A kastélytól körülbelül 5 perc járóútra található egy hatalmas terület, mely a diákok körében igen kedvelt sportnak, a kviddicsnek ad helyet. Ez a nyilvános pálya, ellentétben a házak behatolásgátlóval és mindenféle titkosító bűbájjal kezelt csarnokaival szemben. Több méter magasban találhatóak a karikák a pálya két végén, három-három darab. A fűtenger, mely valaha itt nőtt mára már maximum egy kisebb tónak nevezhető, mivel a szorgos diákok fürge lábai letaposták a szálakat. Körben a pálya szélén hatalmas pódiumok találhatók, az egyik oldalon az Eridon és a Navine „páholya” található, a másikon a Levitáé és a Relloné. A szurkoló nebulók kényelmét fapadok szolgálják, s a leghátsó sorok fölött hátul kifeszítve zászlókon a házak jelképállatai a megfelelő színben. A lelátó téliesíthető is szükség esetén, bűbájjal kezelt üveglap húzható az emelvények fölé.
Az öltözők a házak lelátóinak oldalán találhatók, azonban nem a fenti magaslatokban, hanem lent a földön, innen indulnak el az elszánt csapattagok a mérkőzésekre, ekkor még felvillanyozódva a siker reményétől. A pálya kastély felőli szélétől néhány méterre található egy kisebb ház, melybe belépve észrevehető, hogy tértágító bűbájjal kezelt. Seprűk és ütők különböző márkáiból találhatók használt és öreg darabok, azon diákoknak, akik esetleg csak kedvtelésből játszanak, vagy nincs saját seprűjük. Fel kellene már frissíteni mindkét eszközből az állományt!
Továbbá találhatók még itt különböző segédeszközök az edzésekhez, amelyek a kapitányok fantáziájára vannak bízva!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=220735#post220735][b]Turnman Katalin - 2013.12.28. 19:58[/b][/url]

Lehet, de csak lehet, hogy szólnom kellett volna valakinek, hogy mekkora őrültségre készülök. Esetleg egy másik mm tanoncnak, vagy bárkinek, aki egy picit is ért a repüléshez. De igazából már attól a perctől kezdve tudtam, hogy mekkora baromság az egész, amikor kipattant a fejemből az ötlet. Éppen ezért nem is avattam be senkit, mert tisztában vagyok vele, hogy normális ember azért ilyet nem csinál, és a többség elég furán nézett volna rám. Hiszen még csak a tanuláshoz sincs sok köze a dolognak, élő szöveteket kellene vizsgálgatnom, és...hát nem azt csinálni, amire most készülök. Mert ez az egész csak az adrenalinról szól, meg arról, hogy feszegessem kicsit a határaimat, lehetséges-e egyáltalán, amit kitaláltam, vagy teljesen összetöröm magam és esélyem sem lesz a Hullócsillag Kupán kimúlni.
Hogy mit is csinálok igazából? Jelenleg az időjárásnak megfelelően felöltözve álldogálok seprűvel a kezemben a pálya szélén. Már túl vagyok három bemelegítő körön és pár percnyi nyújtáson, és repültem is néhány kört, szintén csak bemelegítés céljából. Azért nem vágok egyenesen a dolgok közepébe. De nem is teketóriázok sokat, egy fekete kendőt kötök a szememre, majd lassan a levegőbe emelkedek. Először arra gondoltam, hogy majd csak behunyom a szemem, de hát úgy valószínűleg minden második pillanatban kukucskálnék. Így...így remélhetőleg majd sikerül elengednem magam és kevésbé félni. Nem mintha a kendő akkora gátat jelentene, ha megijedek, de mégiscsak valami, ami fizikailag akadályoz a látásban.
Egy rövid ideig csak egy helyben lebegek, így próbálom felmérni a környezetemet melodimágia segítségével. Egyszerűen csak echózok anélkül, hogy igazán bármire is összpontosítanék. Látom magam alatt a seprűt, és egyelőre a talajt is, hisz alig egy méter magasan vagyok csak. Egyelőre minden rendben, de nagyon kíváncsi leszek, milyen magasságban fog megszűnni körülöttem minden. Lassan elkezdek előre repülni. Nem mintha attól kéne tartanom, hogy elérem a hangsebességet, de azért először még óvatos vagyok. Csak így alacsonyan repülök néhány kört, csak a biztonságérzet miatt, azonban nem az az, amit kitaláltam, és amire vágyok. Egyre magasabbra emelkedem, és egyre jobban felbátorodom, veszek pár éles kanyart, meg csinálok egy dugóhúzót. Érzem, hogy egyre jobban megemelkedik az adrenalinszintem, olyan az egész, mint mikor gyerekként becsukja a szemét a hintában, csak sokkal félelmetesebb és szédítőbb. Ugyanakkor a melodimágiának hála időben észreveszem, ha túl közel megyek a lelátókhoz, vagy a karikákhoz.
