34. tanév, szorgalmi időszak
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza
Choi Művészeti Bolt - Martin Romberg hozzászólásai (29 darab)

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Témaleírás
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 9. 04:14 | Link

Min Jong

Kapcsolataimnak hála a fülembe jutott, hogy érdemes ellátogatnom a helyi művészeti boltba. Valahogy ez eddig kimaradt, holott számtalanszor elsétáltam már az üzlet előtt. Mégis, az utóbbi időkig úgy gondoltam, hogy nem maradok le túl sokról, ha egyszerűen tovább állok a kirakattól, mikor a Fő utczát járom.
Tobi már hetek óta Dániában tartózkodott a munkája miatt, amit mindig nehezen viselek. Feszültnek és magányosnak érzem magam a hiányától. Tudom, hogy annak idején pont én voltam az, aki felszívódott, ezért méltósággal és panaszmentesen tűröm a jól megérdemelt büntetésemet. Mert nem másnak fogom fel, mint az ő saját kis visszavágójának mindazért, amit én tettem vele korábban. Annyi kivétellel, hogy az ő esetében talán nem húzza el addig, hogy időben is kvittek legyünk. Ugyanakkor sosem vártam el tőle, hogy háttérbe szorítsa miattam a karrierjét. Az nálam is mindig az első helyen szerepelt, és ez már úgy néz ki, hogy így is marad.
Belépve nem vágódtam hanyatt a kínálattól, inkább elégedett arccal nyugtáztam, hogy végül is minden van itt, ami egy művészléleknek lételme. Nekem a régészettel ki is merült az ecsethasználat, mert az is valamiféle művészet, nemde?
Elcaplattam a pultig, ahol a boltos volt, az a mandulaszemű figura. Rögtön leálltam fejtegetni, hogy Ázsián belülről honnan is származhat. Szórakoztam én olyannal, hogy keleti nyelvek, meg meditáció, de csak nagyjából tudtam belőni, hogy mégis hová valósi lehet, egyelőre a Közel-Kelettel ki is merült előttem a kontinens.
- Üdvözlöm - köszörültem meg a torkomat egy illedelmes biccentés után, a neheze ugyanis csak most következett. - Nem érdekelnek a termékei. Lehetne néhány kérdésem? - próbáltam feszült arcomra némi mosolyt erőltetni, több-kevesebb sikerrel. Jobbnak láttam már az elején kizárni, hogy miért jöttem, mielőtt hajbókolásba kezdett volna.
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2020. március 9. 04:14 Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 9. 21:19 | Link

Min Jong

Vetettem ugyan némi gyors pillantást a polcokra, ha már itt jártam, de mint azt említettem, a művészet ezen eszközei távol álltak tőlem. Személy szerint nagyon is értékelem a műalkotásokat, a régészeti tanulmányaim során nem egy ilyennel volt dolgom, akár élőben is volt szerencsém megcsodálni egy-egy híres szobrot, festményt, s csak azt sajnálom igazán, hogy nem én találtam rájuk sok évtizedes, vagy éppen évszázados nyughelyükön, hogy újra beiktassam őket a köztudatba. De hát az gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy alkotóművész legyek a későbbiekben, még ha a kézügyességem nem is mondható teljesen reménytelennek. Hiszen számtalan egyszerűbb varázstárgyat készítettem már el, s a bonyolultabbak működését is ismerem. A falu kereskedésébe biztos, hogy nem vennének fel kacatokat bütykölgetni, de értek hozzá, félig-meddig ez is a szakmám. Szóval mit akarnék én ezektől itt, hogy vászon és festék, ha egyszer egy perc szabadidőm sincs?
A tulajdonos, alkalmazott, vagy tudom is én, hogy kicsoda, egész ismerősnek tűnt. Lehet azért persze, mert az ázsiaiak mind egyformák egy európai szemében - na de nem az én esetemben! Valamennyit konyítok a megkülönböztetésükhöz, mindenesetre nem tartottam jó ötletnek idő előtt elhencegni műveltségemmel.
Annál inkább csalódottabb lettem, mikor a formalitásomat keresztül húzva letegezett. Szegény, biztos nemzetközi akart lenni, de amikor visszakérdezett, már világossá vált, hogy nem volt köztünk számottevő nyelvi akadály. Nagyon felhígult ez a kereskedelmi szakma, csakúgy mint a vendéglátói hivatásnemek. Ha már egyszer létezik magázódás, akkor éljünk is vele, ezt az ő kultúrájából is tudhatná.
Sóhajtottam egy nagyot, de mivel szükségem volt rá, nem állhattam le vele bunkózni. Mint aki meg se hallotta volna az iménti botlást, kissé közelebb hajolva folytatni kezdtem a mondandóm.
- Nyugalom... Semmi komoly - intettem a kezemmel leolvadó mosolyára, majd megtámaszkodtam a pulton. - Nem szeretném feltartani, de mint a Minisztérium illetékes szakembere, egy félvámpír által használt tárolóeszközről érdeklődnék, már ha tud ilyesmiről... Azt hallottam, hogy jó helyen járok ezzel kapcsolatban - vakartam meg az államat, ahogy körbenéztem, bár elég abszurd, hogy pont egy ilyen helyen hoztam ezt szóba.
- Martin Romberg. Varázstárgy-vizsgáló. Többek között. Szóval ez nem kihallgatás, nincs rossz válasz - daráltam le neki monoton hangon a szokásos rizsámat, élvezve a helyzettel járó fontoskodást.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 10. 09:32 | Link

Min Jong

Szerintem örülhetett volna, hogy végre látogatója akadt ebben a kócerájban ahelyett, hogy ilyen unottan kérdezgetett vissza, de hát nem vagyunk egyformák. A művészeti suli valahol Budanekeresden található, nem is értem, hogy miért pont itt nyitott üzletet. Talán lusta volt távolabb merészkedni a lakhelyétől, már ha valóban a faluban él. Van valami vonzereje a környéknek, az tény, nem hiába költöztem én is ide, pedig megtehettem volna, hogy drágább és előkelőbb helyet választok otthonomnak. Kevésbé nyüzsgő, mint az idézőjelesen legnagyobb méretű település a főváros szomszédságában, és azért mondom idézőjelesnek, mert népessége jócskán elmarad néhány olyan nyugati állambéliektől, amiben pozíciómnak hála volt szerencsém megfordulni korábban. Csak arra tudtam gondolni, hogy azért veszítette el az érdeklődését irányomban, mert közöltem, hogy nem vevői minőségemben voltam ott. Nagyon kedves, mondhatom... Mégis inkább őszinte voltam vele, mintsem hazudozzak azért, hogy a földön csúszva sózza rám az innen-onnan összerendelt csecsebecséit.
Magasról tojtam le, hogy mi a véleménye az ügyről. Dolgozni jöttem, információra volt szükségem, amivel kapcsolatban az együttműködését vártam volna. Megjegyzését tehát elengedtem a fülem mellett. Felbátorodására azonban nem számítottam ebben a formában. Ilyenkor kár, hogy nem aurornak mentem. Egy tárgybűvölésügyistől nem csinálják ezek össze magukat. Elhúztam a szám, ugyanakkor komolyan gondolkodóba estem, hogy mit is szólhatnék erre.
- Nevének precíz ejtése végett, a későbbiekre tekintettel talán célszerű lenne... - nem fejeztem be a mondatot, mert még mindig a szemtelensége foglalkoztatott. Olvastam én a nyilvántartást, mert engedélyt kaptam rá, de nem akartam megadni neki az örömet, hogy a bizonytalan akcentusomon röhöghessen. Mindig is kerültem az olyan helyzeteket, amikben gyengének mutatkozhattam.
- Hallott már ilyenekről? Speciálisan tartósítanak benne emberi vért - nem tettem hozzá, hogy miféle mágia segítségével, mert nem rá tartozott. Ahogy azt sem, hogy igazából egy tényleges vámpír is ilyet használ, mert akkor nem lenne több kifogásom arra, hogy a közelébe kerüljek. Válaszul szintén összefontam magam előtt a karomat védekezően, s kezdtem egyre türelmetlenebbé válni.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 13. 01:19 | Link

Min Jong

- Emdzséj? - ízlelgettem a szokatlanul baráti megszólítást. Még hogy én így hívjak egy boltost... Nyilván egyszerűbb lenne, ehhez kétség sem férhet, de nem az az ember vagyok, aki elzárkózott volna a nehéz megoldások elől. Amilyen szépen ejtette koreaiul a valódi nevét, olyannyira dobogtatta meg a szívem legbelül. Olvasgattam ezt-azt korábban a nevekről, amennyiben akadt egy kis szabadidőm. Különösen az érdekelt, hogy a japán, a kínai és a koreai írásmódot miként lehet a legkönnyebben megkülönböztetni, aztán ahogy bújtam a szakirodalmat, az egyes összefüggéseket kezdtem el keresni. Hosszú és bonyolult téma, nem is szeretném jobban kifejteni, de a lényeg, hogy ha már állandóan nemzetközi vizeken mozgok, akkor megadnám számára a tiszteletet annyira, hogy a rendes nevét használjam. Már ha nem bénázom el a kiejtést, amivel persze kiröhöghetne, de amennyi nyelvérzékkel bírok, emiatt nem félek.
- Maradok a Min Jongnál - hajoltam meg kissé, egy aprócska mosolyt is megengedve magamnak. - Neeem kell elmagyaráznia, ismerem a falut, tekintve hogy jómagam is a Bagolykőbe jártam, aztán egy kisebb kihagyás után saját ingatlant vásároltam a lakónegyedben. Mondjuk ez nem tartozik ide - ráztam meg a fejem, amikor már jócskán belebonyolódtam a saját mondanivalómba. Miért is sztoriztam egy idegennek? Inkább hangosan gondolkodtam, mintsem traktáltam a múltammal. Először ingerülten hadonásztam magam előtt, hogy hagyja csak az útbaigazítást, mert még ha a jó szándék is beszélt belőlem, mégsem tűrtem volna egy percig sem, hogy kisegítsen. Aztán megenyhültem, és a hangom már nem volt olyan vádló. Nem egy nagy település ez, eltalálok én oda, de nyilván azért is jöttem pont hozzá, mert a félvámpírsága érdekel, és nem azzal a kortalan, ijesztő csókával akartam szóba elegyedni.
- Ön talán megmutatná, ha lenne egy ilyen a birtokában? - tettem fel a találós kérdést. Amúgy nyilván ritka tárgy, mert a mágia harmadik személy segítségével megy végbe, vagy akkor készítik maguknak, amikor még nem veszett ki az erejük teljesen, ettől olyan különleges. Afféle vérmágia lehet ez.
- Ehm, nem fontos - jöttem zavarba a kíváncsiskodásától. Úgy éreztem, mintha lassan fordult volna a kocka, s nekem kellett volna beszámolnom. Helyette vettem egy nagy levegőt, s a vonásait kezdtem el fürkészni magamnak.
- Akkor gondolom hiába jöttem. Mindegy. Jó a forgalom? - csalódottnak tűntem, aztán feltettem valami teljesen hülye kérdést, mármint magamhoz képest, s egyre feszélyezettebben toporogtam előtte.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 15. 12:02 | Link

Min Jong

Mintha csak éreztem volna korábban, hogy nekem jó okkal kell elkerülnöm ezt a helyet. Mert ha tudtam volna, hogy ez a kiszámíthatatlan figura itt a góré, talán sosem gyűjtök össze annyi bátorságot ahhoz, hogy bemerészkedjek az üzletébe. Talán a vonásaiból adódóan, de hiába fürkésztem bőszen a szemét, sosem volt teljesen egyértelmű számomra, hogy mi jár a fejében. Márpedig tűrhetetlen, hogy valaki csak úgy szórakozzon velem, vagy egyenesen fölényeskedjen. Mintha mégis erre hajlott volna olykor ez a bizonyos Min Jong gyerek. Először a kedvére volt, hogy egy kissé precízebb megszólításával éltem, aztán elégedetten néztem, ahogy zavarba jött a legyintésemre. Szeretem ilyenkor kizökkenteni a komfortzónájukból, megakasztva a bájcsevej általuk megálmodott ívét. Csakhogy ez elindíthatott benne valamit, mert utána ahhoz képest, hogy itteni eladó lévén elvont művészléleknek gondoltam, aki a pepecselésen kívül máshoz nem ért, elég hamar összerakta a képet. Következtetéseket vont le... Miért is becsültem őt alá? Azt hiszem, öregszem, vagy nem tudom.
- Hm, valóban? - érezhetően ingerültebb lett a hangom vélt szemtelenségétől. Nekem csak ne ossza az észt, mert nem ez a dolga. Hol van már a régi vendég-tisztelet, meg hogy a vevőnek mindig igaza van? Tüzes szemeim összeszűkítettem, szinte undorral nézve végig, ahogy ő elégedetten dőlt hátra.  Hát higgye csak, hogy kifogott rajtam, pedig egyébként ez volt a helyzet. Sürgősen ki kellett találnom valami kifogást, viszont nem nagyon akart működni az agyam.
- Szomorú - vágtam rá türelmetlenül. - Köszönöm, hogy segíti a munkámat - a csalódottságot alig tudtam leplezni, mikor szemrehányóan elmormogtam neki a választ. Egy percig nem voltam hajlandó tovább nézni a pökhendi arcát, helyette ide-oda forgattam a fejem, s a pult mellett kihelyezett ecseteket kezdtem el birizgálni, hogy a bennem tomboló feszültséget valamelyest csillapítani tudjam. Eltelt pár másodperc, mikor is furcsa hangot kezdett adni a szájával, mintha kérődzésbe kezdett volna, úgy mozgatta állkapcsát. Tanakodva kaptam oda pillantásomat az illetlen mozdulatra, aminek forrása valami cukorka, vagy rágó lehetett... Szemöldököm megemelkedett, különösen amikor nevetésbe tört ki. Ettől csak még kényelmetlenebbül éreztem magam, s fogalmam se volt, hogy miért nem húztam már el onnét a francba. Mintha még bíztam volna a csodában.
- A pénz nem akadály. Sózzon rám valamit. Egy pult alóli, félvámpírok által használt tárolóeszközzel például boldoggá tudna tenni. Nagyon-nagyon boldoggá - enyhültem meg én is valamennyire, de ez se tartott valami soká. - Mi olyan vicces? Árulja már el... - s ekkor gyorsan végignéztem magamon, hogy nincs-e valami kínos dolog a ruhámon, majd a hajamat igazgattam meg, ha netán az lett volna a probléma. Csak ácsorogtam ott, összefont karokkal, és éreztem, ahogy elpirulok. Nem mehettem el anélkül, hogy ne aláztam volna porig, megmutatva ezzel, hogy ki az úr valójában.
- Hívhat...sz. Hagyjuk a formalitást, nincs már értelme - törődtem bele csalódottan, megvakargatva a tarkómat. - Hát, szerintem ha már ennyi mindent, akkor ezt is ki tudod találni. Félvámpír vagy. Milyen érzés? - kérdeztem tőle a hatásszünet után kikerekedett, gyermekien csodálkozó szemekkel, szinte már áthajolva hozzá a pulton. Nem túl etikus, ahogy megtudtam, de muszáj volt valahogy a nyomára lelnem.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 15. 22:05 | Link

