Ashley

Napok óta úgy közlekedem, hogy egy apró doboz van a zsebembe, benne egy nyaklánccal. A sors iróniája, hogy amióta megvettem nem futottam össze Ashleyvel. Pedig nagyon helyes kislány, és mivel csak annyit tudok róla, hogy van egy plüss sárkánya, egy sárkányrókája, meg hogy elemista... nos, reméltem, hogy összefutunk és lehetőségem lesz jobban is megismerni. Bár nem tudom miért. Van benne valami magával ragadó. Ezzel magyarázom azt is, hogy vettem neki ezt a nyakláncot. Na meg azzal, hogy igazából nekem is tetszik, csak elég furán venné ki magát, ha én ilyesmit hordanék. Ezek olyan lányos dolgok...
Szóval... a doboz, most is ott van a nadrágom zsebébe. S mivel órám sincs, a taláromat is bent hagytam a kastélyba. Levegő igényem van, itt pedig annyira friss és üdítő, hogy napok óta azon agyalok, javaslatot teszek, hogy az órákat a szabad levegőn tartsuk. Tudom, van egy-kettő, amit egyébként is itt tartanak, de mégis... Ki éri be annyival? Én biztosan nem. Most is éppen a kedvenc - Krisztiánnal felfedezett - faházikó felé tartok, amikor is meglátom, a napok óta keresett lányt, kviddicstalárban, seprűvel, és a sárkányrókájával együtt a kviddicspálya felé masírozni.
A látvány megnevettet. Ha látná magát ő is nevetne. Szerencsére elég messze van, így nem hallhat. Én pedig, ha már így alakult, és a sors mégis kegyes velem, utána eredek, hogy odaadhassam neki az ajándékát.
Kissé kocogósra veszem az iramot. A futás farmerban és ingben, könyvekkel a kezemben nem éppen kellemes. De azért csak eljutok a kviddicspályára, pont mikor Ashley a magasba emelkedik. Leülök a pálya szélén a fűre, hogy ne zavarjam, amíg a levegőben gyakorol, de aztán ahogy nézem, valami furát művel. A lábait átveti az egyik oldalra, s mire észbe kapok már sikít és zuhan.
Felpattanok, a könyveimet hátrahagyva futok oda hozzá.
- Aaaaashleyyyyyyyy! Jól vagy? - kiáltom, majd megállok előtte, és le is térdelek, közben meg próbálom felmérni a sérüléseket, de nem látok egyet sem. - Ezt mégis mi a fenéért csináltad?
Kérdezem, még mindig ijedten. Egész biztos, hogy megint csak én sápadtam le, és csak az én szívem kalapál sokkal gyorsabban az ijedtség miatt. De na! Annyira pici, és törékeny, és miért csinálna ilyesmit egy ilyen helyes lány? Egyszerűen nem értem.

Ashley

Ha azt gondoltam, nyugodtan végignézem, ahogy egy lány seprűn röpköd, akkor tévedtem. Márpedig ezt gondoltam, és nagyon nagyot tévedtem. A szívbaj jön rám, ahogy leveti magát a seprűről és semmiféle értelmes magyarázatot nem tudok rá. Természetes hát, hogy megijedek, és aggódva - kicsit talán mérgesen - pattanok fel, futok oda hozzá, és kérem számon, hogy mégis mit művelt.
Láthatóan semmi baja, és valószínű, hogy a hangja is csak miattam, lehet olyan akadozó, félénk. A magyarázata úgy-ahogy rendben van, de azért összeráncolom a homlokom, mert ez akkor is butaság.
- Éééés... mit csináltál volna teljesen egyedül, ha esetleg nem működik ez az elmélet? - teszem fel a teljesen logikus kérdést, mert tényleg. Itt feküdt volna órákig, talán napokig, míg valaki erre jár és összekaparja? Vagy mégis hogy gondolta ezt? Komolyan nem értem, és nagyon remélem, hogy nem azt válaszolja, hogy de nem történt semmi baj, és működött az elmélete, mert ez akkor is, nagyon-nagyon nagy felelőtlenség volt a részéről. Ezt nyilván ő is belátja, mert nagyon okos lánynak ismertem meg.
Kérdőn pislogok rá, és várom a választ, közben meg a kezem nyújtom neki, hogy felsegítsem a földről. Aztán ha elfogadja, ha nem, amikor feláll, és látom, hogy tényleg semmi baja, egészen megenyhülve, megkérdezem.
- Na és, milyen érzés volt? - leugrani, zuhanni és nem megsérülni. Minden érdekel, és természetesen itt maradok, amíg gyakorol. Aztán amikor befejezi, akkor majd odaadom neki a nyakláncot is, mert mondjuk ügyes volt. Bár igazából mindegy. Amúgy is neki akartam adni, szóval nem értem, hirtelen miért is kell ehhez indok...

