úgyis megtudja, hogy Anne mennyi dologra ügyel egyszerre.
Pár perc alatt elértek a bejárathoz, ahol a lány előre engedte az újat, meg az állatkáját, és egyenesen a pince felé indult vele.

Kicsit meglepődik a tényen, hogy a lány csak másodikos, valahogy neki elsőre idősebbnek látszott. Azért kitartóan marad annál, hogy ilyen rövid idő alatt megkedvelte. bár úgy tűnik a kérdéséből, hogy mókusa nem nyerte el tetszését. Még, jó, hogy nem ismeri jobban, mert akkor egészen biztosan nem kedvelné, pedig nagyon szeretni való jószág, csak egy kicsit önfejű és néha vonzza a bajt.
-Igen ő az én mókusom a neve Csipet. Csipet gyere ide, ne rohangálj!
Szól rá a mókusra, mert azért szeretne jó benyomást tenni. Csipet szerencsére nem engedi el a füle mellett a kétést és gyorsan felkapaszkodik újra a bőröndre.
Követi Annelie lefelé a pincébe és közben nem tud szabadulni az érzéstől, hogy valahogy sietős a dolga. Nemsokára szavaiból is kiderül milyen elfoglalt, így úgy dönt nem nehezíti meg a dolgát.
-Tényleg köszönöm, hogy idekísértél, most már boldogulok szerintem. Ha sok a dolgod, akkor nem tartalak fel. Remélem nemsokára találkozunk újra.
A legkedvesebb hangján mondja, hogy tényleg annak hangozzon ami, elbocsátó szép üzenetnek és ne felháborodott végszónak. Még egy mosolyt is megereszt és őszintén azt gondolja jó hely lesz ez a suli. Első benyomása legalább is ez. Na akkor lássuk az új osztálytársakat. Gondolja magában és indul tovább a most már elkönyvelten szerencsés megérkezés után.