Min Jong

Válasza sokáig csengett a fülemben, vérnyomásom pedig lassú emelkedésbe kezdett attól, hogy rátett még egy lapáttal az egyébként sem fényes hangulatomra. Támadt egy olyan érzésem, hogy csak próbára akarta tenni a türelmemet azzal, hogy kóstolgatni kezdett, pimasz megjegyzéseit pedig piszkálódásként, játékos szurkálódásként interpretáltam, hogy megmentsem magam az idegösszeomlástól. Csak ez szolgálhatott valamiféle racionális magyarázatként az ellen, hogy végérvényesen elítéljem magamban ezt a szerencsétlent. Mert hát, ha a mosolyát nézzük, nem lehetett rá haragudni túl sokáig. Talán tudta jól, hogy mit kell ahhoz tennie, vagy mondania, hogy megenyhítse még egy olyan mogorva és pesszimista lélek szívét is, mint jómagam. Az a bizonyos vészcsengő viszont nyomban aktiválódott a fejemben, ami arra ösztökélt, hogy legyek éber, elvégre kereskedelemben dolgozik, s ha óvatlanul pislogok kettőt, a végén még negatív értelemben gombolja le a gatyámat, s válok földönfutóvá. Na jó, a pénzem egy része a bankban, a tárcámban lévő galleon-mennyiséggel az infláció óta viszont különösen sokáig élne boldogan. Ezt viszont jobbnak tartottam nem az orrára kötni, ha még nem esett volna le neki automatikusan, hogy a Romberg egy módos család kvázi-kitagadott sarja. A türelmem az évek alatt sokat edződött, az iskola remek terepként szolgált, ahogy az együgyű kollégáim hozzá nem értése is komoly kihívás elé állított, úgyhogy nem Min Jong miatt kerülök ispotályba.
- Egy hét múlva? Na tessék... Gondoltam, hogy meg lehet fogni egy kis anyagi haszonnal - vigyorodtam el gúnyosan, de belementem a játékába, és nem arról van szó, hogy ne élveztem volna. Ritkán adódott alkalmam, hogy ráérősen leálltam volna beszélgetni falubeliekkel. Ahhoz képest, hogy a lakóhelyem, a munkám túlságosan sok helyre rángat el.
- Nem vagyok művészlélek... - árultam el neki, majd amikor már enyhült köztünk a feszültség, feltettem neki egy kérdést. - Neked van hozzá tehetséged? Gondolom, nem laikusként dolgozol itt - nem tudhattam pontosan, hogy az övé-e a hely, de nem is tartottam illőnek, hogy erről faggassam. Idővel mindent megtudok, ha kell. Tettem néhány lépést oldalra, hogy a közeli sorokban található portékára is rálátásom legyen. Tetszett, hogy kettesben voltunk, és látszólag nem tartottam fel a jelenlétemmel.
- Nyugis munka lehet - jegyeztem meg, ahogy elhallgattam az üzletben uralkodó csendet. Mintha egy könyvtárban lettem volna. - Tényleg nem kérdezték? Fura. Talán nem is tudják rólad sokan. Vagy csak én vagyok ilyen pofátlan - vontam meg hasonlóan a vállam, arcomon önelégült mosollyal. Visszasétáltam hozzá, hogy ne kelljen túl hangosan beszélgetnünk. Volt egy olyan érzésem, hogy ha nem is hallanak, azért mégiscsak bizalmas dolgokra terelődött a szó.
- Pedig nem untatsz, hidd el... De megértem azt is, ha nehéz erről beszélned, pláne így munkaidőben, a semmiből. Szóval traktálhatsz tovább az akvarellel, látom muszáj lesz átirányítanom az érdeklődésem. Hallgatlak - támaszkodtam tovább a pulton, s egészen feldobódtam a helyzettől. Hiányzott persze Tobi, és arra gondoltam, hogy milyen soká is lesz, amikor visszatér.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 16. 02:14 | Link

Min Jong

Értetlenül ráncoltam össze homlokomat a szájhúzásán. Megjegyzésemet kénytelen voltam gyorsan elhadarni, mert olyan érzésem támadt, mintha valami rosszat mondtam volna. Pedig, ahogy utólag végiggondoltam, s a néhány másodpercnyi szünet alatt megrágtam minden egyes szót, semmi olyat nem említettem, ami kiválthatta volna ezt a reakciót.
- Megtarthatom? - kérdeztem vissza. Nem mintha számított volna az a néhány galleon, na persze sosem voltam az a fajta ember, aki két kézzel szórta volna el a pénzét, legyen az az általam megkeresett munkabér, vagy a családi vagyon rám eső, még megmaradt része. Távol állok a hagyományos aranyvérűek mentalitásától, de megkövetelem a minőséget és bizonyos tradíciók követését, melyek hozzásegíthetnek egy magasabb szellemi szint eléréséhez. Születésem óta kialakítottam szelektív módon azokat az igényeket, amikből nem tudok lejjebb adni, noha épp elég áldozatnak tekinthető, hogy Svájcból végül ezt a kis völgyet választottam rezidenciámnak, egy nem éppen fényűző lakásban. Noha olyan értékeket rejt, ami az átlagemberek számára korántsem feltűnőek, egy hozzáértő szakember rögvest kiszúrhatja, hogy medence és szaunavilág helyett másba invesztáltam. Ez is persze azoknak evidens, akik méltóak rá, hogy velem foglalkozzanak. Az átlagember jobb is, ha továbbsétál az újgazdag pojácák portái felé, úgyis arra vágynak, hogy a gigantikus szélességű üvegablakaikon keresztül bámulja az utca népe kirakatéletüket. Milyen szánalom, hogy az én utcámba is jutottak ilyen szerzetek. Na igen, a pénz valóban nagy úr.
- Akkor mégis miért tenne nekem szívességet? - érdeklődtem kedélyesen, ha már az anyagi vonzatától búcsút mondhattam, ami valljuk be, alapvetően mindenki számára pozitív megkönnyebbülés. Már ha nem valami hátsó szándékkal tekint el tőle.
Sok embert hülyíthetett már ezzel a szöveggel. Még, hogy nem kell annak lennem. Biztosan csak azért mondta, hogy megvegyem a hülye termékeit. Hogy elhiggyem magamról, hogy én is képes vagyok otthon megfesteni a Mona Lisát. De az se baj, ha nem hasonlít rá, legalább megpróbáltam. Csak beszéljem be magamnak, hogy ugyanolyan jó a kettő, hisz nem is az a lényeg a művészetben, hanem hogy elégedett legyek a művemmel. Tök mindegy, hogy lényegében hogy sikerült. Aki pedig nem érti, azzal nem kell törődni. Irigyek. Na igen. Honnan is ismerősek nekem az ilyesfajta sületlenségek? Ja, hogy úgy mindenhonnan. Na meg, a munka az munka legyen, igényes és érdemes. Ne nevezzük már valódi alkotásnak a hiábavalóságokat. De ugyan miért állnék le vele vitatkozni? Itt lennék reggelig. Ő egy másik bolygón élhet. Mérgesen rázom meg a fejem, mintegy elhessegetve a gondolatokat.
- Van esetleg referenciád, amit megnézhetnék? Nahát, gyerekkori álom - csillant fel a szemem. Mint nekem a régészet annak idején, de hát abból mégsem lehet boltot üzemeltetni. - Mindig támogattak abban, hogy ezt csináld? - halkabban, kissé félénken mertem csak feltenni ezt a kérdést, mert a saját helyzetemből kiindulva, igencsak rögös út vezetett az önmegvalósításig.
Mosolyogva hallgattam a beszámolóját. Láttam rajta, hogy teljesen fellelkesült, és hogy mennyire szenvedélyesen tudott erről beszélni. Nem csoda persze, hogy heves érzelmeket váltott ki belőle a téma. Örültem, hogy lázba hoztam, és hogy megosztotta velem ezeket, ahogy komótos sétába kezdtem a sorok között úgy, hogy hallótávolságon belül maradjunk. Előbb-utóbb lehet, hogy a pult mögötti szobrozást is megunja, hacsak nem volt odaragasztva. Megakadtak az ujjaim a művészetről szóló könyveknél, azokat lapozgatva csodáltam a mágikus mozgóképek replikáit. Milyen szép is lenne egy ilyen a nappaliban...
- Hidd el, nem sokaknak van elég eszük ahhoz, hogy észrevegyék a jeleket - árultam el neki sejtelmesen. - De hogy miért is érdekel? Hm... Ilyen a természetem - vontam meg a vállam fapofával. Mégis mit lehet erre mondani? Amit kitaláltam kifogást, nem volt jó neki.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 17. 03:00 | Link

Min Jong

Alapítványnak? Felröhögtem... Nem kértem tanácsot. Az a pénz nem azért van, hogy másokra bízzam. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor mestertanonci éveim utolsó, vizsga előtti napjaiban jöttek értem az aurorok, hogy bevigyenek egy kis elbeszélgetésre. Emiatt csúsztam a végzéssel. Akkor még nem a Minisztériumban dolgoztam. Nem aurorok voltak a kirendelt munkatársaim, de még a svájci gyakorlati éveimről se álmodtam. Mit tudtam én, hogy milyen ez az egész, törvénytisztelő, becsületes aranyvérűként. Aztán ott találtam magam a söpredékkel, aljas és nevetséges vádakkal. Mit tudott ez a szerencsétlen fiú a Romberg Alapítványról. Nem mai ügy, ez tény, s nyilván kevés olyan ember van itt rajtam kívül, akinek beleégett volna a tudatába. A nemzetközi sajtóban nagyobb volt a visszhangja, talán ezért kötött később is annyi kedves emlék ehhez a kelet-európai országhoz, hogy a skandináv tanulóévek után, amíg az egész cirkusz elült, visszatérjek. Ejtették a vádat, és bár biztos vagyok benne, hogy volt vaj a füle mögött, s jó viszonyt apámmal előtte sem ápoltam, azért mégiscsak az utolsó szög volt viharos kapcsolatunk koporsójába, ami az utolsó, formaiságokon alapuló találkozásoknak is véget vetett. A levelekre se válaszolok. Az én felfogásom szerint gyanúba kevert, ami megbocsáthatatlan bűnnek számít.
Csak bámultam magam elé. Mert végül is, mi kellett a boldogságomhoz? Tudás, információ, kapcsolatok. Siker. Azt tenné, amit mondok. Igen, azt hiszem ez állt volna a legközelebb az igazsághoz. De olyan régen gondolkodtam el ezen utoljára... Gyerekként még könnyű volt, az alpesi levegőt szívva. Tudtam, hogy el akarok onnan kerülni, változtatni a környezetemen. Most, elnézve Tobit és a kialakított itteni életemet, néha fel kellett tegyem azt a kérdést, hogy jól van-e így minden körülöttem...
- Hát, jó próbálkozást - és azzal idegesen megigazítottam a galléromat. Nem azért válaszoltam sejtelmesen, mert ehhez volt kedvem, hanem egyszerűen nem tudtam jobbat mondani. Őszintén reméltem, hogy képes beszerezni egy ilyet, s úgy fogtam fel, hogy legalább többet beszélgethettem vele. Érdeklődve nyújtogattam a nyakam az imént említett hátsó részleg felé, mintha bármit is láthattam volna a pulttól, de nem akartam odavezettetni magam, mert az már túlment volna az általában elvárható magatartásformán. - Soha... Akkor ezt itt teljesen a saját erődből hoztad létre? - most, hogy nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ő a tulajdonosa is egyben, ámulattal és elismeréssel mértem végig a helyet magamnak. Mindenkit saját magához képest mérek, és természetesen tekintettel vagyok a körülményeire, hisz nem egyenlő feltételekkel indulunk. Már pedig jól tudom, milyen az, ha mindenki ellened dolgozik, de neked továbbra is előre fele kell törnöd. Elsápadtam a közeledésétől, mégis derekasan húztam ki magam előtte. Nem sokban különbözött a magasságunk, ahogy mellém érve jobban összemérhettem. A kezemben lévő könyv borítóját készségesen felé fordítottam, majd engedtem, hogy kivegye a kezemből. Helyette elvettem tőle az általa ajánlottat úgy, hogy ujjam egy pillanatra véletlenül hozzáért az övéhez. Bősz lapozgatásba kezdtem, mint akit tényleg érdekel, és ért hozzá. Igenlően hümmögtem és bólogattam, hogy ezt hangosan is a tudtára adjam, mintegy megköszönve a javaslatát. De persze rajta tartottam a szemem, nem tudván elvonatkoztatni attól, hogy ki-mi mellett is álltam.
- Hallottam ezt-azt, hogy létezel. Mármint a falunkban. Csak biztosra akartam menni - beszéltem félre, hisz valószínűleg nem ismertem volna fel egykönnyen, majd egy nagyot sóhajtva lehajtottam a fejem. Talán most először láthatott szomorúnak. - Ne haragudj. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni... - ezt a hazugságomból is összerakhatta talán.
- Magam sem tudom, hogy miért érdekelt, de nem azért, amiért gondolnád. Ez csak... bonyolultabb ennél - túrtam bele a hajamba. Ritkán beszélek őszintén valamiről, most mégis megtettem.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 18. 02:51 | Link

Min Jong

Tudtam, hogy nem érthet meg, és hogy valószínűleg ezzel a kis ösztönös reakciómmal csúnyán lejárathattam magam előtte, de minimum félreismerve elkönyvelt valami kapzsi aranyvérűnek. Holott egyáltalán nem erről volt szó. De nem fordult meg a fejemben, hogy az életemről kezdjek neki hosszas magyarázkodásokba. Tudtam volna, hogy ha akar, bele tud kötni, a kellemetlen kérdéseiből pedig már így is elég volt. Egy bizonyos kép, akármit is teszünk, de kialakul az emberben a másikról. Nem volt mit tennem, hiszen az se volt biztos, hogy hitt volna nekem.
- Szívesen? - vágtam rá utána bizonytalanul. Csak mert úgy gondoltam, hogy legalább nem voltam hallgatag, és szépíthettem nála a szándékaimon. Valóban levett volna a lábamról, ha időben beszerzi azt a hőn áhított tárgyat, de nem volt szabad, hogy idő közben fény derüljön a valós szándékomra, ami a faj rajta keresztüli bővebb megismerése volt. Egy ilyen tárgyat, ha nagyon akartam volna, már jóval korábban kézre keríthettem volna a gyűjteményembe. Szerencse, hogy ez a része nem esett le neki. Ahhoz már ő se volt elég okos, hogy továbbgondolja. Mert nem ismert még, és nem tudhatta, hogy mit tudok megtenni a cél érdekében.
- Vagy úgy... - húztam el a szám egy kissé csalódottan. Szóval az ölébe pottyant minden, ő pedig a haszonélvezője a sok jónak. Hát igen, így is lehet. Elmondhatatlanul zavartak az ilyen emberek, akiknek csak megszületni volt nehéz. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz a következő olyan információ magáról, amivel sokkolni tudott volna.
- Egyszerűbb lenne elköltözni egy olyan helyre, ami nem számít pletykafészeknek - mosolyodtam el gúnyosan, ahogy felé fordultam, a kezemben azonban még mindig az általa ajánlott könyvet szorongattam egy szimpatikusnak vélt fejezetnél kinyílva. - De biztosan szar lehet. Ezért is mondtam, hogy nem akarok beléd rúgni - pislogtam szomorúan, miközben a vonásait fürkésztem tovább.
- Az előbb utaltam arra, hogy magam sem értem teljesen... - emeltem fel a hangomat ingerülten. Úgy tűnt számomra, mintha a falhoz beszéltem volna. Ez rettentően zavaró, és akkor még vájkálni merészelne a lelkemben. Hajszál híján, hogy nem csattantam fel mérgemben, de lelki szemeim előtt már rég a földhöz vágtam volna a hülye könyvét, ha nem hozzá. Mit nem lehet ezen megérteni? Megforgattam a szemem, aztán lenyugodva folytattam.
- Amúgy meg, mostanában elgondolkodtam azon, hogy a különleges lényekre specializálódnék a régészeten és az ereklyekutatáson belül. Nekiálltam külföldi szakirodalmat fordítani az általuk használt varázstárgyakról, mert a hazai irodalom meglehetősen szegényes e tekintetben. De vannak tervben önálló munkák is. Otthoni, gépelős munka. Csend és magány, amíg egyedül vagyok hagyva - utaltam önkéntelenül az elmúlt időszakra, amit Tobival kellett átvészeljek. Ezek után pláne azt gondolhatta, hogy csak kihasználni akartam. És akkor még valóban nem láttam őt személyesen, hogy hogyan néz ki élőben. Becsuktam a könyvet, összefontam magam előtt a karjaimat, s úgy néztem vele farkasszemet, hogy vajon ehhez mit fog szólni. Valóban olyan-e, amit hallani akart, vagy csalódott lesz és kivág innen?
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 21. 16:19 | Link

Min Jong

Szemeim elkerekedtek, az a gúnyos mosoly pedig az arcomra fagyott váratlan kijelentésétől. Nem véletlenül költöztem erre a helyre. Talán sokan azt hiszik a faluból, hogy a bagolyköves iskolaévek iránti nosztalgia támadt fel bennem oly mértékben, hogy végül ehhez a néhány utcából álló, aprócska településhez láncolt, pedig akik ismernek, azok pontosan tudják, hogy számtalan helyen megfordultam már, bőven volt lehetőségem válogatni. Keletre tény, hogy a magányért menekültem nagykorúságom elején, hogy elszakadjak a hagyományos, mondhatni európai elitnek is nevezhető aranyvérű klánok forgatagából, mert hát Svájcban számos vidékről megfordulnak a híres és hírhedt alakok, de hogy miért választottam végül mégis ezt a helyzet, az talán egy bizonyos személy hatásának köszönhető leginkább. Talán Ő mélyebb benyomást keltett bennem, mint a madagaszkári kényszerpihenővel tarkított szűk három év. Persze sokszor fejtegettem már, hogy mit láttam meg a helyben, hogy magával ragadott. De tény, hogy pénz és lehetőségek terén is el voltam eresztve, s azóta is szeretek néha arról álmodozni, hogy milyen lenne most az életem egy nyüzsgő nagyvárosban. Válaszából amúgy arra is következtettem, hogy itt se a legjobb neki, de hát nem igazán érdekelt az egyéni véleménye.
- Az azért volt, mert nem ismerlek. De azért valld be, hogy nem sikerült olyan rosszul az a felvezető - vakargattam meg az orrom, kissé megemelt fejtartással. Nem tudhattam, hogy miként fog reagálni, ha ajtóstul rontok a házba. És lényegében nem hazudtam, csupán ürügyet kerestem arra, hogy keressem a társaságát. Kellemeset a hasznossal összekötve, munkámnak és a kíváncsiságomnak élve, féligazságokat használva fel. Bocsánatos bűn.
- Mennyi mindenhez értesz? - kérdeztem tőle gyanakvóan, ahogy jobb szemöldököm felszaladt. Nem tudhatta, és még én sem talán, hogy elkezdtem a lassú tesztelgetésébe, vizsgáztatásába. Fránya rossz tulajdonság ez, de más út nem vezet a bizalmamhoz. Hálásan pislogtam rá, amikor nekiállt szakirodalmat keresni, mintha egy kutatóközpontban jártam volna, s nem egy helyi kellékes üzletben. - Inkább akkor a román, igen. Magyarul biztos van, de az nem itt. Nem mindent szeretnek kiadni - védtem meg magamat, némi töprengés után. Nem itt születtem, de a történelemről eleget hallottam ahhoz, hogy a határok módosulása viszonylag hamar eszembe juttassa, hogy miért érvelt az imént ezzel. Lényegében ez azt jelenti, hogy Erdélybe, netán Bukarestig kell utaznia annak, aki ezekre a magyar írásokra kíváncsi, hiába él egy másik országban. Odáig ritkán jutottak el, hogy átengedjék az írásokat, hisz féltve őrzik a méltán híres Drakula-anyagokat. Olyasmi ez, mint a Vatikán, az ottani levéltár pergamenjeit se másoltatják le ezrével, hát még az ilyen specifikus szakirodalomét.
- Gondolom könnyű dolgod van a kínaival - jegyeztem meg szerényen, ahogy álmélkodva figyeltem rutinos és végtelenül segítőkész gyűjtését. Zavarba hozott vele, mert rég tapasztaltam már ennyi kedvességet egy idegentől, aki még csak nem is ellenérték fejében viselkedett így. - Le vagyok nyűgözve. Már csak az a kérdés, hogyan hálálhatnám meg... - és itt tartottam attól, hogy netán kiszámlázza a szolgáltatását, de reméltem legalábbis, hogy kiugrasztom a nyulat a bokorból. Ha volt valami, amit kért cserébe, most kellett kiböknie. Közben magam elé tartottam a listáját, és döbbenten bújtam végig.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 22. 04:19 | Link

