Zalán


Lassan közeledett a kviddicspálya felé, kicsit talán korán is volt ahhoz, hogy Zalánt ott találja. Nem baj – gondolta Sebi, addig is kiválaszthat két olyan seprűt, amik nem annyira húznak és nem is olyan öregek. A tágítóbűbájjal kezelt tárolóba lépve por és lakkozott fa illatát érezte. A seprűk felé véve az irányt, tanulmányozni kezdte a repülőalkalmatosságokat. Hm. Ennek a nyele görbe, a másiknak a farka súlyos. Arról meg, ott a sarokban hiányzik a kengyel… Nos, a készletre ráfért volna egy frissítés, de sebaj, gyakorolni éppen jók lesznek. Kiválasztott kettőt, egyet, amelyiknek ferdült a nyele és egy másikat, amelyiknek picit nehezebb volt a farka. Magához vett egy ládát, amiben a gyakorló labdákat tartották és kifordult az ajtón. A nap éppen lemenőben volt, mikor kilépett a tárolóból. Kicsit nehézkesen mozgott, hiszen a jobb kezében a két seprűt, a balban pedig a ládát tartotta. Szerencsére az ajtót a lendület becsapta mögötte, így nem kellett a becsukásával vacakolnia. Vajon mit szól majd Zalán? Sebi kicsit izgult, de hamar eszébe jutott, hogy ez nem az a helyzet, amikor Bendivel megy valamerre valamit csinálni. Sebinek emlékeztetnie kellett magát arra, hogy azért, mert a bátyja mindig mindent jobban tud, ez nem általános jellemzője az összes embernek. Zalán nem a bátyja, habár idősebb nála, nem fogja úgy alakítani a történéseket, hogy akadályozza vagy megszégyenítse őt. Hiszen Bendi pont azért cikizte, mert ő varázsló volt, mint az édesanyjuk. Bendi pedig egyszerűen nem bírta elviselni, hogy az öccse mellett, ő mindig "csak egy mugli" marad. Ezért kegyetlenkedett vele otthon. De ilyen az élet és ha minden igaz, Sebi végre hátra hagyhatja az ilyen problémákat, hogy ki varázsló és ki nem s hogy ebből kinek milyen előnye származik. Zalán jó fejnek tűnt, mikor megismerte. Hogy a közös gyakorlás ötlete melyikük fejéből pattant ki, abban már nem volt biztos, de nagyjából mind a ketten egyformán lelkesedtek az ötletért. Ráadásul végre versenyezhet valakivel igazán. Az anyja volt az egyetlen, akivel játszhatott, de szinte soha nem tudott úgy helyezkedni, hogy az Margaréta ne tudta volna védeni a dobásait. Sebi nyelt egyet, karja libabőrös lett a várható játék izgalmától.

Zalán


Ahogy kilépett az ajtón, rögtön megpillantotta Zalánt, aki nevetve figyelte a bénázását.
– Kéne segítség, de sajnos csak te vagy itt – vette fel a megszokott ritmust és a seprűket a földre engedte. Így könnyebben boldogult a labdatartóval is. Vigyázva elhelyezte a seprűk mellett.
– Mivel akarsz kezdeni? – vigyorgott a szőke srácra. Közben a kezét a seprű fölé tartotta. – Bár javaslom, hogy a ceruzát vedd ki a zsebedből. Még nem tudok sebeket beforrasztani. Már ha az ceruza... khm... – nem bírta tovább, kibukott belőle a nevetés, miközben Zalán zsebét fixírozta. Kicsit undi, de ez a tizenéves fiúk sajátja. Bár az is hozzá tartozik a történethez, hogy mással ő sem merne így poénkodni.
– Fel! – kicsit izgul, nem is ment elsőre. Pedig pont ez lenne a többéves gyakorlás lényege. Talán dühös is, hogy elszúrta. A hajába túrt és újrakezdte. Sikerült is, kezében tartotta a seprű. Egy laza mozdulattal átlendült a nyélen és enyhén a földbe rúgott. A korábbi dühöt felváltotta a szabadság jóleső érzése.
Sebi kitárta a karjait, kicsit heccből, kicsit komolyan a gyakorlat kedvéért.
– Na mi van, öreg? Pattanj fel te is! - cukkolta nevetve a másikat, élvezve, hogy az alkonyi szél a hajába kap.