Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

Katalin

Kelletlenül elhúzom a szám, ahogy meglátom a kaput, a kerítést, és a mögötte lévő épületet.
Egyik börtönből a másikba? Gratulálok Gregory, csakis te lehetsz ilyen....
Az alapjáraton kifejezéstelen, szürke szemeim, most dühösen villannak meg. Ha nem önmagam lennék, még toporzékolnék, és hisztiznék is, de ezt magamba fojtom. Senkinek, semmi köze ahhoz, mi játszódik le bennem,sőt, hogy még feljebb menjek az arrogancia lépcsőin, hozzám sincs közük.
Igen, vélhetőleg az ember nem ezt várná, egy újonnan érkezett diáktól, de annyi gond legyen, majd arra fogom, francia vagyok. Hisz nyílt titok, hogy a "csigazabálók" prűdebbek az Angoloknál is. Vagy ezt csak én látom így? Hát... végül is velük éltem, nem tévedhetek akkorát.
A tűsarkúm egyenletes kopogása töri meg a csendet, én meg felteszem magamban a kérdést,hol van mindenki? Tekintetem a kezemben szorongatott papírra vándorol, hála égnek, a betűket még a gyér világításban is ki tudom venni. Upsz, cseppet késtem, takarodó már elmúlt, de mit számít ez, hisz már hetekkel ezelőtt itt kellett volna lennem. Remélem,nem keltett akkora megbotránkozást a hiányom, hogy egyből Gregory nyakán keressenek, nem avattam be abba, hogy teszek némi kitérőt. Bár, ő meg naiv, ha azt gondolja, velem minden olyan simán megy, volt jó pár évem ahhoz, hogy rácáfoljak, és meg is tettem. Mióta anyám meghalt, és apám úgy döntött, nem kellek neki, elhatároztam, hogy nekem sem kell senki más, igen, még ő se, aki a nevére vett. Sose hívtam apának, mindig tartottam a távolságot, és ő sem erőltetett semmit, leszámítva ezt. Nem akartam, hogy közöm legyen ehhez a világhoz, a másik is épp elég pocsék volt, de a géneket nem irthatom ki magamból, igen, felettébb sajnálatos.
Megállok. Egyáltalán miért is akarok én oda bemenni, mi keresni valóm lenne ott, eddig is megvoltam varázslás nélkül, most sincs rá szükségem. A szám rágom, egyedül a szemeimen látszik, hogy magamba mélyedtem, az arcom rezzenéstelen, és komor.    

Katalin

Kelletlenül elhúzom a szám, ahogy meglátom a kaput, a kerítést, és a mögötte lévő épületet.
Egyik börtönből a másikba? Gratulálok Gregory, csakis te lehetsz ilyen....
Az alapjáraton kifejezéstelen, szürke szemeim, most dühösen villannak meg. Ha nem önmagam lennék, még toporzékolnék, és hisztiznék is, de ezt magamba fojtom. Senkinek, semmi köze ahhoz, mi játszódik le bennem,sőt, hogy még feljebb menjek az arrogancia lépcsőin, hozzám sincs közük.
Igen, vélhetőleg az ember nem ezt várná, egy újonnan érkezett diáktól, de annyi gond legyen, majd arra fogom, francia vagyok. Hisz nyílt titok, hogy a "csigazabálók" prűdebbek az Angoloknál is. Vagy ezt csak én látom így? Hát... végül is velük éltem, nem tévedhetek akkorát.
A tűsarkúm egyenletes kopogása töri meg a csendet, én meg felteszem magamban a kérdést,hol van mindenki? Tekintetem a kezemben szorongatott papírra vándorol, hála égnek, a betűket még a gyér világításban is ki tudom venni. Upsz, cseppet késtem, takarodó már elmúlt, de mit számít ez, hisz már hetekkel ezelőtt itt kellett volna lennem. Remélem,nem keltett akkora megbotránkozást a hiányom, hogy egyből Gregory nyakán keressenek, nem avattam be abba, hogy teszek némi kitérőt. Bár, ő meg naiv, ha azt gondolja, velem minden olyan simán megy, volt jó pár évem ahhoz, hogy rácáfoljak, és meg is tettem. Mióta anyám meghalt, és apám úgy döntött, nem kellek neki, elhatároztam, hogy nekem sem kell senki más, igen, még ő se, aki a nevére vett. Sose hívtam apának, mindig tartottam a távolságot, és ő sem erőltetett semmit, leszámítva ezt. Nem akartam, hogy közöm legyen ehhez a világhoz, a másik is épp elég pocsék volt, de a géneket nem irthatom ki magamból, igen, felettébb sajnálatos.
Megállok. Egyáltalán miért is akarok én oda bemenni, mi keresni valóm lenne ott, eddig is megvoltam varázslás nélkül, most sincs rá szükségem. A szám rágom, egyedül a szemeimen látszik, hogy magamba mélyedtem, az arcom rezzenéstelen, és komor.    