Min Jong

Kihallottam némi szarkazmust a hangjából, ezúttal viszont mégsem háborodhattam fel rajta, hiszen kivételesen meg tudtam érteni, hogy miért volt ez a véleménye a belépőmről. Szorult belém annyi, hogy nem hajoltam meg előtte büszkén, inkább nagyra értékeltem azt, hogy még ezek után is a kedvemben akart járni. Elismerősen pillantottam rajta végig, még ha meg is voltam róla győződve, hogy egyszerűen csak az agyára ment a vásárlók iránti tisztelete. Egészen addig, amíg le nem vett a lábamról ez a "rejtett polihisztor", aki egészen idáig megbújt itt a pult mögött, ameddig az utcáról nehezen lehetett ellátni, ha a kirakatot kezdte megbámulni az erre tévedő.
Szúrós szemem után nem hagyta, hogy pillanatnyi értetlenkedéséből fakadóan pontosítsak magamon, amit amúgy is utálok. Mielőtt kihozhatott volna a sodromból, korrigálta magát, ami gyors tanulékonyságra vallott az ő részéről. Több ilyen emberrel kellett volna összefussak korábban, és már nem az a nyers Martin lennék, mint akit sokan ismerhetnek, de még többen nem. Hozzátehetném persze, hogy amióta kiszakadtam a szigorú családi kötelékemből, azóta rengeteget puhult a stílusom, de mégsem teszem.
- Ez elég... jól hangzik - gondolkodtam el, ahogy megforgattam a szemeim, miközben a megfelelő, még nem túl dicsérő szót kerestem. Láthatta rajtam, hogy egészen másképp álltam hozzá ezentúl. Nem azért persze, mert olyan durva különbséget tettem volna emberek között a műveltségük alapján, mégis nagyon meghatározza számomra a személyiség, hogy kivel mennyire lehet beszélgetni, na meg persze miről. Van, aki annyira beszűkült érdeklődésű, hogy nem is érdemes vele mélyebb témák felé is nyitni. - Akkor gyakorlatilag együtt járunk egyetemre is, csak én levelezőn tanulok harmadéven átoktörést - szükségét éreztem bizonygatni műveltségemnek és képzettségemnek, de megálltam, hogy ne fontoskodjak. Majd megkérdezi, ha akarja. Elég kalandos élete lehetett neki is, mégsem bombáztam le a kérdéseimmel. Az azonban felvillanyozott, hogy a vártnál sokoldalúbb személyiségbe botlottam.
- Ami azt illeti, kísérleteztem a keleti nyelvekkel, de egy ilyen szakirodalomnak azért nem vágnék neki - jegyeztem meg szerényen, kissé meghökkenve a kérdésén. Először nem is értettem persze, hogy miért kapta ki a kezemből a papírt, s csak aztán esett le a dolog. - Hát jó. Mennyi az annyi? - vágtam keserű képet, hiszen teljesen úgy értelmeztem, hogy akkor egyrészt hülyét csinál belőlem, mert ki akar röhögni a festőtudásomon, másrészt rám akarja sózni a drága bóvliját. De kicsengetem, ha erről van szó, a papírka megért ennyit.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 22. 18:28 | Link

Min Jong

Furcsálltam, hogy a bókomra, amitől azt reméltem, hogy majd meghozza a nagy áttörést, csak holmi szájhúzással reagált. Pedig érezhette, hogy többre tartottam őt azoknál, akiknek a mindennapjuk a boltban sertepertélésből állt csupán, hogy meglegyen a napi betevőjük, s hó végén nullán legyenek. Az ilyen ember középszerű életében kár bármi érdekfeszítőt keresni. Biztosan vannak értékeik, de ha valamiben nem törekszenek arra, hogy kiemelkedőek legyenek, vagy jobb emberré váljanak, akkor nagyon messze állnak az én perspektíváimtól. Ahogy a magyarok is mondják, nem egy húron pendülünk. És ez nyilvánvalóan nem annak az esete, amikor valaki szeretne valamit, de nincs rá lehetősége. Hiszen bőven volt rá példa az én esetemben is, hogy valami nem úgy sikerült, ahogyan azt vártam. De mégis ki tudtam törni valahogy, és kemény munka árán, de kiharcoltam magamnak azt, amit szerettem volna, legyen szó munkáról, tanulásról, bármiről. A kivételek persze erősítik a szabályt. Nyitott vagyok mindenkire, de van egy réteg, amelyik hamar le tudja írni magát nálam, s a második esély után végérvényesen könyvelem el őket olyannak, amilyenek.
- Ebbe bele se gondoltam - görbítettem le a számat, ami meglehetősen szokatlan viselkedésnek tűnhetett a részemről, mégis a szívemen tudom viselni az ilyen helyzeteket. - Azért remélem, hogy beválik majd. Sok sikert kívánok - biccentettem, s egy bátorító mosolyt is megengedtem hozzá, mert szükségét éreztem, hogy valamiképpen megvigasztaljam, még ha nem is feltétlenül volt rá szüksége. Aztán csak egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, így hát megköszörültem a torkomat, s a polcokon található rajzeszközök szemrevételezésével folytattam a bolt tüzetesebb felderítését. Mintha bármit is tudtam volna arról, hogy mik is vannak ott, de mégis sztoikus nyugalommal az arcomon méregettem végig a tárgyakat, fenntartva a hozzáértés látszatát. A fülem természetesen az eladóé volt, ahogy a tekintetemmel is sűrűn találkozhatott, ahogy oda-odapillantgattam.
- És tényleg. Kicsi a világ. Kár, hogy nem találkoztunk korábban - vallottam be őszintén, hiszen az egyetemre általában tanulni jártam, míg a szocializálódásra kevesebb időt szenteltem, így második diploma révén. Viszont bíztam abban, hogy később még összefuthatunk akár ott is, ha ezentúl nyitottabb szemmel járok az épületben.
- Japán és hagyományos kínai. Amennyire az időm engedte persze... Szeretem a kihívásokat - vontam meg a vállam. - Persze utólag kár, hogy nem a koreaival kezdtem - tettem hozzá, már kissé hízelgően is. Felsorolni sem könnyű, hogy hány nyelvhez értek, még ha nem is azonos szinten. Ha valamire, akkor a nyelvérzékemre büszke vagyok. Egy olyan svájci családban nőttem fel, majd olyan iskolába jártam, ahol a kantonok és népek fúziójából könnyedén elsajátíthattam e készséget, s ha már untam az európai nyelvek kihívásait, keletre kezdtem el kacsintgatni, főleg a gazdag kultúrájuk miatt. Zseni persze nem vagyok. Könyvet nem olvasok, de felismerek ezt-azt.
- Köszönöm, még egyszer. Nesze - kotortam elő a zsebemből egy galleont, hogy a kezébe nyomhassam. Sarló sincs nálam, hát még knút. De reméltem, hogy elfogadta tőlem, én pedig megígértem neki, hogy erőt veszek magamon, és megpróbálom a legjobbat kihozni magamból. A megfigyelőképességem jó, hát majd maximum lemásolok valamit.
- Akkor még visszajövök... Szia! - tettem zsebre az összehajtott papírost, s némi habozás után, mintha még dolgom lett volna itt, de fájó búcsút intettem Min Jongnak.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 26. 20:07 | Link

Min Jong

Ha egy hét múlva visszajövök, boldoggá fog tenni - Na nem egy sikátorbéli rongyos utcalány szájából hangzottak el ezek a szavak, hanem a művészeti bolt tulajdonos-eladójától, egészen pontosan hét nappal ezelőtt. Hogy a boldogságomat miként érheti el, arra roppant kíváncsi lettem, tekintve hogy sokszor magam se tudom a kulcsát, de az tény, hogy nagyon szeretek másokat kihívás elé állítani. És ilyen szempontból persze boldoggá tett volna, ha kudarcot vall a próbálkozásaiban, esetleges sikere pedig meg sem fordult a fejemben. Ártatlan mosolya viszont, amely szinte mindig az arcán virított, már annál inkább felidéződött bennem azokon a kimerült napokon, amikor a hajnali órákban álomra hunytam a szemem. Minden egyes éjszaka így telik nálam. Aztán azon kaptam magam, hogy napközben is egyre többször idéztem fel magamban a találkozást, a dialógusunkat, s sokszor annyira ismerősen csengtek a szavai, hogy már a fejem is oldalra fordítottam, hátha ott áll mellettem az egyébként üres szobában. A zsebemhez kaptam ekkor, amelyben az agyonnyűtt cetli a kézírását őrizte számomra, s ilyenkor mindig elcsodálkoztam az idegen kedvességén. Tekintve, hogy Tobi még mindig nem érkezett haza a munkából, s a baglyomra se válaszolt azóta - vagy csak eltévedt a tollas, hisz végül is miért ne ringathattam volna magam ebben a hitben -, végül egyre türelmetlenebbül kezdtem el várni a találkozásunkat, amely múltkor a festéken túlmenően is színt vitt szürke hétköznapjaimba. Hogy elhittem-e, hogy bármivel is meg tud lepni majd? Aligha. De már haragudni se akartam érte azért, ha mégis üres kézzel várna.
Az a vázlatfüzet napokig porosodott a kávézóasztalon, a ceruzáival együtt. Akárhányszor elmentem mellette, mindig egy aprócskát nőtt bennem a bűntudat. Komolyan gondolta volna? Fessek? Én?! Mondhattam volna persze, hogy csak gúnyt űz belőlem, de úgy éreztem, mégis tartoztam neki ennyivel, ha már kiírta a szakirodalmat, megjegyzem elég alaposan, hiszen a könyvtári kutakodásaimat siker koronázta. Leültem hát egy délután, s uccu neki, ceruza nélkül dobtam össze egy olyan rondaságot, amitől majdnem agyvérzést kaptam. Minek erőlködni, ha valami nem megy? Aztán próbáltam arra gondolni, hogy ő hogy csinálja. Eleinte egyszerűbbre terveztem, mégis eltököltem vele, s egész megnyugtatott a végeredmény.
Kiöltözve, a hajamat gondosan megigazgatva léptem be újra az üzlet ajtaján. A torkomban dobogott a szívem, ám még mielőtt alaposan szemügyre vehettem volna a festményt, ijedten hátrahőköltem annak közeledtétől. Vagy talán Min Jong gyors reflexeitől.
- Szerencséd, hogy nem találtál el. Igencsak érdekes módja ez a vásárlók köszöntésének. Máskor lehetnél egy kissé figyelmesebb, és nem hajigálsz semmit a bejárat felé - kezdtem bele monoton hangon a boltos rideg kioktatásába, el is felejtve azt, hogy köszönt. Szemöldököm csak még jobban felszaladt a megjegyzésére. - Ezt kár volt mondanod. Ezek szerint hiba volt jönnöm... - haragosan a mellkasomhoz szorítottam a vázlatfüzetet, amit az előbb még szégyellősen, de mégis örömmel készültem megmutatni neki. Legközelebb majd a vonásokon fog így nevetni, s elmormogja talán azt is, hogy ezt se nézte volna ki belőlem. Mindenesetre izgatott lettem a gyorsaságától, s kíváncsivá váltam, miket is tudhat még.
- Szóval szégyelled előlem? - próbáltam a vászon egy-egy részletét elcsípni, több-kevesebb sikerrel, mialatt elrejtette a raktárban. - Egyre jobban... - feleltem neki gúnyosan, ha már ennyi inger ért az első percekben. Kissé értetlenkedve vettem el tőle a dobozt, s igencsak csodálkoztam volna, ha valami eljegyzési gyűrűt rejtene. Úgy néztem rá, mintha csak azt kérdeztem volna tőle, hogy mégis mi a franc ez a felhajtás. Körbepillantottam gyorsan, látja-e valaki ezt az egészet, vagy kamerát rejtett el valahol esetleg, aztán türelmetlenül nyitottam ki a dobozt.
- Menj a... Tényleg? De hogy? És... köszönöm - enyhültem meg végre, mérhetetlen mosollyal az arcomon. - Itt meg a fizetséged. Sajnos csak ennyire futotta - nyújtottam át neki a füzetet, benne a művel.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 27. 02:04 | Link

Min Jong

Kénytelen voltam elmosolyodni a válaszán, amely a vásárlók szűk létszámára vonatkozott. Kezdtem megérteni, hogy Min Jong számára az üzlete sokkal többet jelentett annál, mint az átlagos tulajdonosoknak. A profit helyett valami másra utazhat. Az egyik forgatókönyv lenne, amire az ajándéka is alapos okot adhatna, hogy valamilyen tiltott tevékenységet próbál leplezni ezzel a kereskedelmi egységgel, míg a másik, s egyben valószínűbb sejtésem volt, hogy ezt az egészet szimpla kedvtelésből csinálja. Még az is elképzelhető, hogy direkt fordította az utca népének a vásznat, hátha ezzel is hirdetheti a művészet szeretetét. Ha műhelyre lett volna szüksége, könnyedén elvonulhatott volna a raktárba, oda hátra, ahova dugdosni készült a dolgait, s még ki tudja miket. Min Jong talán mégsem akart teljesen elszakadni az emberektől, hogy a betévedők előtt nyitva álló területen kezdett festegetésbe. Odáig már én sem megyek egy feltételezésben, hogy ez egy szándékosan megrendezett koreográfia lett volna a részéről, hiszen amennyire tudtam, a dráma iránt nem érdeklődött ilyen mélységekben azon kívül, hogy majdnem mindenhez is ért, ami tiszteletre méltó. Felkaphattam volna a vizet azon, ahogy egy laza vállvonással közölte, ő bizony otthon van, aztán be kellett látnom, hogy végül is igaza volt.
- Örülsz? - szaladt ki a számon a kérdés a meglepettségtől, de egyelőre elraktároztam magamban a gondolataimat. Igencsak furcsálltam persze, hogy ennyire hamar lett közvetlen velem, amit szemmel láthatóan nem tudtam hova tenni. - Pedig távolról nem nézett ki rosszul, jobb testvér lehetsz te annál, hogy pont rá kend. Kivételesen nem kritizálhatlak, hiszen majd látni fogod, hogy mennyivel jobban értesz hozzá - harangoztam be előre a hozományomat, amit így már egyre növekvő félelemmel készültem átadni. Ő azonban megelőzött a fiúkérésnek vélt masnis dobozával, amit persze csírájában kívántam rögtön elfojtani, mielőtt tovább szövődhetett volna a viszonyunk. Sietve csukta vissza a dobozt, mielőtt tovább ámuldozhattam volna. Még sosem szólt rám ilyen hirtelen, össze is rezzentem tőle egy pillanatra. Arra számítottam, hogy hidegebb lesz a bőre, ami jelezte számomra, ő sokkal jobban ember, mint azt először gondoltam. Jelentőségteljesen pillantottam fel rá, majd egy nagy levegővétel után kiböktem, hogy mi zavart a legjobban, még ha a lábaim még mindig remegtek is.
- De hiszen alig ismersz... - próbáltam meg rávilágítani arra, hogy mi is volt a bajom ezzel az egésszel. Az ázsiai vendégszeretet lenne a titok, netán valami furcsa, bolond beidegződés, vagy valamit nagyon félreértek? Tudtam magamról régóta, hogy meggyőző személyiség tudok lenni, na de hogy ennyire? Ráadásul most különösebb manipuláció nélkül...
- Neked se kell? De biztos? Mert akkor elviszem. Jelentenem kellene, de gondoskodni fogok arról, hogy ne legyen baj a birtoklásából - forgattam kezeim között a dobozkát, majd óvatosan betettem a táskámba, amiben a vázlatfüzetet is tároltam a megérkezésemig. - Köszi... azt nem sajnos, mégis honnan? - Ökölbe szorított kézzel, néma vigyázzállásban hallgattam végig dicséretét, s vagy négyszer elismételtem megszeppenve, hogy köszi-köszönöm. Magam sem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolta. Ha egy síró hangulatjelet festettem volna le vázlatosan, azt is az egekig dicsérte volna szerintem. Ismerem, átlátok az ilyen embereken.
- Ki mondta, hogy lesz legközelebb? - csóváltam meg a fejem lassú mozdulatokkal, s kénytelen voltam elnevetni magam, ezúttal vele, s nem rajta. - Feltűnően vidám vagy. Csak tudnám, miért - jegyeztem meg erre a sok mosolygásra gyanakvóan, de hallhatta, hogy a hangomba szorult némi irigység is. Mintha nem találtam volna a helyem ebben a pozitív környezetben, s meg is néztem párszor, hogy ez nem valami terápiás hely-e.
Míg ő a raktárig suhant, nekem jutott idő arra, hogy eltegyem a füzetet, méghozzá nagy megkönnyebbüléssel, hiszen ezen is túl voltam. Aztán a pult irányába sétáltam, bár hiányolni kezdtem valami ülőhelyet is, a készlet nem sokat változott.
- Nem vagyok éhes - legyintettem, mikor visszajött. És tényleg narancsot akart zabálni? Jól jött volna persze a gyümölcs, de kinéztem volna belőle, hogy a kezéből fog etetni, ezért inkább nem éltem a lehetőséggel. - Ó, ezt most őszintén mondom, de gyönyörű. Tényleg te csináltad? Na, egy ilyet már elnézegetnék a nappalimban, úgy órákig - amennyire kényelmetlenül fészkelődtem eddig az üzletben, most annyira felszabadultan guggoltam le szemügyre venni az alkotását.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 27. 19:11 | Link