Ashley

Veszek egy nagy levegőt és lepillantok a kis sárkányrókára. Félreértés ne essék, nem kételkedem benne, hogy elrohant volna segítségért, csak abban nem vagyok biztos, hogy az elég gyors megoldás lenne. Vagy hogy éppen, akibe beleakad, értené, hogy mit is akar. Túl sok a kockázat, és ebből kifolyólag továbbra is felelőtlenségnek tartom. Ugyanakkor... Az is igaz, hogy mivel nem lett baja, nem sok értelme lenne papolni neki. Ismerem ám az ilyen kislányokat, simán rávágják, hogy de nem lett bajuk, és a feltételes mód onnantól kezdve hasztalan.
A levegővel együtt, azt hiszem, a korábbi aggodalmam is távozik, ezért is kérdezem inkább az élményeiről. Olyan lehet, mint a mugli Bungee jumping, amit nekem anya, szigorúan megtiltott. Pedig egyszer kipróbálnám, de ha nem nem. Lenyelem és mosolygok, lehetne sokkal rosszabb is.
- Szerintem egy medencényi toll nem lenne elég, de örülök, hogy jól érezted magad - válaszolom még mindig mosolyogva. Mert tényleg örülök neki, meg annak, ahogy kivirult ettől az apró élménytől, vagyis attól, hogy elmondhatta.
Leülök a fűbe. Nem áll szándékomban megakadályozni. Bízom abban, hogy igazat mondott, és láttam is, hogy elsőre sem lett baja. Persze azért figyelek, és ha mégis félresikerül valami, első dolgom lesz segíteni neki, de erre igyekszem nem gondolni. Figyelem, ahogy magasabbra repül, viszont amikor leugrik, becsukom a szemem. Tévedtem, ez ijesztő. Még akkor is ha nézi az ember.
Természetesen a nevemre odapillantok, és végül, végig is nézem, ahogy leesik. Csak amikor nagyon közel ér a földhöz, hunyom be a szemem, de nem hallok puffanást, sem semmilyen más zajt, így hamar ki is nyitom megint és bizony Ashley sértetlenül néz rám. Felállok, közelebb megyek. Végigmérem. Szerencsére egyben van.
- Eszméletlen! - állapítom meg fejcsóválva. Tudhatnám már, hogy a varázsvilágban semmi sem lehetetlen, de ez akkor is felfoghatatlan csodának tűnik. - Szóval... hogy működik ez? Azért van, mert elemi mágus vagy és a föld ezt felismeri, vagy te varázsolsz?
Érdeklődöm, mert tökre nem tiszta. Nem vagyok elemi mágus, nem is tanultam soha. Koreában csak az tanulhatta, akiben meg volt az adottság. Én épp csak olvastam róla. De egyre kíváncsibb vagyok és remélem, Ashley mesél nekem.

