[Benji]

Lucussal megbeszélték, hogy eddzenek egyet, bár a lánynak arról nem ejtett szót a navinés, hogy a csapata is megjelenik. Mindenesetre elindul a pályára, felszerelkezve, és már nagyon várja, mert egyrészt imád repülni, másrészt szeret Lucával lenni, és izgalmasnak ígérkezik, hogy egymással gyakorolhatnak-versenghetnek kicsit, hiszen ezt élesben még nem próbálták, de hamarosan erre is sor kerülhet, tekintve, hogy külön házban vannak. Elképzelései szerint a részéről ez valahogy úgy fog kinézni, hogy még a meccs előtt odamegy hozzá, bocsánatot kér tőle azért, ha a csapattagok az Eridonból bántani fogják, és megkéri, ne keseredjen nagyon el, ha ők győznek, mert elkapja a cikeszt, ebből ugyanis nem akar a későbbiekben problémát.
Bőven hagyott időt magának odaérni, tekintve, hogy a pálya a Nyugati szárny Tornyától nagyon messze van, és meg is lepődik, hogy nem ő ért oda előbb, de határozottan lát valakit ott a pályán, nem lehet más, csak Lucus. Szaladni kezd felé, és már jó messziről odakiabál neki, vicces-nagylányosan.
-Készülj fel Czettner, hogy lemoslak a pályáról!-
Felnevet, ezt egy filmben hallotta, és határozottan ide illőnek érzi, szóval gondolatban még meg is lapogatja a saját vállát, amiért ilyen nagylányos beszólás az eszébe jutott, ami laza is. Talán ilyeneket kéne mondani Kornélnak, és akkor a fiú is több érdeklődést mutatna iránta úgy, ahogy ő szeretné, mert akkor nagylánynak gondolná.

[Benji]

Egyre közelebb ér a pályához, és el is kiáltja magát nagylányosan magabiztosan, közben meg belegondol, hogy talán van alapja az eridonos nagypo... szájúságról keringő véleményeknek, de nem jut messzire gondolatmenetében, mert alig hogy levágja a seprűjét a kviddicsfelszerelésben, hogy edzeni kezdjen, egy Lucáétól eltérő, mégis ismerős hang üti meg a fülét.
Felegyenesedik, nem is érti, miért nem nézte meg jobban magának, és azonnal rá is jön, hogy nem véletlen hallott mély fiúhangot, ugyanis ez egy mély fiú! Na jó, fiú. Luca tesója, ha jól téved, el is pirul menten-nyomban, hiszen abszolút nem neki szánta, ugyanakkor nevethetnéke is támad, hiszen pont jól jött ki, hogy csak vezetéknevet kiáltott.
Úgy dönt, belemegy a viccelődésbe, és próbálja alkalmazni a színjátszó szakkörön tanultakat, felegyenesedik, és próbál fensőbbségesen nézni lefelé(!!!) a nála magasabb fiúra.
-Helyes, talán ez a szerencsenapod, és megkapod.-
Mármint, a kegyelmet. De ha esetleg mást is szeretne a kviddicsedzés során, akkor jól elveri ő - szigorúan a szabályok keretében. Ma nagyon harcicsibe, úgy tűnik.
-Hol van a húgod? És... hogy kerülsz ide?-
Előbb Lucát hiányolja, majd Benji itt létét, elvégre ő nem ebbe a suliba jár. Vagy mégis, és lemaradt volna?

[Bálint]

