A kastélytól körülbelül 5 perc járóútra található egy hatalmas terület, mely a diákok körében igen kedvelt sportnak, a kviddicsnek ad helyet. Ez a nyilvános pálya, ellentétben a házak behatolásgátlóval és mindenféle titkosító bűbájjal kezelt csarnokaival szemben. Több méter magasban találhatóak a karikák a pálya két végén, három-három darab. A fűtenger, mely valaha itt nőtt mára már maximum egy kisebb tónak nevezhető, mivel a szorgos diákok fürge lábai letaposták a szálakat. Körben a pálya szélén hatalmas pódiumok találhatók, az egyik oldalon az Eridon és a Navine „páholya” található, a másikon a Levitáé és a Relloné. A szurkoló nebulók kényelmét fapadok szolgálják, s a leghátsó sorok fölött hátul kifeszítve zászlókon a házak jelképállatai a megfelelő színben. A lelátó téliesíthető is szükség esetén, bűbájjal kezelt üveglap húzható az emelvények fölé.
Az öltözők a házak lelátóinak oldalán találhatók, azonban nem a fenti magaslatokban, hanem lent a földön, innen indulnak el az elszánt csapattagok a mérkőzésekre, ekkor még felvillanyozódva a siker reményétől. A pálya kastély felőli szélétől néhány méterre található egy kisebb ház, melybe belépve észrevehető, hogy tértágító bűbájjal kezelt. Seprűk és ütők különböző márkáiból találhatók használt és öreg darabok, azon diákoknak, akik esetleg csak kedvtelésből játszanak, vagy nincs saját seprűjük. Fel kellene már frissíteni mindkét eszközből az állományt!
Továbbá találhatók még itt különböző segédeszközök az edzésekhez, amelyek a kapitányok fantáziájára vannak bízva!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=769463#post769463][b]Scheffer Riza Cirilla - 2019.08.28. 22:35[/b][/url]

Idegesen tekintek körbe az előttem elterülő hatalmas pályán a levitás páholyból. Az egyik fenti sorban ülök, lábam az izgalomtól gyorsan jár fel s le, ujjaim erősen szorítják az ülésem. Masát várom és közben megbánom az összes eddig meghozott döntésem, meg azt is igazából, hogy megszülettem. Már őszintén nem tudom minek jelentkeztem a csapatba, vagy mit keresek itt, mikor seprűn is alig ültem életemben. Teljesítettem azt amennyi a tanulmányaimhoz kötelezően kellett, aztán dobtam el magamtól a seprűt amilyen messzire csak lehetett. Bevallom különös érzés volt repülni és nem mondom, hogy nem tetszett, de hogy még kviddicsezzek is?! Őrültség. Visszamondani most már aligha tudom, így nincs más választásom, mint megvárni unokatestvérem, aki remélhetőleg az alapoktól kezdve bevezet majd a kviddics oly csodálatos világába. Vagy mi. Azért félek. Tudok a nagy, kilós vaslabdákról, amik úgy csapnak le embereket, mint a húgom szokta nyáron a szúnyogokat. Jobban belegondolva ehhez a játékhoz sok szerencse kell és ügyesség, ami nekem szerintem nincs, mert ember legyen a talpán – vagy seprűn -, akinek sikerül leráznia a vasakat. Elég ijesztő ez így, és hagynak tizenéves diákokat repkedni a pályán ilyenekkel a nyomukban. Merlinre, mire vállalkoztam…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=769474#post769474][b]Scheffer Riza Cirilla - 2019.08.29. 00:14[/b][/url]

Gondolataimba merülve bámulom a kviddicspályát, lábam szüntelen mozog. Egyébként kellemes idő van. Meg minden. Kár, hogy erre most nem tudok figyelni, ahogy a lépcsőket kettesével szedő lányt sem veszem észre, csak mikor hirtelen leül mellém és megszólal. Ijedtemben ugrok egyet a padon, aztán azzal a lendülettel rögtön a nyakába vetem magam. Elmotyogok a hajába egy köszönést és addig szorongatom, amíg csak engedi. Nem akarok átlépni a kínosan hosszú ölelés szakaszba, de nagyon hiányzott és ezt valahogy a tudtára kell adnom. Végül elhúzódok tőle és már rázom is a fejem, pedig mindketten tudjuk, hogy egy hazugságot akarok épp előadni.