És most jön az, ami tényleg nagy őrültség. Leszállok a földre és kiengedek egy gurkót. Mire a vasgolyó visszafordul felém, én már megint a levegőben vagyok, még mindig bekötött szemmel. Most fog kiderülni, hogy milyen reflexeim vannak, és hogy lehetséges-e egyáltalán csak hang alapján elkerülnöm egy több tíz kilométer per órával közeledő vasgolyót. Lehet, hogy akár még egy fizikakönyvet se ártott volna fellapoznom a biztonság kedvééért. De majd a tapasztalatokból minden kiderül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=221971#post221971][b]Turnman Katalin - 2013.12.30. 23:26[/b][/url]

Nagyon, nagyon régen nem éreztem már ilyet repülés közben. Remegés fut rajtam végig. Félnék? Nem, egy cseppet sem. Igazából valami furcsa élvezetet találok ebben a lehetetlen helyzetben. A szívem a torkomban dobog, minden izmom pattanásig feszül, készen arra, hogy a megfelelő pillanatban félrekormányozzam a seprűt. Próbálom valahogy kizárni a szívem zakatolását és csak az echozásra koncentrálni. Ha az életem nem is, de a testi épségem csak ettől függ. Igen, azt hiszem, innen ered ez a fura remegés. A tudat, hogy milyen sebezhető vagyok, hogy most tényleg megsérülhetek. Maga a tény, hogy be van kötve a szeme, már alapvetően bárkiben ezt az érzést keltené, és ehhez jön még a tizenegynéhény méteres magasság meg a gurkó. Anno - kviddicses "pályafutásom" során - csak egyetlen egyszer sérültem meg, igaz akkor egyből le is zuhantam és elájultam. De nem éreztem azt, amit most, egy egész csapat volt körülöttem, ami biztonságérzetet adott és a játék hevében eszembe sem jutott olyan apróságokon gondolkozni, mint a lehetséges sérülések.
A gurkó felülről közelít hozzám, noha nem sok jelentősége van, ösztönösen azért felfelé fordítom az arcom. A vasgolyó vadul közeledik, de ebben a néhány másodpercben még megállapítok egy újabb jelentős különbséget az edzések, a meccs és a jelenlegi helyzet között. Történetesen azt, hogy ez a pár másodperces várakozás idegölő. Arra koncentrálni, hogy a megfelelő pillanatot kivárjam, meccs közben az embernek azonnal kell reagálnia. Meg is születik az elhatározásom, hogy a továbbiakban nem fogom ölbe tett kézzel várni a gurkót - már ha ezen a találkozáson túl leszek.
~ Nagy levegő... még egy kicsit. Csak még egy pillanat..hé, ez mi..?...o-óóóó ~ Minden érzékemmel a gurkóra koncentráltam, de közben valami más, új hang is vegyül a többi közé. Nem tudom hirtelen mihez kötni, nem is törődöm vele, épp csak érzékelem. Arra viszont tökéletesen jó volt, hogy kizökkentsen egy kicsit, és így egy picit lecsúszok a megfelelő pillanatról. Gyorsan oldalra rántom a seprűmet, de a bal vállamat fájdalmasan végigsúrolja a vasgolyó, majd zúg tovább a föld felé. Szinte ég a bőröm a súrlódástól, de legalább nem tört csontom. Ez is valami. Annyira nem ítélem súlyosnak a horzsolást, hogy emiatt leszálljak.  
Elindulok keresztül a pályán, közben igyekszem megint egyszerre több dologra is koncentrálni a repülésen kívül. Különösen arra a hangra, ami az előbb megzavart.  Azzal a frekvenciával, amit a repkedéshez használok, csak annyit tudok megállapítani, hogy emberről van szó. Ahhoz, hogy árnyaltabb képet kapjak a másikról, már finomítanom kellene az echón. Ezzel gyakorlatozni sokkal közelebb állna a tanuláshoz, mint hogy denevért játszok.