Seprűvel a hóna alatt, és Manával a kezében masíroz ki a kviddicspálya irányába megállíthatatlan elszántságot tükrözve, amit érez is jelenleg. Sok idejébe telt felépíteni ezt a rettenthetetlen eltántoríthatatlanságot, szóval reméli, senkibe nem botlik bele, aki majd kérdezősködni, vagy akadékoskodni, netántán lebeszélni akarná.
Felöltötte a kviddicsmezét is, biztos, ami biztos, elterelő taktikaként, hogy azt tudja mondani, gyakorolni akar - ami lényegében nem hazugság, csakhogy ő az esést fogja gyakorolni. Bizony, úgy dönt, hogy most le fogja tesztelni, valóban lezuhanhat-e mindenféle fizikai fájdalom és deformálódás nélkül a magasból, mert bár mondták neki, azért nehezen tudja elhinni. Persze önmagában a varázsló-lét, meg a metamorfsága, és az elemi mágiája is ellent mond szinte minden fizikai alaptörvénynek, de ezt aztán még annál is sokkal-sokkal meredekebbnek találja.
A pálya közepére sétál, és leteszi Manát a kezéből, mivel a sárkányrókának esze ágában sincs elhagyni a talajt. Részéről köszöni szépen, tökéletes biztonságban van a földön, és ezen abszolút nem kíván változtatni, nem kísérletezget. Ahogy Ash átveti a lábát a seprűn, tudva, mire készül a gazdája, megragadja fogaival bokájánál a talárját, és panaszos hangon kezd ellenkezni az ötlete iránt. Abban azonban nem biztos a lány, hogy a leugrálás a magasból nem tetszik neki, vagy talán az, hogy itt hagyja egyedül, de inkább utóbbira tippel.
-Nyugi, Mana, mindjárt itt leszek megint!-
Mondja, majd elrúgja magát a talajtól, és felrepül pár méterre. Lenéz, és igazából nem tartja elég magasnak, de számára már innen is ijesztő leugrani.
-Kívánj sok... hát, kívánd, hogy igazuk legyen!-
Mondja a kis jószágnak, majd egyik lábát leveszi a lábtartóról, és átfordul a seprűn oldalsó ülésbe, azután nagy levegőt vesz, és egy apró sikollyal leugrik.

[Bálint]

Fogalma sincs arról, hogy társasága akadt. Persze nem meglepő, ezért is vette fel a mezt védekezésül, és hitette el magával, hogy ez egy teljesen átlagos gyakorlás, bár tudta, hogy nem az.
Átveti a lábát, és ugrik. A zuhanástól az adrenalinszint megemelkedik a szervezetében, így téve izgalmassá az ijesztő helyzetet, pedig nincs olyan magasan, így mire felfogná, hogy tulajdonképpen ő most komolyan zuhan, már le is ér mindenféle nehézség nélkül. A föld olyan a talpa alatt, ahogy leér, mintha pillecukrok sokaságán lépkedne, mintha gumiból lenne, és megnyúlna a kedvéért, hogy biztosítsa a sértetlenségét, miközben fokozza a zuhanást.
-Szuper!-
Kiált fel, majd meghallja az aggodalmas hangot, és riadt képpel, mint akit valami nagyon rossz közben értek tetten, tekint a fiúra. Szemei kikerekednek, és a fenyegető hangnemtől ahogy rákiáltott minden érve hirtelen bagatelnek tűnik a számára.
-Én csak... ki akartam próbálni, hogy... a föld mágusok nem sérülnek meg akár milyen magasról zuhannak le.-
Közölte végül az egyszerű mondatot, tényként. Tesztelte, bár nem túl magasról... így biztos a fiú is érti már, és nem kell tovább magyaráznia. Reméli legalábbis, hogy így van, és még mindig megszeppenten várja Bálint reakcióját.

[Bálint]

Pillanatokig csak áll leforrázottan, majd aztán kicsit összeszedi magát a kérdés elhangzására, hogy mit csinált volna ha baja esik itt egyedül. Felkapja a fejét, és felszegi magasra, miközben kikérően válaszol neki, ám ez mégis valahogy nem hangzik olyan határozottan, és nem is lekezelő, hanem csak visszavágásnak tűnik.
-De hisz' nem voltam egyedül, itt van Mana!-
Közli, amire a sárkányróka is kihúzza magát nagy délcegen ültében, mert bizony ha meglátta volna, hogy a lány megsérül, azonnal rohant volna a kastélyba segítségért.
Érzi azonban, hogy ez valahogy nem lesz elég jó érv, pedig számára tökéletesen megteszi. Gondolkozik, mivel törhetné meg ezt a kínos feszültséget, de aztán Bálint következő kérdése megoldja a problémáját, izgatottan csillogó szemekkel emeli fel a fejét és vigyorodik el szélesen.
-Remek volt! Félelmetes, és izgalmas, és a földet érés olyan volt mintha egy úszómedencényi pihe-puha tollba érkeztem volna.-
Magyarázza, miközben már meg is fordul, hogy visszaszálljon a seprűre, mert azt ugye mindketten tudják, hogy itt még nem ért véget a dolog.
-Most magasabbra megyek!-
Közli, miközben már el is rúgja magát a talajtól, hogy ha a fiú ellenkezne, úgy tehessen, mint aki meg sem hallotta. Kétszer akkora magasságba repül fel, mint az előbb, és ismét nagy levegőt vesz, miközben lenéz. Valahogy már annyira nincs megijedve, mint az előbb, de még mindig fél, mert azért a magasság az magasság, nincs ehhez még hozzászokva.
-Báááliiint!-
Kiabálja, miközben leugrik, és megint a lábain ér földet, minden karcolás nélkül, még csak a térdeit se kell berogyasztania. Vigyorogva néz a fiúra megint, vajon tetszett-e neki.

