36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 28. 19:53 | Link

Martin
ilyen festményem van

A telefonom számomra kellemes dallammal jelzi, hogy hat óra, és megfordíthatom a nyitva táblát a boltom ajtaján. Mindezt szokatlanul lelkesen teszem, majd ma már sokadjára a bolt hátsó részébe sietek, hogy elvégezzem az utolsó simításokat, mielőtt Martin megérkezik. Persze én meg az idő nem vagyunk a legjobb barátok, de azt hiszem sikerül nagyjából mindent elrendezni.
Kiválasztottam pár képet, nem mindent, csak a „jobbakat”. Berakva közéjük a korábbit a naplementéről, ami annyira tetszett neki.  Mondjuk a kedvenceim nincsenek itt, mert sehogy sem tudtam volna őket a lakásomról idehozni, szóval azokat majd máskor nézi meg... Ha... Megrázom a fejem, mert nem ilyesmin kéne gondolkodnom. Viszont akaratlanul is eszembe jut a péntek este, hogy hazakísért és hogy egy puszival búcsúztam. Meg is érintem az ajkaimat újra, azon tűnődve, hogy vajon ő mit gondolhat most, és hogy ha idejön, megtehetem-e újra?
Hosszas habozás után visszafordítom Kyuhyun portréját. A többieket levettem és letakartam egy ponyvával, a francnak kell, hogy nekiálljanak kommentálni bármit is. De Kyuhyun más. Ő nem fog zavarni. Még amiatt sem zsörtölődött soha, hogy nem fejeztem be. Nem tudtam, vagy inkább csak nem akartam. Mindenesetre felakasztom, és ahogy rám mosolyog meg kacsint, felnevetek. Aztán csak lehunyja a szemeit, mintha aludna. Legyintek és hagyom. Jó ez így. A többi kép inkább különböző tájakat ábrázol. Egy erdőt, ami felett az égbolt úgy változik, ahogy a napszak odakint. Most még világos van rajta, de ha Martin marad beszélgetni, akkor majd éjszakára vált. Egy másikon Jeju egyik vízesése a Cheonjiyeon, az egyik kedvencem, a víz hangtalanul zubog alá, a környező fák leveit meg-meglibbenti a szellő. Az ég kék s csak időnként suhan át rajta egy bárányfelhő. Van még jó pár különböző naplemente és egy pár holdas kép is. Meg egy virágos rét, aminek a színeiből valószínűleg egyértelmű, hogy képzeletből festettem, hiszen a virágok szára nem zöld, hanem kék meg lila, az ég zöld, a felhők citromsárgák, a nap halvány rózsaszínben süt. Ezen a képen csak a tarka pillangók mozognak, ahogy egyik virágról a másikra szállnak. Nem tudom hány lepke van rajta, de sok, hónapokon át, mindennap festettem rá egyet. Van amelyik kevésbé fürge, és lelkes, s bizony akad kettő-három, ami kifejezetten lomha, mintha sérült lenne a szárnyuk. Az utolsó a kép közepén egy virágon ül, megdermedve. Ez történik, ha az ember elveszti a varázserejét. Talán önmagam kínzása volt ez a kép, mégis a színei olyan vidámak, s még az az utoljára festett pillangó is, gyönyörű rajta. Néha az az érzésem, hogy igazi, aztán rájövök, hogy nem az.
Még a kanapé mellett felállítok egy asztalt, leterítem egy terítővel, megterítek és azon tűnődöm, hogy nem kellett volna-e vennem valami virágot? A telefonom közben jelez, hogy fogy az időm, és át kéne öltöznöm, hogy ne a festékfoltos farmer-póló kombiban várjam Martint, de egyelőre csak szundira rakom.
- Gyertya! – jut eszembe hirtelen és az állványon kirakott képek mögé sietek, a rengeteg polchoz, amiken mindenféle sorakozik, hogy majd egyszer a boltba is kikerüljenek. Valahol hátul találok is egy tömzsibb gyertyát, ezzel sietek vissza, és teszem le az asztalra, az állam vakargatva, hiszen nincs nálam semmit, amivel meggyújthatnám. – Eh... szándék a fontos – legyintek aztán Kyuhyunra pillantok, megkérdezem, mit gondol. Épp csak kinyitja az egyik szemét, hogy aztán közölje, ne aggódjak, minden tökéletesen néz ki. Tudom, hogy elfogult, de azért örülök neki. Hiába az ember mindig számíthat a legjobb barátjára. Még ha csak egy félkész kép formájában is. – Oké... akkor zuhany és tiszta ruha...