- Nem izgulok – válaszolok halkan a kérdésére, ujjait megszorítom, ahogy felállok a padról. Nem szeretnék neki csalódást okozni, illetve már elvállaltam ezt az egész sport dolgot, innen most visszatáncolni nem lenne szép dolog. Még akkor sem, ha amúgy alig tudok valamit a játékról és jól láthatóan félek a labdákkal való repülés gondolatától is.
- Bízom benned – suttogom lehajtott fejjel, holott ez csak egy újabb hazugság. Szeretem Masát, a gyerekkorom jelentős részét vele töltöttem, nagyon közel állok hozzá, de amikor legutóbb valaki megígért nekem valamit, soha többé nem jött haza. Benne is bíztam.
Hagyom, hogy Masa levezessen a páholyról valahova, a pályára vagy a szertárba, nekem mindegy, némán követem unokatestvérem. Kénytelen vagyok iskolai seprűt használni, mert a csatlakozás ötlete olyan hirtelen jött, hogy nem volt időm valakitől kérni vagy venni egyet. Annyit viszont tudok, hogy az iskolában vannak kifejezetten erre használhatók, így valószínűleg arra vesszük az irányt. Egyik kezemmel Masáét szorongatom, másikkal a saját pólóm alját nyújtom ki séta közben és próbálom leküzdeni az idegességem.
- Elmagyarázol mindent, ugye? Nagyon régen ültem seprűn – motyogom neki útközben, de nem nézek rá. - Nem féltek ott fent? – Nem is a magassággal van a gondom, sokkal inkább a több kilós gurkókkal, amit bármelyik percben rád üthet valamelyik játékos, az elől meg lehet aztán menekülni. Talán valami bomba biztos menekülést kellene megtanítania először, lehet attól nyugodtabban lépnék majd esetleg pályára élesben… A távoli jövőben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=774297#post774297][b]Scheffer Riza Cirilla - 2019.09.21. 20:57[/b][/url]

Ha van egy személy, aki irdatlanul hiányzott az elmúlt pár évben, akkor az Masa. Találkoztunk persze a családi összejöveteleken és itt-ott, de most ismét egy hosszabb kihagyás után látom először és nagyon örülök, hogy itt van. Elnyújtom az ölelést amennyire csak engedi, aztán követem le a pályára. A két seprű látványára azonnal görcsbe rándul a gyomrom és félénken teszek ugyan feléjük egy lépést, nem érek hozzá egyikhez sem. Oly rég repültem már, egy másik életnek tűnik.
- Köszönöm – felelek halkan, mikor kijelenti, hogy egyelőre nem szállunk még fel. Szeretnék bízni benne, hogy nem lesz semmi bajom és esetleg talán a kviddics gondolatával is meg tudok birkózni, de nem tudok. Már semmilyen ígéretnek nem tudok hinni, semmiben nem tudok bízni.
A felém repülő labdára nem vagyok felkészülve, hiába követem Masa minden mozdulatát. Két kézzel sikerül csak elkapnom, de az legalább megvan. Nem esik ki a kezemből, de a levegőben száguldva így biztosan nem tudnám elkapni a kvaffot. Megszeppenve pillantok a mellemhez szorított labdára, aztán egy határozott mozdulattal visszadobom. Nem tartozom azok közé, akik méterekkel mellédobnak, de ismétlem, seprűn száguldozva biztosan más lenne a helyzet.