Min Jong

Mondhatni világossá vált számomra, hogy mi nyomta ezzel kapcsolatban Min Jong lelkét, mikor a magyarázkodásába kezdett. Muszáj volt megértően bólintanom egyet az általa mondottakra, hiszen ha valóban úgy állt a dolog, ahogy azt a félmondatos megjegyzéséből leszűrtem, akkor nagyon is hasonló személyeknek számítunk ilyen tekintetben. Tökéletességre törekvő, magukkal sosem elégedett lelkek, akik számára fontos a fejlődés és az érték, ugyanakkor több lábon állunk egyszerre, csak éppen az a furcsa, amit végül ő választott. Másnak meg a télen-nyáron át történő tapicskolás, turkálás a földben, a hosszas laborvizsgálatok és könyvtári kutakodások azok, amik kiverik a biztosítékot. A művészeket egyébként meg nem értett embereknek gondolom többnyire, akik állandóan vívódnak belül valamivel, míg végül az alkotásban találnak nyugalmat, menedéket. Nem kellett sokáig járatnom az agyamat azon, hogy a fiúnál mi lehetett az a töréspont, ami végleg elindíthatta őt ezen a pályán, legalábbis az alapján, amit eddig megtudtam róla. Nem találkoztam még korábban félvámpírral. Nem tudtam, hogy milyenek ők valójában. A szakkönyvek persze, hogy a rémisztő, különleges oldalukat emelték ki eddig. De volt benne valami emberi, amiből még a megtévesztés szikráját se vettem észre, hogy netán ősi reflexeket követett volna, mint bizonyos vámpírok, akik színészeket megszégyenítően imitálják az emberi mozdulatokat, hogy emlékezzenek egykori voltukra. Hiába persze, hogy ő csak lassabban öregszik, de ahogy ránéztem, megesett rajta a szívem, s a saját illúzióimat se szerettem volna lerombolni azzal, ha megkérdezve elárulja, hány éves is valójában. Szerettem volna azt hinni valamiért, ha korban és tudásban nagyjából egy szintben, egy hullámhosszon voltunk. Arra lehet építkezni, a különbségek ellenére. Ru érkezésével megtudtam, hogy milyen teret adni valakinek, addig egyedüli gyerekként is korlátlan hatalmam volt.
- És ugyan min múlik? - tettem fel a bugyuta kérdést, mert lázba hozott a mosolyával. Tudni akartam, mire vár, s mit szeretne tőlem. Célzás volt-e, s ha igen, meddig jelölhettem ki a határaimat. Hosszasan néztem a szemébe, mint aki azokból készült kiolvasni a választ. Mindenesetre elborította arcomat a pír, amilyen bátran kezelte a szituációt.
Már majdnem rávágtam, hogy bánom is én, de végtére is az ő fajtájához tartozik, ám ez mégsem lett volna valami szép tőlem. Olyan dolgokat ritkán vágok valaki fejéhez, amiről tényleg nem tehet, vagy nem változtathatna valahogyan. Tudtommal erre nincs ellenszer. Varázsoltam volna vissza az eredeti méretére? Ehelyett felvont szemöldökkel hallgattam érdeklődően az indoklását, az illegális tárgy eltusolásának helyeslésére is csak mosolyogni tudtam. Nem úgy a szemrevételezésére.
- Nahát, jól gondolod - vetettem oda gúnyosan, mert sértésnek vettem a megjegyzését. Tudnám magamról, hogy mihez értek, s mi okoz örömöt, ha segítség nélkül ontanám magamból a csendéleteket. Persze, hogy akadt otthon egy-két kép, amiről puskázhattam. - Fojtogató ez a festékszag... - legyeztem meg magam előtt a levegőt, ha már így rákérdezett a bajomra. Tudtam, hogy ha visszajövök, megint ezernyi inger ér majd, s most, hogy feszülten figyeltem, amíg a damfír mellettem állt, közelségétől úgy éreztem, mintha rám ragadt volna az aurája. Azon törtem a fejem, hogy vajon tudnak-e gondolatot olvasni, netán megidézni másokat, mint például a vélák, de a festmény miatti lámpalázamtól se tudtam racionálisan felidézni az olvasott ismeretanyagot. Helyette megköszörültem a torkomat, s próbáltam ellazulni, amennyire lehetett.
- Elhiheted, hogy nem most fogok pályát váltani. Jó vicc. De köszönöm, hogy így gondolod. Ami azt illeti, nem is volt annyira vészes összedobni. Akkor ezek szerint az öcséd is festő? Amolyan művészcsalád lehettek - fordultam körbe az üzletben, hogy még egyszer szemügyre vehessem a helyiséget, amit úgy tudom, örökölt, tehát jogosnak véltem a feltételezéseimet.
Túl kedves, túl türelmes. Lassan már úgy tűnt, nem maradt semmi, amivel kihozhattam volna a sodrából. Még a kezdeti incselkedéseimre sem kapta fel a vizet, kár lett volna kést döfni a szívébe a fajbéli faggatózásaimmal. Arra ott vannak a könyvek, ez viszont éles kísérlet inkább, aminek tanúja lehetek. Az empirikus módszert választottam tehát. Orromat megcsapta a friss narancs illata, amit így pláne megkívántam, kérni viszont nem mertem.
- Tehát a helyszínen festetted? - fordítottam felé a fejem, s őt követve letérdeltem a földre, mert guggolva a lábaim remegésbe kezdtek. Csak ekkor vettem észre, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz fizikailag. Zakatolt a szívem, de próbáltam semleges arcot vágni, mégis komolyan szólni hozzá. - Nem akarom megvonni tőled, hogy gyönyörködhess benne. Az túl önző lenne a részemről. A színe amúgy sem illene a bútorokhoz - hazudtam, csak hogy nála tarthassam, mert túl sokkal tartoztam volna neki, amit nem pénzben kellett volna viszonozzak.
- Hagyd meg itt, és akkor majd többször eljövök megnézni. A többivel együtt. Már ha szabad persze. Mennyi a belépőjegy a "kiállításra"? Apropó, pont arra lenne szükséged. Beszéljek a polgármesterrel? Bérelt helyed lenne a művelődési házban, mit szólsz? A bevételt pedig fordíthatjuk jótékony célra is - lelkesedtem a hirtelen ötlettől, de gyorsan leállítottam magamat, mikor rájöttem, mennyire túllendültem, holott abszolút az ő döntése kellett, hogy legyen.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 28. 17:34 | Link

Min Jong

A kedv jön és megy, változékony és kiszámíthatatlan, akárcsak az időjárás. Egyesek hajlamosak különösen szeszélyes hangulatvilággal bírni, ezért ezt mindig egy olyan dolognak tartottam, amire nem volt érdemes túlságosan alapozni. Számomra elhatározás kérdése, hogy kitől és mit akarok. A józan ész harca az érzelmek felett, hogy még véletlenül se csináljak olyat, amit később megbánnék. Azt már tudtam, hogy a mércét megütötte, ha nem át is ugrotta könnyedén, de hogy az ígéretes szavak, félreérthető félmondatok mögött vajon valóban az az ember bújt-e meg, aki az eddig kialakult képzetemben élt, azt szintén egészen biztos, hogy csak úgy tudtam a legkönnyebben kideríteni, ha beleegyeztem az ajánlatába. Amit persze első hallásra nem is akartam elhinni. Megállt a szívverésem, s elfogott a bűntudat. Ismerősek voltak ezek a szavak. Nem olyanok, mint amiket másoktól szoktam hallani, akik a felszínes témáknál maradtak, mert lelki igényük nem volt az ismerkedésre. Ők kevesebbet akartak, ő most talán többet. Ugyanúgy, a középiskolai csalódásom óta betartattam magammal, hogy semmibe nem élem bele magam jobban, mint kellene. Utálom, ha elbizonytalanítanak. Szilárd jellem vagyok, s a jégréteg megrepedni látszik.
Nehezen találtam a helyem a visszatérésem óta, mintha hamar hiú ábránddá lett volna, hogy a kimaradt időt már nem lehet sem helyreállítani, sem bepótolni. Az utódom jelenléte átszőtte mindennapjaimat, de nem akartam másodszor is hátat fordítani. Tudtam már, hogy félig az övé vagyok, de a másik felem nem kaphatta meg a jövevény miatt, s így azóta is üresen lógott a levegőben, keresve azt, amit betölthet jelenlétével.
- Esetleg holnap ötkor, az megfelel? - vakartam meg az állam. Talán el tudom kérni magam korábban, ha jobban belehúzok. Fel akartam erre készülni, de természetesen rugalmas lettem volna, ha másképp alakul. Egy ideig még úgyis egyedül leszek otthon, s bár motoszkált bennem a bűntudat, tudtam, hogy mi az új rendszer, s hogy ebben ez nem kivetnivaló. Mégis hozzátettem magamban, hogy ez valóban egy kötetlen beszélgetésnek készült, lesz ami lesz alapon. Kellett, hogy egy ilyen meglátásba kapaszkodjak.
- Van elég hobbim, de köszi. Majd meglátom. Nagyon is kedvelem a művészeteket, csak éppen szemlélőnek gondoltam megmaradni - intéztem el a dolgot ennyivel, mikor már kissé járni kezdett a levegő, köszönhetően a Min Jong által kialakított kereszthuzatnak. Kezdtem magam jobban érezni, s minden egyes gondolatomban felkészítettem magam arra, hogy mi várhat rám a boltossal kapcsolatban.
- Én egyedül voltam... - köszörültem meg a torkomat, s hogy ne úgy tűnjön, mint aki elérzékenyült volna ezen, gyorsan pontosítottam. - Nincs testvérem, csak a könyvek voltak. És a családi birtokon kívüli nagyvilág. Mondhatni nagy reményeket fűztek hozzám, hogy majd tovább viszem azt, amit ők elkezdtek, de aztán... másképp alakult. A saját utamat akartam járni, s még most is azt teszem - többször megálltam a mondataim között, egyúttal lassan és átélve meséltem el neki rövid történetem, amit annyiszor hallhattak már, mert nem titkolom különösebben. Monológom utolsó része kifejezetten büszkén csengett, ahogy kihúztam magam, előtte viszont tettem néhány lépést a sorok között, hogy otthonosabban érezzem magam. Erősnek akartam látszani, belül viszont gyenge voltam. Még mindig kísértettek a gyerekkori sebek, s a hátránytól való félelem.
- Valóban tehetséges vagy. Rosszabbra számítottam - néztem a szemébe őszintén, halványan elmosolyodva. A festményt mintha még órákig tudtam volna bámulni, ha nem vált át olyan nyerssé. Egy kis lépést tettem felé, csak egy kicsit vettem vissza a saját komorságomból, s máris ellenem fordította a viselkedésével, és ő akarta eljátszani ugyanezt. - Akkor szívesen megvenném az egyik képed, ha nem bánod - ajánlkoztam tovább. Fizetni akartam, mert ingyen túl sok lett volna ennyi jó. Ingerült lettem, mert nem értettem, mi baja lett hirtelen. Segíteni akartam, ő pedig szerintem bunkó lett, s ez megijesztett. De az is, hogy ezt most sajnáltam.
- Jól van, csak egy ötlet volt. Bár nem értelek, de mindegy - húztam el a szám, s még meg is ráztam a fejem. Csalódtam benne. - Énekelsz is? Nem gondoltam volna. Kezdem elszégyellni magam, hogy engem csak mindenféle írott dolgok érdekelnek, meg a nyelvek, s a varázstárgyak. Nincs semmi meglepetés benne - vontam meg a vállam unottan, mikor végleg feltápászkodtam onnan, s végül mellette álltam meg.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2020. március 28. 19:49 | Link

Min Jong

Egyből szemet szúrt, hogy milyen modern eszközöket használt, s milyen rutinosan kapta elő az okostelefonját, mintha még nálam is elfoglaltabb személy lett volna. Egyre többen lófrálnak varázstalan kütyükkel a zsebükben, de ez többnyire az új generációs betelepülőkre igaz, akik felhagytak a tradíciókkal. Én jól ismerem ezeket az eszközöket, mégsem állt rá az agyam, hogy bevonjam őket a mindennapjaimba, főleg mert eddig is feltaláltam magam nélkülük, s gazdagság ide vagy oda, a költségvonzatuk hosszú távon kiábrándító. Azért is néztem furcsán a jelenetet, de aztán hamar észbe kaptam, hogy mi lehetett az oka, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Szeretem azt a helyet. Amúgy is rég voltam - adtam meg a választ szerényen. Úgy gondolom, hogy nem lett volna jó tudtára adnom a vágyakozásomat, lelkesedésemet, magyarán szólva a pillanatnyi kedvemet, pontosan a nem sokkal ezelőtti okfejtésem miatt. Az ugyanis bármikor megváltozhat, ezért bizonytalannak éreztem, hogy félrevezető jeleket mutassak, amikor a hirtelen felbukkanását is rendeznem kellett magamban. Azt azért láthatta, hogy nem ő erőltette rám az elhívást, már ha nem valami alantas mágiával befolyásolt. Sokkal inkább adta magát a helyzet, hogy ha már ennyi mindenről el tudtunk beszélgetni, vagy épp megvillantottunk a személyiségünkből egy-egy szeletet, akkor nyugodtabb környezetben is kibontakozhassunk a másiknak. Persze a maga nemében egy zsúfolt teaház nem lesz annyira meghitt, mint az üres bolt, de itt mégiscsak a munkahelyén is voltunk, és attól tartottam, hogy esetleg túlságosan leköti őt a munkája. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen az, amikor egy kicsit jobban elengedte magát.
- Talán nehéz elhinni, hogy más is több mindennel foglalkozik? - fanyalogtam. - A hobbim gyakorlatilag a munkám is félig. Régészet, kutatások. Nyelvtanulás, mindenféle művelődés. Van egy kis kertem, amit művelek otthon például, szóval mindig valami olyan, ami hasznos és fejleszt - soroltam fel kurtán, a teljesség igénye nélkül. Arra azért kezdtem allergiás lenni, hogy még mindig rám akarta tukmálni ezt a festészetet, pedig meg kellett volna értenie, hogy mindenben azért nem hasonlítunk. S ha esetleg elfogadását akarta a pingálásainak, akkor ahhoz nem kellett volna, hogy erőlködjön, győzködjön, mint a Jehova tanúi.
- Majd meglátom. De ha mégis azért hajtogatod, hogy fellendítsem a boltod forgalmát, ha kell az egész kócerájt felvásárolom - csak hallgatott volna el végre, de ezt már nem tettem hozzá. Meglehetősen elszórakoztam magamon, így történhetett, hogy szigorú nézés helyett elmosolyodtam, mintha viccnek szántam volna, pedig valahol komolyan gondoltam a kérésemet, amit nem először közöltem vele finoman, hiába. Mégis, szerettem volna teázni vele, elnézni a vonásait, a mosolyát, s elhallgatni a sztorijait, hogy aztán egész nap vidám hangja járjon a fejem, amíg el nem nyom az álom, s még ott is kísért talán. Ezért hát, nem ugorhattam a nyakának, de amibe kértem se tudott belekötni.
- Nem tudtam, hogy csak egy van. De ha nem eladó, nem kell - zártam le ennyivel a jelentőségteljes mosolyom után, amit a bóknak vélt kijelentésére kaptam, miszerint járjam csak a saját utamat. Örültem nagyon, hogy így gondolja, s annak is, hogy ő ugyanúgy csinálta, mint én. Rabszolgákra nincs szükségem, gondolkodó és érző emberekre viszont annál inkább. - Ó, bocsánat... Azt hiszem értem, de csak talán. Ne haragudj  - sóhajtottam fel, miután némán a számhoz kellett kapjak szégyenemben. Szomorúan néztem rajta végig, ahogy összekötöttem a fejemben a lehetséges okokat. Talán elégedetlen a műveivel, esetleg igazi lényét kívánja leplezni a támadásoktól, valami ilyesmi lehetett a dologban. De az biztos, hogy nem holmi hülyeségbe trafáltam bele, és reméltem megbocsát.
- Utóbbi nem tudom mit jelent, de ha esetleg megmutatnád majd, a többivel együtt... - léptem hozzá közelebb kihívóan, mintha csak azt akartam volna sugallni, hogy gyakoroljon rajtam nyugodtan, még ha egy nagyot nyeltem is közben, mert nem tudhattam, hogy hova üt, rúg, ránt és ugrik, mert koreai lévén a szabad kezes harcokba kategorizálnám, már ha valóban olyanról volt szó. A zongorára és az énekre is kíváncsi lettem, hogy nem csak a levegőbe beszélt-e. - Így látod? Kevesen gondolják... Bárcsak többen érdeklődnének iránta! Mondjuk akkor alig lenne munkám - tártam szét a karomat szerényen.
Ismét kényelmetlenül éreztem magam, ahogy előtte szobroztam. Mintha kifogytunk volna a témákból, pedig szerintem korántsem volt így, ezt mindketten tudhattuk. Arra gondoltam, hogy talán feltartom őt valamivel, és csak szimplán túl udvarias volt ahhoz, hogy elküldjön, vagy talán még mindig a festményeivel sértettem meg, de nagyon elbizonytalanított. Megvakartam a tarkómat, sóhajtottam egy nagyot, aztán jelentőségteljesen a szemeibe néztem.
- Nos, akkor... talán jobb, ha most megyek, még ha fájó szívvel is. Holnap ötkor várlak. Szia! - biccentettem a fejemmel, majd sejtelmesen elmosolyodtam, még mielőtt elhagytam volna a helyiséget.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2021. szeptember 28. 19:56 | Link