Felkapom a kanapéról a gönceimet és a raktárban lévő fürdőszobába zárkózom. A telefonom szerint tíz percem van hétig. Talán... ha nem jön előbb, akkor elkészülhetek... Talán. Ledobom magamról a koszos ruhákat és kinyitom a zuhanyzóban a csapot, hogy letusoljak mielőtt megérkezik a férfi, akire várok. Igyekszem, de a telefonom ismét felcsendül az ébresztő, jelezve, hogy már csak 5 percem van. Morcos leszek, de lemosom magamról a szappant, és elzárom a csapot. Majd amilyen gyorsan csak tudok megtörölközöm, és kinyomom a telefont. Két perc. Nem leszek kész. Sőt, lehet már kint ácsorog. Belebújok a tiszta ruhákba, közben elkezdem mosni a fogaimat. Aztán ahogy a tükörben nézegetem magam, eszembe jut, hogy az első beszélgetéseinkkor nem volt elragadtatva a nyelvemben lévő piercingtől. Kinyújtom a nyelvem, nézegetem egy ideig, aztán lépéseket hallok kintről és hirtelen döntök. Letekerem a kis golyót a piercingről és kiveszem azt. Beteszem őket a szerkénybe, közben meg próbálom szokni, hogy nincs a számban. Pedig rettentően fura. Még befújom magam a kedvenc parfümömmel, aztán az ujjaimmal átfésülöm vizes tincseimet. Jól van. Ez van. Ezt kapja. Többre ma nem futja.
Begombolom a nadrágomat, a telefont a farzsebembe süllyesztem, aztán az ingem gombolva lépdelek az ajtóhoz. Veszek még egy nagy levegőt, aztán némi izgalommal, de vidáman, az utolsó gombokkal szórakozva lépek be a raktáramba. Vajon jól hallottam? Tényleg itt van?
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 28. 19:56 | Link

Min Jong

A harapásnyomok gyógyulófélben voltak, mivel az elsőhöz képest kevésbé csúnya sebet hagytak az alkaromon. Sajnáltam, mert számomra magától értetődő volt, hogy a legújabb találkozásunk során újból meg fog kérni arra, hogy ihasson belőlem. Féltem az érzéstől, de úgy gondoltam, hogy ha ezentúl majd sűrű időközönként történik mindez, akkor előbb-utóbb eltompul a fájdalom, és csak a jó oldalát fogom látni ennek. Azt, ami kifejezi sajátos összetartozásunkat, ezen felül pedig eltölt valamiféle izgalommal. Magamnak se tudtam teljesen megmagyarázni, hogy miért tettem mindezt, de úgy tűnt, Min Jong előtt nem kellett beszélnem az okokról. Hagytam, hogy törődjön csak a maga szükségleteivel, és rettegtem attól az esetleges kérdéstől, hogy mégis miért egyezek bele az ivásba, miért asszisztálok a vágyai teljesítéséhez. Nem az ismertségünk tette, ahhoz túl keveset tudtam róla. Viszont annál többet éreztem, amikor vele voltam.