[Bálint]

Amikor végre beszélhet az élményről, nagyon feloldódik, annyira, hogy még a fiú kötekedésére is hajlandó visszavágni érdemben.
-Olyan súúúlyos egyedeknek, mint te, biztos nem!-
Elneveti magát, mert hiszen nem megbántani akarta, csak viccelt azzal, hogy Bálint nagy, és nehéz, de azért van igazságalapja, sokkal magasabb, mint ő, és nagyobb is, és idősebb is, és fiú is.
Kétszer olyan magasra repül, majd leugrik, és a nevét kiabálja, földet éréskor pedig megint nem történik semmi. Mintha gumin ugrálna, de ez sem a jó megfogalmazás. Nevetgélve szalad oda a Bálinthoz megint.
-Az ám!-
Vágja rá, majd elgondolkozik a kérdésen, pontosabban a válaszon, mivel ezt nem tudja egészen tisztán. Megvakarja a homlokát, és széttárja a kezét.
-Szerintem mindkettő, elvégre önmagában az, hogy elemi mágus vagyok, varázslat.-
Mondja, majd eszébe jut valami, és miközben int a seprűjének a pálcájával, egy Invito keretében, a fiúra néz még izgatottabban.
-Most trükközni fogok!-
Közli, de mivel még nem találta ki, mi legyen az, így többet nem árul el. Amint odaér a seprű már rá is pattan és rúgja is fel magát, még magasabbra repülve. Megállítja, és megint oldalra fordul rajta, de most nem előre lendül, hanem hátra, továbbra is fogva a nyelet perdül, majd elengedi a seprűt, és még a levegőben eszébe jut, mennyivel jobb lett volna úgy lefordulni, hogy még a levegőben is forduljon egyet, erre azonban most nem kerül sor, csak leugrik, és lihegve szalad a fiúhoz megint. Azért ez edzésnek se utolsó!

[Bálint]

A magyarázatot már meg sem hallgatja, és az a kis hang, ami suttogja neki, hogy mennyire nem udvarias jelenleg, nem érdekli. Vissza akar menni az égbe és folytatni!
Fel is pattan a seprűre, és felrepül , majd leugrik, de Bálintnak ez nem elég. Amikor pedig valaki ilyen kijelentéseket tesz, akkor érzi csak igazán, hogy eridonosan forr a vére.
Csak bólint szótlanul, kissé felháborodva, de a kihívást elfogadva a szavaira. Megint magához hívja a seprűt, majd felrepül vele, nagyon-nagyon magasra, ilyen magasságban már bőven kviddicsezni szokott.
Feláll a seprű nyelére, és oldaltartásba kinyújtja a kezét. Nagyon magasan van, és bár tudja, hogy csak a berögzült félelem miatt retteg, mégsem tudja kikapcsolni, hiába tökéletesen biztos benne, hogy nem eshet baja.
Úgy dől előre, mint aki repülni készül, majd amikor már zuhan, akkor kezeit a teste mellé zárja, és két egész testes fordulatot ír le a levegőben, majd oldalra forgást csinál szintén kettőt, és ezután, mint a tornászok, a talpán érkezik a földre, mindenféle mozdulattörés nélkül.
Magabiztosan mosolyogva sétál a fiúhoz, bár nem biztos benne, hogy csakugyan van nála valami tárgy, mégis, ahogy elé áll kérdő tekintettel lenyűgözöttséget vár, határozottan. Legyen már valami mások által is regisztrált sikerélménye abban, hogy ilyeneket tud! Előre nyújtja a tenyerét várakozóan.
-Kérem a jutalmam.-

