Zöldfű Kisasszony

Valamikor réges régen, még amikor a Bagolykő helyén álló kastély területén óriások grasszáltak és kardfogú tigrisek pofozgatták kölyökmacskaként a puffskeingombócokat, Noel terelő volt a kviddicscsapatban.
A kronológiai igénnyel rendelkezőknek ez az esemény két éve volt, a feslett ruházatban kószáló fiú számára leginkább egy előző életnek rémlett a dolog, bár tény, nem hiányolta különösebben a vasgolyók ütlegelését a mindennapjaiból. Sosem volt fanatikus kviddicsrajongó, a seprűn való közlekedés legjobb esetben is untatta, a csapatjáték pedig alapvetően pocsékul ment neki, úgyhogy kissé mindig is kérdéses volt, mi a rákfene vette rá Kristófot, hogy pont őt válassza terelőjének. Nem volt egyébként különösebben rossz játékos, lévén testi épségét sem kímélve is győzelemre juttatta magát - akarom mondani a csapatot -, de notórius szabályszegőként hamar kizárták a játékból, ő pedig nem bánta különösebben, nem hiányzott az életéből.
Egészen mostanáig.
Az ütőt lóbálva vonul ki a pályára, azzal a feltett céllal, hogy az összes felgyülemlett feszültséget kiadja magából valahogyan. Ismeretlen számára az érzés; mivel soha nem szokott aggódni, az emberek pedig nem érdeklik eléggé ahhoz, hogy felidegesítsék, ritkán tapasztalt hasonlót, de a mozgás mindig leköti a gondolatait, úgyhogy az a tippje, ezzel most is sikeres lesz.
Egész hamar megszokja a magasságot és a repülés jellegzetes velejáróit, ezért néhány kör után le is száll, hogy megbűvöljön néhány labdát, amelyek így egyrészt nem esnek le, másrészt visszaszállnak hozzá, ha elütötte őket. Nagyobb kihívás lenne, ha hajkurásznia is kellene őket, de ez pillanatnyilag cseppet sem érdekli, csak püfölni akar. Ha nem lenne egyébként is annyi a rovásán, hogy lassan kicsapják, ezt diákokkal tenné meg, így viszont inkább marad a tradicionális megoldásnál, és az utolsó néhány húzását megtartja valami nagyobb szabású kihágásnak.
A falabdák ütemes kopogása tényleg nyugtatóan hat rá, ahogy jó pár méterre egy fától, a törzset használva céltáblának, különböző szögekből és ütőtartással gyakorol. A gondolatok valahogy elvesznek a mozdulatokban, és bár mindig is intellektuális személynek tartotta magát, ezúttal örül a lassan ráereszkedő ürességnek.

Zöldfű Kisasszony

Valamikor réges régen, még amikor a Bagolykő helyén álló kastély területén óriások grasszáltak és kardfogú tigrisek pofozgatták kölyökmacskaként a puffskeingombócokat, Noel terelő volt a kviddicscsapatban.
A kronológiai igénnyel rendelkezőknek ez az esemény két éve volt, a feslett ruházatban kószáló fiú számára leginkább egy előző életnek rémlett a dolog, bár tény, nem hiányolta különösebben a vasgolyók ütlegelését a mindennapjaiból. Sosem volt fanatikus kviddicsrajongó, a seprűn való közlekedés legjobb esetben is untatta, a csapatjáték pedig alapvetően pocsékul ment neki, úgyhogy kissé mindig is kérdéses volt, mi a rákfene vette rá Kristófot, hogy pont őt válassza terelőjének. Nem volt egyébként különösebben rossz játékos, lévén testi épségét sem kímélve is győzelemre juttatta magát - akarom mondani a csapatot -, de notórius szabályszegőként hamar kizárták a játékból, ő pedig nem bánta különösebben, nem hiányzott az életéből.
Egészen mostanáig.
Az ütőt lóbálva vonul ki a pályára, azzal a feltett céllal, hogy az összes felgyülemlett feszültséget kiadja magából valahogyan. Ismeretlen számára az érzés; mivel soha nem szokott aggódni, az emberek pedig nem érdeklik eléggé ahhoz, hogy felidegesítsék, ritkán tapasztalt hasonlót, de a mozgás mindig leköti a gondolatait, úgyhogy az a tippje, ezzel most is sikeres lesz.
Egész hamar megszokja a magasságot és a repülés jellegzetes velejáróit, ezért néhány kör után le is száll, hogy megbűvöljön néhány labdát, amelyek így egyrészt nem esnek le, másrészt visszaszállnak hozzá, ha elütötte őket. Nagyobb kihívás lenne, ha hajkurásznia is kellene őket, de ez pillanatnyilag cseppet sem érdekli, csak püfölni akar. Ha nem lenne egyébként is annyi a rovásán, hogy lassan kicsapják, ezt diákokkal tenné meg, így viszont inkább marad a tradicionális megoldásnál, és az utolsó néhány húzását megtartja valami nagyobb szabású kihágásnak.
A falabdák ütemes kopogása tényleg nyugtatóan hat rá, ahogy jó pár méterre egy fától, a törzset használva céltáblának, különböző szögekből és ütőtartással gyakorol. A gondolatok valahogy elvesznek a mozdulatokban, és bár mindig is intellektuális személynek tartotta magát, ezúttal örül a lassan ráereszkedő ürességnek.