Azonnal ezernyi kérdés suhan át az agyamon. Ki ez? Mióta van itt? Látta-e, ahogy az előbb bénáztam? Mit csinál? Persze a legegyszerűbb lenne, ha levenném a kendőt és megnézném. De pontosan ezek azok a kérdések, amiért inkább maradok a strucc-módszernél: ha én nem látom, hátha ő se lát engem. Kicsit zavarba jövök, hogy nem vagyok egyedül, és nem tudom, mit kéne neki mondanom, lehet, hogy nem is ismerem, lehet, hogy nem is akar beszélgetni. Aztán belém csap a felismerés, hogy miért is kellene nekem kapcsolatot teremtenem, amikor be van kötve a szemem és még csak nem is tudom észrevenni a másikat? Ezen a gondolaton elmosolyodok.
De a következőben már teljesen más köti le a figyelmemet. A gurkó mostanra ért megint veszélyes közelségbe. Ezúttal alulról, kicsit srégan közeledik. Tartom a tempót, majd a megfelelő pillanatban oldalra rántom a seprűt a lomha vas pedig elhúz mellettem. Kezdek belejönni!
Amint a gurkó veszély elhárult, ismét az idegenre és az akadálypályára figyelek. Egy pillanatig habozok, majd nyílegyenesen elindulok a pálya felé. Miért is ne? Ki akarom próbálni. Igaz, hogy felvágás "vakon" megcsinálni, de ettől még nem kell vele beszélnem. A magasból már nagyjából megnéztem, milyen is, de azért mégis más, amikor egy magasságba kerülök a bójákkal. Elsuhanok a másik mellett, majd kicsit lassítva, laza tempóban kerülgetem az akadályokat. Mikor a végére érek belém hasít a gondolat. A gurkó. Nagyon "ügyesen" sikerült idevezetnem a vasgolyót, úgy, hogy már az idegen van hozzá közelebb.
- Bocsii! - kiáltom oda a másiknak, aki már minden mágia nélkül is ugyanúgy hallhatja a felé száguldó gurkó hangját. Egy helyben lebegve várom a fejleményeket, - ezek után, csak nem hagyom itt a másikat - közben érzem, hogy elpirulok, amiért ilyen felelőtlen voltam azért is, mert belerondítottam a másik dolgába.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=223986#post223986][b]Turnman Katalin - 2014.01.04. 00:11[/b][/url]

Túl későn jöttem rá, hogy milyen hülye vagyok és nem tudtam időben figyelmeztetni a másikat a háta mögött leselkedő veszélyre. Fájdalmasan felszisszenek, amikor látom, hogy a bal vállát telibe kapja a gurkó. Átérzem a fájdalmát, ahogy lebucskázik a földre. Szörnyű bűntudatom kerekedik, hiszen egyáltalán nem akartam, hogy elsérüljön. Azonnal indulnék is hozzá, hogy segítsek és rendesen bocsánatot kérjek, de ebben a nemes cselekedetben végül két dolog akadályoz meg. Az első, hogy tanultam az esetből. Előbb mindenképpen vissza kell zárni a harcias vasgolyót a helyére. A második, hogy az illető megszólal. Nem is a hangjában csendülő szemrehányás, késztet megállásra, hanem maga a hang, aminek a felismerése nem okoz  nagy bajlódást. ~ Yar!~ Lelki szemeim előtt a földön ülő emberalak helyén máris megjelenik a szőke levitás. Elég régen beszéltem vele, és pontosan tudom, hogy ez az én hibám. Így aztán a mostani baleset mellett még ez is nyomja a lelkemet. Mondogathatom magamnak, hogy a fiú amúgy mindig nagyon elfoglalt, meg én is az voltam, de valahol mélyen azért tudom, hogy ez csak kifogás, amiért kerültem őt a közös órákon túl. Az elmúlt fél évem elég keszekusza volt, néha nem tudom, hányadán állok magammal, és az igazság az, hogy kicsit félek, Yar jobban ismer, mint én saját magamat. Most, hogy így alakultak a dolgok kénytelen vagyok szembenézni ezzel, meg azzal is, hogy rám  tör a vágy, hogy azonnal megölelgessem. Aminek nincs is semmi akadálya, hiszen közben Yar szétrobbantja a gurkót.  
De a hirtelen támadt lelkesedésemet azonban sikerül lehűtenie a következő megszólalásával. Nem vagyok hozzászokva, hogy Yar ilyeneket mondjon nekem, bár az is igaz, hogy nem is szokásom kárt tenni a testi épségében közvetve vagy közvetlenül. De akkor is! És egyébként is, mi az, hogy nem ismert fel eddig?! Mert ugye ha felismert volna, akkor csak nem mondana ilyet... Az egy dolog, hogy én sem lennék elragadtatva, ha valaki engem kínált volna fel az ádáz vasgolyónak. Ahhoz képest nem is tűnik úgy, hogy Yar nagyon neheztelne. Így aztán - túljutva a pillanatnyi érzelmi hullámvölgyön és teljességgel figyelmen kívül hagyva, amit Yar mondott - leszállok mellé, abbahagyom az echózást és leveszem a kendőt is. Hirtelen bántja a szemem a fény, így aztán kismacskamód hunyorgok egy sort.
