Nagy bátorságról susognak a fák
 A főnix dala kíséri útját.
 A bölcsesség friss patakja csordogál
 Mellette egy szfinx emelt fővel áll.
 Szerényen hajlik meg virág és az ág
 Egy unikornis mezőn vágtat át.
 Ravaszan sötétlik az éjjeli táj
 S ezüst tó fölött smaragd sárkány száll.

Mar-ko-vits Ist-ván bá-csi


Én, én nem értem miért történik ez velem, minden olyan gyorsan jön, mint mikor hirtelen elbújik a Napocska és elé nagy, hatalmas fekete felhők kerülnek, amelyekből rögvest rám zúdul az eső. Nem szeretem az esőt, attól még szomorúbb leszek, mint általában. Azt sem tudom, hogy mikor fogok újra találkozni a szüleimmel. De legalább itt lesz velem Lalla, ő sosem fog elhagyni, mikor megszületett megígérte, hogy velem marad örökké. A legjobb barátok vagyunk, minket senki és semmi nem tud elválasztani. Igaz, egyszer majdnem meghalt, mert a kis butus kiugrott az ablakon, de én megmentettem. Kisétáltam a házból és újraélesztettem, mint azokban a doktoros filmekben, amelyeket apa szokott nézni. Viszont oda, ahova most megyek nem lesz televízió, sem áram, se semmi. Legalábbis anyu és apu azt mondták. Nem értem honnan vesznek ilyen zagyvaságokat, tv és áramszolgáltatás mindenhol van. Kivéve ott, ahol Lalla született, Mesevárban. Azt mondta az én kis barátocskám, hogy ott nincsen semmi, csak olyan formájú lények mint ő és ott állandóan harcolnak, nincs megállás. Arról a helyről én menekítettem ki álmomban, azóta velem lakik. Minden osztozkodunk. Néha idegesítő, hogy még a kajámból is kér, de nem eszi meg. Azt mondja éhes, anya pedig azt, hogy a képzeletbeli barátok nem lehetnek kajásak. Amit anyu mond, az egy hatalmas nagy hülyeség! Igenis, Lalla lehet éhes és a falatot is le tudná nyelni, ha nem esne ki a száján. Szegénynek valamiért sosem talál be a lepénylesőjébe az étel, ez pedig nagyon szomorú, sajnos inni sem tud.
Ekkor nagyot fékez a vonat, szememmel Lalla után kutatok.
 - Lal-la, ho-va tűn-tél? - kérdezem ijedten. Jaj, nehogy valami baja essen, akkor vihetem a kórházba. Egyszer már betört a feje, mert leugrott a szekrényemről, akkor elsírtam magam. Azt hittem egy lyuk lesz a fején örökre, de nem. Bolo és Tiki a két orvos pár-perc alatt bekötötték a kis buksiját. Mindenki sajnálta szegény barátomat, jobban kellett volna rá figyelnem. Anya megragadja a kezem és együtt kiszállunk a vonatból. Egy utcán haladunk végig, majd pár perc múlva megérkezünk egy nagy-nagy kapuhoz. Ott anyáék felém fordulnak, majd azt mondják nekik menniük kell, ezért keressem meg Lallával Markovits Istvánt. Én bólintok egyet, majd áthaladnék a kapun.