Ashley

Oké. Ez jó. Elismerem. Bár nem pontos, így egy rövidre zárt kuncogás után közlöm vele a tényt:
-  A tömegtől függ. Zuhanás közben egyébként is súlytalan az ember. Csak a becsapódáskor lesz súlya... De a súlyt a tömeg és jelen esetben a Föld gravitációja határozza meg. Bár az valószínű, hogy az enyém több lenne mint a tied...
Nem kéne fizikát magyaráznom a varázsvilágban, mégis... azt hiszem hiányzik az, hogy ilyen egyszerű és logikus dolgokról beszéljek. A mágia hátránya, hogy akármennyit tanulok róla, még mindig, nagyon sokszor, most is, nem értem, hogy lehetséges valami. Egyszerűen ellentmond mindennek, amit ép ésszel fel tudok fogni. Egy barátom egyszer azt mondta, azért mert mugliként gondolkozom, de nekem ez nem kielégítő válasz, és egyszer úgyis rájövök majd mindenre... Addig pedig marad, hogy kérdezek, és szükség esetén, mugli módon magyarázok.
Ashley újra ugrik, és megint semmi baja. Egyre jobban érdekel, és irigységgel vegyes tisztelettel nézek rá. Egy része irigy, mert azt kezdem észre venni, hogy az, hogy "tudok varázsolni" olyan snassz. Mindenkinek van valami plusz képessége. Legilimencia, illuzionista, elemi mágus, metamorf, animágus... Tudom ezek egy része tanulható, de akkor is. Na de, a másik részem, meg igenis tiszteli, mert eddig, olyan lánynak tűnt, aki nem él vissza a képességével, nem használja ki. Most is. Sokkal inkább az az érzésem, hogy csak ismerkedik, a még fel nem fedezett rejtelmekkel. Tanulja, hogyan használja a legjobban ezt az adottságot. S bár nem ad kielégítő választ a kérdésemre, nem bánkódom annyira.
- Az. Ahogy az, hogy boszorkány vagy én meg varázsló szintén varázslat - ezen most nekem kell nevetni, mert lássuk be, a válasza olyan volt, mintha azt állapította volna meg, hogy a fű zöld az ég meg kék. De nem baj. Majd informálódom máshonnan. Vagy csak figyelem még egy kicsit, hátha attól is okosabb leszek.
- Hajrá! - kiáltom utána, ha már trükközik, legyen bátorítása, én pedig szépen hátra fekszem, ne keljen a nyakam kitörni, ahogy őt nézem. Így sokkal egyszerűbb, majd ha földet ér - most már nem aggódom miatta, annyira - akkor felülök újra.
- Ennél én valami nagyobb mutatványra számítottam! Mondjuk egy csuka mozdulatból indított Auerbach-ugrás, szabad testtartásos tripla cukiharával zárva... - igazából nem tudom mi az, de hallottam egy műugró versenyen és nagyon megtetszett, így megjegyeztem. Viszont, nem akarom kedvét szegni, ezért rögtön folytatom is - Na de! Van egy ötletem. Ha csinálsz egy forgást, kapsz tőlem valamit.
Rá is kacsintok, közben pedig előre nyújtom a kezem, hogy lássa komolyan gondolom. És végül is, tényleg komolyan gondolom, más kérdés, hogy egyébként is megkapta volna. De így legalább van okom odaadni a nyakláncot. A csak úgy, még mindig fura indoknak hangzik.

Ashley

Az az érzésem, hogy nem is figyel rám. Egyszerűen nem érdekli, csak megy, és ugrik. Aztán meg úgy bólint rá a kérésemre, mintha mi sem lenne természetesebb, pedig én csak hülyéskedtem, hiszen az értelmét sem tudom annak, amit mondtam. Ashley viszont a magasba emelkedik, én pedig érdeklődve figyelem minden mozdulatát. Nem számítottam rá, hogy fel áll a seprűjére és úgy ugrik le. Csak azt látom, hogy fordul és megint fordul majd máshogy fordul és azt hiszem tátva marad a szám, a szó szoros értelmében. Ez. Egyszerűen.
- Wááooo! - fejezm ki magam, tőlem szokatlanul értelmesen. Ez pedig önirónia, mert ugye ebbe semmi értelmes nem volt. De még arra sincs időm, hogy kettőt pislogjak, már előttem is terem. Szép a mosolya, és igazából ez is elég lenne, hogy lenyűgözzön, de az előbbi mutatvány után nem igazán találom a szavakat.
- Hát ez... hűűű - mondom elismerően, és remélem hallja az elismerést, mert nem tudom jobban megfogalmazni. Az előre tartott kezére nézek, elmosolyodom, bólintok, majd a zsebembe nyúlok és megkeresem a kis dobozkát, amibe a nyakláncot csomagolták. Egyszerű fekete, hosszúkás doboz. Talán sejthető is, hogy mi van benne. De azért bízom benne, hogy így is meglepődik. Na meg, hogy tetszeni fog neki, a nyaklánc, amit hirtelen felindulásból vettem a faluban.
- A jutalmad - mondom, és a kezébe teszem. Ha eddig ő figyelt kíváncsian, most én fürkészem az ő arcát, hogy mit reagál erre az apró figyelmességre tőlem. Zavaromban zsebre vágom a kezemet, hogy ne kezdjek el őrült mód gesztikulálva magyarázni. Bár némi magyarázatnak szükségét érzem.
- A legutóbbi szabad hétvégén lementem a faluba, és amikor megláttam, valahogy meg kellett vennem... - mert te jutottál róla eszembe. De az utolsó részt nem fűzöm hozzá. Nem szeretném ha félreértené. Elvégre ez csak egy apróság, igazán nincs semmi jelentősége.