- Ne haragudj, nem akartam... - nézek rá bűnbánó képpel, majd szorosan - de azért a vállára vigyázva - átölelem és hosszú másodpercekig el sem engedem. Aztán mikor kicsit hátrébb húzódok, azonnal kézbe is veszem az irányítást.
- Tudod mozgatni a karod, nem tört el semmid, ugye? És nem is ugrott ki a vállad? - az aggodalom mellett egy másik szikra is gyullad a szememben, mert felfedezem a sérülésében a lehetőséget. Beharapom az ajkam, majd tétován a vállára vándorol a tekintetem és vissza az arcára.
- Mit szólnál hozzá, ha... megvizsgálnálak? Melodimágiából már egy csomót fejlődtem, vizsgáltunk szöveteket, meg kisebb sérüléseket...~ Már ha nem félsz attól, hogy közben kinyiffantalak...~ - ezt már csak gondolatban teszem hozzá, mert közben eszembe jut, hogy a halálomon voltam(szó szerint)  - ami érzelmileg igencsak instabil állapot - , amikor használtam rajta az erőmet, és egyáltalán nem jól sült el a dolog. Azóta is szégyellem magam, amiért úgy elvesztettem a fejem. Teljesen megérteném, ha Yar ódzkodik a gondolattól, hogy elkezdjek itt machinálni vele. Várakozva nézek rá, abban reménykedve, hogy mágiscsak rábólint a dologra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=226802#post226802][b]Turnman Katalin - 2014.01.11. 23:26[/b][/url]

Abban reménykedek, hogy az öleléssel sikerül kifejeznem, ami szavakkal nem igazán ment, történetesen, hogy: " Hülye vagyok, ezt nem gondoltam át, de tudod, hogy a legjobb barátom vagy és soha nem akarnék ártani neked és tényleg nagyon sajnálom".
Mire kibontakozunk az ölelésből Yar már mosolyog, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tényleg fátylat boríthatunk a dologra vagy csak udvariasságból nem akar tovább kínozni. Mert az első, őszinte reakciója és a pillantása, miután felismert, felért egy kínzással.
A kérdésére csak grimasszal reagálok. Még ha vigyorogva is beszél, túlságosan érzékeny pontot piszkál ahhoz, hogy bármiféle épkézláb feletet ki tudjak találni erre. Egyébként sem az a lényeg, hogy az én lelkemben mi van, hanem hogy ő mennyire sérült le. Hiába mondja, hogy nem kell aggódni, nem kerül el a tekintetem, ahogy a fájdalomtól megvonaglik az arca, amikor megmozdítja a vállát.
Tudtam, hogy elég megemlítenem a melodimágiát és nem fogom megúszni ilyen pimasz megjegyzések nélkül, de azért csak rosszul esik, hogy felhánytorgatja a múltkori alkalmat. Már veszem a nagy levegőt, hogy védekezzek, magyarázkodni kezdjek, kicsit megsértődjek, de végül csak fújok egyet. Valamiért azt érzem, hogy nincs jogom most emiatt háborogni, sőt örülnöm kellene, hogy Yar nem akadt ki jobban.
- Jól van na, ezt megérdemeltem - válaszolom végül kissé esetlenül, az égre emelve a tekintetem. Nem veszem igazán a szívemre a szurkálódást, tudom, hogy Yar nem akar megbántani. De elég volt ez a néhány szó, és megint feltámad bennem a bűntudat és az önvád, amivel anno sokáig kínoztam magam.
- Hogy mi? Fehér nyúllá? - húzom össze a szemöldököm. Nem értem honnan jön neki ez a nyúl dolog. De hiába töröm a fejem, nem sikerül összekötni a dolgot az animágiával. A fehér házinyusziról a húsvét jut eszembe, nem pedig a ragadozó elől menekülő préda. Annyira meglep a nem mindennapi válasza, hogy közben fel sem fogom, rábólintott a melodimágiára.
-Köszi.. Hááát, csak úgy kijöttem repkedni, meg kíváncsi voltam, képes vagyok-e csak melodimágiára támaszkodva megmaradni a seprűn. Meg egyébként sem árt újra formába jönnöm, mert jelentkeztem arra aaa bogolyfalvi hullócsillag dologra - magyarázom kicsit pirulva. Kíváncsi vagyok Yar mit fog szólni a hírhez, vagy összességében mit gondol a témáról.