# Ophelia

Valami fura rossz érzés kavarog bennem, de nem tudnám megmagyarázni miért. Már elmúlt takarodó, nem is vagyok beosztva járőrözni, mégis a parkot járom, mint valami holdkóros, valószínűleg ezért. Bűnösnek érzem maga, amiért idekint vagyok.
Pocsék egy napom volt, amit egy kis csöndes esti olvasgatással akartam jobbá tenni, de nem jött össze. Bár általában nagyon jól kijövünk a lányokkal, most volt egy kis összezördülésünk. Igazából tudom, hogy én reagáltam túl az apróságokat, és viselkedtem lehetetlenül, de már mindegy. Majd bocsánatot kérek, és különben sem lehetek mindig nyugodt és vidám. Nekem is lehetnek rossz napjaim, és érezhetem úgy, hogy a legjobb lenne lelépni a suliból. Ez a kósza gondolat, vágülis ahhoz elég erősnek bizonyult, hogy az iskola kapuja felé ballagjak. Csak egy kicsit. Mostanában előjöttek nálam olyan kérdések, mint például, hogy mit is akarok én csinálni majd az életben. Amire egyelőre nem tudom a választ, ebből kifolyólag pedig elég nyomasztó a mókuskerék, amiben élek. Órák, kajálás, tanulás, mindennapi általános beszélgetések, járőrözések, alvás. És újra az egész. Ha legalább már tudnám, hogy miért csinálom, ha látnék magam előtt valami célt. De nem, nincs olyan dolog egyelőre, amire azt mondanám, hogy na igen, ez az, ami nekem való. És, hogy hogyan került ma napirendre ez a téma? Nemes egyszerűséggel kaptam egy H-t, a bájitaltan házi dolgozatomra. Pont az a tantárgy, amit szeretek, szerettem(?). Másrészről viszont nem akarok én ilyenekkel foglalkozni.
A hideg levegő meg is teszi a hatását, mert a jövőmről szőtt gondolatok helyett, a lefagyni készülő lábszáram jelenleg jobban foglalkoztat. Jobban is felöltözhettem volna, mert a rajtam lévő farmer, póló, pulcsi, dzseki összeállítás nem valami meleg. A kapuhoz közeledve, ténylegesen eljátszok a gondolattal, hogy mi lenne, ha kiszöknék. Bár valószínűleg semmi, mivel se pénz nincs nálam, se nem vagyok túl melegen felöltözve, így max egy sétát tehetnék a faluba. De ez csak fantáziálás marad, mert egyrészt amúgy nem tenném meg, legalábbis egyedül, ok nélkül nem. Másrészt pedig cipőkopogást hallok, ami hamarosan abba is marad, és a hold sápadt fényében megpillantok a kapunál álldogálni egy lakot. El nem tudom képzelni, hogy kerül ide valaki ilyen későn, úgyhogy kíváncsian közelebb megyek az illetőhöz, aki valószínűleg még könnyebben kiszúrt engem, mint én őt, mivel világítok a pálcámmal. Közelebb érve megnyugodva konstatálom, hogy egy elsősnek kinéző lányhoz van szerencsém, nem valami baltás gyilkoshoz.
- Helló! - köszönök kissé zavartan a lánynak. - Miért ácsorogsz itt? - kérdezem aztán tőle. A hangomon még érezni, hogy nem vagyok a legjobb formámban, de egyébként kedvesen és segítőkészen állok a helyzethez.