Ashley

Ha nem lennék ledöbbenve biztos foglalkoznék jobban azzal, hogy Ashleyt mennyire feldobja ez a tény, de nem sokat érzékelek belőle, csak a mosolygós kis pofiját. Átadom neki, a korábban vásárolt ajándékot, és bár azt mondtam, hogy jutalom, mégis elmesélem, hogy miért is vettem. Nem pontosan értem én sem. Ahogy azt sem, hogy miért is akarom megmagyarázni. Egyszerűen szükségét érzem, de közben meg magamban szitkozódom, mert nem így képzeltem el korábban ezt az egészet. Pedig lehet így a jobb.
Szerencsére örül. Az arcára van írva, hogy tetszik neki, így hamar kifújom az eddig bent tartott levegőt, megnyugodva, hogy nem nyúltam mellé. Az ölelés azonban elég váratlanul ér. Bár jól esik, nem igazán van időm reagálni rá. Inkább csak pislogok nagyokat, és elkönyvelem magamban, hogy: elszoktam attól, hogy ölelgetnek; hogy hiányzott, hogy valaki megöleljen.
- Öhm... örülök, hogy tetszik - hallom magam kissé bizonytalanul megszólalni. De aztán, amíg Ashley a nyakláncot forgatja, nézegeti összeszedem magam, s pár másodperccel később már sokkal magabiztosabban szólalok meg.
- Szabad? - nem igazán várok választ, a nyakláncért nyúlok, aztán a háta mögé sétálok, hogy a nyakába tegyem. Remélhetőleg kapok annyi segítséget, hogy  haját félresimítja az útból, de ha nem igazán az sem baj, meg tudom oldani. Ebben nagyon gyakorlott vagyok, Virág összes nyakláncát nekem kell ki-be kapcsolni. Egy pillanat alatt végzek is, aztán visszalépek Ashleyvel szembe, hogy megnézzem most már a helyén, az ékszert.
- Jól áll - állapítom meg mosolyogva, aztán megjegyzem - az eladó szerint nem egyszerű nyaklánc, segíti a viselőjét a varázslásba.
Gondolom csak a föld elemmel kapcsolatos varázslatokban, de az bőven elég. Igaz, ahogy elnézem, Ashleynek nem sok szüksége van segítségre, de egy kis plusz, sosem hátrány.

Elpirul, én meg elkapom a tekintetem róla, mielőtt én is hasonlóra vetemednék. Zavarba ejtő, ha egy lány zavarba jön. Nekem mindenképp. De szerencsére hamar kapcsol, és segít is, így könnyedén a nyakába teszem a láncot, aztán meg is dicsérem, mert valóban jól áll neki. Akkor is tetszett, amikor csak a kirakatban láttam, de most már biztos vagyok benne, hogy jó döntés volt megvenni.
Magyarázkodom, de azt hiszem, nem igazán jut el hozzá, amit mondok, ettől pedig némileg megkönnyebbülök. Elvégre én elmondtam, ha nem figyelt, az már az ő baja.
- Mint, aki hordja - felelem mosolyogva, s valahol szerencsés, hogy ezt nem gondoltam végig rendesen, mert bár Ashley valóban szép, az ilyen kijelentésekkel csínján kell bánni, elvégre ő nem Virág. De valahogy teljesen természetes, hogy ezt mondjam, és sokkal könnyedebben fűzöm hozzá, amit az eladó mondott.
Ashley játszani kezd vele, nekem legalábbis annak tűnik, ahogy a tenyerét ki-be csukja, minden alkalommal más formát adva a medálnak. Tátott szájjal nézem, mert ez is - mint az összes többi dolog, amit láttam tőle - lenyűgöző.
- Igen - bólintok és örülök, hogy tényleg hasznosnak is mutatkozik a medál, még ha nem is feltétlen olyan értelemben, ahogy gondoltam. De még később kiderülhet, hogy tud valami pluszt. Ez csak idő kérdése.
- Próbálkozol még, vagy elég volt mára a zuhanásból? - érdeklődöm kíváncsian, és az órámra pillantok. Nincs még késő, szóval ha szeretne maradhatunk. Mert ugye, kérdés nem fér hozzá, ha marad, maradok én is. Csak a biztonság kedvéért.