Idő volt. Úton kellett volna lennem. Ehelyett a tükör előtt állva néztem farkasszemet önmagammal. Mire mondtam igent? Mi fog történni? Lehet, hogy csak túlreagálom? – kérdések kavarogtam a fejemben, megfűszerezve találkozásaink félreérthető és félreérthetetlen emlékképeivel. Élénken éltek bennem, ahányszor csak lehunytam a szemem. A gyomrom kavargott, hányingerem lett. Remegtem, arcom elsápadt. A nevét ismételgettem magamban, aztán Tobiasét. Mintha megidézhettem volna bármelyiküket is. Utóbbinak megírtam, hogy ma egyedül szeretnék lenni. Lelkiekben a holnapra kellett volna készülnöm. Jön a hétfő. Kivasaltam a ruhám, persze mágikusan, pálcaintésekkel. Ilyenekre még én sem pazarlom az időm. A székre volt kikészítve, míg egy világoskék inget ezúttal az este alkalmából öltöttem magamra. A könyvespolcomhoz akartam rohanni, hogy beleolvassak a félvámpírokról szóló könyvembe, amit majd jó lesz eldugnom előle, mert máskülönben hülyének fog nézni miatta. Nem mintha ne tudtam volna fejből, hogy miről szóltak a fejezetek. Hetek óta szinte csak ezt forgattam a kezemben.  Megigazítottam a hajam, de nem vittem túlzásba. Egy raktárba készültem, ezzel nyugtattam magam. Nem számítottam semmilyen meglepetésre sem. Ezúttal úgy döntöttem, hogy a késő délutáni fürdőzésem után nem fújom be magam semmivel. Szerettem volna, ha engem érez, és nem valami drága parfümöt. Nem voltam izzadt, sem büdös, egyszerűen csak a jellegzetes, minden embernek egyedi illat volt az, amit szerintem a legtöbbre értékelt volna, miközben újra megkíván. De hogy randira mentem-e, vagy csak a festményei megcsodálására, esetleg valami sokkal többre, azt nem tudtam, és nem is teljesen akartam elképzelni, mert a szívem egyre csak hevesebben kezdett el kalapálni, ha mégis így tettem.
Sietősen a bolthoz értem. A zárva tábla nem rémített meg, ugyanis fel voltam rá készülve. Még nem volt teljesen hét óra, de jobbnak láttam belépni. Hátulról, a raktár felől hangokat hallottam. Talán túl korán érkeztem, és még várnom kellett volna… Léptei sietősek voltak, mint aki folyamatosan pakolászott valamit. Még az is lehet, hogy elfelejtette az érkezésemet, és az utolsó pillanatban készült a fogadásomra. Megforgattam a szemem, és jobb híján elfoglaltam magam a sorok között sétálgatva, végezve egy összehasonlítást, hogy a legutóbbi látogatásom óta változott-e valami. Az első találkozásainkra gondoltam, meg arra, hogy vajon amikor diák voltam a kastélyban, mi állt az üzlet helyén, milyen bolt működött itt korábban, mielőtt ideérkezett volna. Még arra sem emlékszem már… Annyira nem érdekelt. És most mégis itt voltam. Felidéztem azt is, hogy melyikünk hol állt, ha a pult felé néztem, és elképzeltem őt a festményével, amit majdnem nekem vágott. Ezekre az emlékekre kénytelen voltam elmosolyodni. Be kellett látnom, hogy amióta csak megismertem, rengeteg színes emlékem kötődött hozzá. Olyan… ártatlan volt, és kedves. És mégis, ijesztő ez az egész. Nem tudtam rá annyira haragudni, amennyire először szerettem volna. Furcsa.
- Sokáig váratsz még idekinn? – csóváltam meg a fejem, miközben elhúztam a számat. Az órámra néztem, talán kicsivel több időt is hagytam neki, mint terveztem, de illett végre jelt adnom az érkezésemről. Bekopogtam, majd némi habozás után lenyomtam a kilincset, pont mikor ő is visszaért a helyiségbe. Vizes hajjal, de elegánsan kiöltözve. Nem aprózta el… Rögtön a fejére is böktem, amíg a homlokom ráncoltam, aztán gépiesen átnyújtottam neki a kezemben szorongatott, drágább évjáratú vörösbort. Célzás. – Végre bejöhetek ide – nevettem el a dolgot, ahogy türelmetlenül végigpásztáztam a meglehetősen romantikusan berendezett helyiségen, mintha csak megadtam volna a kezdőszót a tárlatvezetésre. Mondjuk lehet, hogy más jobban érdekelt.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 28. 20:00 | Link

Martin


Amikor kilépek a raktári fürdőszobámból, pont akkor bukkan fel Martin is a bolt felől. Elmosolyodom, ha még csak most ért ide, akkor nincs gond. Bár aztán eszembe jut, hogy simán lehet, hogy csak nem jött rögtön be ide, de mindegy.
- Szia! – köszönök neki mosolyogva, aztán követem a pillantását a hajamra, ami  – Zuhanyoztam – közlöm nemes egyszerűséggel, miközben begombolom az utolsó gombot is a mellkasomon. Nincs kedvem nyakig gombolkozni, amúgy is vacsorázni fogunk vagy mi.
- Ah... Igazából bejöhettél volna korábban is... bár általában nem így néz ki... – felelem még mindig mosolyogva, közben pedig elveszem tőle a bort, egy halk köszönöm mellett. Egy rövid pillanatig gondolkodom, hogy mit csináljak vele, aztán lerakom az asztalra, majd egy másik ajtót nyitok ki, hogy az apró konyhában lévő szekrényben nézzek szét, hogy van-e boros poharam. – Át kellett kicsit rendeznem, hogy elférjenek az állványok – magyarázom, miközben kinyitok egy szerkényt, hátha ott van borospohár. Természetesen nincs. Miért is lenne a munkahelyemen ilyesmi? De két tiszta pohár még akad, így azokat lekapom majd az asztalra teszem a bor mellé. – Boros poharam nincs, de ezeket átváltoztathatnád – nézek rá segélykérőn, aztán persze ki is kell majd nyitnia az üveget, ha inni akar. Most szerepelek le, mint házi gazda. De na. Én vizet szoktam inni, meg kávét ha itt vagyok, nem bort. Nem is lenne jó, ha részegen mászkálnék fel-alá a boltomban. Azért remélem elnézi ezt nekem.
Kicsit zavarban vagyok, nem merem a péntek estét felhozni, de azért furcsa, hogy itt van, mégis nagy köztünk a távolság. Talán ha leülünk enni akkor jobb lesz, lévén, a kanapém az egyetlen ülő alkalmatosság. Persze ülhetnénk a földön is, meg van a polcokon temérdek doboz, de azok maradhatnának ott, ahol vannak. Még az is lehet, hogy a kanapé is túl nagy, de mindegy. Mielőtt még kínossá válna a csend, inkább kérdezek valamit.
- Éhes vagy? Vagy előbb nézelődsz? – Az évezred kérdései. Köszönöm. Igazából csak most érzem, hogy mennyire izgulok a véleményétől, a képeim kapcsán. Oka van, hogy nem mutogatom, csak ritkán. De nem hiszem, hogy megértené. Na meg tényleg, nagyon rég volt, hogy bárkinek is megmutattam volna. Annak idején nem idegeskedtem ezen, de megváltoztam és talán igaza van és szerényebb lettem. Nem tudom. Mindenesetre gyorsabban ver a szívem, amíg nem tudom meg, hogy mit gondol a képeimről. Kyuhyunra pillantok, hogy ő figyel-e. Vicces egy gyerek, és még mindig nem érti, hogy nem muglik között van és nyugodtan mozoghat, így épp csak fél szemmel figyeli az eseményeket. A beszélgetésünkből semmit sem ért, hiszen nem tud magyarul, de látom a kíváncsiságot felcsillanni a nyitott szemében. Aztán kinyitja a másikat is, én meg csak egy kérdő pillantást vetek rá, mire lecsukja a szemeit újra, nekem meg nevetni támad kedvem. Közelebb lépek a képhez és megbököm a vállát, aztán koreaiul odasúgom, csak úgy emlékeztetőnek, hogy nem kell ám tetettetnie, hogy nem mozog, mert Martin varázsló. A szájáról épp csak leolvasom, a kérdést, hogy biztos? De erre már csak bólogatok. Persze mostanra biztos, hogy Martin is felfigyelt ránk, így kénytelen vagyok bemutatni őket.
- Egy gyerekkori barátom – nézek a képre mosolyogva, de a szavaimat ezúttal már Martinhoz intézem – mugli, szóval nem nagyon érti, hogy miért tud mozogni – magyarázom, bár az is igaz, hogy elég korlátozott a mozgása, hiszen csak vállig festettem meg, így más portrékkal ellentétben nem tud elmenni. A fejét még el tudja fordítani, de ennyi. Most egy félénk mosollyal pislog rám meg Martinra, majd elhangzik tőle egy „hi” is. De valószínűleg a továbbiakban csendben lesz. Szóval nyugodtan megnézhetjük a többi képet, vagy ehetünk, vagy nem tudom.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2021. szeptember 28. 20:01
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 28. 20:02 | Link

Min Jong

Hallania kellett volna az ajtó mögül, hogy mondtam valamit, de mintha mi se történt volna, ártatlanul mosolygott és úgy nézett rám, mint a ma született bárány. Kihúztam magam, és próbáltam ellenállni a tekintetének. Egy fokkal könnyebb dolgom volt, mint általában, mert elterelte a figyelmemet a vizes haja. De attól még résen kellett lennem, ha nem akartam rögtön engedni a csábításának, amivel úgy éreztem, hogy hosszú ideje kísért.
- Gondoltam – forgattam meg a szemem újból. – Biztos elfoglalt voltál. Azért remélem a kaját nem csaptad össze, ha még nem ment ki a fejedből véletlenül. Máskor összeszedettebb vagy – jegyeztem meg kritikusan, pedig nem igazán akartam bántani, egyszerűen csak aggódtam a vacsorámért, mert már kezdtem éhes lenni. Biztosan emiatt tűnhettem mogorvának, ha nem alapból meggondolatlanul bántam a szavakkal. Ahogy a gombjaival ügyködött, úgy én is megigazítottam az ingemet, mintha csak az ő mozdulatait utánoztam volna, annyira ösztönösen követtem a rezdüléseit. Gyakorlatilag az összeszedettségre való utalásommal is arra akartam célozni, hogy egyébként mennyire más képem alakult ki róla a korábbi találkozásaink alkalmával. Persze meglehet, hogy mindannyiszor szerencséje volt, de aki ennyire sokrétű, az kell, hogy konyítson az időbeosztáshoz. Kíváncsian vártam hát, hogy mi lesz a kifogása a sietségére. Nem hittem, hogy kiment volna a fejéből a ma estére megbeszélt találkozó, főleg amiért még ő hozta szóba ezt. Jól nézett ki, még vizes hajjal is. Különleges külső, ahogy sosem láttam eddig. Megnyaltam a szám szélét, s a továbbiakban a belső térre koncentráltam, de a festményeket szándékosan kikerültem a szememmel, mert nem akartam idő előtt megvilágosodni. Alig vártam, hogy maga Min Jong, az alkotó kalauzoljon el, hiszen tisztában voltam a különleges státuszommal.
- Korábban mintha még nem akartad volna, hogy lássam, de mindegy. Ahhoz képest, hogy raktárnak hívod, van itt minden – fordultam a többi ajtó irányába. – Hogyhogy nem itt laksz? – sokkal több dolgot rejtett a bolt hátsó fele, mint azt elsőre gondoltam, és ez különös izgalommal töltött el, ha még nem hoztak volna eléggé lázba a megtekintésre váró festmények, s maga Min Jong személye. Tetszett, ahogy magyarázott, de megint kicsit úgy tűnt, mintha mentegetőzésbe kezdett volna átcsapni a mondandója, és eszembe juttatta a pénteki aggályaimat az önbizalmáról. Fel kellene valamikor nyitnom a szemét, ha úgy alakul. Még nem ültem le, pedig nagyon hívogató volt a kanapé, helyette a helyiség közepén szobroztam, egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt. Az időközben szabaddá váló karjaim összefontam magam előtt, s elégedett arccal néztem, ahogy a teakonyha jellegű szobából poharat kerített számomra. Nyugtáztam magamban, hogy a másik ajtó vezethetett a fürdőszoba felé. Próbáltam elképzelni őt egy-egy festéssel töltött napja után, ahogy lemossa magáról a festéktől befogott testrészeit, mígnem összerezzenve, nagyokat pislogva fogtam fel, hogy az imént hozzám szólt. Szerencsére tudtam figyelni, hallottam, hogy mit kért tőlem, eleget is kívántam neki tenni. Megköszörültem a torkomat, és egy gyakorlott mozdulattal változtattam át őket borospoharakká. A reakcióért, amit valamiféle hála formájában képzeltem el, türelmetlenül emeltem rá a tekintetemet. Helyette kínos csend. Talán most kellett volna szólnom, hogy próbáljon többet pihenni, és hogy ne értékelje annyira alul önmagát bizonyos dolgokban, mert velem ellentétben neki tényleg nincs ezekre semmilyen oka. A szavakat kerestem, mialatt a számat harapdáltam, de ő gyorsabban vágott közbe.