Csaksimán Rainsworth

Mindig is nyugodt típus volt. Most is szépen összefogta hosszú szőke haját, felvette az egyetlen fekete összeállítását, a sportcipellőjét, és még így is úgy nézett ki mint egy kisangyal aki próbál vagánynak tűnni. Hát ez nem az ő világa volt, hozzászokott már, hogy mindenki körülbelül olyan 12 évesnek nézi, azzal a szöveggel, hogy ő milyen kis édes. Hócipője teli volt ezzel az egésszel. Fontolgatta, hogy befesti a haját, nevet változtat, és elmegy másik iskolába. A másik iskola sikerült is, hiszen íme itt áll a Bagolykő Mágustanoda udvarán, immár mint idejáró diák. Mostanra eltelt annyi idő, hogy elnyomja magában a bántalmazások emlékét, de a sebek amik felszakították a lelkét soha nem fognak elmúlni. Kicsit meg volt törve, alig beszélt, inkább csak mosolygott. Felvett egy maszkot, amit mindig elő tudott kapni, ha valaki felé kedvesnek akart látszani. Nem mintha nem szeretne mosolyogni, de baromi nehéz, ha nem gondolja komolyan.
Nem tudta merre menjen, így hát elindult a kviddicspálya felé. Soha nem kviddicsezett még. Életében egyetlen egyszer ült seprűn. Hiszen félvér volt, és inkább hétköznapi dolgokkal foglalkozott, vagyis mugli dolgokkal. Sokat teniszezett és lovagolt. Az egyetlen dolog ami különleges volt, az az, hogy megtanult bánni a fegyverekkel. Kedvenc légpuskája most otthon porosodott a fegyveres szekrényben, de úgy gondolta kiéli magát és másodszor életében seprűre pattan. Nagy örömére szabadon bemehetett a pályára, de sajnos nem volt egyedül.Elnyomott magában egy káromkodást és továbbosont a pálya szélén a seprűtárolókig. Nem érdekelte, ha észreveszik. Maximum majd kedvesen mosolyog és felveszi az angyalka álarcot. Ezen még senki nem látott át. Óvatosan kivette a seprűt, hallgatva, hogy a háttérben még mindig hallja-e a folytonos ütések hangját. Csak reménykedhetett abban, hogy észrevétlen marad, ám az a remény elszállt mikor beleakadt a lába egy kiálló seprűnyélbe, és így felborította a mellette álló húszat is. Próbálta megállítani őket, de nem tehetett semmit, így hát fogta magát és mint aki jól végezte dolgát, becsukta a seprűtároló ajtaját. Úgy csinált mint aki éppen egy fontos edzést kezd el. Felpattant a seprűre és elrugaszkodott. Orrát peckesen felemelte, hogy leplezze zavarát. Próbált gyorsítani és profinak látszani, bár azt sem tudta, hogy hogyan kell megfogni egy ilyet, sajnos túl közel került az ütlegelő idegenhez, és kis híján nekiment.
-Normális vagy? Menj már onnan!! - kiabált a fiúnak, mintha csak ő lenne a hibás amiért Michonne bénázott,és majdnem nekiment.