Mar-ko-vits Ist-ván bá-csi


Én, én nem értem miért történik ez velem, minden olyan gyorsan jön, mint mikor hirtelen elbújik a Napocska és elé nagy, hatalmas fekete felhők kerülnek, amelyekből rögvest rám zúdul az eső. Nem szeretem az esőt, attól még szomorúbb leszek, mint általában. Azt sem tudom, hogy mikor fogok újra találkozni a szüleimmel. De legalább itt lesz velem Lalla, ő sosem fog elhagyni, mikor megszületett megígérte, hogy velem marad örökké. A legjobb barátok vagyunk, minket senki és semmi nem tud elválasztani. Igaz, egyszer majdnem meghalt, mert a kis butus kiugrott az ablakon, de én megmentettem. Kisétáltam a házból és újraélesztettem, mint azokban a doktoros filmekben, amelyeket apa szokott nézni. Viszont oda, ahova most megyek nem lesz televízió, sem áram, se semmi. Legalábbis anyu és apu azt mondták. Nem értem honnan vesznek ilyen zagyvaságokat, tv és áramszolgáltatás mindenhol van. Kivéve ott, ahol Lalla született, Mesevárban. Azt mondta az én kis barátocskám, hogy ott nincsen semmi, csak olyan formájú lények mint ő és ott állandóan harcolnak, nincs megállás. Arról a helyről én menekítettem ki álmomban, azóta velem lakik. Minden osztozkodunk. Néha idegesítő, hogy még a kajámból is kér, de nem eszi meg. Azt mondja éhes, anya pedig azt, hogy a képzeletbeli barátok nem lehetnek kajásak. Amit anyu mond, az egy hatalmas nagy hülyeség! Igenis, Lalla lehet éhes és a falatot is le tudná nyelni, ha nem esne ki a száján. Szegénynek valamiért sosem talál be a lepénylesőjébe az étel, ez pedig nagyon szomorú, sajnos inni sem tud.
Ekkor nagyot fékez a vonat, szememmel Lalla után kutatok.
 - Lal-la, ho-va tűn-tél? - kérdezem ijedten. Jaj, nehogy valami baja essen, akkor vihetem a kórházba. Egyszer már betört a feje, mert leugrott a szekrényemről, akkor elsírtam magam. Azt hittem egy lyuk lesz a fején örökre, de nem. Bolo és Tiki a két orvos pár-perc alatt bekötötték a kis buksiját. Mindenki sajnálta szegény barátomat, jobban kellett volna rá figyelnem. Anya megragadja a kezem és együtt kiszállunk a vonatból. Egy utcán haladunk végig, majd pár perc múlva megérkezünk egy nagy-nagy kapuhoz. Ott anyáék felém fordulnak, majd azt mondják nekik menniük kell, ezért keressem meg Lallával Markovits Istvánt. Én bólintok egyet, majd áthaladnék a kapun.

Marcell

        

Ist-ván


Semelyikünk sem szereti azt, mikor vonattal kell utaznunk. Szegény Lalla mindig elesik, én pedig kocsin kívül utálok más járműbe szállni. Sajnos anyáék azt mondták, hogy ide csak vonattal lehet jönni, kocsival nem lehet megközelíteni a helyszínt. Ez is hatalmas butaság, autóval bárhova el lehet menni, csak kell benzin. Mondom én, hogy furcsa ez a hely és nem akarok idejönni. Anya viszont azt mondta kötelező lesz itt laknom Markovits Istvánnal, a rokonunkkal. Még sosem hallottam róla és egyszer sem találkoztam még vele, ami furcsa, mert mi minden évben szoktunk rendezni egy party félét, ahova az egész famíliát meghívjuk, azonban ez a férfi sosem jelent meg egy ilyen összejövetelen sem. Biztos mindig dolga volt, anya azt mondja, hogy Markovits István egy tanár. A pedagógusoknak pedig sok dolguk van, az én iskolámban is a tanítok sokáig maradnak az intézményben, csak azért, hogy minden jó legyen, így sok idejük elfogy. Nem tudják megnézni a következő Barátok köztet, pedig az a világ legjobb sorozata. Abban is van egy kisfiú, aki nem tud olvasni, akárcsak én. Remélem ebben az iskolában is vannak ilyen gyerekek, akkor nem érezném magam egyedül. Igen, itt van velem Lalla, de szükségem lenne élő emberbarátokra. Sajnos engem nehezen fogadnak el, a volt osztálytársaim mindig bántottak, úgyhogy nem tudom mire számítsak. Anya azt mondta itt idősebbek, 15-20 évesek is lesznek. Félek a nagy emberektől, bármelyik pillanatban rátaposhatnak a lábamra, vagy nekem jönnek. Ha nagy leszek, vigyázni fogok a kicsikre.
Mikor leszállunk a vonatról együtt elindulunk az iskola felé. Nem kell sokat sétálnunk és nem látok semmit, csak néha-néha, mikor felnézek. Mióta csúfolnak a kinézetem miatt lehajtott fejjel közlekedek, nehogy kigúnyoljanak. Lalla azért mindig körbe néz és elárulja nekem mi van a környéken. Azt mondja, hogy sok furcsa ember és furcsa bolt. Nos, ettől nem tudok meg többet, így hát nem lettem sokkal okosabb.
Megérkezünk egy nagy kapuhoz, anyáék valahova leteszik a bőröndömet és ők már el is tűnnek. Biztos megijedtek a környéktől, én is félek, egyedül maradtam Lallával. Mielőtt még bemehetnék az iskolába egy férfi jelenik meg előttem, kiderül ő az az ember, akit keresek. Markovits István. Még mindig a földet bámulom, de Lalla rám szól, hogy nézzek fel. Így teszek, mindig hallgatok rá, legalábbis legtöbbször.
 - Iiii-igen. - mondom dadogva mint mindig. Utálok dadogni, olyan ciki, de ezzel születtem.
 - Aaaa hol-mim? Őőőő.... azt hi-szem itt van va-la-hol. - körbenézek és meg is találom a bőröndjeim. Nincsen messze, anyáék helyezték le. Odamegyek, odahúzom Istvánhoz és az egyik bőröndöt odaadom neki, a másikat én húzom, mindezt lehajtott fejjel teszem.
 - Mememem-he-tünk. - jelentem ki.