- Milyen poszton kéne játszanom? Gyakorlunk mindegyikre? – Masa példáját követve én is növelem a távolságot magunk között minden egyes dobással. Igyekszem pontosan dobni, egy kézzel és az elkapást hasonlóan csinálni. Jó szeretnék lenni, nem akarom, hogy Masa csalódjon bennem. - Egyébként melyik a legijesztőbb poszt?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=779246#post779246][b]Scheffer Riza Cirilla - 2019.10.28. 13:09[/b][/url]

Ijedten nézem végig, ahogy a labda nekicsapódik a lány kezeinek és oldalra pattanva gurulni kezd. Aggódva indulok el rögtön feléjük, hátha valamilyen sérülést okoztam ezzel a dobással, Masa viszont egy gyors mozdulattal felkapja a labdát és ismét növelni kezdi a távolságot. Bizonytalanul torpanok meg, most nem tudom, mi legyen. Szeretnék odamenni hozzá, hátha fáj a keze, vagy legalább megkérdezni, hogy ezt az ütést mindig is így akarta-e, azonban a következő pillanatban érkezik a labda. Nincs időm növelni kettőnk között a távolságot, ott kapom el, ahol épp állok.
- Jól vagy? – kiáltom oda neki a labdát szorongatva. Várok pár pillanatot, hogy válaszolni tudjon a kérdésemre, és csak akkor passzolok vissza, ha teljesen biztos vagyok benne, hogy minden rendben vele.
Masa a következő pár passzom sem tudja elkapni, de úgy tűnik ez őt annyira nem zavarja. Mosolyogva vicceli el a bénázását, amit talán direkt csinál a megnyugtatásomra, nálam ez viszont nem használ. Pontosan passzol vissza és próbálok én is így tenni, egyre ügyesebben bánok egy kézzel a labdával, mégsem hagy nyugodni a dolog, hogy folyton elüti elkapás helyett.
- Azt hiszem a terelő – válaszolom halkan, majd feleszmélve megismétlem hangosabban is, hogy a tőlem nagy távolságra álló lány is meghallja. - Nem akarok a gurkók közelébe menni. Szerintem vissza sem tudnám ütni őket – itt megemelem vékony karjaimat és elnyomok egy mosolyt. Nem tudom a lányok hogyan csinálják, de minden tiszteletem az övék, amiért képesek a meccs alatt többször is elütni a vasakat. Nekem nem menne.
- Ha nagyon választani kellene, hajtó lennék. Nem egyedül kell egy labdára koncentrálnom, hiszen hárman vagyunk – lassan ejtem ki a szavakat passzolgatás közben és már érzem, hogy fáradok. Nem vagyok hozzászokva a sok mozgáshoz, nem szoktam edzeni. Ez persze változni fog a kviddics miatt.
- Masa – szólalok meg még egy plusz öt perc dobálás után. - Masa, kezdek fáradni. Abbahagyhatjuk? – utálom ezt így kimondani. Már látom magam előtt a csalódott arcát, amiért nem bírok ki ennyit sem. Összeszorított fogakkal dobom még vissza utoljára a labdát, majd lehajtott fejjel közelebb sétálok hozzá, ha arra engedélyt ad, de nem merek a szemébe nézni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=787711#post787711][b]Scheffer Riza Cirilla - 2020.01.05. 01:50[/b][/url]

Egy halvány mosollyal reagálok az – remélhetőleg – egyik csapattársára tett megjegyzésére. Ugyan így becenévről nem tudom ki az a Nyálka, és szerintem amennyit nem voltam itt a kastélyban, arcról sem tudnám, kiről van szó. Mindenesetre elmosolyodom és úgy teszek, mintha a helyzet magaslatán lennék (nem vagyok) és tudnám ki az a Nyálka (nem tudom). A karom viszont egyre jobban fárad. A köztünk lévő, egyre növelt távolság sem segít a helyzetemen és hamarosan be kell ismernem először csak magamnak, hogy ezt nem fogom tudni sokáig csinálni. A fogaim összeszorítva szenvedek még végig pár dobást, mert egyszerűen nem akarom beismerni neki, hogy nem bírom. Nem akarok már rögtön az első edzésen csalódást okozni neki, még a csapat tagja sem vagyok. Muszáj kibírnom, ő is kibírja, nem adhatom fel az elején... Aztán mégis feladom. Próbálok nem panaszosan véget vetni ennek az edzésnek, nem kell, hogy még ő is aggódjon értem vagy azt gondolja nem bírok visszapasszolni neki egy labdát, mert itt csak ennyi történt, de nekem még ez sem ment. Némán hallgatom végig a beszédét, mikor közelebb ér hozzám és bevallom nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne hajtsam le a fejem. Arra is kényszerítenem kell magam, hogy a szemébe nézzek és ne mondjuk a cipőm tanulmányozzam. Türelmesen várom meg, hogy befejezze, majd a fülem mögé tűrjön egy tincset és csak ezután kapom el a tekintetem.
