Kívülről semmi extra. Akit nem érdekelnek a művészetek azok valószínűleg észre sem veszik az újonnan nyílt üzletet. Azok viszont, akiknek a lételeme a kreativitás az alkotás, el sem tudnak menni mellette.
Belépve aztán igazán nem csalódik senki sem. Van itt minden, amit egy művész megkívánhat. Könyvek, eszközök, alapanyagok, minden szépen elrendezve, de ha mégsem talál valamit a betévedő művész a tulajdonos mindig rendelkezésre áll. Igaz, előfordulhat, hogy oda kell menned hozzá, hogy tegye már le az ecsetet és ne az üzlet közepén pingáljon, hanem neked segítsen, de nem kell aggódni, hogy megzavarod... mosollyal az arcán fog segíteni mindenben. S ha valami még sincs a boltban, akkor sem kell elkeseredni, néhány napon belül a legritkább, legkülönlegesebb vágyaidat is teljesíteni fogja. Mindezt pedig olyan áron, ami a pénztárcádnak sem fáj. Már-már el sem hiszed, hogy lehet valami ennyire olcsó, de Min Jong nem a profitért futtatja a boltot. A művészetet és a tehetséget támogatja így.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=799736#post799736][b]Choi Min Jong - 2020.03.21. 20:57[/b][/url]

- Ha ez boldoggá tesz. Legyen. Nem volt rossz... - kis híján szívinfarktust kaptam, annyira jó volt. De nem fogom az orrára kötni, mert akkor még eszébe jutna, hogy rákérdezzen, mi okom van nekem tartani bárkitől is. És köszönöm szépen, nem áll szándékomban kifejteni egy idegennek a múltam sötét titkait. Viszont azt is tudom magamról, hogy ha elkezdek magamról beszélni, akkor túl könnyedén adok ki magamról túl sok információt. Szóval ha lehet, kerülöm az ilyesmit, aztán mindig belesülök, hiába vagyok állítólag nagyon okos.
- Hogy érted? - pillantok rá kérdőn, ahogy azt kérdezi mennyi mindenhez értek. Nem értem a kérdést, hiszen csak könyvet akarok ajánlani. Aztán kapcsolok, hogy talán nem tudja, hogy nem csak ez a kis boltom van, de könyvtáros is vagyok, sőt nem sokára tanár is.
- Történész vagyok, és könyvtáros a Bagolykőben. Most fejezem be a pedagógiát, aztán mágiatörit fogok tanítani a kölköknek. Beszélek pár nyelvet és van egy könyvesboltom is. Koreában - Vázolom végül a lényegesebb infókat, és így talán a kérdésére is megkapja a választ. Közben pedig le is írom a címeket, amik hirtelen eszembe jutnak.
- Igaz. Mindig elfelejtem, hogy ez így működik... - megcsóválom a fejem. Ha Kwont ráállítanám beszerezné neki az összes magyar iratot, de nem fárasztom ezzel is. Amúgy is mérges lesz rám, hogy már megint zaklatom. Na de, a testvéri szeretet határtalan, úgyis megteszi majd.
Amikor befejezem az írást átnyújtom a lapot és várakozóan figyelem. A zavart, ami megjelenik rajta nem tudom hova tenni, addig amíg a kínait nem említi.
- Oh bocs. - Kapom ki a kezéből a papírt, majd a telefonomért nyúlok a nadrág zsebembe, hogy van-e a könyveknek angol változata. - Te... nem tudsz kínaiul? - kérdezem kissé bizonytalanul, mert hát éppenséggel tudhatna. A négy címből csak egyet találok meg angolul ennek az adatait a kínai mellé vésem - Ezek még nincsenek lefordítva... vagyis... utána nézhetek, de nem hiszem. Egyébként nem vagyok jó én se. De egy jó fordító bűbáj csodákra képes - válaszolom a végén egy mosollyal. Bár nem hiszem, hogy ismer olyan fordító bűbájt, ami kínairól fordít neki, én meg csak a családom által fejlesztetteket tudom.
- Mit? Egy pár könyv címet? Miért kell ezt meghálálni? - pislogok rá meglepetten, mert mindjárt ő hoz engem zavarba. Mondjuk vannak ötleteim. De nem hiszem, hogy díjazná őket. - Öhm... próbáld meg az akvarellt - mondom végül és a papír és a korábbi könyv mellé, a kezébe nyomok még egy doboz ceruzát és egy vázlatfüzetet, amin gyakorolhat. Remélem ez elég lesz neki, hogy meghálálja. Már ha ragaszkodik hozzá. Nekem nem fontos.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=799790#post799790][b]Choi Min Jong - 2020.03.22. 11:03[/b][/url]

Nem értem mire megy ki a dolog, de igyekszem röviden és tömören megadni neki az információt, amit keres. Legalábbis feltételezem, hogy keres. Nekem ezek csak üres szavak. Ezek nélkül is én lennék én, de valahogy úgy érzem, neki ez fontos. Talán ebben méri fel az emberek értékét. Szomorú. Mármint, nyilván van benne valami, de van, akinek csak szimplán korlátozottak a lehetőségei. Nem mindenki nő fel olyan elkényeztetett világban, mint ami nekem is jutott, még ha én el is intéztem magamnak elég hamar, hogy ne élvezhessem minden lehetőségét.
- Köszönöm - húzom el a számat, aztán egy sóhaj után hozzá teszem, nem azért, hogy lenyűgözzem, hanem mert eszembe juttatta és kikívánkozik - Nem ez volt az eredeti tervem amúgy. De mágia nélkül korlátozottak a lehetőségeim - Persze a töri maradt volna, mert azt kis srác korom óta imádtam, de azt hiszem az ereklyekutatás sokkal izgibb lett volna. Vagy mondjuk a bűbájfejlesztés, csak mert elég jó saját varázslataim voltak. Mondjuk azokat még szabadalmaztathatom. Majd meglátom. - Valóban? Az érdekes lehet - pillantok fel rá, és most kicsit irigykedem is, mert ő ugye tud varázsolni, s tanulhat, amit csak akar. - Valószínűleg nekem is azt kéne. Fárasztó a hopphálózattal utazgatni - Na meg a napfényt is elkerülhetném, de szükségem van arra, hogy találkozzak emberekkel, hogy társaságban legyek, különben túlságosan bedepizek.
- Amúgy akkor évfolyamtársak is vagyunk - állapítom meg nevetve, mert jelenleg én is a harmadik évemet fejezem be, és majd jön a gyakorlat, de azt remélhetőleg már fizetett állásban töltöm.
A lejegyzett címeket átadom, és így kerül szóba a kínai nyelv. Amivel állítólag már foglalkozott is.
- Oh tényleg? Melyikekkel? - kérdezem, aztán közelebb lépek, hogy elmagyarázzam neki a papírra felírt címeket - Ezek mondjuk mind hagyományos kínai írások, szóval nem éppen egyszerűek... - aztán az utolsó kettő kínaira mutatok - ezek már egyszerűsítettek. Ezt még el tudom olvasni - magyarázom. Persze felismerni felismernék ezt az a hagyományosból is, de nem kezdenék bele a könyvekbe csak úgy. Mindegy. Ráhagyom, majd megoldja. Biztos ért hozzá, hogyan fordítsa le. Ha meg nem... nos, akkor így járt.
A hálálkodását nem nagyon tudom hova tenni. Szerintem igazán apróság, pár könyv ajánlása, de persze ajánlok neki egy kis festést-rajzolást, hátha megjön az alkotói kedve.
- 1 knút? - kérdezem mert azt sem értem fizetni miért akar. Mármint nyilván nem volt még itt, nem ismer, nem tudja, hogy ingyen szoktam osztogatni, ha éppen olyan kedvem van, meg mert fogalmam sincs a számokról. - A ház ajándéka, alkoss valami szépet és boldog leszek - felelem inkább egy mosollyal, visszautalva arra, hogy ő itt a boldogságáról mesélt. Hát legyen ez a fizetsége, hogy engem kell cserébe boldoggá tennie. Szerintem jó deal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=800324#post800324][b]Choi Min Jong - 2020.03.23. 22:31[/b][/url]

Vicces, hogy egy apró tárgy mennyire lázba hoz. Vagyis, nem is a tárgy hozott lázba. Azt hiszem, Martint várom izgatottan. Mintha egy gyerek lennénk, aki egy régen látott cimborára vár, pedig még csak nem is vagyunk olyan hű de jóban. De valami miatt kifejezetten érdekes személyiségnek tűnt, és szeretnék vele újra találkozni. Egy hetet mondtam neki, azt pedig ma jár le. Meggyőződésem, hogy jönni fog, meg sem fordul a fejemben, hogy nem teszi. Az edény, lekicsinyítve ajándéknak csomagolva vár a pulton. Kwon így küldte át, mert eredeti méretében problémás lett volna, és esetlegesen felkelti a hatóságok figyelmét, amit semmiképp sem szerettünk volna. Azt persze nem kötöttem az öcsi orrára, hogy amúgy egy minisztériumi dolgozónak lesz, de mindegy is. Martin majd ügyesen visszavarázsolja eredeti méretébe. Valami ékszernek néz ki most, de mindez lényegtelen. Belenéztem, az van benne, aminek lennie kell, csak sokkal kisebb, mint rendesen lenne. Én meg ugye ha akarnám se tudnám felnagyítani, de nincs rá szükségem.
Az izgatottságom festésbe ölöm. A bolt közepén felállított állványnál pingálok, háttal az ajtónak. A szivárvány színeit használom, mert az olyan vidám, és szeretem őket. A ruhámra is kerül a festékből de nem számít. Majd veszek másikat. A kép készül s mire feleszmélek, már megint egy naplemente virít az orrom előtt a tengeren. Idegesen nyúlok a vászonért és hajítom a hátam mögé, pont amikor nyílik az ajtó, így villámgyorsan fordulok meg és rohanok az eldobott kép után, hogy ne vágja orrba az érkező Martint. Damfír reflex, vagy alapból is ilyen jó voltam, nem tudom, de sikerül megakadályozni, hogy a kép orrba vágja az érkezőt. Bár valószínűleg el sem repült volna odáig, de jobb így, hogy elkaptam, mielőtt földet ért.
- Helló - mondom, kissé nevetgélve a kíntól, amit érzek, mert hát ez bizony kínos - Nem gondoltam, hogy tényleg visszajössz - lódítom kiegyenesedve a képet pedig gondosan elfordítva, hogy ne látszódjon, majd a pult felé indulok. A festményt, amitől a falnak mennék, bevágom a raktárba, és közben felkapom a dobozkát, amiben Martin ajándéka van.
- Hogy vagy? - érdeklődöm, viszonylag könnyedén, aztán átnyújtom a dobozkát - A boldogságod ára - toldom hozzá, csakhogy tudja, mit is rejt a kis csomag. Tudom cuki, meg masnis. Tök vidám. Én elolvadnék. Ő max zavarba jön. De remélhetőleg nem itt nyitja ki.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=801003#post801003][b]Choi Min Jong - 2020.03.26. 21:03[/b][/url]