- Ahhoz képest, hogy te csináltad egyáltalán nem vészes, azt hittem ennél magasabbra teszed a lécet - mondom őszintén a gyakorlópálya kapcsán. Olyan rég beszélgettünk már a fiúval, hogy még a 'tanítványáról' sem hallottam.
- Oké, akkor elkezdem, először csak megvizsgállak, de szólj, ha valami nem oké, vagy meggondoltad magad... - aggodalmaskodom még egy sort mielőtt nekikezdenék a munkának. Igyekszem leplezni, mert nem akarom megijeszteni Yart, de azért izgulok, mert eddig csak steril környezetben, Rochard bácsi felügyelete mellett végeztem a komolyabb varázslatokat. Ezért most egy picit nagyobb feladatnak tűnik a szokásosnál, hogy összpontosítsak. Végiggondolom, hogy mit akarok csinálni és hogyan, aztán nekilátok a vizsgálatnak. Az ultrahangokkal megcélzom Yar vállát, az, hogy viszonylag kis terültet vizsgáljak, már könnyen megy, csak a frekvenciával kell még egy kicsit babrálnom. Elsőre ugyanis összekeverednek a különböző szövetek hangjai egy diszharmonikus folyammá egyesülve. Kell pár másodperc mire tisztul a kép. Megállapítom, hogy tényleg nincs szó törésről vagy rándulásról. A disszonáns hangok sokkal közelebbről, közvetlenül a bőrfelület alól érkezik. Most ennek a területnek a hangjára koncentrálok. Rövid hallgatózás után felismerem, hogy a károsodott szövetek között vér is van. Ezekkel a hajszálerekkel azonban nem tudok mit kezdeni, egyelőre még csak ott tartok, hogy a nagyobb erekkel boldoguljak az órákon.
- Khm... azt hiszem, hogy öö zúzódás - állítom fel a diagnózist. Ha nem lenne a kötés, azt akár a közben bizonyára kialakult kékes-lilás foltról is megállapíthattuk volna, de azért büszke vagyok magamra, mert azt hiszem elég pontosan és gyorsan dolgoztam.
- Még nem tudom felgyorsítani a gyógyulást...de ha gondolod a fájdalmat megpróbálhatom elmulasztani - megadom a lehetőséget Yarnak, hogy visszakozzon, ha akar, és egyébként sem csinálnék vele semmi olyat, amit előzőleg nem jelentek be.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=226966#post226966][b]Turnman Katalin - 2014.01.12. 22:07[/b][/url]

Az elmúlt fél évben folyamatosan arra törekedtem, hogy megkeményítsem magam, többet foglalkozzak azzal, hogy nekem mi jó és én mit akarok, és ne csináljak magamnak mindenből ügyet. Erre tessék, Yarral szemben teljesen gyenge vagyok, mardos a kétség, hogy vajon mit is gondol valójában, mi van az élcelődés mögött. Csak akkor nyugszom meg, hogy tényleg szent a béke, amikor Yar a tőle megszokott stílusban felkaron bokszol. Nagy kő esik le a szívemről, szinte felragyog az arcom, mert ebből a gesztusból már biztosan tudom, hogy a fiú nem haragszik és lezárhatjuk a témát.
A fiúnak meg kell magyarázni a nyulas utalását, mert magamtól nem sikerül összerakni a képet. Az animágia Yar életének egy olyan területe, amiről kicsit lemaradtam az utóbbi időben, amikor legutóbb az óráiról mesélt, még csak külön-külön, egy-egy testrészét tudta átváltoztatni.
- Váó! Gratulálok! Majd mindenképpen szeretnélek látni sasként! De a gyakorlást inkább passzolom - lelkendezek egy sort, majd én is elnevetem magam a ragadozókról szóló természetfilmek jellemző képkockáira gondolva.
Yar nagyjából úgy reagál a seprűverseny említésére, ahogy arra számítottam, legalább is, ami a szemében villanó értetlenséget illeti.
- Na, kösz! - horkantok fel, tettetett sértődöttséggel, mikor Yar közli, hogy nem nézte volna ki belőlem a bátorságot és hogy jelentkezek egy ilyen veszélyes dologra. De a felvetésen, hogy bárkinek is imponálni akarnék, csak nevetek egy jót.