[Bálint]

Szóhoz sem jut? Nagyon helyes! Büszkén vonogatja meg a vállát, miközben a vigyorát le sem lehetne törölni az arcáról. Ez aztán a valami, és milyen ügyesen megmutatta neki! Imádja ezt az érzést, amikor valamit sikerül jól megcsinálnia, és ezt elismerik... talán már-már kicsit sok is, ahogy hajhássza, és ezért szoktak az emberek irigykedve és rosszallóan beszélni róla.
Amint megpillantja a dobozt ő következik a szájtátásban. Nem erre számított, talán valami darab papírra egy rajzzal, vagy egy vállveregetésre, ilyesmi, de ez... ez sokkal jobb. Pláne, mikor kinyitja a dobozt, és meglátja rajta a jelét.
Sugárzó tekintettel néz a fiúra, mert nagyon-nagyon örül az ajándéknak, de Bálint ezt nyilván félreérti, mert magyarázkodni kezd. Kikapja a dobozból a nyakláncot, és ahogy a medálhoz ér, az tiszta agyag. Előre lendül gondolkodás nélkül és a nyakába veti magát.
-Köszönöm-köszönöm-köszönöm! Ez gyönyörű!-
Lelkendezik, miközben elengedi, de nem azért, mert zavarba jött volna, hogy mit is tett épp (bár kellett volna) hanem mert ez meseszép, és le van nyűgözve tőle. Ez a nyaklánc tökéletes, csak tartja a markában, és forgatja, és nézi.

[Bálint]


A fiúra pillant, ahogy az megkérdezi tőle, szabad-e, de először nem érti, majd ahogy Bálint elveszi a nyakláncot, ösztönösen utána kapna kezével, de közben rájön, hogy a fiú a nyakába akarja tenni, úgyhogy teljesen elvörösödve fordul meg, és húzza félre a haját. Amíg a nyaklánc felhelyezése zajlik, rájön, hogy azért is van oka zavarban lenni, hogy megölelte, csak úgy... pedig nem szereti a fizikai kontaktust, és mi van, ha Bálint sem? Hát, már mindegy, most jó lenne kicsit megnyugodnia, abból, ahogy beborítja az égető érzés tudja, hogy a vörösség még mindig beborítja.
Azért visszafordul, kissé szégyellősebben, és Bálintra mosolyog ujjaival a nyakláncot taperolva.
-Nagyon szép.-
Közli, majd visszakapja tekintetét a fiúra, ahogy megjegyzi, hogy segíteni fogja őt a nyaklánc. Az agya azonnal pörögni kezd, vajon hogyan kellene ezt tesztelnie, és hogyan tudná kihozni a legjobbat a medálból, de aztán csak elneveti magát saját magán, annyira tipikus, ahogy viselkedik, majd a tenyerébe zárja, és amikor újra kinyitja, már egy virág formáját ölti, majd egy szivárványét, majd egy fa emelkedik ki a tenyeréből agyagból megformázva, majd a huncut Mana, végül a medál visszaveszi eredeti alakját.
-Legvégső esetben pedig mindig lesz nálam föld.-
Mondja egy széles mosollyal, még ha nem is működne, amit az eladó mondott, de elhiszi azt, hiszen nincsen oka megkérdőjelezni az állítás valódiságát.

[Bálint]