- Amilyen sokan benéznek ide, nem hiszem... - felelem, bár lehet ez nem épp a jó módja az üzletem fellendítésének - Amúgy meg, otthon érzem magam - vonok vállat, ahogy próbálom a helyzetet szépíteni. Sikertelenül, mert olyan dolgokat is kimondok, amiket nem kéne. Mármint, tudhatná, hogy nem gondolom komolyan. Vagy ha komolyan is gondolom, kellemesen csalódtam, hogy itt van, de nem tudom, hogy tudja-e és csak játssza magát, vagy komolyan...
- Örülök neked - közlöm gyorsan, mielőtt teljesen belelovalja magát valami más gondolatba. A szemem a vázlatfüzetre siklik, és elfelejtem egy pillanat alatt az egészet. Rajzolt valamit. Megpróbálta, és meg akarja mutatni! Talán nem szép, hogy én a saját selejtemet pont eldugom előle. De lássuk be, ezzel a vacakkal egy gyereket se győznék meg, hogy tudok festeni.
- Ezt igen. Borzalmas. Ha valaki megkérdezi letagadom, hogy én voltam. Vagy az öcsémre kenem. - Igen. Kwonból kinézek hasonlót. Bár sosem fest. Pedig szerintem ügyes lenne, csak hát ugye a szülői nyomás. El is terelem a témát, és inkább őt kérdezem, hogy van, és most már biztos vagyok benne, hogy most kicsit morcos rám, és nem csak megjátssza. Máskor talán szórakoztatna, de ma az volt a tervem,hogy boldoggá teszem, így elhúzom a szám egy pillanatra. Aztán persze rájövök, hogy tök könnyen ki tudom engesztelni, így csak átadom neki a dobozkát, egy apró utalással, hogy mi is van benne.
Nem tudom, hogy nem hisz nekem, vagy elfelejtette, de eléggé megijeszt, hogy kinyitja.
- Megvesztél? - nyúlok rögtön a kezeihez, hogy a sajátjaimat az övéire rakva bezárja a dobozkát, aztán rögtön el is veszem a kezeimet, amikor már be van csukva - Megvannak a kapcsolataim... de ne itt nézegesd. Nem akarok bajba kerülni - mondom ezt egy minisztériumi dolgozónak. Jól van Min Jong. Okos vagy. Gondolatban hátba veregetem magam, de inkább a vázlatfüzetet veszem el, és megcsodálom, hogy mit is rajzolt. Elismerő mosoly és némi csodálat ül ki az arcomra, ahogy a narancsokat figyelem.
- Ne hülyéskedj, ez fantasztikus! - pillantok fel rá, kicsit talán hitetlenkedve is, hogy ő volt - Akvarellt mindenki szeret venni, de kevesen tudják jól használni. Neked viszont határozottan sikerült. A színek nagyon jók - magyarázom, aztán mellé állok jobb kezemben a füzetet tartva, ballal mutogatva - az árnyékoláson persze még van mit javítani, de ahogy a levélen összemostad a két árnyalatot az egyenesen zseniális - kis túlzással persze, de elsőre! Elsőre nagyon jó. - És most... most ennék egy narancsot. Azt is hoztál? - kérdezem vigyorogva, aztán visszanyújtom neki a vázlatfüzetet - legközelebb tökéletes lesz - kacsintok rá, miközben eltűnök a raktárban. Nekem még kell, hogy legyen narancsom, így keresek egyet gyorsan, majd pillanatnyi gondolkodás után felkapok egy régebbi képet. Jóval régebbit, mert ezen még hullámzik a tenger és a felhők is változnak, ahogy a régebben általam megálmodott szél, arrébb fújja őket. A nap nem megy lejjebb, örökké ugyanabban a magasságban pihen, narancsra festve a világot.
- Kérsz? - lengetem meg a narancsot az orra előtt, miközben a képet a földre helyezem, és pár lépést hátrálok, hogy a narancspucolás ne tegyen kárt a korábbi művemben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=801149#post801149][b]Choi Min Jong - 2020.03.27. 10:46[/b][/url]

A kezdeti morcosság ellenére sikerül viszonylag hamar mosolyt varázsolni az arcára, így némileg elégedett vagyok. Mondjuk nem tudom miért csodálkozik, hogy örülük neki, de inkább nem részletezem, mert valószínűleg zavarba jönne, ha ecsetelni kezdeném, az örömöm okát.
- Ha így gondolod, akkor örülhet ha rákenem. De... ez nem éri el a magamnak állított elvárásaimat - magyarázom inkább, s talán így érti jobban, hogy csak saját magammal van bajom, mások műveire, máshogy tekintek, ahogy az övére is máshogy fogok - Elég szomorú lenne, ha nem értenék jobban hozzá, ennyi év után... - állapítom meg, de nincs nagyzolás a hangomban se lekicsinylés. Eegyszerű tény megállapítás. Egész életemben festettem, sok időt és energiát öltem bele. Természetesen nem vagyok a legjobb, van hova fejlődnöm, de idegesítene, ha valaki aki most kedzi hirtelen sokkal jobb lenne.
- Ez még változhat - vetem fel, kihívó mosollyal, hiszen épp azt szeretném elérni, hogy jobban megismerjem. Nem értem miért, de valami nagyon vonzó benne, talán az hogy intelligens, talán a haja színe, vagy kisfiús vonásokhoz idumoló, túl komoly, és valahol tiszteletet parancsoló fellépése. Fogalmam sincs, de kíváncsivá tett legutóbb és most szeretném jobban megismerni.
- Mit csináljak egy ilyen kicsi vacakkal? - nézek rá meglepve, bár nyilván ő nem gondolt bele, hogy én ezt egyedül nem tudom felnagyítani, eredeti méretére - amúgy sincs rá szükségem, ma már vannak ennél modernebb megoldások. Neked szereztem, a tiéd. - Megvonom a vállam. Persze a történelmi értéke miatt érdekes is lehetne, de nincs szükségem rá, hogy ilyen tárgyak emlékeztessenek rá, hogy nem vagyok teljesen ember. Így is van kismillió dolog az életemben, ami napi szinten megteszi.
- Helyes - nézek rá hálásan, ahogy azt mondja nem jelenti. Nem mintha nem tudnám magam tisztázni. Megoldható lenne, de így is sokat kértem már Kwontól, és sajnos, mivel nekem már nincs varázserőm, az öcsi nélkül a legtöbb dolog rettentően hosszasan menne. Szóval ha nem márt be, és ő örül az új szerzeményének, akkor már megérte.
Cserébe én a vázlatfüzetet kapom meg, és kinyitva egy finom narancsos képet pillantok meg. Persze, hogy kedvem lesz narancsozni. Máshoz is lenne kedvem, de meh. Elég a narancs.
- Gondolom nem fejből rajzoltad - oldalra pillantok rá, ha azt mondja, hogy de, akkor viszont muszáj lesz folytatnia, mert akkor tényleg tehetséges. - Minden oké? - kérdezem egy kis aggodalommal, ahogy a dicséret után végig nézek rajta. Valahogy merevnek tűnik, és bár megköszöni, érzem, hogy valami nem stimmel.
- Legyen, mert ügyes vagy. Kár lenne, ha ennyiben maradna - adok neki még egy adag biztatást, hogy érezze, nem tökéletes, van még bőven hova fejlődni, de nem annyira reménytelen, mint ahogy ő beállítja magát. S mivel neki nincs narancsa, kénytelen vagyok magam szerezni egyet. Így akad meg a szemem egy érdemesebb, bár elég régi művön és ki is viszem, hogy megmutassam neki.
- Oké. Több jut nekem - hagyom rá, és el is fordulok a naranccsal, amíg megpucolom. Nyami. Csak akkor pillantok vissza rá, amikor megdicséri a képet. Letérdelek mellé, úgy nézek a képre, egy kissé keserű mosollyal, narancsot tömve a számba, hogy annak a savanyúsága elnyomja a vágyakozásom a tengerhez - Az volt. Gyönyörű... - talán rájöhet, hogy én az igazi naplementéről beszélek, és nem a képről - Megtarthatod - állok fel mellőle, és a pult mögé megyek, hogy kidbobjam a narancs héjat, közben újabb cikkelyt nyomok a számban - Itt csak a port fogja - toldom hozzá, mintha egyáltalán nem érdekelne. Pedig inkább csak azt akarom elkerülni, hogy emlékeztessen a régi szép időkre.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=801274#post801274][b]Choi Min Jong - 2020.03.27. 22:17[/b][/url]

Ráharap az ismerkedésre. Legalábbis ahogy visszakérdez, bízom abban, hogy tudok olyan opciót mondani, ami esetleg neki is megfelel. Azonban pont itt a bökkenő, hogy nem ismerem eléggé, így abban sem vagyok biztos, hogy melyik ötlet lenne a legjobb. Elijeszteni meg nem szeretném.
- Leginkább attól, hogy van-e hozzá kedved - vetem fel, kezdetnek figyelve a reakcióit, aztán úgy döntök felvetem az első és talán legártatlanabb ötletemet. - Teázhatnánk egyet a pillangóban vagy ilyesmi. Tudod, kötetlen beszélgetés, egy nyugis helyen... - nem mintha a boltom nem lenne nyugis, meg hát tőlem a kanapéra is leülhetünk, de az a benyomásom, hogy ő nem az a közvetlen fajta és talán nem érezné jól magát, ha egy ülőalkalmatosságon ülnénk mindketten. A tea meg olyan nyugodt és nem is tudom. Meleg. Leginkább. De az emberek szeretnek teázni. Nekem meg mindegy.
A rajzával kapcsolatban, valami viszont nem stimmel, vagy nem tudom. Mert már megint olyan gúnyosnak tűnik, pedig én csak biztatni próbálom, hogy rajzoljon, mert tök ügyes.
- Igen? - körbe pillantok, de nyilván én nem érzem, ha fojtogató sem. Meg alapból is én szeretem a festékek illatát, de ha őt zavarja... Az ajtóhoz megyek, és kitárom azt, még ki is támasztom, igaz hunyorogva, mert odakint még süt a nap és az én szememnek ez túl sok. Be is csukom őket egy pillanatra, ahogy visszalépek a boltom védettebb részére, és kell egy párat pislognom, hogy rendesen lássak, aztán a raktárba megyek és ott is kinyitom az ablakot, majd a naranccsal és a képpel térek vissza hozzá. Remélhetőleg a szellőztetéstől jobban lesz.
- Nem kell pályát váltanod. Ez egy... hobbi... szabadidős program... - vonok vállat, de ha nem akar az sem erőszak, bár szerintem tényleg kár lenne érte. De persze saját döntés.
- Kwon? Neeem. Szerintem utoljára az általánosban volt ecset a kezében - legyintem le - Tudod ő volt a tökéletes gyerek. Én meg aki mindig mást csinált, mint amit elvártak. Megpróbáltak eltiltani ettől -mondom körbe mutatva, s közben elnevetem magam, ezzel is kifejezve mennyire abszurd a dolog - De jól kiegészítjük egymást - toldom még hozzá mosolyogva, mert bármennyire is szeretem húzni Kwont, el kell ismernem, hogy ha lenne is valódi öcsém nem lehetne jobb nála. De hát nem akarok én róla fecsegni. Inkább a kép mellé térdelek, és egy pillanatra felelevenedik előttem az igazi táj, szinte érzem a térdeim alatt a homokot, de tudom, hogy csak képzelem.
- Mi? - pillantok Martinra magam mellett, mint aki nem fogta fel teljesen, hogy mi is történik - Jah. Nem. Emlékezetből festettem - mondom, ahogy tudatosul a kérdés. Aznap, nem tudtam festeni. Becky akkor közölte, hogy megcsalt, én meg összetörtem, és a lehető legnagyobb hülyeséget követtem el az életemben.
- Nem akarok benne gyönyörködni - közlöm kissé talán nyersen, de ez inkább a feltörő emlékeknek szól és nem a férfinak. - De el lesz még egy darabig a raktárban, ha meggondolod magad - vonok vállat, s most csak tettetem a könnyedséget. Nagy sóhajjal kapom fel és viszem vissza az eddigi helyére.
- Nem lesz itt semmiféle kiállítás. Sem most se máskor. Jótékonykodom én eleget anélkül is - legyintem le, s bár kissé bűntudatom van, hogy ilyen hevesen és élesen reagálok a felvetésére, azt hiszem nem érti, hogy már nem tudok festeni. Nincs meg a varázserőm, amivel életet leheltem a képekbe. S bár a mugli festmények is szépek, unalmasnak és sivárnak látom a műveimet ha nem mozognak. Időnként megbököm őket, abban bízva, hogy csak nógatásra van szükségük, de már rég nem használ az sem. A régiekre nézni pedig inkább kínzás, mint öröm. Tartogatom őket, mert hiszem, hogy idővel másképp látom majd, de egyelőre nem megy.
- Akkor már inkább koncertet kéne adnom... vagy ilyesmi - próbálok témát váltani, mert a zenémre legalább nincs hatással a varázserőm. Jó, nem tudok már egyszerre több hangszert megbűvölni, de a mugli technológiák megoldják ezt a problémát, szóval avval jobban vagyok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=801357#post801357][b]Choi Min Jong - 2020.03.28. 18:24[/b][/url]