- Jól esik a törődés, de azért ne legyél már ennyire optimista! Igaz, hogy ez más műfaj, de ha a tusán túléltem a sárkányokat, talán ebbe se halok bele. Egyébként meg szavadon foglak  - jegyzem meg vigyorogva. Sokszor végiggondoltam már a veszélyeket és végül mindig oda jutottam, hogy ha baj lesz, az indián majd összefércel, egyébként meg kár lenne kihagyni az lehetőséget.
- Egyébként meg, ha másért nem, azért megéri, mert legalább megint van motivációm kijönni és csak úgy repkedni - teszem még hozzá egy vállrándítás kíséretében.
- Áh, értem. Nem is tudtam, hogy már tanítványokat vállalsz. Gondolom, csinos lány - vigyorgok a fiúra, valahogy teljesen magától értetődőnek tűnik, hogy Yar tanítványának a szebbik nemet kell képviselnie.
- Nem, egyelőre maradhat rajtad - nem szeretném, hogy Yar megfázzon és az ultrahangot így is meg tudom csinálni, bár trükközni kell egy kicsit a frekvenciával meg az iránnyal, mire a hanghullám úgy hatol át a ruharétegen, hogy megfelelő képet kapjak a kívánt szövetekről.
- Jól van naaa, nevessél nyugodtan - szégyenlősen vigyorgok. nem neheztelek Yarra, én is tudom, hogy nem ez volt az évszázad megállapítása, de számomra az a fontos, hogy melodimágiát használtam.
Rábólint a fájdalomcsillapításra és ehhez már a felsőjét is leveszi. Így azért jelentősen könnyebb dolgom van, nem szeretnék semmit sem elbaltázni. Közben a pillantásom akaratlanul is végigsiklik a csupasz felsőtestén. Egyrészt megállapítom, hogy szegényke fázik egy kissé, másrészt meg nem is értem, hogy felejthetem el néha, amikor vele beszélek, hogy milyen jó pasi. Hazudnék, ha azt mondanám nem pasiként tekintek Yarra, de közben sokkal többet jelent nekem ennél, az évek során egy biztos kapaszkodó lett nekem, valaki, akiben mindig megbízhatok.
Gyorsan ismét az arcára emelem a pillantásom, mielőtt még túl hosszúra és kínosra nyúlna a pillantás, amit az izmainak szenteltem.
- Valószínűleg igen, bár még nincsen semmi konkrét tervem. Na és te? A vizsgák után egyből Svédországba költözöl? - terelem a témát a szünetnél kissé távolabbi jövő felé.
Közben nekilátok a fájdalomcsillapításnak. Megköszörülöm a torkom, majd halkan egy viszonylag hoszzú, de egyszerű dallamot kezdek énekelni. Lassan, folyamatosan a sérült testrészre összpontosítva képzem a lágy hangokat. A megfelelő frekvenciát és hangerőt sikerül eltalálnom, de a varázslat nehézsége abban áll, hogy csak az adott területre korlátozzam a hatását. Közben fokozatosan egyre hangosabban, végül már a normális beszédhangon dalolok. Ezzel együtt sajnos egy kicsit ki is csúszik a kezemből az ellenőrzős, egyre nehezebben megy, hogy az adott idegcsoportra korlátozzam a bűbájt. Így a végén sikerül egy kicsit túllőnöm a célon - noha ennek nem vagyok tudatában - , és nem csak egyszerűen elmulasztom a fájdalmat, de Yar egész bal oldalát, az ujja hegyétől a nyakáig rendesen elzsibbasztom, bár a fiú menet közben csak kellemes bizsergést érezhet.  
- Na, mondd, hogy nem csak rontottam a helyzeten... - beharapom az ajkam és szinte lélegzetvisszafojtva várom az ítéletet.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=236662#post236662][b]Turnman Katalin - 2014.02.12. 21:24[/b][/url]

Amolyan lemondó, "menthetetlen eset vagy" kifejezést villantok Yarra, de aztán szinte azonnal rosszallóan fejcsóválva el is vigyorodok, mert jól esik a bók. Tudom, hogy Yartól nem kell "komolyan vennem" az ilyeneket, és ez felettébb üdítő érzés. Ez is a Yarral való furcsa kapcsolatom része, mert nem tagadhatjuk, hogy volt azért egy jelentős csavar a barátságunkban. Azóta nem próbáltam definiálni, hogyan is áll össze ez a kapcsolat. Yar mindig is szívesen dobott be ilyeneket a beszélgetésünkbe, és igazán soha nem is törődtem vele. Valahogy teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy viccesen tálalt bók, nem több, mint ami. Soha nem is tudtam magunkat elképzelni egy párként, nem is akartam, sem az előtt, sem az után. Mégis, ha szigorúan megvizsgáljuk, valamiféle vonzódást mégiscsak érzünk a másik iránt. Röviden tehát, kicsit zavaros. De amíg egyszerűen jól érzem magam Yar társaságában, nem teljesen mindegy?