Ahogy visszafordul, és meghallja Bálint következő mondatát, még vörösebbé válik, ha egyáltalán ez lehetséges. Gyorsan lehajol a sárkányrókához inkább, aki közben odabaktatott a lábához, és a füle tövét vakargatja, meg simogatja, miközben próbálja magát összeszedni. Ösztönös benne a menekülési ösztön, szíve szerint messzire szaladna most, mert annyira nem ért ezekhez a dolgokhoz, de azért a sok intelem, amit már kapott, kezd benne szöget verni. A fiú már kétszer is kézen fogva sétált vele, és többször mondott ehhez hasonló, Faith szerint "sokat sejtető" kijelentéseket... de Faithi ezt mondta Kornélnál is, és kiderült, hogy szó sem volt semmiféle vonzalomról, szóval nyilván itt sincs.
Beletelik vagy egy percbe, amíg ezt végiggondolja, de ettől némileg megnyugszik. Nincs itt szó semmiről sem, a levitás nyilván csak kedves.
-Elég volt.-
Mondja egy határozott bólintással, és inkább arra gondol, ahogy a gyomra liftezett egyet Bálint kijelentésétől... na az a zuhanás kellemetlenebb érzés volt. Feláll, és a nyakláncát birizgálja a másik mellett, persze Kornélé is a nyakában van még, és ettől is fura érzése támad, amitől aztán még szilárdabbá válik benne a gondolat, hogy mára aztán tényleg elég volt.

[Bálint - egy késő esti órán, az Eridon-Rellon meccs előtt]


Nem mer belegondolni, mennyire abszurd képet látna, ha észrevenné valaki - és nem, nem csak azért, mert elmúlt a takarodó ideje és ő a kviddicspályán ül, de azért, mert a kviddicspályán ül egy főnixes pléden, maga körül vagy 10-15 különböző órával: karóra, fali óra, mesefigurás fali óra, csörgőóra, még zsebóra is akad, jó részük nem is működik, mivel nem megbűvölt, és áramra lenne szüksége, mint például annak a rikító rózsaszín rádiós órának, amit épp két perce állított talpra megint.
Ha ez még nem lenne elég kétségeket keltő az elmeállapotát tekintve, akkor az sem elhanyagolható az összképből, hogy rengeteg gyertyát is találni az órák tetején, a pléden, a pálya széli padokon, köveken. Nem szeretne felgyulladni, bár jó esélye van hamuvá égni, ha valaki meglátja, de bízik benne, hogy nem így lesz, elvégre bőven a takarodó után vannak már, és a kastélytól a pálya messze van, így nehéz lenne kiszúrnia őt a járőröző prefektusoknak.
Manára néz nagy komolyan, nagy szem a kis szembe, majd felé nyújtja a tenyereit határozottan, utasítóan, de a sárkányróka meg se moccan.
-Mancs!-
Közli ellentmondást nem tűrően a lány, azonban a róka ugyan nem mond ellen, de nem is cselekszik.
-Gyerünk már! Nyújtsd a mancsod, úgy hamarabb túl leszünk rajta!-
Sürgetően pattognak a szavai a lánynak, de a kis lény ügyet sem vet rá, még annyira sem, hogy kétkedő fejet vágjon, megszokta már a lány őrültségeit, bár ez minden máson túl mutat.
-Egyedül nem megy a tisztarím!-
A szája elé kapja a kezeit, mert ha nem lenne elég, amit művel, még egy bűbáj is visszafelé sült el rajta. Egy mugli szótárgépet akart mágikussá bűvölni, hogy használhassa a kastélyban, de a varázslat azzal végződött, hogy random időpontokban random szavakat ejt ki a száján, olyanokat is, amik létezéséről nem is tudott, nem hogy a jelentését ismerné.
Visszanyújtja kezeit Mana felé, és kérlelni kezdi őt újra, míg végül a sárkányróka feladja az ellenállást, és odabattyogva a tenyereibe nyújtja mancsait.

[Bálint - egy késő esti órán, az Eridon-Rellon meccs előtt]