Ashley

Oldalra döntöm, úgy figyelem, ahogy Manával játszik. Nagyon édes a kis sárkányróka, és még mindig nagyon rossz, hogy nekem nem engedtek sosem valami házi állatot. Pedig egy kutya - de a macskával is kiegyeztem volna Virág miatt - igazán nem lett volna nagy dolog. Ha Manával állítanék haza, valószínűleg halálra rémülne mindenki. Ilyenkor eszmélek csak rá, mennyire más vagyok ezekben a dolgokban mint a családom. Bár korábban nem láttam Manához hasonló lényt, mégsem lepett meg a szokatlan külső és nem is találom ijesztőnek.
Ahogy Ashley befejezi a játékot afelől érdeklődöm tervez-e még ugrálni a magasból, hiszen ha igen, akkor maradnom "kell" felügyelni. Ő azonban azt mondja, elég volt, és a hangja sokkal határozottabban cseng, mint amire emlékszem tőle korábbról. Így természetesen kétség sem fér hozzá, hogy valóban így gondolja.
- Akkor... visszakísérlek a kastélyba! - ajánlom fel egy pillanatnyi habozás után, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy oda szeretne menni, de csak egy szavába kerül és másfelé vesszük az irányt. Ha viszont megfelel neki az iskola épülete, akkor arra indulunk.
- Segítsek valamit? - érdeklődöm még, hiszen van nála seprű is, meg a kis sárkányróka is. Igaz utóbbinak van lába, és seprűt még sosem fogtam a kezemben, így nem is biztos, hogy jó ha segítek. De valahogy az illem megkívánja, hogy megkérdezzem. Ha rám bíz valamit, vigyázok rá nagyon, ha nem, akkor nem kell aggódnom emiatt. A kastélyban aztán szétválnak útjaink, én pedig mielőtt önmarcangoló gondolkozásba kezdenék arról, amik ma történtek, inkább az egyik tankönyvembe temetem az orrom.

[Ashley - későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

Oké, ez így nem lesz jó. Azt hiszem, nem tudom jól feldolgozni a változásokat meg a sok... nem kéne kifogásokat keresnem. Lassan kiürül a doboz, és ha szerencsém van, akkor nem tudok venni majd másikat. Hogy milyen doboz? Természetesen a cigis dobozom. Este van, én meg kilógtam a kastélyból, mert elmúlt takarodó és valahogy azt gondolom ilyenkor bent könnyebb lebukni. A birtok sokkal nagyobb, sötétebb... Nem mintha ez elég lenne, hogy elbújjak egy erre járőröző tanár elől, de legalább friss levegőn vagyok. Igaz dohányzás közben ez is elég viccesen hangzik. Egyébként már elszívtam azt a ronda rudacskát, és arról is meggyőztem magam, hogy nem kell még egy. Igaz ebbe az is közre játszott, hogy alig van a dobozban és mi van ha kell későbbre. Kétes érzések vannak bennem, egy részem már most elhajítaná a dobozt cigistül, ne is lássam többet, a másik meg visszafog. Nagy dilemma, egyelőre maradok annál, hogy a doboz a zsebemben, és visszamegyek a kastélyba, mielőtt lebukom, hogy tilosban járok.
A terv egészen jól működik addig, amíg a kviddicspálya közelébe nem érek, ott ugyanis szokatlan fényeket látok meg, amik kíváncsivá tesznek, így óvatosan közelebb lopódzom. Próbálok nem zajt csapni, hiszen nem tudhatom, ki az, és éppen mivel foglalatoskodik. Azt se nagyon szeretném, ha meglátna az illető, mert ha esetleg tanár vagy prefektus, akkor még bajba is kerülhetek, de a kíváncsiság, nem hagy nyugodni, így mivel nem igazán látok, közelebb és közelebb megyek.
Biztos vagyok benne, hogy lassan én is észrevehető leszek, de a derengő fényben nem látom jól ki ücsörög a földön a sok gyertya között, és mik azok a fura tárgyak körülötte. Olyan mintha valamiféle szeánszot tartana, vagy nem is tudom.  Pont, amikor odalyukadok ki, hogy most bizony visszafordulok, amikor hangokat is hallok, és az bizony ismerősen cseng, ahogy pedig jobban szemügyre veszem arra is rájövök, hogy Ashley az, Manával. Ha ő tilosban jár, annak komoly oka lehet, így gyorsan döntök, és közelebb lépkedek.
- Szia Ashley! - köszönök bízva benne, hogy így kevésbé ijesztem meg, bár az is lehet, hogy megzavarom valami fontos dologban. Most már azt is látom, hogy rengeteg óra van körülötte. Ez egyre furcsább - Kirakodó vásárt nem este kéne tartanod, egész biztos nem lesznek vevőid...
Jegyzem meg viccesen, közben pedig azt lesem, hogyan ülhetnék le úgy, hogy nem gyújtom fel magunkat. Feltéve, hogy nem zavar el, nagyon messzire.