- Tudom – válaszolom halkan, ahogy gyorsan visszapillantok rá. - De én ezt szeretném. Szeretnék a csapat tagja lenni, a ház tagja lenni, ismét az iskolába járni. Nem lóghatok mindig a nyakadon, ismerkednem kell, barátokat kell szereznem. Nem azért jöttem el otthonról, hogy egyedül legyek.
Hazugság. Hazugság minden. Az összes kiejtett szó, a rezzenéstelen arcom, a megjátszott kétségbeesésem. Olyan könnyen hazudok az unokatestvérem szemébe, mintha egész életemben ezt tettem volna. Tudom, hogy képes vagyok elhitetni vele tényleg ezt akarom, ez minden vágyam, ezért jöttem vissza az iskolába. Nem azért, mert otthon képtelen vagyok két lépést tenni anélkül, hogy apával találnám szembe magam. Tudom, hogy egyelőre még el tudom vele hitetni mindezt, ezért így is teszek az elkövetkezendő pár órában, amit még a lánnyal töltök. Igaz, nem a kviddicspályán gyakorolva, hanem a klubhelyiségben beszélgetve olyan érdektelen témákról, mint a felvett tárgyaim vagy a háztársaink, de biztos vagyok benne, hogy sikerül megjátszanom magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=790135#post790135][b]Scheffer Riza Cirilla - 2020.01.21. 22:42[/b][/url]

Végül sikerült meggyőznöm Masát a kviddicscsapatba való belépésemmel kapcsolatban és utána meg is történt a jelentkezésem. Úgy döntöttem a múltkori gyakorlás után, szükségem van még pár órára, hogy kitapasztaljam legalább a seprűt, ha a labdákhoz nem is férek hozzá. Senkinek nem szóltam a terveimről, még Masának sem. Nem akartam, hogy esetleg csatlakozni legyen kedve és előtte kelljen újra megismerkednem a repülés csodálatos élményével. Semmiképp nem akartam, hogy lent legyen velem a pályán, így kerestem egy szabad órácskát, amikor épp semmi dolgom, amit nem volt nehéz találni és elindultam a kviddicspálya felé. Nem vagyok tisztában a csapatok edzési terveivel, vagy ha esetleg ki kell bérelni a pályát, amennyiben gyakorolni szeretnél ott, de igazán nem esik nehezemre visszafordulni a kastélyba, ha mégsem lesz szabad a hely. Némán lépdelek a lefelé vezető úton és közben próbálom felidézni a legutoljára seprűn töltött élményemet, de egyszerűen oly régen történt, már tényleg nem tudom, mennyire megy még jól. Jövő héttől kezdődnek az edzéseim, amin a többiek is ott lesznek már, előttük pedig semmiképp nem látszhatok teljesen kezdőnek, aki azt sem tudja, melyik végét kell fogni a seprűnek. Egyénileg is lehet valamennyire fejlődni, pláne teljesen egyedül, legalábbis ez a terv mára. Útközben nem látok senkit őrülten száguldozni a pályán, így megnyugodva folytatom utam, azonban közelebb érve meglepően veszem észre, hogy bizony valaki beelőzött. Egy lányt látok a kviddicspálya másik végében, amint a seprűjével csinál valamit. Nem tudnám hasonlítani semmihez, amit eddig láttam, így az egyik páholy tövébe húzódva szemlélem pár percig a mozdulatait. Nem úgy tűnik, mintha a kviddicsre gyakorolna, de ez rövidesen úgyis ki fog derülni számomra.