Egyik kezéből a másikba veszi mind a két mancsot, hogy a szabaddal a maga mellett lévő könyvben lapozzon. Olvassa a sorokat, majd Manára néz. Elfintorodik, ahogy fejben még egyszer kimondja, amit olvasott... és ezt ki kell mondani hangosan.
-Szólítom a kapillárist...- kezd bele, de aztán meghallja Bálint hangját. Odakapja rémülten a fejét a fiúra, még Mana mancsait is elengedi, aki kihasználva az alkalmat rögtön arrébb is kaptat, meghagyva a megtisztelő feladatot valaki másnak, majd összegömbölyödik, nagyot ásít, és lehajtja a fejét.
-Mit keresel te itt ennyivel takarodó után?!?!- vonja kérdőre felháborodva a fiút, mintha ő ugyan nem tilosban járna, vagy prefektus lenne - de egyik sem igaz: tilosban jár ugyanúgy, és nem prefektus, mégis olyan odapörkölősen kérdezi meg, hogy talán még egy rellonosnak is inába szállna a bátorsága. Aztán elpirul a kirakodóvásárra, ami eszébe jut, hogy a fiú említette, szó sincs erről, és csak abban bízik, hogy a gyertyák fénye elég gyér, és a másik nem látja, megint mennyire elvörösödött.
-Nem kirakodóvásár.- közli egy sóhajjal, előre hajtva a fejét, és próbál egy nem létező fűszálat eltávolítani a plédről, aztán lapoz egyet a könyvben, majd visszalapoz, mert ráeszmél, hogy azon az oldalon már valami egészen más van, végül megint sóhajt.
-Oké, elmondom, de... meg kell ígérned, hogy nem nevetsz ki!- néz Bálintra nagy komolyan, bár eleve veszett ügynek érzi a dolgot, de mégis, valami komolyságot legalább ő mutathatna és elvárhat (habár ő simán kiröhögné fordított esetben) ha már képes volt megszegni a takarodó, a kijárási tilalom, és Anya, meg Kornél tiltását is, arról nem is beszélve, amit itt maga körül rendezett, amiben ő nem hisz.
-Szeánszot tartok, hogy holnap nyerjünk a Rellon ellen.- hadarja el végül egyben, jobb kint mint bent alapon, de nem mer felnézni a fiúra, mert ez akkora ostobaság, de mégis... tennie kellett valamit! Mert amivel fenyegették, az iszonyú! És meg kell magyaráznia Bálintnak is, hogy megértse.
-Kratia!- kiáltja a szót elkeseredetten, persze abszolút nem ezt akarta, azt se tudja, mit jelent egyáltalán.

[Bálint - egy késő esti órán, az Eridon-Rellon meccs előtt]


Vár egy kicsit, aztán elismerően néz a fiúra, aki tényleg nem neveti ki. Szinte el sem akarja hinni, közelebb hajol a gyér fényben, de még csak egy mosoly sincs az arcán, pedig már gyanakodott. Aztán úgy dönt, nem érti, hogy nem neveti ki a másik... ez annyira képtelenség! És attól, hogy ő ezt ilyen könnyen elfogadja, még nem tűnik számára kisebb butaságnak, de aztán megint oda tér vissza gondolatban, ahová mindig: hogy ezt még nem próbálta, akár működhet is (kizárt) és ha mégsem (nem fog!) akkor legalább nem kell azon agyalnia, mi lett volna, ha mégis megpróbálja.
Megint összeráncolja a homlokát, ahogy a fiú máris "beszáll a buliba". Megköszörüli a torkát, és mocorog kicsit a pléden, erre igazán nem számított. A rókára néz, mert szíve szerint beküldené Bálintot (na jó, szíve szerint nem, örül neki, hogy itt van, mégis csak idősebb, és fiú, és kedves mindig, szóval jó, hogy itt van) de az esze szerint igen, mert ha elkapják itt, őt is megbüntetik. Viszont Mana nem úgy fest, mint aki még egyszer belekezdene ebbe az őrültségbe, ami azt eredményezi, hogy szüksége van Bálintra.
Ahogy ezt végiggondolja, és próbálná megmagyarázni, miért is akar szeánszot tartani, elneveti magát Bálint reakcióján, majd legyint egyet.
-Csak félresikerült egy szótárgépen a varázslatom.- magyarázza, hisz emlékszik, hogy Bálint ért a mugli dolgokhoz. Ennyivel elintézi a dolgot, mert ez nála nem nagy ügy, szinte mindennapos.
-Anya, és Kornél azt mondja, túlhajszolom magam az edzésekkel, a tánccal, a tanulással, és a meccsekkel. Ha holnap nem nyerünk, akkor biztos, hogy 'el fognak tiltani' ezektől a dolgoktól...- vall színt őszintén, ezért tart hát szeánszot. Mert nem akarja, hogy ne gyakorolhasson, és terhelhesse túl magát.
-Nyújtsd ide a kezed.- mondja némi tétovázás után a fiúnak, amikor az végképp nem áll fel, és rohan el, aztán ahogy Bálint odanyújtja a kezeit, ő is a fiúéba teszi a sajátjait, majd behunyja a szemét, mutatva, hogy be kell hunyni, de aztán ki is kukucskál, hogy megcsinálta-e, és amikor látja, hogy igen, a kezeikre fordítja a pillantását. Milyen picik a kezei a fiúéhoz képest... mind a két alkalommal, amikor Bálint kézen fogta, meg akarta nézni, de nem volt alkalma, most viszont van, ahogy az arcát is fürkészni kezdi. Vajon milyen lehet megcsókolni?
-Szólítom az anapesztusz... -sóhaj- a jó szerencse szellemeit... hogy jelenjenek meg- elcsuklik a hangja, mert eddig biztos volt benne, hogy ez nem fog működni, de most, ahogy itt térdel a sötétben a síri csendben csukott szemmel Bálint kezét fogva az éjszaka közepén és szellemet idéz már nem annyira merész és elutasító a lehetőségek kapcsán.
-Hogy jelenjenek meg!- mondja ki ismét hangosabban, és határozottabban - és áldják meg a holnapi szubsztituens... fontos mérkőzést a Rellon ellen.