[Ashley -  későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

Nos, ha van valami, amire nem számítok, az az, hogy egy ilyen pici lány, ilyen hangon kér számon. Már majdnem meg is szeppenek, de csak majdnem. Az igazság az, hogy ebben kifejezetten hasonlít Virágra. Legalábbis ő jut eszembe, amikor tilosban járkál, így hamar összeszedem magam, és a sötétben talán nem is látja, sem a pillanatnyi meglepettségemet, sem az utána kiülő mosolyt az arcomon.
- Ezt akár én is kérdezhetném tőled - válaszolom, aztán még hozzáfűzöm, hogy - Friss levegőre vágytam.
Ami persze nem teljesen igaz, hiszen a cigaretta minden, csak nem a friss levegő jellemzője, de... Mondjuk, hogy Ashley nem az a személy, akinek tudnia kéne, hogy vannak ilyen rossz szokásaim. Főleg, hogy nem is szokás csak ööö... hagyjuk.
Közelebb megyek, és rá is kérdezek, ő mit csinál. Mivel Mana elmenekül, óvatosan a helyére mászom, és letérdelek Ashelyvel szemben. Így kényelmes, őt is látom, és a gyertyáknak sem lesz semmi baja. Nagyon komolynak hangzik, ahogy belekezd, és ennek megfelelően én is komolyan bólintok. Felkészülök magamban mindenféle butaságra, ezzel elkerülve, hogy majd kinevessem. Ebben van gyakorlatom. Virágnak is szoktak elképesztő ötletei lenni, amik elsőre talán nevetségesnek hatnak, de aztán jobban belegondolok és az ő szemével nézve értelmet nyer minden.
- Nem nevetlek ki - mondom ki hangosan is, és tényleg teljesen komoly vagyok. Akkor is az maradok, amikor megtudom miről van szó. Nem hangzik olyan butaságnak, sőt! Nagyon is logikus. Legalábbis el tudom képzelni, hogy van mögötte logika.
- Rendben. Mit kell csinálni? - érdeklődöm, miközben vidáman, tettre készen összecsapom a tenyereimet, és össze is dörzsölöm őket. - Egyébként, ez nem számít csalásnak?
Vetem fel, csak mint mellékes gondolatot. Ekkor mond valami furát, én meg csak pislogok.
- Te mondani, micsoda? - Nem felejtettem el magyarul, de ő lehet igen, ugyanis fogalmam sincs, mit ejtett ki az előbb a száján. Lehet valami káromkodás... De nehezen tudom róla elképzelni, hogy csúnyát mondjon, így csakis az lehet, hogy valamilyen idegen nyelven mondott valamit. De nem értem, miért gondolta, hogy én értem majd.