Min Jong

A harapásnyomok gyógyulófélben voltak, mivel az elsőhöz képest kevésbé csúnya sebet hagytak az alkaromon. Sajnáltam, mert számomra magától értetődő volt, hogy a legújabb találkozásunk során újból meg fog kérni arra, hogy ihasson belőlem. Féltem az érzéstől, de úgy gondoltam, hogy ha ezentúl majd sűrű időközönként történik mindez, akkor előbb-utóbb eltompul a fájdalom, és csak a jó oldalát fogom látni ennek. Azt, ami kifejezi sajátos összetartozásunkat, ezen felül pedig eltölt valamiféle izgalommal. Magamnak se tudtam teljesen megmagyarázni, hogy miért tettem mindezt, de úgy tűnt, Min Jong előtt nem kellett beszélnem az okokról. Hagytam, hogy törődjön csak a maga szükségleteivel, és rettegtem attól az esetleges kérdéstől, hogy mégis miért egyezek bele az ivásba, miért asszisztálok a vágyai teljesítéséhez. Nem az ismertségünk tette, ahhoz túl keveset tudtam róla. Viszont annál többet éreztem, amikor vele voltam.
Idő volt. Úton kellett volna lennem. Ehelyett a tükör előtt állva néztem farkasszemet önmagammal. Mire mondtam igent? Mi fog történni? Lehet, hogy csak túlreagálom? – kérdések kavarogtam a fejemben, megfűszerezve találkozásaink félreérthető és félreérthetetlen emlékképeivel. Élénken éltek bennem, ahányszor csak lehunytam a szemem. A gyomrom kavargott, hányingerem lett. Remegtem, arcom elsápadt. A nevét ismételgettem magamban, aztán Tobiasét. Mintha megidézhettem volna bármelyiküket is. Utóbbinak megírtam, hogy ma egyedül szeretnék lenni. Lelkiekben a holnapra kellett volna készülnöm. Jön a hétfő. Kivasaltam a ruhám, persze mágikusan, pálcaintésekkel. Ilyenekre még én sem pazarlom az időm. A székre volt kikészítve, míg egy világoskék inget ezúttal az este alkalmából öltöttem magamra. A könyvespolcomhoz akartam rohanni, hogy beleolvassak a félvámpírokról szóló könyvembe, amit majd jó lesz eldugnom előle, mert máskülönben hülyének fog nézni miatta. Nem mintha ne tudtam volna fejből, hogy miről szóltak a fejezetek. Hetek óta szinte csak ezt forgattam a kezemben.  Megigazítottam a hajam, de nem vittem túlzásba. Egy raktárba készültem, ezzel nyugtattam magam. Nem számítottam semmilyen meglepetésre sem. Ezúttal úgy döntöttem, hogy a késő délutáni fürdőzésem után nem fújom be magam semmivel. Szerettem volna, ha engem érez, és nem valami drága parfümöt. Nem voltam izzadt, sem büdös, egyszerűen csak a jellegzetes, minden embernek egyedi illat volt az, amit szerintem a legtöbbre értékelt volna, miközben újra megkíván. De hogy randira mentem-e, vagy csak a festményei megcsodálására, esetleg valami sokkal többre, azt nem tudtam, és nem is teljesen akartam elképzelni, mert a szívem egyre csak hevesebben kezdett el kalapálni, ha mégis így tettem.
Sietősen a bolthoz értem. A zárva tábla nem rémített meg, ugyanis fel voltam rá készülve. Még nem volt teljesen hét óra, de jobbnak láttam belépni. Hátulról, a raktár felől hangokat hallottam. Talán túl korán érkeztem, és még várnom kellett volna… Léptei sietősek voltak, mint aki folyamatosan pakolászott valamit. Még az is lehet, hogy elfelejtette az érkezésemet, és az utolsó pillanatban készült a fogadásomra. Megforgattam a szemem, és jobb híján elfoglaltam magam a sorok között sétálgatva, végezve egy összehasonlítást, hogy a legutóbbi látogatásom óta változott-e valami. Az első találkozásainkra gondoltam, meg arra, hogy vajon amikor diák voltam a kastélyban, mi állt az üzlet helyén, milyen bolt működött itt korábban, mielőtt ideérkezett volna. Még arra sem emlékszem már… Annyira nem érdekelt. És most mégis itt voltam. Felidéztem azt is, hogy melyikünk hol állt, ha a pult felé néztem, és elképzeltem őt a festményével, amit majdnem nekem vágott. Ezekre az emlékekre kénytelen voltam elmosolyodni. Be kellett látnom, hogy amióta csak megismertem, rengeteg színes emlékem kötődött hozzá. Olyan… ártatlan volt, és kedves. És mégis, ijesztő ez az egész. Nem tudtam rá annyira haragudni, amennyire először szerettem volna. Furcsa.
- Sokáig váratsz még idekinn? – csóváltam meg a fejem, miközben elhúztam a számat. Az órámra néztem, talán kicsivel több időt is hagytam neki, mint terveztem, de illett végre jelt adnom az érkezésemről. Bekopogtam, majd némi habozás után lenyomtam a kilincset, pont mikor ő is visszaért a helyiségbe. Vizes hajjal, de elegánsan kiöltözve. Nem aprózta el… Rögtön a fejére is böktem, amíg a homlokom ráncoltam, aztán gépiesen átnyújtottam neki a kezemben szorongatott, drágább évjáratú vörösbort. Célzás. – Végre bejöhetek ide – nevettem el a dolgot, ahogy türelmetlenül végigpásztáztam a meglehetősen romantikusan berendezett helyiségen, mintha csak megadtam volna a kezdőszót a tárlatvezetésre. Mondjuk lehet, hogy más jobban érdekelt.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2021. szeptember 28. 20:02 | Link

Min Jong

Hallania kellett volna az ajtó mögül, hogy mondtam valamit, de mintha mi se történt volna, ártatlanul mosolygott és úgy nézett rám, mint a ma született bárány. Kihúztam magam, és próbáltam ellenállni a tekintetének. Egy fokkal könnyebb dolgom volt, mint általában, mert elterelte a figyelmemet a vizes haja. De attól még résen kellett lennem, ha nem akartam rögtön engedni a csábításának, amivel úgy éreztem, hogy hosszú ideje kísért.
- Gondoltam – forgattam meg a szemem újból. – Biztos elfoglalt voltál. Azért remélem a kaját nem csaptad össze, ha még nem ment ki a fejedből véletlenül. Máskor összeszedettebb vagy – jegyeztem meg kritikusan, pedig nem igazán akartam bántani, egyszerűen csak aggódtam a vacsorámért, mert már kezdtem éhes lenni. Biztosan emiatt tűnhettem mogorvának, ha nem alapból meggondolatlanul bántam a szavakkal. Ahogy a gombjaival ügyködött, úgy én is megigazítottam az ingemet, mintha csak az ő mozdulatait utánoztam volna, annyira ösztönösen követtem a rezdüléseit. Gyakorlatilag az összeszedettségre való utalásommal is arra akartam célozni, hogy egyébként mennyire más képem alakult ki róla a korábbi találkozásaink alkalmával. Persze meglehet, hogy mindannyiszor szerencséje volt, de aki ennyire sokrétű, az kell, hogy konyítson az időbeosztáshoz. Kíváncsian vártam hát, hogy mi lesz a kifogása a sietségére. Nem hittem, hogy kiment volna a fejéből a ma estére megbeszélt találkozó, főleg amiért még ő hozta szóba ezt. Jól nézett ki, még vizes hajjal is. Különleges külső, ahogy sosem láttam eddig. Megnyaltam a szám szélét, s a továbbiakban a belső térre koncentráltam, de a festményeket szándékosan kikerültem a szememmel, mert nem akartam idő előtt megvilágosodni. Alig vártam, hogy maga Min Jong, az alkotó kalauzoljon el, hiszen tisztában voltam a különleges státuszommal.
- Korábban mintha még nem akartad volna, hogy lássam, de mindegy. Ahhoz képest, hogy raktárnak hívod, van itt minden – fordultam a többi ajtó irányába. – Hogyhogy nem itt laksz? – sokkal több dolgot rejtett a bolt hátsó fele, mint azt elsőre gondoltam, és ez különös izgalommal töltött el, ha még nem hoztak volna eléggé lázba a megtekintésre váró festmények, s maga Min Jong személye. Tetszett, ahogy magyarázott, de megint kicsit úgy tűnt, mintha mentegetőzésbe kezdett volna átcsapni a mondandója, és eszembe juttatta a pénteki aggályaimat az önbizalmáról. Fel kellene valamikor nyitnom a szemét, ha úgy alakul. Még nem ültem le, pedig nagyon hívogató volt a kanapé, helyette a helyiség közepén szobroztam, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt. Az időközben szabaddá váló karjaim összefontam magam előtt, s elégedett arccal néztem, ahogy a teakonyha jellegű szobából poharat kerített számomra. Nyugtáztam magamban, hogy a másik ajtó vezethetett a fürdőszoba felé. Próbáltam elképzelni őt egy-egy festéssel töltött napja után, ahogy lemossa magáról a festéktől befogott testrészeit, mígnem összerezzenve, nagyokat pislogva fogtam fel, hogy az imént hozzám szólt. Szerencsére tudtam figyelni, hallottam, hogy mit kért tőlem, eleget is kívántam neki tenni. Megköszörültem a torkomat, és egy gyakorlott mozdulattal változtattam át őket borospoharakká. A reakcióért, amit valamiféle hála formájában képzeltem el, türelmetlenül emeltem rá a tekintetemet. Helyette kínos csend. Talán most kellett volna szólnom, hogy próbáljon többet pihenni, és hogy ne értékelje annyira alul önmagát bizonyos dolgokban, mert velem ellentétben neki tényleg nincs ezekre semmilyen oka. A szavakat kerestem, mialatt a számat harapdáltam, de ő gyorsabban vágott közbe.
- Hát, nagyon kíváncsivá tettél – mosolyodtam el sejtelmesen. Ebből talán kitalálhatta, hogy a festményeket választottam, különben is izgult, és én is alig bírtam elfedni a remegésemet. Tudtam, hogy miért vagyok itt. Felidéztem a csalódottságomat, és hogy mennyire keresni kezdtem a biztonságot, a törődést. Oda mentem, ahol figyelmet kapok. Úgy éreztem, itt végre megkapom. Jobban, erősebben, mint valaha. Észrevettem a furcsa jelenetet a festménnyel, amit álmélkodva figyeltem a továbbiakban. – Mennyire tud kommunikálni? – nehéz a mágiával teljesen életre kelteni egy alakot, a nagy művészeknek is ritkán sikerül hitelesen visszaadni egy személyt. Biztos, ami biztos, zavartan visszaintegettem neki, de a továbbiakban az alkotójára néztem inkább, mert kényelmetlenül éreztem magam, hogy gyakorlatilag mégse ketten voltunk a helyiségben. – Furcsa, hogy megfestetted. De jó lett – dicsértem meg mosolyogva, bár nem voltam benne biztos, hogy jól tettem-e.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2021. szeptember 28. 20:53 | Link

Min Jong

- Na, ez már jó hír – csaptam össze elégedetten a tenyerem a rendelés szó hallatán. A nyál azonnal összefutott a számban, kis híján a gyomrom is halk korgásba kezdtem. Szerencsére nem ettem annyira régen. Ha először megyek valakihez vendégségbe, semmiképp se farkaséhesen teszem, hiszen sosem lehetek benne biztos, hogy jól főz-e az illető. Valószínűleg a Félszemű jöhetett szóba, mint legközelebbi pizzéria, talán az egyetlen is a faluban. Nem rossz választás. Külön öröm volt hallani, hogy az ananászt kihagyta a feltétek közül, így természetesen az elégedett pillantásom sem maradhatott el. – Alig várom, hogy legközelebb már magadtól főzz valamit. Inkább ezzel legyél elfoglalt, mint… nem is tudom – szétnéztem magam körül, aztán ismét a hajára. Kedvem támadt elsimítani a tincseket, hogy ne folyhasson a szemébe vízcsepp. Akármivel is foglalatoskodott ennyit, igazán nem kellett volna. Szerettem volna olyannak látni a helyet, amilyen valójában volt, ez tükrözte a legjobban Min Jong személyiségét. De nem kerülhette el azt sem, hogy ha egy felturbózott rántotta formájában is, de a saját főztjét kínálja fel nekem fogyasztásra. Mert szerettem volna őt is kihívások elé állítani. Az úgy nem ért, hogy én egyszer ecsetet ragadtam, hogy a kedvében járjak. Valamivel vissza kellett vágnom, amiben annyira nem jeleskedik, de mégis reális időn belül elsajátítható, legyen az egy finom fogás elkészítése. És akkor már csinálhatott volna valami olyat, ami a nemzeti ételük. Ha elrontja, se tudom róla megmondani, hogy melyik hozzávaló a ludas.
- Azért remélem, hogy nincs nagy baj… - léptem közelebb, hogy ne megint veszekedéssel indítsuk a találkozást. Nem akartam ezúttal feszültséget. Ha nem az ő hete volt, hát itt volt az ideje, hogy ez változzon. Hogy legalább innentől kezdve a jó dolgokra tudjon koncentrálni. Különben sem a nagy felhajtásokhoz voltam szokva. Minimalista megközelítésem van, bármennyire is nagyok az elvárásaim. Rég lemondtam róluk a csalódások végett, úgyhogy nekem szokatlannak számított, hogy efféle fogadtatásban részesített. Bőven megugrotta a mércét, és ezzel nem szeretném leminősíteni azt sem, aki eddig adott, eddig igyekezett, hiszen ő meg pont konyhaművész volt. Szerény, csendes, értve a dolgához. Új szelek fújnak már.
- Csak nem fontos vagyok? – nevettem fel, de cseppet sem humorizáltam, belül féltem a választól. Hallani akartam, hogy mit gondolt. Máskülönben miért akart volna jó benyomást kelteni. Zavarba jöttem, kénytelen voltam tenni néhány lépést a helyiségben, hogy szemügyre vegyem a bútorokat, és elképzeljem némileg tanakodva, hogy miként festhetett eredeti állapotában. – Impozáns – talán ez volt a jó szó rá. De tényleg nem kellett volna kitennie magáért. Még akkor sem, ha velem volt programja. Egy elégedett hümmögéssel nyugtáztam azt is, hogy miért lakik külön. Tetszett a hozzáállása. Hasonlóan vélekedtem a saját munkámmal kapcsolatban. Jobb, ha nem kísér hazáig, ami persze elkerülhetetlen a szakkönyvek halma miatt, de mint legrosszabb eshetőség, külön helyiségeket alakítottam ki a kacatoknak, ahová mindenképpen csak akkor megyek, amikor a hivatásommal kapcsolatban akad elintéznivalóm.
A festmény szavaira elismerően mosolyogtam. Még szép, hogy nem akarta megzavarni a kommentjeivel a kibontakozóban lévő beszélgetésünket, de még így is kellemetlenül éreztem magam, amiért vigyáznom kellett ezentúl, hogy mit mondok neki. A falnak is füle van, meg úgy mindennek. A francba is ezzel. De nem fordíthattam meg, főleg azért, mert Min Jong barátja volt, és így meg kellett adnom a tiszteletet. De akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom, mert hallottam már eleget ezekből a bizonyos barátokból. Ru, meg ilyenek, aztán látható, hogy mi lett a vége. Nem kértem belőlük többé. Aztán azon kaptam magam, hogy féltékeny lettem egy festményre, így gyorsan megrázva a fejem, és inkább a kérdésére válaszoltam.
- Mert… Így olyan, mintha kettő lenne belőlük – vallottam be kényelmetlenül. Még arra se volt bátorságom, hogy részletesen megszemléljem őt, hiszen féltem, hogy sértésnek veszi. Valamennyi portré elhunyt személyről készült, s hogy ez kivételnek számított-e, arra inkább nem akartam rákérdezni. Helyette kezdetét vette a tárlatvezetés. – Legyen. Szép. Melyik festményedre vagy a legbüszkébb? Melyik a legkülönlegesebb? Mindet ugyanolyan technikával készítetted? – megálltam az erdő előtt, amelynek apró mozgásai mindvégig fenntartották az érdeklődésem, de természetesen az alkotójukra ugyanolyan lelkesen vetettem pillantásokat. A kérdéseim reméltem, hogy oldják a szorongását, mert bár én is zavarban voltam, őt szerettem volna újra határozottnak látni magam mellett. Akkor talán én is oldódni tudtam volna.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2021. szeptember 28. 21:25 | Link