[Bálint - egy késő esti órán, az Eridon-Rellon meccs előtt]

-Azért akartam megbűvölni, hogy itt is használni lehessen... sokkal egyszerűbb, és könnyebb, és mindig kéznél van, akkor is, ha épp valamelyik könyvtári kötet nem.- magyarázza félig lelkesen, félig kétkedően és szégyellősen, az eredmény miatt. Sosem szerette hangoztatni, ha valami nem úgy sikerült neki, ahogy szerette volna, természetesen. Csak ne tudják az emberek, hogy vannak dolgok, amikben nem jó az érzelmi élet minden területén kívül is.
-Ő... ő... Kornél.- válaszolja megint fülig vörösödve, mintha még zúgni is kezdene a hallószerv belülről. Bálinttal beszélgetni Kornélról? Ennél már csak a fordított eset lenne szürreálisabb. Persze nincsen köztük semmi, épp ezért engedi meg magának néhány -egyre több- ember kapcsán, hogy beszéljen a fiúról. Ettől még azonban nem jobb a helyzet, mármint, hogy egyik fiúnak a másikról... még akkor is, ha egyikük sem olyan a számára.
Inkább rátér a szeánszra, és elmondja a kötelező sorokat, a felbukkanó ismeretlen szavakkal fűszerezve, ugyebár. Aztán vár. Lopva sandít csak a könyvre, minek kellene történnie most vajon, de nem tudja elolvasni, így inkább kinyitja teljesen a szemeit, és dühösen vizsgálja a lapot egész addig, amíg a lelátók felől neszezést nem hall.
Ijedten rezzen össze, és még fel is kiált:
-Reverzibilis amphiktüónia!- Csak egy pillanatra kalandozik el a figyelme, és gondol arra, hogy ezt meg kéne jegyeznie káromkodásnak, mert mennyire jól hangzik, aztán rögtön eszébe jut, hogy káromkodni nem illendő, és azt sem érti végül, hogy hogy tud ezeken gondolkozni, amikor valami határozottan történik a közelükben. Tágra nyílt szemekkel kémleli a sötétséget, majd Bálintra néz, mintha csak a fiú csinált volna valamit.
-Mi volt ez?!- vonja kérdőre nagyjából olyan hangnemben, mint amikor az volt terítéken, miért császkál kint a levitás ilyen későn, csak sokkal riadtabban.