Aztán a Hullócsillag Kupára terelődik a szó, és őszintén meglep, hogy Yar ennyire aggódik értem, amikor még én sem aggódok magamért. Bár igaz, alapvetően végig sem gondoltam a veszélyeket.
- Na, jó, megbocsátok érte - felelem nagy kegyesen - De akkor vissza fogok térni szellemként és örökre kísérteni foglak. - fenyegetem meg nevetve.
Yar diplomatikus válasza mögött azért érzem a szemrehányást, hogy alapvetően abba sem kellett volna hagynom a sportot. De örülök, hogy sosem vette a szememre a dolgot, és nem kellett magyarázkodnom. Nem mintha olyan nyomós érveim lettek volna, egyszerűen csak kicsit meguntam a dolgot, a vegyes csapatok hangulata egyébként sem volt ugyanaz, mint a házcsapatoké. Meg...nem is tudom, biztos voltak még okaim.
A beszélgetés témája az akadálypályára terelődik, és Yar meg is erősíti a feltételezésemet, miszerint a tanítványa egy lány, noha a név nem sokat mond nekem.
Aztán hozzákezdek melodimágiával megvizsgálni Yart, kicsit viccesen indul a dolog, egyáltalán nem vagyok olyan magabiztos, mint amilyennek tűnni szeretnék.
Yar szemöldökhúzogatását csak egy szemforgatással reagálom le. Hogy miért kell neki minden ilyesmit megjegyeznie? De azért, amikor mégis lekerül róla a felső, önkéntelenül is elkalandozik a pillantásom. Yar nem jelzi, hogy észrevett volna belőle bármit is, és a beszélgetésünk is tovább gördül. Szóba kerül, hogy mi lesz velünk ötödév után.
Yar hangja furcsán komolyan, szinte már ünnepélyesen hangzik. Mintha legalább most látnánk egymást utoljára. Bár érzékelem a megváltozott hangulatát, mégis úgy döntök, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyom. Rám ugyan nem ragasztja át ezt a komoly hangulatot!
- Bizony elválnak útjaink! - sóhajtok fel teátrálisan. Nem akarom őt kifigurázni, eszembe sem jut, hogy esetleg bántásnak veheti. Közben még eltúlzott mozdulatokkal egy nemlétező könnycseppet is letörlök a szemem sarkából. Soha meg sem fordult a fejemben, hogy ötödév után ne tartanánk a kapcsolatot, nem is tudom komolyan venni ezt a témát.
- De ne aggódj, néha mindenképpen felbukkanok majd, hogy veszélyeztessem a testi épségedet - vigyorgok a fiúra.
Aztán nekilátok a fájdalomcsillapításnak,amiről azt hiszem, hogy nagyon jól megy, de alig hogy abbahagyom a műveletet, kiderül, hogy kicsit túllőttem a célon. Yar félrehajló feje, löttyedten lógó karja kissé groteszk látványt nyújt, főleg, hogy mindezek ellenére még kuncog is a dolgon. Valószínűleg ő csinálja jó. Én azonban nem tudom ilyen lazán venni a kudarcot. Ugyanis legfőképpen ezt látom a dologban. Megpróbáltam, igyekeztem és elrontottam. Képtelen vagyok normálisan végrehajtani a varázslatot. Én tehetek mindenről. És csak rontottam a helyzeten. Nem is kellett volna megkísérelnem ezt az egészet. Honnan is gondoltam, hogy menni fog?
- Most..öööhm... sajnálom, megvárjuk, hogy mikor múlik el. Nem lehet maradandó - próbálok higgadtan és tisztán gondolkodni. De azért a hangom megremeg a gondolataimat lassan megbénító görcsös, szorító érzéstől, amit egyelőre próbálok legyűrni. Nem bírok a fiú szemébe nézni, szörnyen szégyellem magam, nem lepődnék meg, ha többé nem hagyná, hogy rajta gyakorlatozzak.