A körmeimet vizslatva latolgatom a lehetőségeim. Megtehetem, hogy most eltűnök, amíg nem vesznek észre, aztán valahol Amszterdamban várom, Gregory mikor kezd el keresni, hogy aztán a fejemhez vágjon mindent, ami hirtelen eszébe jut.
Nem tudom, honnan veszi azt, hogy meg bírok változni, hát az a tömérdek év nem volt elég neki, hogy rájöjjön, mennyire nincs így? Nem tudom, miért hisz még bennem, sose adtam rá okot, sőt,rendesen rá is cáfoltam az álomvilágára, amiben élt, mondhatni, rávilágítottam a valóságra, de ezek szerint reménytelenül. Ő meg adta ezt az úgymond utolsó esélyt, mondván, biztos jobb lesz, ha hozzám hasonlóak vesznek körül. Hozzám hasonlóak? Ugyan már, nem hiszem el, hogy nem látta a "baráti köröm". Ennyi erővel elvonóra is küldhetett volna, nem hazudok, rám férne. De hogy itt olyan lecsúszott emberek legyenek, akik bűzlenek a bűn szagától... azt erősen kétlem. Próbáltam már mindent, tönkre akartam tenni magam, csak mert... mert azt éreztem, senkinek sem kellek, hisz miért lenne másképp? Családom nincs, az apám csak úgy eldobott magától, mint egy felesleg rongyot, bár ez még mindig a jobbik eset, legalább nem voltam kolonc, de akkor is.
Ennek következtében tanultam meg egyedül gondoskodni magamról,a nevelőapám segítségét csak nagyon ritkán kértem, és kizárólag csak, ha a kapcsolataira volt szükségem. Az érzelmeim elrejtettem mindenki elől, nem hagyhattam, hogy fogást találjanak rajtam, bármit, amivel sarokba tudnának szorítani, ebből kifolyólag, voltak akik még a rendes nevem sem tudták, nem hogy a hátterem, és ha rajtam múlik soha nem is fogják.
Az épületet fixírozva próbálok rájönni, vajon mi haszna lenne ennek az egésznek. Megtanulnám ezt az ágat használni, ami épp a kezembe van, és csak annyit tudok róla, hogy sárkányszívizomhúr, bükk és 12,5 hüvelyk. Ezek az adatok semmit nem mondanak nekem, bezzeg, ha a Gucci legújabb táskájának a gyártásszámára lennének kíváncsiak, bár... megkockáztatom, hogy itt még nem hallottak róla. Greg mesélte, hogy a mugli dolgokban nem jártasak. Muglik, röhögnöm kell, szóval ilyen alantas névvel illetik azokat, akik már többet elértek, nagyobb erőfeszítéssel, mint ők. Na igen, a féltékenység szép dolog.
- Jó estét - a szemöldököm felszalad. Oké, hogy takarodó van, és én itt állok, na de ő? Ohh...  szabályszegő, már majdnem imponál is, de egyből eltűnik a lelkesedésem, - mert volt, csak ő nem látta- mikor a hangját hallom. Nem vagyok terapeuta, és nem érdekel, mi baja lehet, tehát ezt  a kérdést az én számból nem is fogja hallani.
- Nem tudom, szerinted?- tekintek le a csomagjaimra, majd vissza rá. A szemeim gúnyosak, ahogy a hangom is. Önvédelem, ha minél előbb sikerül eltaszítanom magam mellől mindenkit, azok nagy eséllyel nem is fognak a nyakamra járni. De mivel be kell látnom, hogy egyenlőre tehetetlen vagyok, sóhajtok egy nagyot.
- Ophelia LaFonde vagyok. Pár héttel ezelőtt kellett volna megérkezzek... és elméletileg a Navine a házam. Mondd ez neked valamit?- hát bízom benne, mert nekem aztán semmit. Persze a kiállásom magabiztos, még csak az kéne, hogy lássa, elbizonytalanodtam.