Min Jong

Örömmel hallottam, hogy beadta a derekát. Innentől kezdve biztosra vettem, hogy előbb-utóbb sikerül majd rávennem arra, hogy beizzítsa a tűzhelyét, és elkészítsen valamilyen fogást, és így a következő, talán nem is olyan távoli találkozásunk alkalmával már az ő otthonát is kihúzhatom a listáról. Egyelőre a boltjáról is vajmi keveset tudtam, a többi helyiség felfedezésre várt, nem mintha azok közé tartoztam volna, akikre ez az információ egyébként tartozott, de attól még mérhetetlenül szomjaztam a tudásra, amit az ő ismeretével szerezhettem. Fokozatosan akartam kiismerni, és minél észrevétlenebbül. Apránként lopózni be hozzá, hogy aztán elengedhetetlenné váljak. Mert kielégítő érzés volt, ha valaki ragaszkodott hozzám. Az ő részéről mégis ijesztőnek hatott, mert nem tudtam közömbösen hozzáállni. Ezért bár csillogott a szemem az elégedettségtől, azt is tudtam, hogy ahogy neki, úgy nekem is egyre nagyobb szükségem volt rá, egyre nőtt bennem az iránta érzett féltés, és a gondoskodás jeleként olyanokban is benne lettem volna, mint hogy például legközelebb az én házamba is bepillantást nyerjen. Tehát annyira azért nem akartam egyoldalúan gondolkodni. Még bűntudat ébredt volna bennem…
- Várni fogom – bólintottam, hogy a lehető legjobban nyomatékosítsam a vágyamat. – Akkor jó. Türelmesnek ismerlek. Te is annak gondolod magad? – pillantottam rá jelentőségteljesen. Sosem sikerült még kihoznom a sodrából, nem láttam különösebben feszültnek, a múltkorihoz hasonló helyzetben se tudtam őt gyakran elképzelni. Nem hittem, hogy az országa egyik legnagyobb könyvesboltjának tulajdonosaként, ekkora vagyoni háttérrel gondja adódhatna, a legnagyobb dilemmáját még mindig a félvámpírságával kapcsolatos vívódásaiban láttam, ami gyakorlatilag a túlhajszoltságát, a félig-meddig struccpolitikáját és a tőlem való távolságtartását eredményezte. Ha valóban nem a családjáról szólt ez az ügy, akkor aligha lehetett olyan, ami valóban probléma. Hittem neki. Meg fogja tudni oldani. Túl sok mindenen ment keresztül. De ha mégis szüksége volt valakire, akkor azt is tudtam, hogy valamilyen módon a tudtomra fogja adni. Vagy annyira egyértelműek lesznek a jelek, hogy kiszedem belőle, ha kell, harapófogóval. Szerettem volna ezt a tudtára adni, így mikor mellém lépett, a vállára tettem a kezem és óvatosan megpaskoltam. Nagyot dobbant a szívem a válaszára, zavaromban még a tekintetét is kerülni kezdtem. Legszívesebben azt kértem volna, hogy éreztesse is, ahogy eddig még maximum a múltkori elbúcsúzásunkkor tette. De a meghatódottságom félre kellett tennem, az émelygő gyomrom közbeszólt. Talán túlságosan izgultam, vagy felkavart a jelenet, vagy éhes lettem.
Elhúztam a szám, egyébként csendben maradtam. Nem biztos, hogy kíváncsi voltam az exére, sem a vele kapcsolatos dolgaira, de kénytelen voltam egy vállvonással letudni a megjegyzését. Elhiszem, hogy megihlette, így szokott ez lenni. A portrékkal egyébként nincs bajom mégis zavart, hogy egy számára fontos személyt kellett volna górcső alá vennem, akit nem akartam tárgyiasítani, így hát szemérmesen a többiekre fókuszáltam. Még csak az kellett volna, hogy netán veszekedni is leálljak egy festékhalmazzal.  Megvártam, amíg aludni tért, a szerény búcsú alatt nem akartam megzavarni őket, aztán feltettem a kérdést. Láttam, mennyire óvja őket, mintha mindegyik a gyereke lenne. Nekem is hiányzott az ilyen gondoskodás.
- Miért nem emlékszik rád? – döntöttem oldalra a fejem. Tettem néhány lépést a festmények között, hogy jobban lássam a vásznat, s rajta azt a sok apró részletet, amit még képessége birtokában kanyarított rájuk, s közben próbáltam valami szakmai beszélgetésfélét kezdeményezni ezekről. – Nem tagadom, csalódott vagyok. De még jóváteheted – vontam meg a vállam komoran, mintha nem akartam volna, hogy bárminemű érzelmet kiolvasson az arcomról. Kíváncsian hallgattam a kifogását, ha volt. Azután is néma maradtam. Csodálattal szemléltem, ahogy elmutogatta nekem a képeket, csak néha szóltam közbe egy-egy hümmögéssel. Érdekes volt hallgatni hozzá a narrációját, és igazán lenyűgözött a magyarázataival. Attól, hogy a fő témája a természet volt, még nem vált unalmassá. Nem sok ehhez hasonlót láttam korábban, és a stílusa is igen kifinomult volt.
- Hm, értem… És ugye nem téged jelképez? – böktem a lepkére sanyarúan. Nyeltem egy nagyot, mert a gyanú attól még ott lapult bennem, hogy a hegyi beszédemnek most kell következnie. – Köszönöm, hogy megmutattad őket. Büszke lehetsz magadra, de persze nem csak emiatt – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott az ének és tánctudása, aztán tovább sétáltam a festményei előtt, itt-ott közelebb hajolva a részletekhez, míg máshol direkt távolabb, hogy a színek és a kompozíció harmóniája ejtsen rabul. Mégis mindvégig a közelében akartam lenni, mintha meghatározott méteren túl nem mertem volna távolabb merészkedni.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2021. szeptember 29. 16:36 | Link

Min Jong

Türelmes, de még mennyire. Legalább e tekintetben fellélegezhettem, hogy tisztában van önmagával. Minden másban szüksége volt még némi iránymutatásra. De kevésnek, vagy éppen alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy irányt mutassak neki. Egyúttal féltem, hogy ha befolyásolhatom, az bár sikerélmény lett volna abból a szempontból, hogy személyiségem meggyőző ereje ezúttal se vallott volna kudarcot, mégis, az ő esetében valamiért kivételesen azt szerettem volna, ha nem tudtam volna hatni rá. Addig érdekesebb, nagyobb kihívás volt a számomra. Függetlenül attól, hogy a kedvemben szeretett volna járni, és igyekezett bearanyozni a napjaimat a maga kis ártatlan, ügyetlen módján, azt már nem várhattam el tőle, hogy minden tökéletes legyen. Az időbeosztása, az olykori titkolózásai aggasztottak, kíváncsivá tettek. Valami, amibe bele akartam ütni az orromat, és kivételesen nem a munkámmal volt kapcsolatos. Bökte az oldalam, hogy mivel nem tudott megbirkózni ezúttal. Semmi olyan akadály nem gördülhetett elé, amin ne tudott volna felülkerekedni, ebben biztos voltam. Amíg rajta tartom a szemem, addig ez így is marad. Mert így kell maradnia. Ha megint eltűnik, majd újból felkeresem. Ha kell, a nyakára járok. Már tudom, hogy hol lakik. Megfogadtam magamban, hogy nem hagyom őt egyedül, ha lelki aggályai támadnának.
- Rám célzol? – vettem rögtön magamra a toldását. Gondoltam, talán túl sok mindent nézett el nekem eddig. És minden bizonnyal így volt, mert nem egy bunkó megjegyzésem volt már felé, amit előfordult, hogy utólag már másképpen fogalmaztam volna meg, azonban késő volt javítani, róla pedig lepergett, és azt hiszem azóta elfelejtette. Ő nagyon nehezen hozható ki a sodrából. A szépet próbálja meglátni. A festményein végignézve sem egy beteg ember alkotásai látszanak, aki mindenféle dekadens, elvont, sötét vagy épp értelmezhetetlen krikszkrakszot dob a vászonra. Ennek talán mégis van értelme, az ilyen fajta művészet mégiscsak érdemel helyet a szívemben. Megértettem, hogy miért csinálta.
- Mióta is festesz? – fordultam felé gyanakvóan. Mentsvára volt, egy remek kikapcsolódás, ahova a könyvekkel egyetemben menekülhetett a zűrös család elől. Minden bizonnyal valami ilyesmi lehetett. Élvezte, és a jóra koncentrálhatott. Neki talán nem jutottak a hófödte hegycsúcsok. De az erdőt nézve, gyakorlatilag ugyanazt láttam. Ő vászonra vitte, amit elképzelt, én fogtam magam, elszöktem otthonról, és kiültem a természetbe, hogy gyönyörködjek a csodáiban. Min Jong elméjében nem egy elborult, meg nem értett művész bújt meg, aki púpot és szakállat növesztve poshadt meg a saját kis zegzugában. Adott magára, megvolt a maga élete. Nem teljesen az a fajta alkotó, akit a lexikonban találnánk a jelentésmagyarázó illusztrációként.
Aztán tovább hallgattam a történetét, ami valósággal lesokkolt. Dermedten álltam mellette, s hirtelen elment a kedvem attól, hogy hozzáérjek. Mély megvetéssel mértem végig rajta, amolyan igazi pedagógushoz méltó szúrós szempárral, jelezvén, hogy most elszakadt a cérna, és éppen készülök kiosztani. Ehhez nagy levegőt vettem, s most ahelyett, hogy leordítottam volna a fejét, próbáltam neki viszonylag higgadtan elmagyarázni, hogy mekkora bűnt követett el az én olvasatomban.
- Pff, te már csak tudod… A lényeg, hogy megadtad neki az esélyt, hogy megérthessen… Ja nem. Marha jó. Azért remélem, hogy helyettem sosem akarnád eldönteni, hogy nekem hogy lenne jobb. Önző vagy. Persze érthető, hogy miért csináltad, de ez akkor is szánalmas. Tőlem aztán nézhetsz rám könnyes szemekkel, csak tudod attól még nem kéne haragudnod a világra, amiért félvámpír lettél. Szerinted más nem tudna elviselni rajtam kívül? – a kiosztásom zárásaként azért akaratlanul is megejtettem egy ravasz mosolyt végül, ahogy körbe-körbe jártam a helyiségen, és a számat húzva, a hangsúllyal kellően drámaian játszadozva próbáltam lelkileg minél jobban megalázni beszélgetőtársamat. Jól tudhatta, hogy egyetlen célom nem is a megszégyenítés volt, hanem inkább azt akartam elsősorban kideríteni, hogy velem mit tenne. Hiszen, ha akkor nem küldi rá az átkot, még ma is a festményen szereplő alakkal lógna, van szemem az ilyesmihez.
- Ezek után? Sok szerencsét, hogy kitaláld. De talán tudod – morrantam fel. Biztosíték kell, hogy bízni tudjak benne. A múltkorinál több. Ne akarjon megvenni tárgyakkal, a lelkem nem galleonokban mérik, és a sajátos árfolyam miatt kevés emberrel ülhettem le eddig üzletelni róla. Elismerően vizsgáltam tovább a lepkéket, mintha csak a teaházban lettünk volna, s így már rájöttem arra is, hogy miért voltak számára olyan kedvesek, különösek, szeretni valóak az első megbeszélt találkozásunkon. A történetet, a mögöttes jelentést ismerve sokkal többre becsültem az alkotást, mint pusztán a látványából fakadóan.
Kérésére felé fordultam, majd egy vállvonással lerepítettem a dugót. Töltöttem is volna mágikusan, ha nem lett volna gyorsabb, s adta át volna a poharat személyesen. A koccintás alatt mélyen a szemébe néztem, majd viszont kívánva lehuppantam a kanapéra, mintha annyira elfáradtam volna. Ahogy kortyoltam párat, és az italt ízlelgettem, ismét felé fordultam.
- Folytasd, kérlek. Nem értek a festéshez, de ebben nem az a lényeg, hogy mozogjon. Önmagad kell, hogy kifejezd vele, és semmi nem veheti el a kedved – majdhogynem hánytam magamtól, hogy ekkora biztatásokba kezdtem, de szerintem szüksége volt rá. Éreztem, hogy min ment keresztül, és azt akartam, hogy megnyíljon nekem.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2021. október 1. 00:02 | Link

