Zöldfű Kisasszony

Valamikor réges régen, még amikor a Bagolykő helyén álló kastély területén óriások grasszáltak és kardfogú tigrisek pofozgatták kölyökmacskaként a puffskeingombócokat, Noel terelő volt a kviddicscsapatban.
A kronológiai igénnyel rendelkezőknek ez az esemény két éve volt, a feslett ruházatban kószáló fiú számára leginkább egy előző életnek rémlett a dolog, bár tény, nem hiányolta különösebben a vasgolyók ütlegelését a mindennapjaiból. Sosem volt fanatikus kviddicsrajongó, a seprűn való közlekedés legjobb esetben is untatta, a csapatjáték pedig alapvetően pocsékul ment neki, úgyhogy kissé mindig is kérdéses volt, mi a rákfene vette rá Kristófot, hogy pont őt válassza terelőjének. Nem volt egyébként különösebben rossz játékos, lévén testi épségét sem kímélve is győzelemre juttatta magát - akarom mondani a csapatot -, de notórius szabályszegőként hamar kizárták a játékból, ő pedig nem bánta különösebben, nem hiányzott az életéből.
Egészen mostanáig.
Az ütőt lóbálva vonul ki a pályára, azzal a feltett céllal, hogy az összes felgyülemlett feszültséget kiadja magából valahogyan. Ismeretlen számára az érzés; mivel soha nem szokott aggódni, az emberek pedig nem érdeklik eléggé ahhoz, hogy felidegesítsék, ritkán tapasztalt hasonlót, de a mozgás mindig leköti a gondolatait, úgyhogy az a tippje, ezzel most is sikeres lesz.
Egész hamar megszokja a magasságot és a repülés jellegzetes velejáróit, ezért néhány kör után le is száll, hogy megbűvöljön néhány labdát, amelyek így egyrészt nem esnek le, másrészt visszaszállnak hozzá, ha elütötte őket. Nagyobb kihívás lenne, ha hajkurásznia is kellene őket, de ez pillanatnyilag cseppet sem érdekli, csak püfölni akar. Ha nem lenne egyébként is annyi a rovásán, hogy lassan kicsapják, ezt diákokkal tenné meg, így viszont inkább marad a tradicionális megoldásnál, és az utolsó néhány húzását megtartja valami nagyobb szabású kihágásnak.
A falabdák ütemes kopogása tényleg nyugtatóan hat rá, ahogy jó pár méterre egy fától, a törzset használva céltáblának, különböző szögekből és ütőtartással gyakorol. A gondolatok valahogy elvesznek a mozdulatokban, és bár mindig is intellektuális személynek tartotta magát, ezúttal örül a lassan ráereszkedő ürességnek.