A telefonomért nyúlok, hogy megnézzem a naptárban van-e holnap dolgom. De a könyvtárat csak reggel kell felügyelnem, ott végzek négykor, a boltban meg az egyik gyerek lesz, így ráérek.
- Tökéletes - bólintok rá, egy mosolyt küldve Martinnak és be is pötyögöm a telefonba, hogy holnap ötkor találkozunk - A pillangó jó? Vagy máshol szeretnél...? - kérdezem, mert igazán rugalmas vagyok, amíg nem a napon kell ülnöm. Vagy nem egy napos ablaknál. Kivéve ha itt bent vagyok, mert a boltom ablakain speciális mágia van, ami megszűri a napfényt és így nem bántja se a szemem, se a bőröm. Kellemes. De nem látják el az összes üzletet ilyesmivel, nyilván nem is várhatom el. Pedig biztos vannak mások is, akiknek érzékenyebb a szemük. Mindegy. Ha a helyszín is megvan, azzal kiegészítem a bejegyzést, aztán elteszem a kütyüt.
- Tényleg? Milyen hobbi? - érdeklődöm, mert nem igazán tudom őt elképzelni, egy hobbiban sem. Vagyis, el tudom képzelni, hogy valami könyvet búj és hasonlók, de gondolom nem az olvasásra gondolt. Szóval kíváncsivá tett. - De továbbra is tartom, hogy foglalkozhatnál vele alkotói szinten is - próbálkozom meg még egyszer utoljára, aztán hagyom a témát. Az már jó pont, hogy legalább érdeklődik a művészetek iránt és szereti nézni őket. Talán elmehetünk egy múzeumba is egyszer. Hopp. Mi? Figyelj rá, figyelj rá.
- Helyes. Kövesd csak a saját utad - bólogatok, mert én is azt tettem. Mindig is, és bár eléggé félre csúsztam így, azért a legtöbb dolgot nem csinálnám másképp. Talán csak azt az egy éjszakát... De hát mindegy.
Jó érzéssel tölt el, hogy tetszik neki a kép, ezért is ajánlom fel, hogy vigye el.
- Egyiket? - nézek rá egy pillanatig meglepetten, hiszen ez az egyetlen, amit megmutattam, miért gondolja, hogy van másik is? Mármint persze van, de nem terveztem mindent megmutatni. Ahogy pedig tovább beszélünk, túl sok szomorú emlék és szorongás lesz rajtam úrrá, így hevesebben válaszolok, ingerültebben mint kéne, amit persze nem tud hova tenni. Én se tudnám, ha nem én lennék én.
- Nem hiszem, hogy bárki megértené  - mondom valamelyest megnyugodva, ahogy a válaszából rájövök, hogy túlzásba estem - Nem kell, hogy értsd - legyintek mellé, és elterelem a témát. Zenére, mert arra fókuszálok jobban mostanában.
- Meg zongorázom és gitározom. Táncolok is... Ja meg Pakua chang-ozom  - bár nem tudom, hogy az utóbbiról tudja-e hogy mi. De mindegy is. - És ezen mit szégyellsz? Mindegyik érdekes és izgalmas - nézek rá értetlenkedve, mert valóban azok. Nem kell mindenkinek olyan hiperaktívnak lenni, mint amilyen én voltam, vagyok. Sőt. - Én néha úgy érzem túl sok fába vágtam fejszét és ideje lenne választani. Aztán találok valamit, ami még sokkal érdekesebb...
Elhúzom a számat, még mindig vegyes érzések vannak bennem, bár próbálom magam visszafogni és nem mutatni, hogy nem vagyok olyan hűde vidám, mint általában. S ahogy próbálkozom a nyelv piercingemmel kezdek játszani, azt hiszem, ez már egy fajta pótcselekvés: balra-jobbra-balra megy a kis golyó az ajkaim között, miközben agyalok, hogy mit mondhatnék még, de a bennem dúló érzelmek miatt, enyhén csődöt mond az agyam.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=837427#post837427][b]Choi Min Jong - 2021.09.28. 19:53[/b][/url]

A telefonom számomra kellemes dallammal jelzi, hogy hat óra, és megfordíthatom a nyitva táblát a boltom ajtaján. Mindezt szokatlanul lelkesen teszem, majd ma már sokadjára a bolt hátsó részébe sietek, hogy elvégezzem az utolsó simításokat, mielőtt Martin megérkezik. Persze én meg az idő nem vagyunk a legjobb barátok, de azt hiszem sikerül nagyjából mindent elrendezni.
Kiválasztottam pár képet, nem mindent, csak a „jobbakat”. Berakva közéjük a korábbit a naplementéről, ami annyira tetszett neki.  Mondjuk a kedvenceim nincsenek itt, mert sehogy sem tudtam volna őket a lakásomról idehozni, szóval azokat majd máskor nézi meg... Ha... Megrázom a fejem, mert nem ilyesmin kéne gondolkodnom. Viszont akaratlanul is eszembe jut a péntek este, hogy hazakísért és hogy egy puszival búcsúztam. Meg is érintem az ajkaimat újra, azon tűnődve, hogy vajon ő mit gondolhat most, és hogy ha idejön, megtehetem-e újra?
Hosszas habozás után visszafordítom Kyuhyun portréját. A többieket levettem és letakartam egy ponyvával, a francnak kell, hogy nekiálljanak kommentálni bármit is. De Kyuhyun más. Ő nem fog zavarni. Még amiatt sem zsörtölődött soha, hogy nem fejeztem be. Nem tudtam, vagy inkább csak nem akartam. Mindenesetre felakasztom, és ahogy rám mosolyog meg kacsint, felnevetek. Aztán csak lehunyja a szemeit, mintha aludna. Legyintek és hagyom. Jó ez így. A többi kép inkább különböző tájakat ábrázol. Egy erdőt, ami felett az égbolt úgy változik, ahogy a napszak odakint. Most még világos van rajta, de ha Martin marad beszélgetni, akkor majd éjszakára vált. Egy másikon Jeju egyik vízesése a Cheonjiyeon, az egyik kedvencem, a víz hangtalanul zubog alá, a környező fák leveit meg-meglibbenti a szellő. Az ég kék s csak időnként suhan át rajta egy bárányfelhő. Van még jó pár különböző naplemente és egy pár holdas kép is. Meg egy virágos rét, aminek a színeiből valószínűleg egyértelmű, hogy képzeletből festettem, hiszen a virágok szára nem zöld, hanem kék meg lila, az ég zöld, a felhők citromsárgák, a nap halvány rózsaszínben süt. Ezen a képen csak a tarka pillangók mozognak, ahogy egyik virágról a másikra szállnak. Nem tudom hány lepke van rajta, de sok, hónapokon át, mindennap festettem rá egyet. Van amelyik kevésbé fürge, és lelkes, s bizony akad kettő-három, ami kifejezetten lomha, mintha sérült lenne a szárnyuk. Az utolsó a kép közepén egy virágon ül, megdermedve. Ez történik, ha az ember elveszti a varázserejét. Talán önmagam kínzása volt ez a kép, mégis a színei olyan vidámak, s még az az utoljára festett pillangó is, gyönyörű rajta. Néha az az érzésem, hogy igazi, aztán rájövök, hogy nem az.
Még a kanapé mellett felállítok egy asztalt, leterítem egy terítővel, megterítek és azon tűnődöm, hogy nem kellett volna-e vennem valami virágot? A telefonom közben jelez, hogy fogy az időm, és át kéne öltöznöm, hogy ne a festékfoltos farmer-póló kombiban várjam Martint, de egyelőre csak szundira rakom.
- Gyertya! – jut eszembe hirtelen és az állványon kirakott képek mögé sietek, a rengeteg polchoz, amiken mindenféle sorakozik, hogy majd egyszer a boltba is kikerüljenek. Valahol hátul találok is egy tömzsibb gyertyát, ezzel sietek vissza, és teszem le az asztalra, az állam vakargatva, hiszen nincs nálam semmit, amivel meggyújthatnám. – Eh... szándék a fontos – legyintek aztán Kyuhyunra pillantok, megkérdezem, mit gondol. Épp csak kinyitja az egyik szemét, hogy aztán közölje, ne aggódjak, minden tökéletesen néz ki. Tudom, hogy elfogult, de azért örülök neki. Hiába az ember mindig számíthat a legjobb barátjára. Még ha csak egy félkész kép formájában is. – Oké... akkor zuhany és tiszta ruha...
Felkapom a kanapéról a gönceimet és a raktárban lévő fürdőszobába zárkózom. A telefonom szerint tíz percem van hétig. Talán... ha nem jön előbb, akkor elkészülhetek... Talán. Ledobom magamról a koszos ruhákat és kinyitom a zuhanyzóban a csapot, hogy letusoljak mielőtt megérkezik a férfi, akire várok. Igyekszem, de a telefonom ismét felcsendül az ébresztő, jelezve, hogy már csak 5 percem van. Morcos leszek, de lemosom magamról a szappant, és elzárom a csapot. Majd amilyen gyorsan csak tudok megtörölközöm, és kinyomom a telefont. Két perc. Nem leszek kész. Sőt, lehet már kint ácsorog. Belebújok a tiszta ruhákba, közben elkezdem mosni a fogaimat. Aztán ahogy a tükörben nézegetem magam, eszembe jut, hogy az első beszélgetéseinkkor nem volt elragadtatva a nyelvemben lévő piercingtől. Kinyújtom a nyelvem, nézegetem egy ideig, aztán lépéseket hallok kintről és hirtelen döntök. Letekerem a kis golyót a piercingről és kiveszem azt. Beteszem őket a szerkénybe, közben meg próbálom szokni, hogy nincs a számban. Pedig rettentően fura. Még befújom magam a kedvenc parfümömmel, aztán az ujjaimmal átfésülöm vizes tincseimet. Jól van. Ez van. Ezt kapja. Többre ma nem futja.
Begombolom a nadrágomat, a telefont a farzsebembe süllyesztem, aztán az ingem gombolva lépdelek az ajtóhoz. Veszek még egy nagy levegőt, aztán némi izgalommal, de vidáman, az utolsó gombokkal szórakozva lépek be a raktáramba. Vajon jól hallottam? Tényleg itt van?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=837429#post837429][b]Choi Min Jong - 2021.09.28. 20:00[/b][/url]