Marcell

Iiistván


A férfi nem tűnik gonosznak, egyébként is a felnőttek már nem szoktak velem kötekedni, vagy beszólni a dadogásom, a képzeletbeli barátom, vagy csak magam miatt. Akik már kiléptek az ifjú korból, azok vagy sajnálnak engem - amit őszintén szólva utálok - vagy próbálnak nekem segíteni. Azt még nem tudom, hogy István melyiket fogja választani, annyira még nem ismerem. Ami azt illeti azt sem tudom, hogy hogyan néz ki, hiszen csak egyszer nézek fel azért, Mert Lalla rám parancsolt. Ha így folytatom mindkettőnknek elég nehéz lesz mindkettőnknek. Nagyon sajnálom, de én nem vagyok a barátkozós, ismerkedős fajta. Eléldegélek a saját világomban, ahol csak Lallának és nekem van hely. Túl titkos az a világ ahol mi élünk, nem tudok olyan egyszerűen beengedni oda bárkit is. Az illetőben először meg kell bíznom és az nem megy varázsütésre. Beletelik egy kis időbe, mire valaki azt a nagy dolgot megkapja tőlem. Túl óvatos lennék? Nem hinném... Lalla tudni fogja ki léphet be a birodalmunkba és majd megsúgja nekem ki léphet be. A kis barátocskám még nálam is jobb emberismerő, megérzi ki közeledik felénk jó vagy rossz szándékkal. Lalla szerint István nem rossz ember, benne bízhatok, bár én egy kicsit még tartok tőle, elvégre most találkoztunk először. Mondjuk az már jó pont, hogy rokoni kapcsolatban vagyunk, akkor tuti nem akar nekem rosszat, főleg mert elvállalta a gondviselésem.
A bemutatkozás után a csomagjaim után érdeklődik. Én gyorsan elsétálok a cuccaimhoz, majd a férfihoz hurcolom. Csak az egyik bőröndömet adom neki oda, a másikat én akarom cipelni, ezzel azt bizonyítva, hogy erős vagyok, ami valójában nem mondható el rólam. Sovány vagyok, mint Lalla egyik barátja, aki úgy néz ki mint egy szög. Én sajnos nem látom őt, csak Lal, pedig igazán kíváncsi lennék a kinézetére. István elveszi tőlem a másik bőröndöt is, gondolom látja nem nagyon bírom el. A következő amit mond, az az, hogy húzzam ki magam és ne bámuljam a földet. Ez furcsa... ilyet soha nem mondott nekem semmit. A szüleim nem is próbálkoztak rávenni, hogy emelt fővel járkáljak. Úgy teszek, ahogy a férfi mondta, mert szófogadó vagyok. Belenézek a szemeibe és azt hiszem elmosolyodom. Nem hiszem el, valaki egyenrangúként kezel engem. Azt gondolom jó lesz itt nekem, István is jó fej, nagyon jó fej. Viszont mikor ezeket a szavakat ejti ki a száján: ...mutasd meg, hogy büszke vagy erre. Egy pillanatra elgondolkodom. Büszke. Én sosem voltam büszke magamra, nem volt miért. Nem találtam fel semmit, sosem volt ötös dolgozatom, nem tudok felmutatni semmit. Csak élek és sodródok az árral, azt teszem amit mondanak. Nem írtam meg tökélestesre egy fogalmazást sem, rajzolni pedig egyáltalán nem tudok. Úgyhogy büszke nem lehetek, sajnálom, már kimondanám azt ami megfogalmazódott az én kis buksimban, ám sosem beszéltem még az érzéseimről és nem is most fogom elkezdni. Mindig mindent magamban tartok, nem szeretem, ha az emberek sokat tudnak rólam.
István elmondja, hogy biztos minden furcsa lesz nekem, szerezzek majd barátokat és jó lesz minden. Ami azt illeti életemben még egyszer sem barátkoztam senkivel, azt sem tudom hogyan kell csinálni. Csak letámadni valakit, vagy lassan közeledni felé? Sok tanulni valóm van még. Kiderül én a Navilében, akarom mondani Navijében fogok lakni, azt hiszem ezt mondta István. Furcsa neve van ennek a háznak.
 - Rrrrriri? Eeeezz mimimimillyen nnnév? - teszem fel a kérdésem. - Nananannnagggynak tütütüttűnnnik aaa kastély. Nenenenem fofofogok elel tévedni?

Marcell