- Nem is érzel semmit? - kérdezem félénken, közben közelebb húzódok hozzá, hogy megtapogassam a karját. Igazából még az lehetne további gyakorlás, hogy most megnézem, mégis mit csináltam a szöveteivel, mi változott a korábbi állapothoz képest. Közben mégiscsak felpillantok rá véletlenül, találkozik a pillantásunk és hirtelen a korábbi szorító érzés felerősödik. Hatalmas gombóc keletkezik a torkomban, a szemem pedig könnyekkel telik meg. Érzem, hogy elég egy nyikkanás, és átszakad a fal, ami még visszatartja a sírást. Nem szabad sírnom. Miért akarok sírni? Ez butaság. Azon kellene gondolkodnom, hogy hogyan hozom helyre a dolgot. Most Yarról van szó, nem rólam. Semmi okom erre. ~ Nem, nem, nem, nem~
- Ne haragudj! - suttogom, majd átölelem a fiút. Bár ezzel nem őt, sokkal inkább magamat akarom vigasztalni, belefúrom az arcom a vállába, és hagyom kibuggyanjanak a könnyeim. Aztán csöndesen rázkódva adom át magam a zokogásnak. Teszek egy próbát, hogy abbahagyjam, mert hiszen ennek semmi értelme, nem lenne szabad sírnom. De ahogy erre gondolok, csak még hevesebben rázkódok, néhány pillanat múlva pedig már meg sem tudnám mondani, hogy konkrétan, miért is törött el a mécses.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=22&post=246242#post246242][b]Turnman Katalin - 2014.03.02. 22:35[/b][/url]

- Ugyan már, azért annál majd gyakrabban is láthatjuk egymást, hogy elkezdj hiányolni - nem akarom, hogy Yar ilyen komolyan beszéljen erről, nem tudom miért, de egyszerűen elutasítom a gondolatot, hogy a következő tanévtől ne lássam ugyanilyen gyakorisággal.
Minden olyan jól indul, oké, azt leszámítva, hogy letarolta a gurkó. De egyébként egészen idillinek mondhatnánk ezt a véletlen találkozást, felmerülnek a szokásos témák, kviddics, Yarics szerelmi élete, iskola, a jövő. Meg persze nem marad el a viccelődés sem. Vagyis a szokásos, Yarral jó találkozni, szeretem, hogy mindig tudta mit akar, és közben (látszólag legalábbis) könnyen veszi az elébe gördülő akadályokat, és úgy általában feltölt energiával.
Akár most is lehetne így, de segítségnyújtás helyett csak rontok a helyzeten. Hirtelen rengeteg minden tolul fel bennem ennek az egyetlen, ha úgy vesszük, apró mozzanatnak a kapcsán. Eltörik a mécses, egy már nem is akarom visszafogni a könnyeimet. Ha lehet, Yar nyugtató suttogására csak még hevesebben rázkódok, és még szorosabban bújok hozzá. Egy részem nem akarja, hogy így lásson, a másik felemet viszont ez egy cseppet sem érdekli. Lassan igyekszem erőt venni magamon, elhalkul a zokogásom, elapadnak a könnyeim és furcsán megkönnyebbülve érzem magam. Sikerül egészen lenyugodnom, azonban Yar első megszólalására azonnal megint könnyek gyűlnek a szemembe, képes lennék újabb lendülettel folytatni a sírást. ~ Hát nem érti, hogy nem csak a keze a gond, hanem... hanem minden...~   De ezúttal már nem ér felkészületlenül az inger és sikerül leküzdenem. Nem szólok semmit, csak nagyokat pislogok és mélyeket lélegzem. Szótlanul hagyom, hogy Yar letörölgesse az arcom (~Rettenetesen nézhetek ki, dagadt szemekkel és piros arccal~ ), és még valami mosoly féle is felbukkan a szám sarkában. Igyekszem rendezni a gondolataimat, adni valami magyarázatot magamnak és neki is. De nem tudom szavakba önteni, hogy mennyi minden gyülemlett fel és folyt ki a könnyek közepette most belőlem. Csak nézem Yart és végtelenül örülök, hogy itt van velem.
- Héj! - felháborodva, de ugyanakkor széles mosollyal az arcomon, a keze után nyúlok, azzal a szándékkal, hogy ráüssek a neveletlen testrészre, de Yar gyorsabb mint én, megállok a mozdulat közepén.
- Én ilyen fejjel, most biztos nem megyek emberek közé! - vetek ellent a javaslatának. Ezt ő sem gondolhatta komolyan.
De tiltakozás ide vagy oda, végül mégiscsak hagyom magam meggyőzni arról, hogy nem nézek ki olyan rettenetesen, na meg hogy jót tesz a séta, meg a vajsör, meg a nosztalgia, meg a tánc. De azért még egész úton sorolom az ellenérveket, hogy miért is nem akarok én most Yarral menni a faluba.