Amikor kilépek a raktári fürdőszobámból, pont akkor bukkan fel Martin is a bolt felől. Elmosolyodom, ha még csak most ért ide, akkor nincs gond. Bár aztán eszembe jut, hogy simán lehet, hogy csak nem jött rögtön be ide, de mindegy.
- Szia! – köszönök neki mosolyogva, aztán követem a pillantását a hajamra, ami  – Zuhanyoztam – közlöm nemes egyszerűséggel, miközben begombolom az utolsó gombot is a mellkasomon. Nincs kedvem nyakig gombolkozni, amúgy is vacsorázni fogunk vagy mi.
- Ah... Igazából bejöhettél volna korábban is... bár általában nem így néz ki... – felelem még mindig mosolyogva, közben pedig elveszem tőle a bort, egy halk köszönöm mellett. Egy rövid pillanatig gondolkodom, hogy mit csináljak vele, aztán lerakom az asztalra, majd egy másik ajtót nyitok ki, hogy az apró konyhában lévő szekrényben nézzek szét, hogy van-e boros poharam. – Át kellett kicsit rendeznem, hogy elférjenek az állványok – magyarázom, miközben kinyitok egy szerkényt, hátha ott van borospohár. Természetesen nincs. Miért is lenne a munkahelyemen ilyesmi? De két tiszta pohár még akad, így azokat lekapom majd az asztalra teszem a bor mellé. – Boros poharam nincs, de ezeket átváltoztathatnád – nézek rá segélykérőn, aztán persze ki is kell majd nyitnia az üveget, ha inni akar. Most szerepelek le, mint házi gazda. De na. Én vizet szoktam inni, meg kávét ha itt vagyok, nem bort. Nem is lenne jó, ha részegen mászkálnék fel-alá a boltomban. Azért remélem elnézi ezt nekem.
Kicsit zavarban vagyok, nem merem a péntek estét felhozni, de azért furcsa, hogy itt van, mégis nagy köztünk a távolság. Talán ha leülünk enni akkor jobb lesz, lévén, a kanapém az egyetlen ülő alkalmatosság. Persze ülhetnénk a földön is, meg van a polcokon temérdek doboz, de azok maradhatnának ott, ahol vannak. Még az is lehet, hogy a kanapé is túl nagy, de mindegy. Mielőtt még kínossá válna a csend, inkább kérdezek valamit.
- Éhes vagy? Vagy előbb nézelődsz? – Az évezred kérdései. Köszönöm. Igazából csak most érzem, hogy mennyire izgulok a véleményétől, a képeim kapcsán. Oka van, hogy nem mutogatom, csak ritkán. De nem hiszem, hogy megértené. Na meg tényleg, nagyon rég volt, hogy bárkinek is megmutattam volna. Annak idején nem idegeskedtem ezen, de megváltoztam és talán igaza van és szerényebb lettem. Nem tudom. Mindenesetre gyorsabban ver a szívem, amíg nem tudom meg, hogy mit gondol a képeimről. Kyuhyunra pillantok, hogy ő figyel-e. Vicces egy gyerek, és még mindig nem érti, hogy nem muglik között van és nyugodtan mozoghat, így épp csak fél szemmel figyeli az eseményeket. A beszélgetésünkből semmit sem ért, hiszen nem tud magyarul, de látom a kíváncsiságot felcsillanni a nyitott szemében. Aztán kinyitja a másikat is, én meg csak egy kérdő pillantást vetek rá, mire lecsukja a szemeit újra, nekem meg nevetni támad kedvem. Közelebb lépek a képhez és megbököm a vállát, aztán koreaiul odasúgom, csak úgy emlékeztetőnek, hogy nem kell ám tetettetnie, hogy nem mozog, mert Martin varázsló. A szájáról épp csak leolvasom, a kérdést, hogy biztos? De erre már csak bólogatok. Persze mostanra biztos, hogy Martin is felfigyelt ránk, így kénytelen vagyok bemutatni őket.
- Egy gyerekkori barátom – nézek a képre mosolyogva, de a szavaimat ezúttal már Martinhoz intézem – mugli, szóval nem nagyon érti, hogy miért tud mozogni – magyarázom, bár az is igaz, hogy elég korlátozott a mozgása, hiszen csak vállig festettem meg, így más portrékkal ellentétben nem tud elmenni. A fejét még el tudja fordítani, de ennyi. Most egy félénk mosollyal pislog rám meg Martinra, majd elhangzik tőle egy „hi” is. De valószínűleg a továbbiakban csendben lesz. Szóval nyugodtan megnézhetjük a többi képet, vagy ehetünk, vagy nem tudom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=837435#post837435][b]Choi Min Jong - 2021.09.28. 20:52[/b][/url]

- Valami olyasmi – hagyom rá, mert nem tudom, hogy az elfoglalt-e a jó szó. Inkább van arról szó, hogy idegesítően meg akartam felelni az elvárásainak, és még most sem vagyok elégedett azzal, ahogy kinéz itt minden, de ha még egy hónapig rendezkednék sem hiszem, hogy olyan lenne minden, ahogy a fejemben. Szóval nem erőltetem. Ilyen. Vagy elfogadja, vagy elszalad. Természetesen az első opcióban bízom. – A pizzát rendeltem. Szigorúan ananász nélkül – pillantok rá mosolyogva, mert megjegyeztem ám, hogy azt nem szeretne. Még dobozban hevernek a pulton a kis konyhámban, majd ha eszünk hozom ki őket, addig felesleges. – Valóban? – kérdezek vissza kissé ijedten, hogy nem vagyok elég összeszedett, de aztán belátom, hogy igaza van – Igazad lehet. Ez nem az én hetem – egyezek bele végül egy sóhajjal, de nem megyek bele részletekbe. Amúgy sem érdekelné, hogy a könyvesboltom is gondokkal küzd. Leginkább persze Kwont érinti a dolog, de mivel velem beszél meg mindent, engem is. Aztán ott van az is, hogy péntekig hiába mondta, hogy jól van, hogy nem haragszik, nem tudtam nyugodtan aludni. Azóta sikerült sokkal jobban is, emiatt pedig kifejezetten hálás vagyok neki.
- Mondjuk úgy, hogy nem mindig ilyen.... rendezett... és... jó benyomást akartam kelteni. – Mert ez az igazság. Ha hajthatatlan, akkor beengedtem volna, épp csak mindenhol szanaszét heverő dobozokba, ruhadarabokba, ecsetekbe és vásznakba akadt volna. Abban sem vagyok biztos, hogy rajtam kívül bárki kiigazodott itt bármin is. Volt egy kisebb ösvény a mosdóba, meg egy a konyhába és ennyi. De most... Most olyan, mint egy kisebb nappali, majd a képeken túl jönnek a polcsorok, látszólag rendszerezetten megpakolva. – Nem tudom. Szeretem elkülöníteni a pihenést a munkától. Persze van, hogy itt ragadok éjszakába nyúlóan, akkor jól jön, hogy van itt minden. – Ennyi. Nincs különösebb oka, inkább csak megszokás. Szeretek munka után hazasétálni és kiszellőztetni a fejem. Viszont az is igaz, hogy nem mindig teszem meg. Olyankor jó, hogy itt is alhatok, és reggel van lehetőségem tisztálkodni. Na meg az itt dolgozóknak is jól jön, hogy van hol tartani az ebédjüket. De azt gondolom, hogy ez alap egy munkáltatótól.
A poharak elintézve, és akár hálás is lehetnék neki, hogy megcsinálta mégsem vagyok az. Inkább irigy, ahogy azt nézem milyen könnyedén intézi el a dolgot. Egy pöcc az egész és kész. Nekem is ennyi lett volna, ha... De már nem megy. A napjaim nagy részében nem zavar. Az iskolában sem, amikor a kollégáim teszik mind ezt. Most még is bánt, így nem köszönöm meg, helyette próbálom elterelni a gondolataimat.
Az evés helyett a nézelődést választja, s ahogy Kyuhyunnal kommunikálok, látom, hogy érdeklődni kezd.
- Tökéletesen tud. Csak félénk – felelem mosolyogva, aztán képnek is elhadarom, koreaiul, hogy mit kérdeztek. Azt is hozzáfűzöm, hogy mondhatna valamit, hogy erről Martint is meggyőzze. Mire hitetlenkedő arccal pislog le rám, és visszakérdez, hogy komolyan gondolom-e – Ah – csúszik ki a számon igen helyett. Persze biztos érti. Nagyot nyel, aztán a rá oly jellegzetes koreai akcentussal de angolul szólal meg – I don’t want to bother you guys. Just go ahead, and do what you wanted too... – Erre nem igazán tudok mit mondani, mert nem tudom pontosan, hogy mi a terv. De ő látványosan becsukja a szemeit és gondolom ezzel elintézettnek tekinti a dolgot – Miért fura? – kérdezek vissza Martin szavai hallatán. Azt gondolnám, aki ilyesmivel foglalkozik, először a barátait festi meg... De mindegy.
- Öhm... Kezdjük ott? – kérdezem a szoba másik fele felé intve, mert nem igazán tudom, hogy amúgy mit vár most tőlem. Részemről, megnézheti, örülhet hogy szép, vagy szomorkodhat, hogy nem elég jó az elvárásainak. Aztán ehetnénk, beszélgethetnénk... Jól érezhetnénk magunkat.  De innentől Martinra bízom. Én mindenesetre az erdőt ábrázoló képhez lépek és hol a képet, hol Martin arcát fürkészem. Semmit extra. Egy erdő. Fújdogál a szél, a levelek mozognak. Talán időnként elgaloppozik egy őzike. De azok is félénkek, nem jönnek ilyenkor elő.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=837440#post837440][b]Choi Min Jong - 2021.09.28. 21:22[/b][/url]

Megfordul a fejemben, hogy akkor most rögtön hozom is a pizzát, de mégsem teszem. Főleg mert megakaszt a szavaival. Legközelebb. Várja, hogy én csináljak valamit. Tudom, hogy badarság, de akármennyire is tudom, hogy megbánja ő ezt a kérést, kijelentést, azért jó érzéssel tölt el, mert a mögöttese tartalma az, hogy több időt akar együtt tölteni.
- Jó, ha sikerült valami emberi fogyasztásra megfelelőt kreálnom, küldök baglyot – mondom nevetve, mert az, hogy én megeszem a kaját, nem jelenti, hogy mást is megkínálnék belőle. Még ha annyira nem is szörnyű. De értettem a célzást. Holnaptól főzni tanulok. Csak mert nem szeretek beégni. Volt idő, amikor nem zavart, de az régen volt. Meg Martin ezt hozza ki belőlem. Ami pedig az elfoglaltságomat illeti, elhúzom a számat. Ha lenne választásom, valószínűleg hallgatnék rá, de jelenleg kicsit bonyolultabb az életem, mint szeretném.
- Nem hiszem. Semmi megoldhatatlan, vagy ilyesmi. Inkább csak türelem kérdése – Felelem neki is azt, amit Kwonnak mondtam, bár őt nem nyugtattam meg, és igazából én sem vagyok olyan nyugodt, mint mutatom, de az is biztos, hogy csak túl reagálja. Viszont a családi problémáimat egyelőre nem szeretném Martinra zúdítani, így örülök is hogy inkább a raktáramra terelődik a szó. Aztán megint csak meglep, hogy ilyen direkt módon rákérdez valami teljesen nyilvánvalóra, mintha nem tenném egyértelművé magam... Pedig azt hittem a jó éjt puszim már beszélt helyettem. Ugyanakkor tetszik, ahogy nevet és nem tudom nem észrevenni, hogy zavarba jön. Mellé lépek, s bár szeretném megölelni nem teszem. Helyette kissé zavartan, de felelek a kérdésére.
- Az vagy – halkabb a hangom, mint várom, de elég közel van ahhoz, hogy hallja, és elég határozott is, hogy ne legyen kétsége. Persze ez felveti bennem is a kérdést, hogy én az vagyok-e neki, de nem kérdezem meg. Úgy gondolom, hogy nem lenne itt, ha nem lennék az. Hogy nem engedte volna, hogy megharapjam, ha nem számítanék. Én is csak egy olyan vámpírnak engedtem meg, hogy megharapjon, akiben bíztam. Más dolog, hogy tévedtem. De nem tudom elképzelni, hogy bárki csak úgy felajánljon ilyesmit. Ettől függetlenül örülnék, ha mondani valamit, hogy én is neki, de mielőtt reagálhatna én nézek el a másik irányba, a szobában lévő jelenleg egyetlen portréra.
- Köszönöm – nem tudom mire érti pontosan, hogy impozáns, de úgy érzem, ezt meg kell köszönnöm. Mert nagyon kedves megjegyzés, ami mosolyt csal az arcomra, még ha nem is tudom mi jár a fejében.
A portrétől érzem, hogy nincs elragadtatva. Kár, mert ha valamire, hát erre büszke vagyok. A többire is. Úgy alapból arra, hogy ilyesmit tudtam készíteni, és hát igen. Bánt, hogy már nem megy, de valahányszor ránézek erre a képre, a nekem kedves arcra, meg is nyugszom. Talán a képen lévő férfi teszi. A kisugárzása. Mert mellette mindig nyugodt voltam. Történhetett bármi, ha velem volt, nem féltem, nem aggódtam, nem kérdőjeleztem meg semmit sem.
- Kettő? – kérdezek vissza, elgondolkodva, aztán megkérdezem – Azt hiszem jó, hogy a többieket nem raktam ki – nevetem el magam – Az exemről van vagy egy tucat. De mindegyik szörnyű. Nem tudom eldönteni, hogy én nem voltam elég ügyes, vagy ő volt mindig idegesítő? El kéne égetnem őket. Épp csak.. az olyan morbid lenne – mármint ez egy kép. De biztos sikítana, meg sírna, kiabálna. Nem szeretném elpusztítani. Egyszerűbb ha áll a raktár hátuljában és letakarva porosodik.
- De azt hiszem igazad van – bólintok végül, Kyuhyun ki-kinyitja a szemét és furcsán pislog, nyilván mert egy szót sem ért magyarul. Megrázom neki a fejem, hogy ne aggódjon. Nem zavar. – Ha a valódi énje emlékezne még rám, akkor valószínűleg nem festem meg. De amikor idejöttem, és nem ismertem még senkit sem, jó ötletnek tűnt... – Vállat vonok, aztán újra farkasszemet nézek Kyuhyunnal. Ő meg csak mosolyogva bólint, mintha a fejembe látna. Valószínűleg bele is lát. Jobban ismer, mint bárki, még ha az évek során annyi hazugságot is halmoztam fel a védelmében. Elmosolyodom. - 내 꿈 꿔 . Álmodj  velem.– mondom neki, aztán nemes egyszerűséggel megfordítom, és Martinnal a többi képet kezdem el nézni.
- Meglincselsz, ha azt mondom, hogy amire a legbüszkébb vagyok nincs itt? – kérdezek vissza egy lépést hátrálva, mert hát tényleg. A két kedvencem a lakásomon van. Az egyiket levenni sem tudnám a falról, és a másik is nagy.- De igen. Ugyanúgy készültek – bólintok a legegyszerűbb kérdésre. Volt idő, amikor próbálkoztam más technikákkal is, de egyértelműen ez vált be a legjobban. Közben azért szétnézek, hogy le tudnám-e írni valahogy a hálómban lévő festményt. – De amúgy valami ilyesmi – Lépek oda egy valamivel távolabbi képhez, amin szintén egy erdő van, az éggel – A hold állását mutatja. Egészen pontosan, csak az éjszakai ég. Egy nagy holddal, pár csillaggal. Olyan egyszerűnek tűnik... de rengeteg idő volt. Egy hónapon át, minden nap lefestettem a holdat... De abszolút megérte – nagy levegőt veszek – Ezen itt, nem szórakoztam annyit. Azt hiszem csak fázisokat festettem, aztán megbűvöltem. Így olyan, mintha a kinti időt mutatná. De a kráterek nem az igaziak, és némely fázis is pontatlan. – magyarázom a kiállított kép kapcsán. Igaz, ezen nem is az ég kapta a fő szerepet, hanem az erdő. Ami egyébként ugyanaz az az erdő, mint a másik kép, csak egy másik szemszögből. – Ez pedig... Hát... büszke nem vagyok rá... de azt hiszem, különleges... – lépek tovább a lepkés mező felé. – Nekem az... – Egyelőre azonban nem fejtem ki, hogy miért, csak nézem, és várom, hogy Martin megfejti-e a lepkék jelentését. Amíg állunk csak nem bírom megállni, a kezemmel végig simítok a mozgásra képtelen pillén. A többi, amilyen gyorsan csak tud, hátrébb repül a mezőn, hiszen megijeszti őket a mozdulat. Persze a lomhábbak lemaradnak. Az utolsó előtti mint egy mulgi filmen a lassított felvétel csapkod a szárnyaival – Ajj te. Nem fogod őket sosem utol érni – hajolok közelebb hozzá, mintha ezzel megnyugtathatnám. De aztán kiegyenesedem és a kezemet is elhúzom, hátha visszatérnek a többiek és akkor a leglomhább sem fog rettegni annyira. – Amúgy meg... többnyire tájképek. Naplemente, tenger, hold, vízesés, erdő... – vonok vállat. Nem nagyon van rajt mit ragozni. Mozognak. Olyanok, mintha valódiak lennének. De csak az emlékeim, az álmaim szilánkjai.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=837448#post837448][b]Choi Min Jong - 2021.09.29. 06:40[/b][/url]

Nem értem miért olyan fontos neki, hogy én főzzek, de majd megbánja még. Aztán nem kér majd többet ilyet. Mondjuk rossz, hogy emiatt fog kiábrándulni belőlem, de talán sikerül elhúznom a főzést addig, amíg már nem lehet akadály az sem, hogy nem vagyok túl jó benne. Igaz, az is kérdéses, hogy ő van olyan türelmes, hogy kivárja, míg olyasmi sikerül főznöm, amit esetlegesen meg is osztanék vele.
- Az vagyok – bólintok a türelem kapcsán és el is mosolyodom, hiszen pont ezen gondolkoztam én is – néha talán túlságosan is – toldom hozzá mosolyogva, bár azért nem mindenhez. Ha például számolni kéne egyáltalán nem lennék az, de egyelőre ez a veszély nem fenyeget és neki sem kell újra találkoznia a frusztráltabbik felemmel. Abból épp elég volt, hogy akkor ott a parkban előjött. Lehetett volna rosszabb is, de akkor sem szeretnék több hasonlót. Főleg most nem, hogy kezdem elfogadni azt is, hogy esetlegesen megharaphatok valakit. Őt. Mást nem fogok, az továbbra sem tűnik helyesnek. Ahogy pedig ide jutok gondolatban átfut a fejemen, hogy megkérdezzem, hogy van a keze. Lopva vetek is egy pillantást a karjára, de az ing miatt nem nagyon tudom megállapítani, hogy rendbe jött-e már. Kétlem persze. De majd később megnézem, addig nem engedem haza...
Közben egészen más dolgokra terelődik a szó. Az ő keze, nyugtatóan pacskolja meg a vállamat, én meg elismerem, hogy fontos nekem. Nem válaszol rá, és ha nem lett volna az az apró vállon veregetés pár pillanattal korábban talán zokon is venném, de így tudom, hogy nincs rá okom. Zavarban van, talán jobban, mint én. Tehetnék valamit... megölelhetném vagy ilyesmi, de túl sokáig habozok.
Helyette Kyuhyunról mesélek, a képéről, meg arról, hogy miért olyan fontos. Na nem részletekben menően. Nem hiszem, hogy Martin azt szeretné hallgatni, hogy a képen lévő férfivel a barátságom jóval több volt, egyszerű barátságnál... Már korábban is feltűnt, hogy az ex szóra furcsán reagált, így a jövőben meg kell próbálnom nem említést tenni róluk. Nem lesz könnyű, hiszen éveken át meghatározó részei voltak az életemnek. De majd kitalálok valamit.
- Felejtés átkot szórtam rá – Fordulok Martin felé komoly tekintettel, miután elfordítom koreai barátom képét. – Elegem lett abból, hogy titkolóznom kell mindenről. Azt pedig végképp nem tudtam volna elmagyarázni, hogy egyik napról a másikra nem mehetek vele napközben akárhova – Jó, ez ebben a formában nem igaz, hiszen mehetek. De feltűnő lett volna, hogy a tengerparton is hosszú ujjú pólóban mászkálok, hogy a napfény imádatom után az árnyékban bujkálók. – Meg minden más is... – toldom még hozzá, visszapillantva a képre, aminek most csak a hátulját látom – Jobb így. Mindkettőnknek – persze nekem nyilván nem, mert hiányzik, máskülönben nem festettem volna meg. De áltathatom magam egy kicsit, nem igaz?
- Megnyugtató... és hogyan tehetem jóvá? – kérdem kihívó mosollyal, mert igazán sok ötletem van, de érdekelne, hogy ő mit gondolt. Aztán inkább kifejtem neki, hogy miért nem tudtam idehozni az említett képet, de megpróbálom szavakkal lefesteni neki, miközben a többit is végig nézzük. A lepkésnél aztán hosszabban időzünk. – Hát öhm... – jövök zavarba, ahogy a jelképről érdeklődik – de... azt hiszem. Vagyis... a varázserőmet? – kezdem bizonytalanul, mert hát az egész kép azért volt fontos, hogy mérjem, hogy tudjam mikor van vége – Látod azok a fürgék, akkor készültek, amikor még nem igazán éreztem semmi változást... Persze bonyolultabb dolgokhoz jobban kellett koncentrálni, de nem volt vészes. Nem tűnt annak. Aztán egyre nehezebben ment – mutatok rá egy-egy lomhább, furcsábban repkedő példányra – és egy nap... nem történt semmi – ér vissza az ujjam a pillangóhoz, ami nem mozdul – Eleinte úgy véltem csapkod a szárnyaival. De azt hiszem, csak képzeltem. Mert akkor még most is tenné.... – De érthető, hogy hinni akartam, hogy csak mert varázsolni nem tudok, festeni még igen. Az igazság pedig kegyetlenül fáj. Még ha a amúgy értem is, hogy egy hagyományos kép is lehet szép, meg művészi, meg minden.
- Nincs mit – vonok vállat könnyedén, bár nem érzem magam olyan könnyűnek. Akármennyire is szeretem a festést, amióta nem tudok varázsolni nem érzem az igazinak. Nem kapcsol úgy ki, és nem tudok elégedett lenni a képeimmel. Nem véletlen, hogy nem raktam ki neki egyetlen egyet sem, az elmúlt két évből... Vagy mennyiből. A lepkés talán kivétel, de az is többnyire mágikus. Hagyom hogy kicsit még nézelődjön közben pedig a borosüvegen akad meg a szemem. Azt hiszem innom kéne.
- Martin – kapom fel az üveget és lépek közelebb hozzá – Nincs bornyitóm – pislogok rá ártatlanul de kérlelően, hogy nyissa ki az üveget, aztán ha ez meg van, akkor töltök a poharakba, amiket korábban bűvölt meg, majd az egyiket odanyújtom neki. – Egészségedre – mosolyodom el, s bár talán illene még mondanom valamit, inkább csak koccintásra emelem a poharat, aztán bele is kortyolok. Csak utána jut eszembe, hogy előbb talán enni kellett volna... Amúgy is gyorsan a fejembe száll, de így? Na mindegy...

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=837514#post837514][b]Choi Min Jong - 2021.09.30. 18:51[/b][/url]

- Rád? Dehogy is! – ráncolom össze a homlokom, ahogy próbálok rájönni, hogy miért kérdez ilyesmit. Jó lehet nem a legkönnyebb természet, de azért akkora türelem sem kell hozzá. Néha. Talán. De nem céloztam rá. Eszembe sem jutott. Teljesen más dolgokra gondoltam, de nem fejtem ki, felesleges.
- Szerintem ecsettel a kezemben születtem – nevetem el magam a kérdésére, mert igazán nem tudom, hogy mikortól de amire vissza tudok emlékezni... – Mindig is festettem. Még a véletlen varázslataimban is – azokból pedig nálam rengeteg volt. Emiatt is kezdtek el otthon titokban tanítani már négy évesen, hogy ne buktassam le a varázsvilágot a muglik előtt, akiktől viszont lehetetlen volt elzárni. Nem mintha nem próbálták volna. Most pedig egészen jól jön, mert ha nem ismerném a muglik dolgait, valószínűleg jobban megviselne a varázstalanság. Nem mintha így nem viselne meg, de biztosan tudom, hogy könnyített az életemen.
Aztán a portré kerül szóba és én viszonylag könnyedén vallom be, hogy mit tettem, nem számolva a következményekkel. Nem számolva velük, mert meg sem fordul a fejemben, hogy ez bármiféle probléma lenne. Így igencsak váratlanul ér a kifakadása. Először csak tátva marad a szám, aztán csak rettentően szomorú leszek. Ellenkezően rázom a fejem. Eszembe sem jutna helyette eldönteni valamit. Vagyis... lehet, de egészen biztos nem önzésből. Kyuhyunnál nem mondhatom, hogy nem voltam az, ebben igaza van, de meggyőződésem, hogy mindkettőnknek jobb így. Én voltam ott vele, én beszéltem vele. Én voltam évekig a legjobb barátja, hiszem, hogy ismertem annyira, hogy el tudjam dönteni mi a legjobb. Nem jutok szóhoz. Valóban könnyek gyűlnek a szemembe. Egyszerűen nem értem őt, hogy miért feltételez rólam ilyeneket.
-  Szóval ilyennek ismertél meg... Hogy nem adnék rá esélyt... Oké. Akkor önző dög voltam. Egyszer. – Elfordulok, mert most egészen dühösnek érzem magam. Ez az az érzés, amivel nem tudok mit kezdeni. Meg nem értettség, tehetetlen düh. A kezem ökölbe szorul, de letörlöm a könnyeimet és megrázom újra a fejem. – Nem is tudom, hogy meg akarom-e magyarázni. Egyáltalán van-e értelme? – csattanok fel halkan, de feszültséggel teli hanggal. De tudom a választ anélkül is, hogy ő megszólalna. Ellépek mellőle, mert most zavar a közelsége. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy elküldöm, hogy én megyek el. Csak ne legyek itt, de ezt elvetem. Nagyot sóhajtok – Lehet, hogy most máshogy cselekednék – mondom végül, bár belül érzem, hogy nem. Nem fog a véleményem megváltozni csak azért, mert Martin szerint ez helytelen volt. A varázsvilágról sosem meséltem Kyuhyunnak. Ha mégis megpróbáltam totál hülyének nézett... Bűntudatom van miatta, de nyugodtabban alszom így, mert levettem egy terhet a válláról. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy nem tettem rá még egyet. Talán az megfelelőbb. – Veled biztosan nem. – Egyrészt mert már nem is tudnék. Másrészt, mert Martinnak nem hazudtam, nem mondtam el neki mindent. Vannak titkaim. De a hazudozásról leálltam. Nagyjából. Mert azért még előfordul, hogy nap allergiára hivatkozom, meg kvibliként mutatom be magam. Megfordulok és ismét csak a fejemet tudom csóválni. Én egy szép estét képzeltem el. Egy kellemeset. De most elrontotta a kedvem. – Rengetegen vannak, akik elviselnek... – vonok vállat egykedvűen. Ha azt hiszi ebben kivételes akkor téved. Jelenleg kitaláni sem akarom, hogy mit szeretne. A többire meg inkább nem is reagálok. Helyette a boros üvegért nyúlok, mert attól még esélyesen lehet jobb kedvem.
Szerencsére kinyitja, és a koccintáson is gyorsan túl esünk. Én pedig szinte rögtön felhajtom az egészet, sőt még újra is töltöm a poharam. Vele ellentétben én nem ülök le. A képeim előtt állok, végig nézek rajtuk újra. Még az is eszembe jut, hogy megfordítom Kyuhyunt és vele borozok. De aztán Martin megint megszólal. Felb*sz. Pedig épp most egyeztünk meg, hogy türelmes vagyok. De úgy látszik, ma az a célja, hogy kihozzon a sodromból.
- Ha nem értesz hozzá, ne akard megmondani, hogyan csináljam – fordulok felé hirtelen, aztán a pohárral a mozgó képeim felé intek. Kicsit hevesen, és egy kevés bor a padlóra is kerül, de szerencsére a vászonig nem ér el. – Az önkifejezésem része, hogy mozog... Mond egy zenésznek, aki megsüketült, hogy ne vegye el a kedvét... pff. Nem vagyok Beethoven – Azzal pedig megiszom az újabb pohár tartalmát is. Majd ő megmondja nekem, hogy mihez legyen kedvem. Na ne röhögtessen. Ha tudná, hogy hónapokig ecsetet sem fogtam a kezembe, amikor elmúlt a varázserőm. Még ilyen baromságot. Hogy nem veheti el a kedvem... Mert meghozta. Mostanában több kedvem volt, de most... most élni sincs kedvem. Leteszem a poharat az asztalra, aztán csak leülök a földre, felhúzom a térdeimet, és az államat megtámasztom rajtuk, úgy nézek magam elé. Az asztal peremét látom, meg a poharam talapzatát. Bekúszik a két tányér is, az asztal alatt meg látom Martin cipőjének orrát, de nem mondok semmit. Azon agyalok, hogy már megint mit rontottam el?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=844611#post844611][b]Choi Min Jong - 2022.03.20. 19:20[/b][/url]

Van amikor a legjobb szándék is a legrosszabb dolgokhoz vezet. Most is ez történik. Legalábbis úgy gondolom. Abban talán igaza van Martinnak, hogy önző dolog volt elvenni Kyuhyuntól az emlékeket. Épp csak attól tartok, sokkal kegyetlenebb ráébredni, hogy semmit sem tudsz a legjobb barátodról. Hogy valaki, akiben évekig megbíztál egyik napról a másikra egy teljesen más személy, egy másik világból. A damfírság csak olaj volt a tűzre. Egy olyan adag, amit már nem tudtam volna sehogy sem elhallgatni. – Fogalmam sincs mit gondolsz. – Az is meglep egy pillanatra, hogy az ember szót használja, de rájövök, hogy ez csak megszokás. Nem gondol ő rám emberként. És valószínűleg én sem tenném, az ő helyében.  Azt sem tudom, hogy miért hasonlítja magát Kyuhyunhoz, de ahogy visszakérdez, felmerül bennem, hogy talán nem tudatosult benne, amikor azt mondtam, Kyuhyun mugli.
- Te varázsló vagy – vonok vállat. Ez egyszerű. Egy varázslónak nem kell elmagyaráznom, hogy van varázsvilág, hogy vannak mágikus lények, és hogy a vámpírok nem csak egy-egy író beteg agyszüleményei, hanem létező dolgok, ahogy a vérfarkas, a kappa, meg minden más is. De egy mulginak ezt elmagyarázni? Na meg ott van az a szabály a titoktartásról. Nincs ehhez idegem. Hiába a türelem. Ez most nem az a pillanat. Ez érzelmileg túlságosan felkavar, mert a festményen szereplő alak, egyszer nagyon sokat jelentett. Szeretettel gondolok rá, még ha nem is érzem már azt a fajta kötődést, ragaszkodást, amit egykor.  
- Jobb, ha sírva mesélem? – horkanok fel, mert nem is értem mit várt. De ha ezt, hát most megkapta. Bár nem fogok sírni. Egészen büszke is lehetnék magamra, mégsem vagyok. Mert valahol tényleg igaza van Martinnak, belátom én azt is. Mégis szeretném hinni, hogy jobb így, hogy nem keres, hogy Kyuhyun nem hiszi azt, hogy elhagytam, hogy nem akarok már a barátja lenni. És sokkal jobb, mintha megutálna, amiért éveken át, annyit hazudtam neki.
Összerezzenek, ahogy hozzám ér és kissé félve fordítom a fejem felé. Fogalmam sincs mi jár a fejében, de talán el kéne fogadnom ezt a félig-meddig bocsánatkérés félét. Mégis nehezen sikerül, hiszen a kifakadásával, pont hogy arra célzott, hogy nem bízik bennem. Pedig a ligetben és a kaszinóban is megtette, és most rosszul esik, hogy mégsem. Még ha más is a szituáció, a bizalom az bizalom kéne mardjon.
Idegesen hajtom fel a pohár bort és közben próbálom magam az ő helyébe képzelni, hátha jobban megértem. De persze jön az újabb kérdés, és a korábbiak mellé ez már túl sok. Valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy mekkora különbség, ha mágiával fest az ember. Nyilván mert nem mindenki képes rá. Vannak varázslók, akik sosem készítenek mozgó képeket, még ha évekig gyakorolják sem. Az enyémek meg beszélnek, gondokodnak, mint eredeti verzióig. Legalábbis látszólag. Nyilván nem minden gondolat a sajátjuk. Sokkal inkább egy korábbi, megtörtént esemény, gondolat kivetítése a jelenre. De mindezektől függetlenül elég jók.
Nem is igazán fogom fel, hogy a második poharat is felhajtom. Rettentően bosszant, hogy nem akarja megérteni, hogy nem akarok „csak” festeni. Persze, jó az is. Élvezem azt is. De nem ugyanaz. Talán idővel elfogadom, de nem olyan könnyű, mint amilyennek bárki gondolja. Vagy ha valakinek az is, nekem nem az. Miért nem lehet ezt megérteni? Csak a fejemet rázom, akármit is mond. Persze, mindenki hasonlóval jön... hallottam már ezerszer. Mégsem akarom. Még nem.
- Kényelmes itt – A viselkedésemre nem akarok megjegyzést tenni. Miatta vagyok ilyen, ha nem akad ki és nem próbál meg kioktatni nem ez lenne. Elcsevegtünk volna a képekről és... Nem, nem gondolok bele, mert nincs értelme. Nagyot sóhajtok, aztán felnézek a borospohárra. – Nem vagyok éhes – az ilyesmi eléggé elveszi az étvágyam. De aztán eszembe jut, hogy az alkoholtól meg süsü leszek, így az evés egész jó ötletnek tűnik. Felállok és kihozom a dobozokat, amiket az előbb még hozzá akartam vágni. – Csak azt tudtam, hogy milyet nem akarsz... Szóval van minden, ami nem ananászos... – magyarázom a doboz halom mögül majd leteszem azokat az asztalka közepére. A legfelsőt kinyitom, de az épp húsos, így azt félre is rakom. – Zöldséges... merre vagy? – kérdezem mikor a harmadikból is valami hús köszön vissza rám. Ezeket mind úgy rakom, hogy Martin vehessen belőle ha akar, ha nem akkor pedig majd hazaviszi, vagy ilyesmi. A negyedik már végre az enyém. Csupa finom zöldséggel a tetején. Az egyik tányérra teszek belőle három szeletet, aztán ismét a földre ülök le, de ezúttal már a kanapé oldalán. Lehet hülyeség, de azért közel akarok lenni hozzá. Egy vita nem kéne, hogy elrontson mindent... és ahogy eddig megismertem, szinte biztos, hogy lesz még jó pár. – Jó étvágyat – mondom végül csendesen, remélve, hogy ő is talál olyasmit, amit szeret, aztán szó nélkül falatozni kezdek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=844614#post844614][b]Choi Min Jong - 2022.03.20. 19:29[/b][/url]