Min Jong

Ironizált? Gyanakvó maradtam, bizalmatlanul fürkészve arcának rezdüléseit. Kezdtem megörülni, hogy talán arra gondolt, hogy mennyi mindent elvisel maga körül. Tűr, lenyel, a nagy nyomás ellenére küzd tovább, s ezzel talán mégis tisztában volna, így nem lesz szükség akkora térítő tevékenységre a részemről. Mármint észhez térítőre, mert súlyosan megváltoztatni nem szeretném. Csak annyit akarok, hogy felnyissa a szemét. Rájöjjön olyan dolgokra, amik egyébként az orra előtt vannak. És mindenekelőtt fogadja el őket. Kezdjen velük valamit. Ne a szőnyeg alá söpörje, mert továbbra is abban a hitben voltam, hogy az érkezésem az ő életébe a jelenlegi körülmények között nehezen lenne összeegyeztethető, így mindenképpen szükség lenne lemondásokra, kompromisszumra. Mint mondtam már, vagy csak utaltam rá, de egyszer már megjártam, hogy nem tisztáztam idejében a szabályokat. Még egyszer nem szeretném, ha ugyanígy végződne, ahhoz Min Jong túl értékessé vált.
Különös volt a kontraszt, a gyors váltás, amire ezúttal őszintén nem számítottam. Egy izgalommal teli raktári látogatást képzeltem el, amikor beavat végre a korábban féltve őrzött festményeinek világába. Gyertyafény, kívánságra rendelt pizza, egy kellemes, ám mértéktartó borozgatás, kötetlen beszélgetés. Nagyon vártam már, hogy végre a nyilvánosságtól elzártan tudjunk találkozni, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy valaki meglát minket. Így akár kényelmesebb lett volna az is, ha újra meg akart harapni, vagy egyszerűen nyíltabban mertünk volna megbeszélni olyan témákat, amik máskor nem tartoztak volna idegen fülekre. Szóval papíron minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, az imént még kellemesen elmosolyogtam azon, hogy gyerekkorától mennyire meghatározó volt számára a művészet, aztán rátértünk a fránya portréra, akitől először idegenkedtem, majd tartottam tőle valamiféle megmagyarázhatatlan féltékenységből fakadóan, s végül szörnyű sajnálatot kezdtem el érezni iránta.
- Tudod, az alapján is kialakul az emberről egy kép, amit magáról állít – vágtam vissza a vádakra. Hogy tudtam volna csak az a néhány hét alapján megítélni őt, amit láttatott magából, ha tegnapelőtt még mindig egy új arcát ismerhettem meg. Egyszerűen túl hamar elvárta, hogy közel kerüljünk. Én az első perctől fogva önmagamat adtam, úgy érzem, hogy nem esnek ki percenként csontvázak a múltam szekrényéből. Van néhány téma, amit azért kerültem, mert fájó seb az életemben, de a szüleim ballépései miatt nem az én személyiségem torzulna, ha mégis kiteregetném neki a szaftos részleteket. A fejem csóválva néztem, ahogy meglepődött, de legbelül nagyon fájt, hogy ismét így kellett látnom. Védeni viszont nem tudtam azért, mert hülye volt. – Most azt hiszed, hogy emiatt javíthatatlanul rossz embernek tartalak, és minden jó tulajdonságodat elfelejtettem? – vontam fel a szemöldökömet. Ez nem így működik. Mindannyian követünk el hibákat, és valahol haragudtam rá emiatt, de valahogy ez a teátrális fennakadása most nem hiányzott. Persze édes volt látni, ahogy a kiosztásom szépen-lassan elérte a célját, és nem süket fülekre találtak. Számoltam vele, hogy nem lesz könnyű szembesülnie az igazsággal, hát még feldolgoznia. Itt hátul, csendben és elvonultan kedvére hazudhatja be magának, hogy mennyire jó döntés volt hátat fordítani mindenkitől azért, mert átváltozott, de a köznép ezt nem kajálja be olyan könnyen. Beszélgethet a műbarátjával beteges módon, de ha én nem, akkor senki más nem ébreszti rá arra, hogy nem normálisan viselkedik. Nemes szándék vezérelt a bírálatommal.
- Na látod… Velem miért nem tennéd? – kérdeztem vissza kíváncsian. – Nézd, te ismerted őt, nem én. Biztosan volt rá valami okod. Csak olyan könnyedén mesélted, hogy felkaptam a vizet, na… - motyogtam az ujjaimat tördelve, mikor már nagyon kínzott a látványa, amint a szemeit törölgette. Nem akartam még egyszer sírni látni, már a gondolattól összeszorult a gyomrom, még ha próbáltam is erős maradni. Azt azonban kár volt gondolnia, hogy elszökhetett előlem. Amint távolabb lépett, én követtem őt, hogy végig a közelében lehessek, és ismét megérintettem a vállát, hogy érezze, annyira azért nem rossz a helyzet. Túl sok mindenen mentünk már keresztül, túl rövid idő alatt.
Nem ült le a keserédes koccintásunk után, helyette felhajtotta a poharat. Összeráncoltam a homlokom a látványtól, már-már felháborodva néztem végig a jelenetet. Csak nem képzelte, hogy leissza magát miattam, az orrom előtt? A pálcámért nyúltam, hogy kilőjem a kezéből az üveget, de túl gyors volt, aztán néhány fenyegető lóbáláson kívül reméltem, hogy nem lesz szükségem többre. Ennyire nem akartam durva lenni, valami csoda folytán sikerült lecsillapítanom az indulataimat.
- Értettem, művész úr – dörmögtem sértődötten, mert részemről már elsimítottam volna a dolgokat, de úgy látszott, hogy mély nyomokat hagyott benne az a rohadt kép. Vitte volna innen a francba, minek a múltját felhánytorgatnia, és utána még neki állna feljebb az egész. – Abból kell főzni, ami van – mosolyodtam el végül, majd megvontam a vállamat. Előbb-utóbb majd belátja, hogy bár megváltoztak a képességei, új korszakot nyithatna, és még így is alkothat csodálatosat.
- Most végig így fogsz viselkedni? Kelj fel onnét… - forgattam a szemem, és néhány kínos perc alatt kitaláltam valami semleges kérdést. – Látom finom volt a bor. Éhes is vagy?
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2022. március 20. 19:23 | Link

Min Jong

- Nem is érdekel? – kérdeztem vissza szinte azonnal. A szemeim szinte rögtön összeszűkültek az állításától, ahogy csípőre tett kézzel hallgattam a duzzogását. Nem mintha én jobb lettem volna, de a részéről ezt nem neveztem volna vitának. Úgy tűnt, mindig ezt csinálja. Elzárkózik attól, hogy megbeszéljünk valamit, és inkább könnyes szemekkel félrevonul a saját kis világába. Én szeretek konfrontálódni, persze csak azért, mert szeretem elhinni magamról, hogy végül én jövök ki győztesen a vitákból, és jót tesz az önértékelésemnek, ha felülkerekedek az ellenfelemen, jelen esetben Min Jong gyenge lábakon álló érvelésén. Vagyis, annak lehetett ezt egyáltalán nevezni? Meg se próbált megérteni, és ezt igazságtalannak tartottam. Az én agyam rögtön kattogni kezdett, hamarosan pedig más megvilágításba helyeződött a portréalak története.
- Vagy úgy… - halkultam el. Nyilván nehezebb volt így. De ki a franc gondolta volna, hogy az az oda-vissza sztárolt, állítólagosan legnagyobb könyvesbolt-hálózat örököse varázstalanokkal keveredhetett, amikor az ő kultúrájukban aztán pláne nem divat az, hogy nyissanak feléjük. Pontosan tudtam azt, hogy milyen kötöttségekkel járnak az aranyvérűek mindennapjai, hiszen a svájci varázslócsaládok hasonlóan konzervatív vonalat képviselnek a meglátásaim szerint, mint távol-keleti megfelelőik. Talán annyi a különbség, hogy tisztában vannak a kivételességükkel, és a kantonok sokszínűsége miatt könnyen kapcsolatot alakíthatnak ki a különféle kultúrákból jövő nációkkal, ami visszaköszön az üzleti életben. A főszabály az, hogy mindenki az ő kegyeikért teper, s aki ügyesen politizál, az sokra viheti ezekben a kétszínű érdekkapcsolatoktól átszőtt dimenziókban. Nekem természetesen felfordult tőle a gyomrom, pedig meglehetősen könnyű életem lehetett volna valamelyik villában, és nem tagadom, kellően sok rossz tulajdonságot hoztam át még így is, ami megnehezítette a szociális életem gyakorlatilag minden szempontból. – Hogyne, ne mondj már hülyeségeket! De ha nem akarod megbeszélni, akkor nem kell – csattantam fel a károgására, majd egy vállvonással egybekötve széttártam a kezem, átadva neki a végső döntés lehetőségét. Őszintén tartottam attól, hogy a következőkben elbőgi nekem magát, amivel végképp nem tudtam volna mit kezdeni, csak zavartan toporogni, esetleg kirohanni a mosdóba, mert idő közben már annyira marta volna a gyomrom a bűntudat és a kényelmetlenség, hogy az ebéd is visszaköszönne.
Fogtam a vállát, óvatosan és bizonytalanul végigsimítottam rajta, majd meg is szorítottam kicsit, mintha azzal kipréselhettem volna belőle a haragot. Láttam, hogy összerezzent, és még mindig sajnáltam, hogy ennyire magamra haragítottam. Tisztelnem kellett volna a döntését, még ha baromságnak is tartottam. Szinte az imént érkeztem, és minden igyekezetét felrúgva megfagyasztottam a hangulatot.
Felhorkantam a visszaszólására, és ha nem állt volna fel kicsivel később a pizzáért, csakugyan elrángattam volna onnét, vagy sértődötten viharoztam volna hazafelé, mert vendégként elképzelhetetlennek tartottam, hogy a továbbiakban szemrehányást tegyen rám, vagy folyamatosan érzékeltette volna velem a sértődését. – Jól van - izgatottan figyeltem, hogy mikkel rukkolt elő. Azt hittem, hogy egyetlen nagyméretű pizzát rendelt, esetleg két részre osztva a feltéteket. De jobban szerettem, ha volt miből válogatni, össze is dörzsöltem a tenyerem, miközben a szám szélét nyaltam meg izgatottan. Megvártam, amíg kinyitogatta a dobozokat, és a sajátjából kiveszi a részét, majd feltankoltam mindből, hogy később ne kelljen felállnom. Így a tányéron egymásra is került a szeletekből, de nem zavart. Pislogtam párat, hogy még mindig a földre ült vissza, úgyhogy fogtam magam és egy hangos sóhaj után leültem mellé, a földre. Azt hitte volna, hogy megszabadulhat tőlem?
-  Köszi, neked is. Finom, bár felesleges megjegyeznem, úgyse te csináltad – nyammogtam az első falatok után, kissé játékosan próbálva vele kötekedni. – Amúgy… Csak sajnálom, hogy ennyi minden zavar téged. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz – ahogy azt sem, hogy ezt ennyire őszintén megvallom neki. Sejtettem, hogy damfírnak nem fantasztikus lenni, de a mélységeibe nem gondoltam bele, így amikor az elfoglalt élete mellett azzal szembesültem, hogy mennyi lemondással járt ez a számára, akaratlanul is elöntött a méreg a tehetetlenségtől, s felbosszantott az is, hogy nem tudja felvállalni magát önmaga előtt sem.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2022. március 20. 19:35 | Link

Min Jong

Nem voltam biztos benne, hogy ezt a félreértést a szőnyeg alá kellett volna söpörnünk, mert attól féltem, hogy a lépéssel csupán késleltetjük az újabb könnyeket. Abban már igen, hogy az agyam a továbbiakban ezen készült kattogni, ahogy az azzal járó bizonytalanságot is utálom, hogy most majd mit gondol rólam Min Jong a továbbiakban, mennyire sikerült lerontanom a rólam kialakított képét, és ezzel együtt visszavetnem az ismertségi viszonyunk mértékét. Így a nem túl lelkes válaszával, a mindössze két szóval, amit végre kipréselt magából, nem lettem túlságosan felvillanyozva. Tudtam, hogy érzékenyen reagál dolgokra, ahogy neki meg azt kellett volna tudnia, hogy milyen tud lenni a stílusom, vagy hogy reflexből gondolok mindig a legrosszabbra, mert túlságosan belém ültették ezt a rossz tapasztalatot a múltam balszerencséi során. Fájt neki az igazság, így fogtam fel. Valamit nem biztos, hogy jól csinált, és legalább a következő megbeszélésünkig ez érlelődhetett benne. Alig vártam, hogy aztán majd még meg is köszönje nekem egyszer, amiért rámutattam bizonyos magatartási hibákra. De ezekért az útmutatásokért cserébe semmit se kértem, csak a bizalmát, valami irántam érzett tiszteletet, mintha az utolsó szó joga mindig engem illetne. Ami talán azért van, mert túlságosan individualistaként rendezkedtem be az évek során, és gyakorlatilag lehetetlen elképzelnem, hogy ezentúl másnak adnék igazat a magánéletemben, vagy ne a saját érdekeimet helyezném előbbre. Még akkor is, ha egyre inkább előfordul, hogy szívem szerint másként cselekednék, mint ahogy az eszem diktálja.
Vele együtt nevettem fel egy pillanatra a bravúros visszavágásán. A sértettség okát én sem felejtettem el, ahogy a tette alól se mentettem fel, csupán a kérésére továbbléptem, egy kis könyvjelzőt hagyva magamban arról, hogy ide még egyszer vissza kell lapozzunk, és nehéz olvasmány lesz. Összemoshattam a tettét azzal, hogy máskor is mindig mennyire elrejtőzött, és méltatlanul a háttérbe szorult, mint például a festés esetén, amikor a kiállítással próbálkoztam. Azonos gyökeret keresek a problémáknak, mint valami mániákus pszichológus, aki ha meglelné az életének azon pontját, ami miatt ennyire kishitű tud lenni, máris visszatérhetne a régi Min Jong, akire látom egyébként, hogy ő is vágyik. Azt nem sejtettem, hogy egy damfírnak ilyen nehéz, meg hogy vele ennyire bonyolult, egy egyszerű pálcahasználattal is óhatatlanul emlékeztettem őt arra, hogy mivé lett az évek során, hogyan veszett ki belőle apró morzsánként a mágia. Azon túl, hogy a véremet ihatta, és a harapás vegyes érzelmeit élhettem vele át, a többi hátrányáról eddig mintha nem teljesen akartam volna tudomást venni, vagy nem is tudtam róluk. A napfény ugyanolyan nehéz volt, emlékszem jól, hogy mennyire zavart a napszemüvege. Itt legalább semmi ilyenre nem volt szükség, teljesen önmaga lehetett. A haja is egészen kezdett megszáradni, ahogy néztem, csak néhány csepp folyt végig az arcán, amit kedvem lett volna letörölni, de végül is csak érezte volna magán, ha zavarta. Az ingemnek pedig mindegy volt, hogy kissé átfogja vele a vállamnál, ahogy ráhajtotta a fejét. Kissé közelebb nyomtam az arcomat a tincsekhez, hogy érezzem a samponja illatát, így még az evést is félbehagytam.
- Furcsa lenne… De inkább csak maga a tudat, hogy többé nem használhatnám. Egyébként meg tudok lenni nélküle – próbáltam győzködni őt, de mint az előbbiekben is láthatta, nagyon jól tudott jönni a bornyitáskor is, így legalább kiegészíthetjük egymást, és segíthetek neki máskor is, bármiben. Azt hiszem, sokan összetennék a kezüket egy ilyen támogatóért. – Hova sietsz? – veszem ki a kezéből a poharakat, amint letettem a földre a tányéromat. Még szerencse, hogy feltakarított előtte, mert biztosan elég festékes lehet a padló alapból. Ha jól számoltam, a harmadik poharának esett volna neki percek alatt, nekem pedig nem volt szükségem egy ittas Min Jongra. Ha ki akartam volna használni, már megtehettem volna.
- Néha azt érzem, mintha belemenekülnél valamibe. Vagy csak nem akarnál tudomást venni arról, hogy mi van előtted – folytattam a meglátásaim ismertetését óvatosan, mert talán még mindig nem értette, mire utaltam.

Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2022. március 20. 19:40 | Link

Min Jong

Nem lepődtem meg, hogy ő is így gondolkodott az elején. Nekünk lehetetlen elképzelnünk, hogy milyen varázslat nélkül. Halvány emlékeim ugyan vannak arról, amikor még képtelen voltam varázsolni, de aranyvérűként a családban mindig is körülölelt a mágia. Legkorábban még az elbűvölt tárgyak formájában, az otthonunk illúziói képében, de valahogy átszőtte a mindennapjaimat. Talán az előbbi lehetett rám olyan nagy hatással, hogy a későbbiekben a mágikus tárgyak felé orientálódtam a tanulmányaim során, és nem a szülők által kijelölt görcsös utat kezdtem el követni. Hamar átéreztem, hogy milyen nehéz lehetett neki azóta.
- Csak szólj, ha szükséged van valamire – fordítottam felé a fejem, majd néhány harapás után be is faltam az első szelet pizzát. Tisztában voltam vele, hogy mennyire kényes kérdés lehetett számára a közreműködésem, ezért kerülni szerettem volna a következtetést, hogy mellettem kiszolgáltatottnak érezze magát. De ott volt bennem, hogy ha már értek valamihez, akkor valahogy megháláljam neki a kedvességét. Semmiből nem állt volna néhány pálcaintéssel olykor rendet rakni nála, ha előre egyeztetünk egy időpontot, ugyanígy a boltja üzemeltetésében is szívesen segítettem volna, ha a beosztásom engedte. - Jól bánok a pálcámmal – toldottam hozzá mosolyogva, amolyan elővigyázatosságból, hogy ne tudjon megsértődni a segédkezésemre, és leplezzem a valós szándékaim egy kis viccelődéssel. Ha ismert, akkor azért beláthatta, hogy alapból ritkán humorizáltam, a borból még nem ittam eleget, úgyhogy maradt a hátsó szándék, amit kérdés, hogy megsejtett-e ennyiből. Majd azt mondtam volna, hogy túl rosszra gondol, és az át is vezetett volna minket egy következő vitára. Valószínűbbnek tűnt, hogy hárításba kezd, erre fel kellett készülnöm.
- Aha, persze. Hányadik pohárral készültél inni? Szerinted józanul szeretnék veled lenni, vagy részegen? – tettem fel szigorúan a számomra egyértelmű kérdést, s hogy abszolút kedvét szedjem, eltoltam az üveget és a poharakat az asztal távolabbi pontjára. Ha ő nem ihatott többet, én se tettem, mert ha a szeme láttára pótoltam volna az adagomat, hogy kvittek legyünk, az minden bizonnyal zavarhatta volna. Nekem ez a néhány korty is elég volt ahhoz, hogy jól csússzon az étel, ahogy azt is pontosan tudtam magamról, hogy mire vagyok képes alkohol hatása alatt, hogyan hat rám az ital, s igencsak csalódottan pislogtam rá, hogy ezúttal mennyire elengedte magát mellettem. Sose szerettem, ha túl nagyok a kontrasztok két ember között, amik már kellemetlenné tehetik a másik számára a közös társalgást, és kezdtünk a határán lenni.
- Hát, az is – vakargattam meg a fejem, mikor rájöttem, hogy ha érzelmekről, vagy épp róla volt szó, mennyire bénán tudtam fogalmazni. A gyomrom kavargott, ezért mértékkel tudtam enni, ahogy a hangok is nehezen akartak kijönni a számon. Rekedt is lettem, mindenféle egyéb bizsergő érzéssel, amik pont olyanok voltak, amiért ma idejöttem hozzá, de mégis féltem attól, hogy átéljem őket. Rég éreztem hasonlót. Talán az ismeretlentől féltem a legjobban. Akitől kaptam, rég volt már… Mikor vágytam rá, csalódás követte. Lehet, hogy ez is azért jó, mert még nem éltem át, és csak az álom maradt. Ha beteljesül, rájöttem volna, hogy mennyire más, mint a képzeletemben, és onnantól kezdve ugyanúgy nem akarom akarni, mint régen. Féltem felfedni magam, kimutatni az érzéseim, egy oldalam, ami úgy tűnt, mintha nem a sajátom lett volna. – De most arra gondoltam, hogy félsz elfogadni magad. Nem felvállalásról van szó, hanem valamiféle megbékélésről azzal, ami veled történt, és a megértéséről annak, hogy mi változott. Rossz, hogy ennyi fájó sebed maradt – dörmögtem, amíg azt nem éreztem, hogy síráshoz hasonlító érzéssel szorult össze a torkom, majd gyorsan nyeltem egy nagyot. Kifejezetten bosszantott, hogy elhülyéskedte a nagyon is komoly mondanivalóm, de ez egyúttal rásegített arra, hogy minél hamarabb tisztázzam neki azt, hogy miről is hablatyolok.
Kellően nagy volt a hatásszünet. Harapott és nyelt párat, eltette magától az ételt. Minden porcikám a nagy választ várta, szinte már a nyakam is behúztam, és őt utánozva arrébb toltam a tányért, mert illetlenség lett volna rágás közben hallgatni a feleletét. Tudtam, hogy megint egy kicsit rosszkor időzítettem, de már a múltkor el szerettem volna neki mondani ezeket, és úgy éreztem, hogy nem tarthattam olyan sokáig tovább magamban. Így aztán jócskán megdöbbentett, amit beszéd helyett lépett.
Láttam rajta, hogy gondolkodott valamin, de aztán megcsókolt. Először megint nem fogtam fel, hogy mi történt. Az érzés nem volt teljesen ismeretlen, mert a kaszinó utáni elbúcsúzásunkkor már összeért az ajkunk, de ez az utóbbi valahogy hosszabb, mélyebb volt. Nem így képzeltem el a pillanatot, bár mondják, hogy azt úgysem lehet előre megtervezni. Míg csókolt, én kárörvendően kissé elmosolyodtam, és a kavargó gyomrom ellenére engedtem pár pillanatig az érzéseimnek. Folytattam a csókot, ám mielőtt teljesen elpirulhattam volna, ahogy magával ránt a vágy, inkább finoman eltoltam magamtól.
- Ne hidd, hogy ezzel elterelheted a témát – tettem ajkához a mutatóujjamat. – Romantikusabbnak gondoltalak – vontam vállat mosolyogva, majd megtörölgettem a kezeimet és közelebb húzódtam hozzá. Féltem tőle egyúttal, s egy kicsit attól is, hogy ránk nyitnak. A gyertya fénye kellemesen pislákolt, ahogy a portré is háttal volt nekünk. Legalább ez megnyugtatott. Meg akartam fogni a kezét, mindenét, mégis ott volt a feszültség, hogy vitázunk-e, vagy folytatjuk a csókokat, ezért hezitáltam. Eszembe jutott, vajon elmondom-e a többieknek, ami történik…
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2022. március 20. 19:46 | Link