# Ophelia

A lány reakcióját máskor talán komolyan venném. Elvörösödnél a hülye kérdés miatt, vagy éppen felhúznám magam a gúnyos hangnemen, mindenesetre látványosan reagálnék. Most azonban csak egy unott grimasz suhan át az arcomon, és egy cseppet sem hat meg a lány stílusa. Vagyis, de, azért belül eléggé ingerel, de kicsit negatív hangulatom erősebb. Egyébként sem lenne értelme túl komolyan venni a beszélgetésünk indítását, mert ha már egyszer a lány csak most érkezett, akkor nagy valószínűséggel amúgy is szüksége lesz a segítségemre, hogy eljusson a körletébe.
Erre ő is rájön a következő pillanatban, mert valamivel megnyerőbb hangon bemutatkozik. Arra, hogy már itt kéne lennie egy pár hete felvonom a szemöldököm.
- És akkor miért csak most jöttél? - teszem is fel azonnal az ártatlan kérdésemet. A hangom egyáltalán nem kérdőre vonó, sokkal inkább az egyszerű kíváncsiság érződik benne. Így, hogy van más akivel foglalkozhatok, a nyűgösségem kezd elpárologni.
- Bocs, semmi közöm hozzá - teszem hozzá az előző kérdéshez egy pillanattal később. Elvégre csak most találkoztunk, úgyhogy egyáltalán nem tartozik válasszal nekem. Az előzőekből tanulva, igyekeztem elejét venni annak, hogy a lány a fejemhez vágja a dolgot. Elvégre jobb a békesség. Valahogy magamban ízlelgetve az előbbi szavait, egyébként is az az érzésem, hogy ő nem az a közlékeny fajta.  
- Ezek szerint háztársak vagyunk. Ja, amúgy Turnman Katalin vagyok. - válaszolok a kérdésére, majd én is bemutatkozom.
- Felőlem mehetünk is fel a kastélyba. Ha gondolod segítek a csomagjaiddal - ajánlom fel, hogy induljunk is, mert eléggé fázok már. Amin - nem sok sikerrel -úgy próbálok enyhíteni, hogy átkarolom magam. A pálcám készenlétben van, ha Ophelia engedélyt ad, szívesen felreptetem a cuccait a kastélyba, ha meg nem..hát az az ő dolga.
- Na és merről jöttél? A LaFonde franciásan hangzik... - próbálok valamiféle könnyed kis csevejt kezdeményezni, remélve, hogy Ophelia is vevő lesz rá.

Sokkal könnyebb  lenne, ha egyszerre ki tudnék igazodni ezen az átkozott helyen, nem kéne másra hagyatkoznom. Egyáltalán  nem tetszik ez a kiszolgáltatott helyzet, de ezen remélem, senki nem fog meglepődni. A lány meg lehet akármilyen kedves, az én szívemet nem lágyítja meg. No lám, már teátrális is lettem? Hurrá, vajon mi jön még?
Persze megértem én, csapjunk le az újoncra, csak akkor van baj, ha az újonc erre egyáltalán nem vevő. Mert az újoncnak esze ágába se volt ide jönni, sőt az életének ezzel a részével se akart törődni, jól megvolt a maga züllőt kis világába. De ezt nem zúdíthatom rá, bármennyire is fura, az illemnek azért hódolok, nem hiába vagy LaFonde. Naná, tudom, hogy ez a név itt nem sokat jelent, más körökben viszont elég nagy hordereje van, amit én örömmel használok ki, különben a divathétre se jutottam volna be.
- Amszterdamban voltam, divathéten. Úgy terveztem kiélvezem az utolsó pár napom.... kicsit elhúzódott- vonok vállat, a hangom is semleges. Ez nem olyan információ, amit nem osztanék meg, hisz ha jár neten, vagy olvas divatmagazinokat, ő maga is láthatja.
- Ugyan már, ha nem akarok valamire válaszolni, nem fogok- persze, egyből bocsánatot kér, nem meglepő. Ha valakivel úgy indítok, ahogy vele az előbb, általában fülét-farkát behúzza,mellesleg van mikor teljesen jogosan, de ez nem az az eset, így nem látom okát. A stílusom ilyen, ha megszokják egész tűrhető.... legalább is Greg szerint. Vajon neki mennyi időbe telhetett? Na mindegy, igazából nem is nagyon érdekel.
-  Háztársak?- vonom fel a szemöldököm, ez a szó valamiért nem nyerte el a tetszésem.
- És pontosan mit is takar ez a háztársasság? - jobb az ilyet előre megtudni, mielőtt még ajtóstul rontanak rám, ezzel is megalapozva a gyűlöletem. Igen, nos a privát szférám nagyon érzékeny, és utálom is, ha bepofátlankodnak oda. Ugye nem kell részleteznem, mennyire nem vagyok barátkozó típus? Egyszerűen nincs szükségem rájuk. Persze a kapcsolatokat nem árt kiépíteni, de véleményem szerint, jobb ha csak a felületnél maradunk, így nem esik kár semmiben, és senkiben. Biztonságosabb.
A nevére biccentek, nálam ennyi a bemutatkozás. Ezt is csak azért, mert nem kerülne neki nagy fáradtságba, hogy rájöjjön, ez a valódi nevem.
- Megköszönném. Hiába van nálam ez a fadarab, használni nem tudom. Na nem  mintha létfontosságú lenne, nekem nem is az, csak az otthoniaknak a rögeszméje, hogy én ezt megtanuljam használni- forgatom meg a szemem unottan. Igen, ködösítek, mert ez már bőven beletartozik a nem beszélek róla kategóriába.
-  Oui. Francia vagyok. Magántanár tanította meg a magyart, de még most sem megy olyan könnyen- az akcentusomon is érződik, hogy azért vannak még problémák, de legalább megértetni sikerül magam.
- Na és, milyen az a Navine, vagy alapból a házak, gondolom nem csak az van - kérdő tekintettel fordulok felé, miközben elegánsan tipegek a házamig... gondolom én.