Néha olyan butaságokat tud kérdezni, hogy legszívesebben lecsapnám. Persze csak képteletesen, mert valójában soha senkit nem csapok le, max önvédelemből, de erre jó ideje nem volt szükség. De a lényeg, hogy a jelenlegi lelki állapotomnak nem jó ez. Természetesen érdekel, hogy mit gondol. Sőt valószínűleg a felejtés átkot is megbeszélném vele, ha nem lett volna olyan támadó rögtön, ahogy megemlítettem. Az ösztöneim viszont megakadályoznak abban, hogy magyarázkodni kezdjek egy ilyen kezdés után. Később talán, ha megnyugodtam, majd mesélek neki, habár lehet akkor is tartani fogok a reakciójától. Valószínűleg sokat kell még csiszolódnunk, ha azt akarjuk, hogy működjön köztünk ez a valami...
Aztán ahogy tudatosul benne, hogy egy mugliról beszélünk, mintha kcisit megenyhülne. Ennek valamelyest örülök, ahogy a vállamra helyezett kéznek is. Mert akármennyire is kiakasztott, ez az apró gesztus egyértelművé teszi, hogy nem ez volt a szándéka. Persze ettől nem lesz kevésbé rossz, de haragudni nem tudok rá annyira.
- Egyszer. Majd – felelem nem túl lelkesen, de ez inkább a jelenlegi hangulatomnak tudható be. Remélem ő sem érti félre, hogy csak mondom, hogy békén hagyjon, bár ha ez történik se tudok nagyon változtatni a dolgon. Jelenleg nincs sok kedvem semmihez sem, mégis kiélvezem a rövid pillanatot, ahogy megszorítja a vállam és végig simít a hátamon. Talán hozzá kéne bújnom, mint egy kiscica, és dorombolni, de ez még tőlem is nagyon abszurd lenne. Hiába vágyom az érintésre, a zaklatottságom, nem tűnik el ennyire könnyedén. Emiatt öntök magamba rögtön két pohát bort is és ülö a földre ahelyett, hogy mellé telepednék, pedig direkt nem hoztam székeket ide, hogy a kanapén majd, kényelmesebben ülhetünk.
A pizzákat is eléggé kelletlenül hozom ki, de mivel tudom, hogy a bor gyorsan a fejembe fog szállni, és mert nem akarom tovább rontani a helyzetet, inkább keresek magamnak egy ehető pizzát. Némileg elégedetten figyelem, hogy jó döntést hoztam a rendeléssel, hogy nem csak egy fajtát, hanem mindent kértem. Több dobozból is pakol a tárnyérjára így nincs okom aggódni, hogy egyáltalán nincs ínyére a rendelésem.
Meglep, hogy mellém ül a földre, de ezzel végleg meg is nyugtat. Egy néma üzenet, hogy bármi is volt, van, ő itt van. Velem. Lehet rosszul értelmezem, de hinni akarom, hogy így van. Ennek köszönhetően pedig apró mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben belekóstolok a pizzába.
- De legalább rendelni jól tudok – állapítom meg kuncogva, valószínűleg mert a bor kezd dolgozni bennem. Közben pedig a sajátomba is beleharapok. Az is finom, még ha egyébként annyira nem is vagyok éhes most. Aztán azt mondja sajnálja, meg hogy nehéz. Nem teljesen értem, hogy mire céloz. Velem nehéz? Vagy most döbbent rá, hogy elveszíteni a varázserődet nem mókás? Nem tudom eldönteni, nem is próbálom meg. Helyette a vállára hajtom a fejem, úgy rágom tovább a pizzámat.
- Hmm... – hogy ez a pizzának szól-e vagy annak, ahogy az agyam lassan feldolgozza az előbbi mondandóját és látszólag összeállítja az előbb még bonylultnak tűnő képletet az lényegtelen. – Próbáld ki. Csak lerakod a pálcádat és nem nyúlsz hozzá... mintha nem is lett volna soha... – javaslom, bár egyáltalán nem várom el tőle, hogy ilyesmit csináljon. Sőt. Most is milyen jól jött, hogy volt nála. Lett boros poharunk és a bort is kitudta nyitni. Tökre hasznos. Én meg nevetek az elképzelésen, mert teljesen abszurdnak tűnik, hogy majd pont ő nem varázsol, teszem azt egy hétig. Nem mintha olyan sokat láttam volna varázsolni. Mégis úgy képzelem el, mint a legtöbb aranyvérű, mágiához ragaszkodó varázslót. Így belegondolva én is egy voltam közülük, bár nem hittem sosem, hogy rossz lenne varázslat nélkül élni. De nyilván azért, mert sosem mértem fel igazán, mennyi mindenhez használtam a mágiát.
Feltérdelek és átnyúlok az asztalon, hogy magamhoz vegyem újra a boros poharat. Töltök is magamnak, mert Martinnak is, ha kér, bár lehet neki még van, nem is tudom hol a pohara, így csak tartom a kezemben az üveget, felé nyújtva, hogy kér-e vagy sem. Közben meg remélhetőleg tőlem elveszi az épp kitöltött adagot, mert éppenséggel nem kéne, hogy megigyam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=844616#post844616][b]Choi Min Jong - 2022.03.20. 19:38[/b][/url]

Talán kezdi kapizsgálni, mert nem faggat, nem nyaggat. Mintha beletörődne, hogy itt és most nem tudok, nem akarok erről beszélni. Az is elég valószínű, hogy sosem tenném, ha rajtam múlna hiszen könnyebb „elfelejteni” az ilyesmit, mint kimondani. De most hogy előkerült, biztos, hogy előbb-utóbb jobban bele kell mennünk a témába. Ahhoz viszont, lehet jobban kell ismernem. Akarok benne bízni, és így is eléggé megnyiltam neki szerintem, de persze többre lesz szükség. Egyelőre viszont jó, hogy nyugton hagyjuk a témákat, és hogy az evésre tereli a figyelmem.
Kellemes a vállán nyugtatni a fejem, jól esik a közelsége, az illata. Még a szemem is lehunyom egy pillanatra, hogy csak arra tudjak koncentrálni. Csábít, de nem teszek semmit, csak kinyitom újra a szemeimet, ahogy újra beszélni kezdek.
- Eleinte én is ezt gondoltam ... – nem aggódtam, hogy nem fogok tudni varázsolni. Amíg varázsló voltam, annyiszor kívántam, hogy bár ne lennék az, hogy a mugli barátaimmal lóghassak. Róluk biztosan tudtam, hogy nem a bolt miatt lógnak rajtam, hogy nem a varázsvilágban felhalmozott pénzösszegekre vagy az aranyvérűségemre pályáznak. Nyilván volt köztük is olyan, akinek hátsóbb szándéka volt, de sokkal gondtalanabbank éreztem magam köztük, mint a varázs világban, még a hazugságok ellenére is. De csak későn döbbentem rá, hogy mennyire a hétköznapjaim része a varázslás, hogy nem csak bonyolult és nehéz bűbájokhoz van rá szükségem, hanem sokszor a legegyszerűbb dologhoz is, mint a taxi hívás. Igaz mugli taxit hívhatok, de azok nem fognak elhozni Bogolyfalvára. – De aztán rájöttem, hogy sokkal több mindenhez használom, mint elsőre gondotlam – A legjobban talán a takarítás, a pakolás zavar. Hiába vagyok erősebb, és kapom fel könnyedén a nehéz festékes dobozokat is az nem ugyanaz, mint egy pálcaintéssel felrakni a polc tetejére. Nem. Most kell egy sámli, vagy egy kisebb létra, aztán felmászni dobozzal, festékkel... Tiszta macera és persze még millió példa eszembe jut. Például a poharak is, amiket ő változtatott át, meg a bor, amit kinyitott. Töltök is magmnak, mert miért ne? Ha már így eszembe jutott...
Innék, de elveszi a poharat még az üveget is, én meg csak pislogok rá, bár valószínűleg igaza van, nem kéne sietnem. Nem mintha amúgy szaladgálnék vagy ilyesmi... De ami nem tudatosul bennem az az, hogy bizony a fejembe szállt az a két pohár is.
- Nem sietek... Tök lassú vagyok – mosolyodom el újra, mert hát na... Az utóbbi években ennyi időt nem öltem bele egy kapcsolatba. Mondjuk az is igaz, hogy nem is nagyon volt semmi olyan, aminek lett volna értelme. A futó kalandokhoz meg nem fáradoztam ennyit. Mondjuk nem kötöm az orrára. Biztosan csúnyán nézne, hogy milyen rossz kisfiú vagyok. Pedig még csak kiscsi sem vagyok. Haha.
- Mi van előttem? – pislogok magam elé, nem teljsen fogva fel hogy mire céloz. Magam előtt az asztal ratja a pizzák. – Áh! Pizza! – ez pedig most nagyon vicces, így bizony nevetek rajta, valószínűleg szörnyű benyomást keltve, de ha már így felfedeztem a dolgot, eszem még. Szőval megkeresem azt a dobozt, amiből az előző szeleteket vettem ki, s bár még azokat sem fejeztem be és eddig éhes sem voltam, ha már így felhívta rá a figyelmem, akkor kell. Egymásra hajtok két szeletet, mint egy szendvicst, és úgy harapok bele, majd Martin felé fordulok. – Most te vagy előttem – Állapítom meg nagy bölcsen, majd harapok egy újabbat, s közben Martin arcát figyelem. Leteszem a pizzát meg a tányért is, aztán lenyelem a pizzát, ami a számban van. Egy hosszú másodpercig próbálkozom a gondolkodással, de természetesen nem megy úgy, mint máskor, így hagyom, hogy az érzéseim irányítsanak. Egyszerűen közelebb hajolok és lopok tőle egy csókot. Lesz, ami lesz alapon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=844619#post844619][b]Choi Min Jong - 2022.03.20. 19:43[/b][/url]

Bólintok, hiszen most is szóltam. Persze nem akarok belőle rendszert csinálni. Nem akarok másoktól függeni és ha a muglik meg tudják oldani a dolgaikat varázslat nélkül akkor én is. Eddig is elég jól ment, épp csak bosszantó tud lenni, amikor tudod, hogy valami amivel órákat töltesz el, két pálcaintéssel is elintézhető lett volna. De türelmes vagyok, elfogadom. Többnyire.
Arra azért, hogy jól bánik a pálcájával felhúzom a szemöldököm. Tudom, hogy én vagyok perverz, de tökre nem arra gondolok, amire ő. Szerencsére sikerül nem röhögésben kitörni, és nem kérem meg, hogy demonstrálja a tudását. Előbb-utóbb csak kiderül az is. Remélem. De ezek a gondolatok nem olyasmik, amikre most szükségem van, pedig élvezném, nagyon is. Hülye bor. Mondjuk ezt nehéz a borra kenni, anélkül is évezném.
- Jah, hogy te a poharakról beszélsz... – döbbenek rá, ahogy a gyorsaságot említi. Én nem erre értettem, de akkor így más világos. Bólogatok is kissé talán bárgyún, de igaza van. A bort nem kéne innom, pedig itatja az magát. Na de nem baj. Jó. Tegye csak el messzire. – Ha bort hozol, a józant nem tudom értelmezni – válaszolom nevetve, bár most minden sokkal másabbnak tűnik, mint bor nélkül. A dolog előnye, hogy többet az életben nem kínál majd semmilyen szesszel. A hátránya... ugyanez. De azt hiszem túl élem. Nem szokásom amúgy sem inni.
Közben ő viszont kifejti, hogy mire gondolt pontosan és meg komoly fejet vágva hallgatom, hümmögök, meg bólogatok. – Pont úgy hangzol, mint a pszicho dokik – állapítom meg még mindig mosolyogva, nem igazán véve komolyan a megállapításait. Persze biztos igaza van, a dokit sem vontam sosem kétségbe, csak azt nem értem miért akarja mindenki hogy ilyen „hamar” túl tegyem magam rajta. Sokkal jobban vagyok, mint korábban. Sőt! Most az a pár alakom amikor bedepizek, miért zavar mindenkit annyira? Szerintem nincs ezzel semmi baj. Viszont, most hogy ilyen közel van, és nem vagyok teljesen beszámítható a lehető legjobb ötletnek tűnik megcsókolni őt.
Visszacsókol, még ha nem is tökéletesen, de kit érdekel? Már épp kezdene jó lenni a dolog, amikor eltol. Szomorúan pislogok rá, hogy mi a baj, míg meg nem magyarázza, hogy miért. Az ujja az ajkamon amúgy rendkívül csábító, de teljesen más dolog jut erről is eszembe. Sóhajtok egy nagyot. Milyen témát tereltem? Nem is emlékszem miről beszéltünk... és még romantikát is akar? Mi a franc... Jó, hagyjuk. Csak sóhajtok egyet lemondóan, majd hátradöntöm a fejem a kanapéra, és becsukom a szemeimet. A kedvért takarítottam, rendezgettem és válogattam két hétig. Persze hátrahozhattam volna a kupiba is, de épp hogy szépen akartam. Azért is szereztem gyertyát, az más kérdés, hogy meggyújtani nem tudtam, de hát épp most ajánlotta fel, hogy segít, és meg is gyújtotta valamikor, mert most ég.
- A lelkiállapotom kitárgyalása valahogy nem tartozik a romantikus kategóriába... – szólalok meg újra talán egy perccel később, ahogy sikerül kicsit összeraknom a képet. Aztán kinyitom újra  a szemeimet és felveszem újra a tányéromat, de hamar meggondolom magam. Ha most még két-három szeletet benyomok, csak megfekszi  a gyomrom. – Odaadod a poharam? Iszom egy kis vizet, bor helyett – nézek rá kérőn, ha mindenképp engem akar kivesézni, legalább ne becsípve tegyem. Nem azért mert kevésbé lennék őszinte. Pont ellenkezőleg. Valószínűleg túl őszinte lennék. Közben el is állok, hogy egyértelművé tegyem, komoly a víz ivási szándékom, és ha megkapom a poharamat, akkor töltök is magamnak vizet a konyhában.
- A kezed hogy van? – kérdezem csak úgy pluszban, ha már lelkizni akar, akkor kezdjük a fontos dolgokkal. Vele. Mert engem meg ez érdekel, csak nem akartam rögtön letámadni vele. Aztán talán meg is feledkeztem róla... de most szeretném látni, szokni, elfogadni. Vagy legalábbis megpróbálni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=844622#post844622][b]Choi Min Jong - 2022.03.20. 19:51[/b][/url]