Min Jong

Azt már nem tehettem hozzá, hogy mindenképp kérjen meg valamire. Megelégedtem a gondolattal, hogy ezentúl ha a közelében maradok, és szüksége lesz segítségre, akkor jó eséllyel hozzám fog fordulni. Azzal, hogy bólintott, már nagy kő esett le a szívemről, és reméltem, hogy hamarosan a lakására is beszivároghatok. Már tudom, hogy hol lakik, de valahogy azt még szerettem volna, ha felmérem, mielőtt tovább alakul a barátságunk. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas kígyó lettem volna, aki a támadás előtt tesz egy nagy kört az áldozata körül, hogy aztán gyűrűző mozdulatokkal tekeredjen rá fojtogatóan a szerencsétlenre. Lassan és észrevétlenül, még ha ez a viszony a vérembe is kerül, de akarom és vállalom, mert évek óta nem villanyozott fel valami annyira, mint ő.
- Ez lenne a gyengepontod? Akkor igyál, ha akarsz… Felnőttek vagyunk – adtam meg magam némileg elkeseredetten, s mint a hisztis gyerek, nekidőltem a hátammal a kanapénak, s egy intéssel kartávolságon belülre varázsoltam vissza az üveget. Tudtam, hogy hülyeség, amit csináltam, és szembement az eddigi igyekezetemmel, de azt se tehettem meg, hogy leszabályozom. Eddig ő éreztette velem folyamatosan azt, hogy tönkreteszem a randinkat, innentől viszont rajta állt, hogy mit kezd vele, és hogyan rontja el az imént helyreállt hangulatot. Belefáradtam abba, hogy bárkire is vigyázzak. A dac beszélt belőlem, és némileg a sértődöttség. Meg persze jó lett volna kárörvendeni, ha egy óra múlva már az alkohol mámorától fetrengett volna a padlón, mert akkor sokkal durvábbakat vághattam volna hozzá a fejéhez, és a korábbi szúrós megjegyzéseimet úgymond tisztára moshatnám.
Nem lettem elégedett a válaszával, de valami ilyesmire számítottam. Illúzióromboló lett volna abban hinni, hogy ilyen hamar fel tudom nyitni a szemét, de a folyamatot valamikor el kell kezdeni. Komótosan, ilyen-olyan megjegyzésekkel, vagy a tények fokozatos adagolásával. Időről időre emlékeztetni őt arra, hogy van mit javítania magán, a fennmaradó időben pedig a háttérből óvni őt, hogy ne csináljon butaságot, és maradjon meg a jó kedve. Ezért lepergett rólam a megjegyzése, a legtöbb, amit tehettem, az egy keserű mosoly volt lehajtott fejjel, még mielőtt sor került a csókváltásra.
Élveztem, nem arról volt szó, hogy ne akartam volna. Inkább az időzítésre haragudtam, és magamra, mert tulajdonképpen én folytattam a komoly hangvételű beszélgetést, és mélyedtem el olyan témákban, amiknek úgy tűnt, hogy nem most volt itt az ideje. De azt se akartam, hogy teljesen elengedjem magam, mert a bennem lévő feszültségek miatt jelenleg erre képtelen lettem volna. S az utólagos csalódás sokkal jobban fáj számomra, ezért sem tudtam sohasem homokba dugni a fejem, ha valami bökte a csőrömet. Előbb megbeszélném vele, és csak aztán térnék a lényegre, amikor már minden sima köztünk.
Láthatóan csalódott lett, hogy félretoltam. Mintha nem jött volna le neki, hogy egyébként akartam a csókot, vagy hogy bármikor kész lennék folytatni. A magyarázkodásnak viszont nem sok értelmét láttam. Sajnáltam őt, és ettől az egésztől ismét csak nagyon kellemetlenül éreztem magam. Mintha újra és újra megbántanánk valamivel a másikat, pedig szerintem egyikünk se akarja. Az egész egy nagy mókuskerék. Untam. Változtatni akartam. Még egy kis vájkálás a másik múltjában, még néhány seb feltépése, és akkor már tényleg megtörne a jég. Valahogy így gondolkodtam… Csak egy kicsit kellett volna még vitatkozni ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön. Abszurd, hiteltelen gondolat.
Szó nélkül toltam elé a poharát, majd néztem végig, ahogy vizet tölt bele magának. Beletúrtam a hajamba, s közben egy nagyot sóhajtottam. Beszéljenek a tények alapon rutinosan feltűrtem az ingem mindkét ujját, hogy aztán engedelmesen felé nyújtsam az alkaromat. Ihatott belőle, ha akart. Azt hittem, arra készült, arra utalt volna. A kezem vágyott rá, csak ez túl perverzen hangzott volna, ha kimondom.
- Ülj vissza – húztam őt magammal a kanapéra parancsolóan, amint megragadtam a ruháját, ami a kinyújtott karjaimmal mondhatni adta magát. Hiányozni kezdett a mosolya, el akartam tüntetni az arcáról a rosszkedvet. Ha engedte, hozzábújtam, mint a városligeti padon. Úgy, mintha ő lett volna a menedékem. – Most ne haragudj rám… Akkor ne lelkizzünk. Jól akarom érezni magam… Ahhoz viszont az kell, hogy boldognak lássalak – tört meg a jég bennem. Hát nem érti, min mentem keresztül, s hogy mit éreztem, ha láttam rajta az őrlődést? Nem hagyhattam, hogy mentsvár legyek, akibe belemenekülhet, ha előtte nem számol le magában a vívódásaival.
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2022. március 20. 19:46 Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2022. március 20. 19:55 | Link

Min Jong

Halk felhorkanás, majd követte három gyors, mélyre szívott levegővétel. Úgy éreztem magam, mintha az apja lettem volna. Pedig nagyon régen eldöntöttem már, hogy nem lesz gyerekem. Egyébként sem éreztem szükségét, mert egy sor olyan aggodalommal járna, amivel sosem mertem foglalkozni. Elég csak a saját családomra, a szüleim példájára gondolnom ahhoz, hogy elmenjen a kedvem attól, mégis mi várhat szerencsétlenre, ha valamilyen mágikus procedúrának köszönhetően a világra jönne. Aztán meg belenyugodtam, hogy önző vagyok ahhoz, hogy másról is gondoskodjak. Aztán összehozott a sors pár olyan emberrel, mint most Min Jong, vagy előtte Tobi, akiknek köszönhetően megmutatkozhatott az empatikus énem. Lehet, hogy nincs egy szinten az övéikkel, de bámulatosan tudják manipulálni az embert. Bohócjelmezben térdelek a lábaik előtt, kezemben színes labdákkal zsonglőrködve. A piros színű egyenesen az orromra van csíptetve. Ettől a megalázkodástól pedig mindig is irtóztam.
Dacos hangja ellenére nem a gyerekes természetének, hanem inkább az alkohol hatásának akartam betudni a viselkedését. Mintha megvilágosodtam volna, ahogy kihallottam a szavai mögül a maga módján történő megfelelni akarást. Udvariasság, a kapott bor elfogyasztása, mint imponáló gesztus, értékelés helyett kritikával illetve. Nem, ennyire azért nem lehettem bunkó, mert még mindig én voltam a vendég, és a fogadás minőségére egyáltalán nem lehetett panaszom.
- Alap, hogy az vagy. Legyél is! – sokat gondolkodtam, hogy mit válaszoljak, de inkább büszkén vállat veregetve a jó modorra biztattam, mintsem arra kértem volna, hogy a továbbiakban ne akarjon megfelelni nekem. Ki akartam élvezni, hogy valaki igazodik hozzám, az alkalmazkodóképesség nagy kincs tud lenni a mai világban. Amíg én irányíthattam, ha a háttérből is téve, de biztos lehettem abban, hogy jó úton döcögött a traumák feldolgozása felé, még ha ezzel megszegtem magamnak azt az ígéretemet, hogy úgy fogom őt elfogadni, ahogy van. Viszont úgy éltem meg, hogy ha szenved valamitől, és benne van a változtatásra való igény, akkor utat még mutathattam. – Valóban? A vörösborról pedig nem nehéz a vérre asszociálni. Bár gondolom, hogy a tűrési képességed korábban számtalanszor hozott téged kellemetlen helyzetbe – döntöttem oldalra a fejem, kíváncsian fürkészve arcát a reakciója után. Humánus megoldást választottam arra, hogy szóra bírjam, ha meg akarta osztani az okát az önmegtartóztatásának.
Én azért ittam még pár kortyot, ha már elhoztam az üveget, amíg ő a vízzel próbálta magát kijózanítani. A kanapén kikötve sokkal kellemesebb volt, mint korábban a földön. Akartam őt, a furcsa biztonságot adó ölelését. Hogy azt érezzem, mintha tartoztam volna valahová még a házamon kívül, ahol szívesen látnak és meg akarnak ismerni. Az a kis bor elérzékenyített.
- Azt, hogy fogadd el magad, és ne tarts tőlem – hogy tudott volna elfogadni engem is, ha előtte saját magát se szerette eléggé? Éreztem, hogy nem leszek képes megváltoztatni őt, s ha mégis, azt nagyon erős manipulációval, amihez nem sejtettem magamban elég lelkierőt. A lelkiismeretem túlságosan dolgozott volna, amilyen közel sodródtam hozzá. Tudtam, hogy a kérdésében talán több is benne volt, de nem akkor akartam bármit is bevallani, amikor még benne volt az alkohol hatása. Az imént békültünk ki, a viszony-kártya kijátszása még nem volt napirenden.
- Jól van. Meglátjuk – vontam vállat. Karjaim libabőrössé váltak a simogatás hatására. Vártam, hogy mihez kezd majd velük. -  Mikor voltál utoljára boldog? – indítottam.
Szál megtekintése
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 202
Összes hsz: 603
Írta: 2022. március 27. 19:40 | Link

Min Jong

Nem tudtam meg, hogy a kellemetlen helyett milyen kifejezéssel kellett volna éljek. De felvetett bennem egy sor újabb kérdést. Szemöldököm felszaladt, mondhatni ugrásra készen ültem mellette, várva a nagy csattanót abban az újabb puzzle-darabkában, amit tudatott velem. Még messze voltam attól, hogy kirakjam a teljes képet. Logikát, vonalvezetőket sem találok. Túl sok volt az ellentmondás, a számomra idegen lépés, s nem utolsó sorban a homályos, félig-meddig elhallgatott részletmennyiség. De nem adom fel a harcot azért, hogy megismerjem. A múltját biztosan nem fogom kívülről fújni, nekem elég az, hogy tisztában legyek belső mozgatórugóival. Talán azért, hogy mellette legyek, segítsek neki. Talán azért, hogy a saját önző, belülről fakadó tudásszomjamat csillapíthassam ezáltal. Fogalmam sincs. Időre volt szükség.
- Akkor... - vettem egy nagy levegőt, még mielőtt folytattam volna a kínos kérdésemmel. Mert ezt az egyet még fel akartam tenni. Tovább nem kutatni, tépni azt a bizonyos sebet. De tudni akartam, hogy jól értettem-e, amit eddig mondott, vagy tévesen gondoltam túl valamit, már megint. - ... ezek szerint, a beleegyezés részben vagy egészben az alkohol hatása miatt történhetett? - könnyebb az alkoholt, vagy éppen mást okolni, mint saját magunkat. De pont ezért se szerettem volna, ha tovább iszik a mai alkalmunkkor. És nekem se volt szabad hagynom, hogy a fejembe szálljon. Mindent, ami ma történik, józanul szerettem volna átélni, meghozni. Hogy ne legyen támadható senki által később. Már ha bármiféle garanciát jelentene a józanság arra, hogy később ne gondoljuk meg magunkat...
Izgultam, helyette is. Gyengéden végigsimítottam a karján, majd az ujjait körülfonva megszorítottam a kezét. Nem szerettem volna, ha jobban belemegy. Éreztem, hogy elérkezett nála az a határvonal, aminél tovább nem szabadott mennem. Nem kihallgatótiszt vagyok, hanem valami barát, vagy több annál, nem is tudom. A törékeny bizalmat, viszonyunkat veszni hagyni néhány önző, kíváncsi kérdésért ostobaság lett volna. Reméltem ugyanakkor, hogy a simításomtól megnyugszik, s kissé visszatér zavaros gondolataiból, az emlékek sűrű forgatagából ide, a biztonságos és nyugalmat adó raktárhelyiségbe. Itt most csak mi létezünk, meg a festmények.
- Árthatsz-e nekem? - tettem fel másként a kérdést, mikor felfogtam, hogy kissé kuszán ment át az üzenet. Szerinte veszélyt jelentek-e számára... Kihozhat-e belőle valami olyat a lelkiállapota, ami hosszú távon nekem, neki, vagy kettőnknek egyszerre nem tenne jót. És van-e értelme folytatnunk valamit szerinte.
- Talán attól mégis, hogy gördülékenyebben veszed a visszatérő akadályokat. Hogy az évek alatt természetessé válik valami. Az emlékek pedig elhalványulnak. Már az is jó, ha magabiztosságot mutatsz a külvilág felé - tanácsoltam neki, de még mindig távol voltam attól, hogy a helyébe képzeljem magam. - Nahát... Ez jó... Hadd találjam ki - azért, mert itt vagyok? Vagy csak a finom pizza és bor miatt. Vagy úgy érted, utoljára ennyivel ezelőtt voltál, tehát amikor még nem voltam itt? - vigyorodtam el, ahogy kiforgattam a szavait. - S ha velem vagy boldog... - folytattam hozzá közelebb hajolva. - Miért, vagy mivel váltom ki ezt belőled?  - okkal kérdeztem meg ezt tőle, aminek kifejtését későbbre hagyom.
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2022. március 27. 19:40 Szál megtekintése
Choi Művészeti Bolt - Martin Romberg hozzászólásai (29 darab)

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza