Kiva
valamikor délután


Lassan itt a vizsgaidőszak, a legtöbb diák vagy feladta már, vagy teljes pánikban tanul. A Levitában inkább az utóbbi esetekkel szoktam találkozni és rendszerint elég nevetségesnek is tartom őket. Személy szerint fikarcnyit se izgatom magam, már egy ideje túl léptem a tananyagon és inkább művelődök, mikor a könyvtárban járok. Jövőre úgy tervezem még több órát veszek fel, így kutatást végzek, hogy mit érdemes tanulnom és mit nem. Így jutottam el a repüléshez.
Amikor először hallottam róla, szó szerint felröhögtem, annyira abszurdnak hatott, hogy a varázslók és boszorkányok seprűkön száguldoznak. Megfordult a fejemben, hogy csak poénkodnak velem, de, mint kiderült, nem így volt. Olvastam könyveket a kviddicsről és más játékokról, az egész történelméről és a seprűk felépítéséről, továbbá egyszer meglestem, ahogy páran kint gyakoroltak a pályán. Határozottan érdekes látvány volt.
Tudni kell rólam, hogy nem vagyok nagy sportember és mivel iskolába se jártam ezelőtt soha, így a tornaórákat is megúsztam. Néha csináltam egyszer-kétszer ezt-azt, de rendszeresen semmit, annyira nem kötöttek le és mellesleg utálom magam bénának érezni, így a lelki boldogságom érdekében minden egyes alkalommal hamar föladtam önmagam megalázását. Mégis, mivel most már varázsló vagyok, egy másik társadalom tagja, ahol a seprűk és a kviddicsmeccsek kiemelkedő pozícióban vannak, ezért úgy döntöttem kötelességem legalább kipróbálni milyen is ez. Na meg kíváncsi vagyok. Még se ugyanaz olvasni róla, mint gyakorlatban végrehajtani, most pedig eljött a tettek ideje.
Valamikor a hét elején az egyik reggelinél odasétáltam az Eridon asztalához, egyenesen Kiva Faraday-hez, aki jelenleg az egyik iskolai csapat csapatkapitányi pozícióját tölti be. Előzetesen természetesen informálódtam kicsit a lányról, akit egy barátságos mosoly kíséretében félrehívtam a barátaitól, majd a tárgyra térve megkérdeztem tőle, nem szánna-e rám valamikor egy kis időt, hogy megmutassa nekem hogyan kell seprűn repülni. Ő belement, így megegyeztünk, hogy szombat délután látjuk egymást a pályán, ahova éppen most tartok.
Egyszerű szürke póló és egy barna bő nadrág van rajtam, lévén, hogy hétvége van, így senki se mászkál az egyenruhában, meg a talár amúgy is csak zavarna most valószínűleg. Bosszankodva veszem tudomásul, hogy izgulok, mivel izzad a tenyerem és határozottan kellemetlenül érzem magam, de igyekszem túllépni ezen, mert most már nem fogok meghátrálni. Ha szerencsém van, csak mi ketten leszünk a pályán és Kiván kívül senki más nem fogja látni, ha bénázok, ő pedig reményeim szerint látott már elég szerencsétlen kezdőt ahhoz, hogy ne ez legyen élete legnagyobb poénja. Meg hát ő amúgy se ismer, eddig legfeljebb a folyosókon láthatott, szóval nem lesz itt gond.
Ezzel az elszánt határozottsággal lépek a pályára, ahol reményeim szerint már rám vár az Eridonos. Kivétel, ha többet késik az én 5percemnél.

Kiva
valamikor délután


Lassan itt a vizsgaidőszak, a legtöbb diák vagy feladta már, vagy teljes pánikban tanul. A Levitában inkább az utóbbi esetekkel szoktam találkozni és rendszerint elég nevetségesnek is tartom őket. Személy szerint fikarcnyit se izgatom magam, már egy ideje túl léptem a tananyagon és inkább művelődök, mikor a könyvtárban járok. Jövőre úgy tervezem még több órát veszek fel, így kutatást végzek, hogy mit érdemes tanulnom és mit nem. Így jutottam el a repüléshez.
Amikor először hallottam róla, szó szerint felröhögtem, annyira abszurdnak hatott, hogy a varázslók és boszorkányok seprűkön száguldoznak. Megfordult a fejemben, hogy csak poénkodnak velem, de, mint kiderült, nem így volt. Olvastam könyveket a kviddicsről és más játékokról, az egész történelméről és a seprűk felépítéséről, továbbá egyszer meglestem, ahogy páran kint gyakoroltak a pályán. Határozottan érdekes látvány volt.
Tudni kell rólam, hogy nem vagyok nagy sportember és mivel iskolába se jártam ezelőtt soha, így a tornaórákat is megúsztam. Néha csináltam egyszer-kétszer ezt-azt, de rendszeresen semmit, annyira nem kötöttek le és mellesleg utálom magam bénának érezni, így a lelki boldogságom érdekében minden egyes alkalommal hamar föladtam önmagam megalázását. Mégis, mivel most már varázsló vagyok, egy másik társadalom tagja, ahol a seprűk és a kviddicsmeccsek kiemelkedő pozícióban vannak, ezért úgy döntöttem kötelességem legalább kipróbálni milyen is ez. Na meg kíváncsi vagyok. Még se ugyanaz olvasni róla, mint gyakorlatban végrehajtani, most pedig eljött a tettek ideje.
Valamikor a hét elején az egyik reggelinél odasétáltam az Eridon asztalához, egyenesen Kiva Faraday-hez, aki jelenleg az egyik iskolai csapat csapatkapitányi pozícióját tölti be. Előzetesen természetesen informálódtam kicsit a lányról, akit egy barátságos mosoly kíséretében félrehívtam a barátaitól, majd a tárgyra térve megkérdeztem tőle, nem szánna-e rám valamikor egy kis időt, hogy megmutassa nekem hogyan kell seprűn repülni. Ő belement, így megegyeztünk, hogy szombat délután látjuk egymást a pályán, ahova éppen most tartok.
Egyszerű szürke póló és egy barna bő nadrág van rajtam, lévén, hogy hétvége van, így senki se mászkál az egyenruhában, meg a talár amúgy is csak zavarna most valószínűleg. Bosszankodva veszem tudomásul, hogy izgulok, mivel izzad a tenyerem és határozottan kellemetlenül érzem magam, de igyekszem túllépni ezen, mert most már nem fogok meghátrálni. Ha szerencsém van, csak mi ketten leszünk a pályán és Kiván kívül senki más nem fogja látni, ha bénázok, ő pedig reményeim szerint látott már elég szerencsétlen kezdőt ahhoz, hogy ne ez legyen élete legnagyobb poénja. Meg hát ő amúgy se ismer, eddig legfeljebb a folyosókon láthatott, szóval nem lesz itt gond.
Ezzel az elszánt határozottsággal lépek a pályára, ahol reményeim szerint már rám vár az Eridonos. Kivétel, ha többet késik az én 5percemnél.

Jeremy
szombat délután

Lassacskán véget ér ez a tanév is - amit annyira nem bánok - szóval ügyesen-okosan lehet majd menni vizsgázni. Jesus... Talán ez az egyetlen pontja az évnek, amit valahogy sohasem tudok örömmel várni - nem egy karácsony, azért lássuk be. Bár ajándékok vannak, csak azokat nem fogadjuk szeretettel, mert vizsgáknak hívják őket.
Elvetemült gondolataimra szokás szerint csak sóhajtok egy nagyot, lehet lassan meg kellene látogatnom a pszichológus nénit, mert nem biztos, hogy minden klappol  fejben. Majdnem felborítok egy szegény kis manót a folyosón, séta közben, nem győzök bocsánatot kérni szegénytől, hogy nem akartam bántani, csak rettenetesen béna vagyok. Ja igen, mi a francot tekergek én már megint a kastélyban, káoszt és pusztulást előidézve? Hát kérem szépen megyek edzést tartani. Olyan repülős, labda hajigálósat. Kviddicsest. Ezúttal azonban nem a csapatomnak szándékozok fájdalmat és szenvedést okozni, hanem egy Levitás kis srácnak, Jeremynek. Jó, a "kis" jelző eléggé relatív, de mivel bő 5 év lehet közöttünk, bátran ki merem ezt jelenteni. És hogy miért gyurmázok meg valakit, aki nem a csapat tagja? Mert szépen megkért rá. Bizony. Egyik reggelinél egyszer csak a nagy büdös semmiből toppant oda mögém, enyhe szívinfarktust okozva, majd félre hívott és megkérdezte, hogy nem mutatnám-e meg neki, hogyan kell repülni. Teljesen értelmes pillantásokat vetve a gyerekre végül gyorsan igent mondtam és egy szombat délutáni időpontban egyeztünk meg. Ide igyekszem most.
Szokásosan a kviddicstalárom van rajtam, másban nem igazán preferálom a repülést, bár néha van, hogy minden felszerelés nélkül seprűre pattanok és száguldozok néhány kört odafent. Sietve szedem a lábaimat, szeretnék még a srác előtt odaérni és előkészülni. A pályára kilépve azonban gyorsan rájövök, hogy nem igazán sikerült nekem hamarabb odaérni, mivel Jeremy már kit áll a pálya szélén. Nagyon remélem, hogy nem várakoztattam sokáig.
- Helló. Bocsi, akadtak problémáim út közben - köszöntöm némileg zavartan a Levitást. Sajnos az időérzék nem olyan dolog, amit gyorsan rendbe lehet szedni.
Gyors helyzet felmérés után intek Jeremynek, hogy várjon, én magam pedig a szertár felé veszem az irányt, hogy járgányt szerezzek magunknak. Ah, a jó öreg iskolai vackok! Némelyikkel szinte már lehetetlen a repülés, igyekszem két jobb állapotban lévő darabot kiválasztani magunknak. Nem szeretném, ha leállna alatta a seprű, abszolút kellemetlen lenne a dolog mindkettőnknek. Nem akarok gyenguszozni a mutatványunk végén. Szerintem ő se.
- Kapd el! - és ezzel a bájos mondattal Jeremy kezébe hajítom jövendőbeli járművét. Remélem meg tudja fogni, nem célom, hogy tönkre tegyük az iskolai felszerelést.
- Első és legfontosabb kérdés: láttál már seprűt életedben? Úgy értem, ültél már rajta? - szegezem neki a srácnak a kérdést. Nekem sem árt tudni, hogy mégis honnan kell elkezdeni az oktatást.