Az agyam józanabbik fele valami olyasmit sutyorog, hogy meg kéne sértődnöm. Az nem teljesen világos, hogy miért, de azt hiszem a gyengepont szó az, ami kicsit betesz. Miért is? És miért nem megy a gondolkodás? Ja persze! A bor. – Akar a nyavalya, csak udvarias vagyok! – közlöm félig durcásan, félig komolyan, már amennyire becsípve komoly lehet valaki… - Nem szoktam inni… Vagyis… khm… egy ideje nem… - pontosítok csak a biztonság kedvéért, bár lehet most meg úgy tűnik valami alkoholista voltam korábban, de ezt nem igazán tudom felmérni, meg nem is igazán akarom végig gondolni, mennyire kétes értelműek a szavaim.
Nem igazán értem most őt. Talán az alkohol miatt, talán csak a „szokásos” félreértéseink egyike ez is. De tényleg nem tudom mire akar kilyukadni, miért akar ő nekem órát tartani arról, hogyan érezzem magam, hogyan dolgozzak fel valamit és a többi. Sokkal egyszerűbb belé fojtani a szót és megpróbálni elterelni a gondolatait (meg a sajátjaimat is) egy csókkal. Legalábbis ezt hiszem egy rövid pillanatig, de nem tart sokáig a varázs és ez nem meglepően a kedvem is elveszi.  
A víz részben menekülés is. Kibúvó a kellemetlen helyzetből, de ugyanakkor jó is, hiszen segít kicsit kijózanodni. Két pohárral iszom, biztos, ami biztos, s csak azután megyek vissza hozzá. A szemeim a felgyűrt ingujjára siklanak, de nem sikerül jól megnéznem magamnak, mert szinte rögtön le is húz maga mellé a kanapéra. A hangja furcsán parancsoló és míg ezt próbálom feldolgozni és a gesztusai mögött megrejlő titkokat megfejteni, csak még jobban megzavarodom. Mire észbe kapok, már hozzám bújik. A szívem hevesebben kezd dobogni és egy pillanatig nem tudom hova tenni a dolgot, de ösztönösen ölelem magamhoz köré fonva az egyik karomat, míg a másik kezem az alkarját kezdi el cirógatni.
- Nem haragszom – válaszolom némi gondolkozás után. – De nem igazán értem, mit akarsz – toldom hozzá őszintén, hiszen alig pár perce tolt el magától. Most meg bújik mint egy kiscica. Beszélgetni akart, de mire rászánom magam, már ne beszéljünk. Teljesen összezavar, s nem segít, hogy előtte még ittam is. Hiába vagyok józanabb, ezt a helyzetet most nagyon nem látom át. Sóhajtok egy nagyot, ahogy ujjaim fel alá siklanak a bőrén. A szemeimmel is lekövetem a mozdulatot, és egy második nagy sóhaj után jobb ötlet híján beadom a derekam. – Oké… Kérdezz… én meg felelek – vetem fel a régi játékot. – Mondanám, hogy utána cserélünk, de nem vagyok biztos benne, hogy te válaszolnál bármire – erre elmosolyodom. Egy ideje zárkózottnak vallom magam, de mióta Martinnal találkoztam, újra kell értelmeznem a szó jelentését. Kettőnk közül tuti ő a zárkózottabb. Persze én kerülök bizonyos témákat, de más dolgokkal kapcsolatban gyorsan megnyílok. A karjáról az arcára pillantok. Mit szól ehhez az ötlethez?  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=844630#post844630][b]Choi Min Jong - 2022.03.20. 20:58[/b][/url]

Nagyot sóhajtok és megcsóválom a fejem. Igaz, amióta ismerem, máshogy gondolkodom a vérről, meg a vér ivásról, de... Megrázom a fejem újra. Nem szabad nekem ilyesmire gondolni. - Erre még sosem gondoltam - vallom be, mert őszöntén, nem akartam vérre asszociálni és borozni se nagyon szoktam. Paradicsomléről előbb gondolok vérre, már csak azért is, mert paradicsomleves dobozban cipeltem magammal a vért a suliba, amíg diákként tengettem a napjaim, meg most is, ha a könyvátárban vagyok, van a táskámban egy doboz a biztosnág kedvéért. De mindegy is.
- A kellemetlen nem a legmegfelelőbb kifejezés... - gondolokozom el egy pillanatra, aztán folytatom - ...borozás közben egyeztem bele, hogy félvámpír legyek. Legalábbis azt hiszem. Nem emlékszem pontosan. Az még meg van, hogy Misha megkérdezte megharaphat-e... de hogy utána mi történt... - Megvonom a vállam, aztán újra megrázom a fejem. Mert tényleg nem emlékszem. Amire meg emlékszem, azt meg nem osztanám meg Martinnal, meg mással se nagyon. Az egész történet, annyira szürreális, még nekem is nehezemre esik elhinni, pedig velem történt. Nem folytatom, mert ha van valami, amire nem szívesen emlékszem, az az a néhány hónap az átalakulásom előtt. Túl sok dolog történt akkoriban. Mondjuk az is biztos, hogyha elmesélném az egészet valakinek, akkor vissza dugnának a diliházba. Viszont erre sem akarok gondolni, így inkább a jelenre próbálok összpontostíani. Arra, hogy Martin, milyen édesen bújik, és hogy ez tulajdonképpen mennyire kellemes. El tudnám ezt viselni napi szinten is, de valami azt súgja, hogy egy ilyen megjegyzés elriasztaná. Aztán lehet tévedek, de tényleg nehezen igazodom ki rajta, és a válasza a kérdésemre, megint csak nem segít.
- Hmpf... - horkanok fel, elfogadni magam? Mi ez a baromság? Jó kicsit bedepiztem mert olyan dolgokat feszeget, de nem arról van szó, hogy nem fogadom el a helyzetet. Elfogadtam, már rég, de ettől még nem könnyebb. Miért gondolja mndenki, hogy könnyebb. Ez olyan, mintha azt várnák, egy járni nem tudó embertől, hogy induljon a maratonon, még ha utolsó lesz is. Vagy nem tudom. Nekem ilyen érzést ad. - Nem tartok tőled. Már rég nem tartok semmitől sem... ami meg az elfogadást illeti... Azt nem tudom, hogy el tudom-e úgy magyarázni, hogy érts. Attól, hogy elfogadom, még nem lesz könnyebb... - beharpom a számat. Épp most gondoltam rá, hogy nem akarok magyarázkodni, de mégis azt teszem. Jobb ha nem folytatom. Remélem, hogy veszi a lapot, és hogy inkább más dolgokról kezd el kédezgetni, mert tényleg nem hiszem, hogy most van itt az ideje a lelki világom kibeszélésének.
- Boldog? Fél órája? - kérdezek vissza, mert fogalmam sincs, mennyi ideje van itt. De az biztos, hogy boldog voltam, hogy jön. Amikor megkérdezett, és... azt hiszem, amikor visszacsókolt akkor is. Tulajdonképpen most is egész boldog vagyok, hogy átölelhetem. Megnyugtató. Olyan emberinek érzem magam tőle. Még ha nem is látszik rajtam. Na de ezt meg még nem vallhatom be neki... vagy igen? A fenébe is, mennyi idő, amíg kimegy a fejemből a bor?  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=2164&post=862495#post862495][b]Choi Min Jong - 2023.04.09. 12:35[/b][/url]

Érdekes a kérdése. Mintha azt szuggerálná, hogy próbálok valamit az alkholra fogni. De jobban belegondolva... talán igaza van. Felelőtlenül sokat ittam, és olyan döntéseket hoztam, amiket azóta számtalanszor megbántam. De hogy beleegyeztem-e a dologba, azt nem tudom. Egyszerűen nem emlékszem rá.
- Lehet. Nem tudom. Nem emlékszem... - vallom be, kissé lesújtva. Aztán megvonom a vállam, mert mindegy, hogy mennyit gondolkodom rajta. Annak az estének a részletei sötét homályba vesznek. Megkérdezhettem volna Mishát, de akkoriban nem mertem. Most meg már nem számít. Igazából akkor se számított. Megtörtént és bármi is vezetett ide, nem áll módomban visszacsinálni.
A kissé keserű gondolatfuttatásból a gyengéd érintése zökkent ki. Apró mosolyt csalva vele az arcomra. Jól esik, hogy itt van, hogy érdeklődik, még akkor is, ha nem ez a kedvenc témám. Talán megelégszik ennyivel - ha meg nem, hát így járt - és tovább evezhetünk kellemesebb vizekre.
Ekkor jön az újabb kérdés, amin felhúzom a szemöldököm. Felé fordulok és az arcát fürkészem. Komoly-e ez a kérdés? Hiszen csak vissza kéne gondolnia, már ártottam neki. Lehet ő nem úgy éli meg, de nem tartom normálisnak, hogy időnként megharapom. Az más kérdés, hogy akarok-e ártani neki. Mert az egyértelmű nem.
- Ezt most hogy érted? - Dobom vissza a kérdést. Érzelmileg, fizikálisan, mentálisan? Annyiféle képpen tudnék ártani. Egyik sem áll szándékomban. De garanciát adni nem tudok. Ettől függetlenül érdekel, hogy mire is gondol pontosan. Bár sejtem, hogy arra gondol, hogy félvámpírként ártalmas vagyok-e rá, vagy másokra, azért szeretném hinni, hogy más is bújkál a kérdése mögött.
Az elfogadással kapcsolatos meglátásai, elgondolkodtatóak. Lassan bólogatok rá, mert van benne valami. De a varázserőm hiányának megszokása, még biztos időbe telik. Persze vannak dolgok, amiket már most is könnyedén elintézek "mugli módon" de azért mindig ott bújkál a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne mindez egy pálca suhintással. Mindegy. Legyen igaza. Talán az a legjobb.
- Egyértelműen a pizza! - vágom rá vigyorogva, és próbálom figyelmen kívül hagyni az enyhe meleg érzést az arcomon. Tuti, hogy enyhén elpirultam, és a tény, hogy fehér vagyok mint a fal, biztos nem segít ennek elfedésében. De tulajdonképpen foghatnám a borra is. Igen. Attól van melegem, attól piroslik az arcom - Bár a társaságod sem rossz. Általában... - fűzöm még hozzá megadóan, mert semmi kedvem hallgatni a meglátásait, arra vonatkozóan, hogy esetlegesen nem mondtam igazat a pizzával.
- Csak azzal, hogy még itt vagy - felelem végül a szemeibe nézve. Mert az érzéseim eléggé kuszák, és nem akarok semmit sem kijelenteni elhamardkodottan. De abban biztos vagyok, hogy örülök, hogy itt van, hogy közel van hozzám, hogy a szörnyű kifakadásom és az egyáltalán nem csábos megnyilvánulásaim ellenére nem menekült el, ahogy azt mások tették korábban. Ijesztő, de ad valamiféle biztonság érzetet és csak remélem, hogy ez még sokáig így marad.