[Bálint - egy késő esti órán, az Eridon-Rellon meccs előtt]

Kétkedve néz Bálintra. Hogy lehet nem szeretni egy szótárgépet? Annyira praktikus... persze, nincs könyv illata, meg minden, de azért mégis. Maradi.
Kornélra terelődik a szó, és ahogy a fiú kiejti utána a nevét, az nem tetszik neki. Hirtelen olyan érzése támad tőle, hogy magyarázkodni akar, és hogy Bálint nem kedveli, pedig nem is ismeri, de végül csak ráharap az alsó ajkára, mielőtt megszólalhatna a témában, és inkább visszatér a szeánszhoz.
Összeráncolja homlokát a fiú szavaira... ha a neszezés azért van, mert lebuktak, az nagyon-nagyon rossz. Inkább legyen erdei állat, de inkább legyen a szellem, még ha ijesztő is, máskülönben ennek az egész botorságnak semmi értelme! De ezt nem mondja ki így, csak a könyvbe pillant, valóban, folytatni kell.
-Azt írja, most következik az intertextualitás... a külix... -már csak lemondó sóhajra futja tőle, hogy megint nem azt a szót sikerül kimondania, amit kellene, majd ismét nekifut - az áldozatbemutatás. -fejezi be a mondatot, majd feltápászkodik, és a fiúra néz.
-Ennek jobban utána néztem, mi is az általános elvárás áldozatbemutatásnál. A történelem folyamán sokszor életet áldoztak, amit mi nyilvánvalóan nem fogunk, vagy a vérüket, esetleg más, fájdalmas módon fizettek.- magyarázza a fiúnak, mintha csak történelem előadást tartana a témában, majd végül megigazgatja a ruháját.
-De én azt gondoltam, ha áldozat bemutatás, akkor annak jó lehet egy pürrichius is... ahj már! Egy kézenállás!- dühösen dobbant a lábával, mert egyre jobban idegesíti, hogy nem tudja azt kimondani, amit akar, és megzavarják az idegen szavak.
-Végül is az az erősségem, biztos tetszeni fog a szerencse szellemének, vagy kinek, meg hát ha sokáig csinálja az ember fárasztó, és ezen a terepen fájdalmas is, szóval... mérd az időt!- kéri a fiút, majd felemeli a kezeit, és kézenállásba lendül a pléd mellett a füves pályán. Tenyereivel tapogat előre-hátra párat, ahogy próbálja megkeresni a legkényelmesebb és leginkább tartható terepet és pozíciót, majd végül megállapodik, és úgy marad.
-5 perc remélem elég lesz.- közli, mert a föld hideg, bár a kezét nem tudja effektíve felsérteni a föld, azért megterhelő ez.

[Bálint - egy késő esti órán, az Eridon-Rellon meccs előtt]

Megforgatja a szemeit a fiú szavaira. Nem tudta, hogy a parancsolgatás levitás tulajdonság, de nem mond semmit, ahogy arra sem mondott, hogy kézenállás közben tud koncentrálni a szellemre, ezen ne aggódjon.
Az első percet gond nélkül kibírja, és már kezdene örülni, ez milyen könnyen megy, de aztán másfél percnél elkezdenek fájni kicsit a karjai. Szíve szerint megrázná őket, de azt nyilván nem lehet. Aztán azt érzi, hogy a lábai néha meg-megbillennek, így próbálja azokat jobban egyenesen tartani. Nagyjából a felénél járhat, reményei szerint, amikor érzi, hogy a hidegtől elkezdenek bizseregni az ujjai. Még fél percig bírja, aztán kénytelen megmozdulni, így elkezd előre felé tapogatózni a kezével, és megindul, hogy körbejárja a pokrócot, aminek a közelébe nem nagyon tett gyertyákat a szövet miatt, szóval itt biztonságos a terep. Száját összeszorítja, azon belül a fogait préseli egymáshoz, de muszáj kinyögnie egy kérdést:
-Mennyi van még hátra?!- lehunyja a szemét, mielőtt még jobban szédülni kezdene, majd szerencsére a fiú jelzi, hogy már nem sok, és végül amikor az óra csipog, akkor átlendül hídba, majd ruganyosan feláll a lábaira. A karjait és ujjait kezdi rázni, és mozgatni, majd elvigyorodik.
-Ez tök izgi volt!- közli lelkesen, majd ismét valami neszezést hall, így gyorsan visszapattan a plédre a könyvhöz.
-El kell fújni az összes gyertyát, és elvinni az órákat.- közli, aztán neki is lát, hogy mindet elfújja, remélhetőleg Bálint segít, úgy könnyebb, végül elkezdi az órákat a pléd közepére dobálni, mert ezt tartja a legegyszerűbb módjának a tárgyak eltüntetésének.