Kiva
valamikor délután


Lassan itt a vizsgaidőszak, a legtöbb diák vagy feladta már, vagy teljes pánikban tanul. A Levitában inkább az utóbbi esetekkel szoktam találkozni és rendszerint elég nevetségesnek is tartom őket. Személy szerint fikarcnyit se izgatom magam, már egy ideje túl léptem a tananyagon és inkább művelődök, mikor a könyvtárban járok. Jövőre úgy tervezem még több órát veszek fel, így kutatást végzek, hogy mit érdemes tanulnom és mit nem. Így jutottam el a repüléshez.
Amikor először hallottam róla, szó szerint felröhögtem, annyira abszurdnak hatott, hogy a varázslók és boszorkányok seprűkön száguldoznak. Megfordult a fejemben, hogy csak poénkodnak velem, de, mint kiderült, nem így volt. Olvastam könyveket a kviddicsről és más játékokról, az egész történelméről és a seprűk felépítéséről, továbbá egyszer meglestem, ahogy páran kint gyakoroltak a pályán. Határozottan érdekes látvány volt.
Tudni kell rólam, hogy nem vagyok nagy sportember és mivel iskolába se jártam ezelőtt soha, így a tornaórákat is megúsztam. Néha csináltam egyszer-kétszer ezt-azt, de rendszeresen semmit, annyira nem kötöttek le és mellesleg utálom magam bénának érezni, így a lelki boldogságom érdekében minden egyes alkalommal hamar föladtam önmagam megalázását. Mégis, mivel most már varázsló vagyok, egy másik társadalom tagja, ahol a seprűk és a kviddicsmeccsek kiemelkedő pozícióban vannak, ezért úgy döntöttem kötelességem legalább kipróbálni milyen is ez. Na meg kíváncsi vagyok. Még se ugyanaz olvasni róla, mint gyakorlatban végrehajtani, most pedig eljött a tettek ideje.
Valamikor a hét elején az egyik reggelinél odasétáltam az Eridon asztalához, egyenesen Kiva Faraday-hez, aki jelenleg az egyik iskolai csapat csapatkapitányi pozícióját tölti be. Előzetesen természetesen informálódtam kicsit a lányról, akit egy barátságos mosoly kíséretében félrehívtam a barátaitól, majd a tárgyra térve megkérdeztem tőle, nem szánna-e rám valamikor egy kis időt, hogy megmutassa nekem hogyan kell seprűn repülni. Ő belement, így megegyeztünk, hogy szombat délután látjuk egymást a pályán, ahova éppen most tartok.
Egyszerű szürke póló és egy barna bő nadrág van rajtam, lévén, hogy hétvége van, így senki se mászkál az egyenruhában, meg a talár amúgy is csak zavarna most valószínűleg. Bosszankodva veszem tudomásul, hogy izgulok, mivel izzad a tenyerem és határozottan kellemetlenül érzem magam, de igyekszem túllépni ezen, mert most már nem fogok meghátrálni. Ha szerencsém van, csak mi ketten leszünk a pályán és Kiván kívül senki más nem fogja látni, ha bénázok, ő pedig reményeim szerint látott már elég szerencsétlen kezdőt ahhoz, hogy ne ez legyen élete legnagyobb poénja. Meg hát ő amúgy se ismer, eddig legfeljebb a folyosókon láthatott, szóval nem lesz itt gond.
Ezzel az elszánt határozottsággal lépek a pályára, ahol reményeim szerint már rám vár az Eridonos. Kivétel, ha többet késik az én 5percemnél.