[Ashley -  későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

Várok, mert nem tudom mit néz, azt sem tudom, hogy mit kell csinálni, így csak ezt tudom tenni. Aztán mondd valami nagyon furcsát, és csak pislogok, de erre is érkezik egy logikus válasz. Már amennyiben logikus, hogy meg akart bűvölni egy mugli szerkezetet.
- Értem, de mire kellett neked egy mugli szótárgép? Nincs a könyvtárban megfelelő szótár? - utóbbit kétlem, bár még nem ismerem annyira ezen a téren az iskola felszereltségét, ugyanis nem volt szükségem még szótárra, és remélhetőleg nem is nagyon lesz.
- Ki az a Kornél? És mi köze a nyerésnek, ahhoz, hogy mit csinálsz? Nem a tanulmányi eredményedet rontja le, a kviddics meg egyébként sem rajtad múlik, hanem a csapaton - Kérdezek, majd próbálok megnyugtató dolgokat mondani. Egyébként ezt tényleg nem értem, bár a felsorolása valóban hosszú, és lehet én sem engedném neki, hogy ennyi mindent csináljon, nekem viszont nincs beleszólásom. Na meg, ha szereti csinálni, akkor nem is büntetném azzal, hogy eltiltom. De nem ismerem az Anyját, és ezt a bizonyos Kornélt sem. Nyilván ő is valami rokon.
Kérésére odanyújtom a kezem, és figyelem, hogy mi történik. Egyelőre nem sok, és beletelik pár másodpercbe, míg rájövök, hogy be kell csukni a szemem. Leginkább abból, ahogy Ashley kinyitja a sajátját és rám néz. Gyorsan lehunyom, és várok. Nem tudom mire, de türelmes vagyok, nem zavar a csend. Egészen kellemes így, már-már elkalandoznának a gondolataim teljesen másfelé, amikor megszólal.
Most viszont, hogy tudom, mi történt, mosolyra húzódik a szám, amikor egy újabb furcsa szó csúszik ki a száján. Nem nevetek, nem is kuncogok, de a mosolyt nehéz elfojtani. Aztán meg csak várok, és magamban kérlelem én is a szellemeket, akikben (ily módon) nem hiszek, hogy jelenjenek meg, és visszasiethessünk a kastélyba, mielőtt lebukunk, hogy takarodó után kint vagyunk.

[Ashley -  későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

- Áh értem! Én nem szeretem azokat a kütyüket, nem tűnnek megbízhatónak... - egy könyvben sokkal több információ fellelhető egy szóról, mint amit egy ilyen programozott masina tud. Persze praktikus, és sok mugli életét megkönnyíti. Engem akkor is jobb érzéssel tölt el, egy szótár használata, mint egy ilyen. Lehet régi módi vagyok? Na mindegy. Figyelek tovább Ashleyre, aki a családjáról mesél, és kicsit meglep Kornéllal, de abból, ahogy megakad, ahogy elpirul, tökéletesen tudom, hogy ki Kornél. Virág pont ilyen, ha szóba kerül Ricsi. Valószínűleg azért, mert Ricsi is eszembe jut, elromlik a kedvem, és ez a hangomon is érezhető, ahogy megszólalok.
- Értem. Kornél... - nem kérdezem tovább, mert sejtem, hogy ezt nem velem akarja megbeszélni, na meg, amilyen gondolatok eszembe jutnak róla, jobb is ha nem fejti ki. Ha hasonló butaságokat hordana össze, mint amiket Virág, akkor kicsit csalódnék azt hiszem. Elhúzom a számat, aztán inkább a feladatra koncentrálok, próbálva nem agyalni Ricsin, Kornélon sem senki ilyesmin. Hallgatom a varázslatot, és koncentrálok, hogy jöjjön az a bizonyos szellem.
Végig csukva a szemem, mivel nem mondja, hogy kinyithatom nem teszem. Csak akkor nyitom ki, amikor valami zajt hallok, akkor is reflexből, és egy pillanatig, azt próbálom felmérni, mit csinálhatott, aminek ilyen hangja volt de úgy ítélem meg nem Ashley a zaj forrása.
Oldalra fordítom a fejem, abba az irányba amerre Ashley néz, közben pedig a racionális magyarázatokon töröm a fejem.
- Lehet lebukunk, hogy kint járunk takarodó után. Vagy csak egy eltévedt erdei állat. Folytassuk! - mondom teljesen nyugodtan, mivel nem látok semmit, és nem is hallok további hangokat - Mi jön most?
Érdeklődöm, és megpróbálok a könyvbe is belelesni, hogy elolvashassam a következő lépéseket.