# Ophelia

Kicsit meglep, hogy a várakozásaimmal ellentétben, a lány nem zárkózik be teljesen és válaszol a kérdésemre. Így viszont csak attól érzem magam még bénábbnak, hogy mentegetőzni kezdek látszólag a semmi miatt. De nem tehetek róla, nem szeretem a konfliktusokat, és az első benyomásból úgy vettem le, hogy Opheliával nem lehet túl nehéz konfliktusba kerülni. Néha kifejezetten idegesít, hogy ilyen gyámoltalan tudok lenni, mert most annak érzem magam. Ami csak még jobban frusztrál, elvégre Ophelia itt az új lány, úgymond én vagyok hazai terepen, még ha az ebből fakadó alapvető magabiztosságom nem is látszik a fellépésemen.
- Az jó lehetett - villantok egy mosolyt. Igazából sosem voltam divatőrült, de azért mindig figyelemmel kísérve az aktuális trendeket, még ha jórészt nem is követtem őket. Itt úgyhogy talárban kell lenni a tanítási idő alatt, utána meg inkább a kényelem volt nálam a fő szempont. A csinosabb ruhadarabjaim akkor kerültek elő, ha szabad hétvége volt vagy valami programot csináltunk a többiekkel.
Nem tudom megállni, hogy el ne vigyorodjam amikor a lány felvonja a szemöldökét, és és visszakérdez. Számomra érthetetlen és kicsit vicces volt, hogy ilyen gyanakodva ízlelgette szót, mintha legalább azt mondtam volna, hogy mostantól aztán "öribarik" leszünk, és majd mosdóba is mindig együtt járunk.
- Ugyanabba a házba vagyunk osztva. Ennyi - válaszolok végül nagyon egyszerűen. Jobban nem tudom megfogalmazni a dolgot, annak ellenére, hogy amit elmondtam Ophelia nyilván magától is tudta.
Amint a lány elfogadja a segítségem, kimondom a varázsigét meg elvégzem a pálcamozdulatot és a lány csomagjai máris a levegőbe emelkednek.
- Pedig hasznos dolog ám ez a "fadarab". Pár év múlva valószínűleg nem szívesen mozdulsz majd nélküle - jegyzem meg a lány szavait hallva. Nem sok olyan újonccal találkoztam, akit ennyire hidegen hagyott volna a pálcahasználat és egyáltalán a mágia, mint a szemforgatásból, és a szülői kényszerből ítélve Opheliát. De abban szinte teljesen biztos vagyok, hogy ez változni fog.
- Szerintem szépen beszélsz, találkoztam már itt olyannal, aki nagyon durván törte a magyart. - mesélem neki. Egyébként furcsa dolog, hogy az ember néha elsiklik egy-egy részlet felett, kiszűri mások bizonyos szokásait, egész addig, míg valaki felhívja ezekre az apróságokra a figyelmét. Ahogy Ophelia megemlíti, hogy azért még nem megy olyan könnyen neki a magyar, mintha valóban sokkal erőteljesebbnek érezném az akcentusát.
A házakkal kapcsolatos témára elemembe jövök. Nem mintha szeretném az általánosításokat, és próbálom nem az alapján megítélni az embereket, hogy melyik ház tagjai, de azért na.  
- Szerintem nagyon jó kis közösség vagyunk, segítőkészek és cukik. - nevetek fel röviden. Majd rátérek a többi házra is.
- Igen, összesen négy ház van. A rellonosokra azt mondják elég undokok tudnak lenni, de van egy jó pár ismerősöm onnan, és jófejek. Aztán van még a Levita, rájuk azt mondják, hogy ők az okoskák, az Eridonosak meg lelkesek, és jókedvűek, és barátságosak. - nem vagyok valami nagyon összeszedett, de azért remélem sikerült átadnom az egyes házak "lényegét".
Miközben beszélgetünk, lassan haladunk a kastély felé.