[Ashley -  későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

Ahogy rám néz, kedvem lenne nevetni, de nem teszem, mert megígértem neki. Csak mosolyogva csóválom rajta a fejem, hogy hagyja és ne agyaljon rajta. Ízlések és pofonok. Nekem a könyv az igazi, és azzal még az a veszély sem fenyeget, hogy egy félresikerült bűbáj miatt képtelen leszek rendesen beszélni.
Kornélról nem tudom ki, de csak Ashley reakciójából sejtem, hogy fontos neki, viszont ettől még nem gondolom, hogy beleszólhatna az életébe. Inkább, hogy fontos a véleménye. De miért is agyalok én ezen? Semmi közöm hozzá. Virághoz és Ricsihez annál inkább és csak remélem, hogy anyáék figyelnek rá(juk) helyettem is.
- Értem - tökéletesen tisztában vagyok vele, mi az az áldozatbemutatás. Elvégre rengeteget tanultam erről, viszont áldozati oltárt sem semmi ehhez hasonlót. S ahogy Ashley tovább magyaráz az a gyanúm támad, hogy nem értelmezte teljesen jól az áldozat lényegét. A kézenállásos ötlete egyáltalán nem tűnik helyénvalónak.
- De ha te kézen állsz, én meg az órát nézem, akkor ki koncentrál közben a szellemekre? - mert kizártnak tartom, hogy enélkül lehetne bármi ilyesmit is csinálni. Ugyanakkor ő már lendül is fel. Meglepetten pislogok, nem gondoltam volna, hogy komolyan gondolja. De elég hamar megtalálja az egyensúlyt és csak akkor kapcsolok, amikor megszólal.
Előkapom a pálcámat, és a máskor is használt bűbájjal beállítom az órámat, hogy 5 perc múlva jelezzen.
- Ne beszélj, koncentrálj! - mondom neki, mert szerintem nem tesz jót, ha beszédre pazarolja az erejét. De közben az is megfordul a fejemben, mennyivel egyszerűbb lenne, ha itt lenne a vércukorszint-mérőm, mert akkor könnyedén meglenne a véráldozat. Szét is nézek, nincs-e az millió óra között egy, ami érdesebb, de elvetem ezt azt ötletet, és inkább koncentrálok én is, meg Ashleyt figyelem, mégiscsak veszélyes, ha beleesik valamelyik égő gyertyába... Lehet el kéne fújni a közelében levőket?

[Ashley -  későn, mert ő azt mondja,az Eridon-Rellon meccs előtt]

Nem parancsolgatok, éppen csak szeretném, ha jól sikerülne ez az akármi, ha már neki ennyire fontos. Rossz lenne, ha egy ilyen apróságon bukna el dolog, és én még mindig férfi vagyok, aki képtelen lenne egyszerre több dologra figyelni, így magából kiindulva, arra kéri, ne beszéljen. Érthető és logikus, nemde?
Ámulva figyelem Ashley-t mert bár én is tudok kézen állni, azért nálam a dolog kimerül öt maximum tíz másodpercben ő viszont már most többön van túl. Az órám szerencsére jelez majd, és mielőtt feltűnővé válna, hogy egy teljesen mással foglalkoztam, kettő leesett az állam, gyorsan a gyertyák felé fordítom a figyelmem, még mindig azon agyalva, mi történik ha. Pedig semmi ilyesmi nem történik, az aggodalmam alaptalan.
Összerezzenek, ahogy hirtelen megszólal, hiszen jó néhány perce csendben próbálunk - én legalább is - koncentrálni a szellemekre, és majdhogynem megfeledkeztem róla, hogy ilyen állapotban van. Az órámra pillantok, aztán válaszolok.
- Mindjárt letelik az 5 perc, nagyon ügyes vagy! - utóbbit csak biztatásnak fűzöm hozzá, nehogy most hagyja abba. Bár nem tűnik olyan lánynak, aki ilyen könnyedén félbehagyna valamit, abban biztos vagyok, hogy ő sem bánja, ha kap némi pozitív visszajelzést.
Néhány másodperccel később megszólal az órám, s Ashley egy igencsak látványos mutatvánnyal áll talpra. Röviden meg is tapsolom, de aztán inkább abbahagyom, nehogy elijesszem, az egyébként nem létező, szellemeket. Mosolyogva nézem, ahogy ő is örül a sikerének, majd a szavait követően felállok, hogy segítsek eloltani a gyertyákat. Megfordul a fejemben, hogy bűbájjal könnyebb lenne, de valamiért elvetem az ötletet, és egyszerű mugliként fújom el őket szépen sorba, majd segítek Ashleynek összeszedni mindent, hogy aztán együtt induljunk vissza a kastélyba, mielőtt elkapnak minket.