- Hát, nagyon kíváncsivá tettél – mosolyodtam el sejtelmesen. Ebből talán kitalálhatta, hogy a festményeket választottam, különben is izgult, és én is alig bírtam elfedni a remegésemet. Tudtam, hogy miért vagyok itt. Felidéztem a csalódottságomat, és hogy mennyire keresni kezdtem a biztonságot, a törődést. Oda mentem, ahol figyelmet kapok. Úgy éreztem, itt végre megkapom. Jobban, erősebben, mint valaha. Észrevettem a furcsa jelenetet a festménnyel, amit álmélkodva figyeltem a továbbiakban. – Mennyire tud kommunikálni? – nehéz a mágiával teljesen életre kelteni egy alakot, a nagy művészeknek is ritkán sikerül hitelesen visszaadni egy személyt. Biztos, ami biztos, zavartan visszaintegettem neki, de a továbbiakban az alkotójára néztem inkább, mert kényelmetlenül éreztem magam, hogy gyakorlatilag mégse ketten voltunk a helyiségben. – Furcsa, hogy megfestetted. De jó lett – dicsértem meg mosolyogva, bár nem voltam benne biztos, hogy jól tettem-e.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 28. 20:52 | Link

Martin

- Valami olyasmi – hagyom rá, mert nem tudom, hogy az elfoglalt-e a jó szó. Inkább van arról szó, hogy idegesítően meg akartam felelni az elvárásainak, és még most sem vagyok elégedett azzal, ahogy kinéz itt minden, de ha még egy hónapig rendezkednék sem hiszem, hogy olyan lenne minden, ahogy a fejemben. Szóval nem erőltetem. Ilyen. Vagy elfogadja, vagy elszalad. Természetesen az első opcióban bízom. – A pizzát rendeltem. Szigorúan ananász nélkül – pillantok rá mosolyogva, mert megjegyeztem ám, hogy azt nem szeretne. Még dobozban hevernek a pulton a kis konyhámban, majd ha eszünk hozom ki őket, addig felesleges. – Valóban? – kérdezek vissza kissé ijedten, hogy nem vagyok elég összeszedett, de aztán belátom, hogy igaza van – Igazad lehet. Ez nem az én hetem – egyezek bele végül egy sóhajjal, de nem megyek bele részletekbe. Amúgy sem érdekelné, hogy a könyvesboltom is gondokkal küzd. Leginkább persze Kwont érinti a dolog, de mivel velem beszél meg mindent, engem is. Aztán ott van az is, hogy péntekig hiába mondta, hogy jól van, hogy nem haragszik, nem tudtam nyugodtan aludni. Azóta sikerült sokkal jobban is, emiatt pedig kifejezetten hálás vagyok neki.
- Mondjuk úgy, hogy nem mindig ilyen.... rendezett... és... jó benyomást akartam kelteni. – Mert ez az igazság. Ha hajthatatlan, akkor beengedtem volna, épp csak mindenhol szanaszét heverő dobozokba, ruhadarabokba, ecsetekbe és vásznakba akadt volna. Abban sem vagyok biztos, hogy rajtam kívül bárki kiigazodott itt bármin is. Volt egy kisebb ösvény a mosdóba, meg egy a konyhába és ennyi. De most... Most olyan, mint egy kisebb nappali, majd a képeken túl jönnek a polcsorok, látszólag rendszerezetten megpakolva. – Nem tudom. Szeretem elkülöníteni a pihenést a munkától. Persze van, hogy itt ragadok éjszakába nyúlóan, akkor jól jön, hogy van itt minden. – Ennyi. Nincs különösebb oka, inkább csak megszokás. Szeretek munka után hazasétálni és kiszellőztetni a fejem. Viszont az is igaz, hogy nem mindig teszem meg. Olyankor jó, hogy itt is alhatok, és reggel van lehetőségem tisztálkodni. Na meg az itt dolgozóknak is jól jön, hogy van hol tartani az ebédjüket. De azt gondolom, hogy ez alap egy munkáltatótól.
A poharak elintézve, és akár hálás is lehetnék neki, hogy megcsinálta mégsem vagyok az. Inkább irigy, ahogy azt nézem milyen könnyedén intézi el a dolgot. Egy pöcc az egész és kész. Nekem is ennyi lett volna, ha... De már nem megy. A napjaim nagy részében nem zavar. Az iskolában sem, amikor a kollégáim teszik mind ezt. Most még is bánt, így nem köszönöm meg, helyette próbálom elterelni a gondolataimat.
Az evés helyett a nézelődést választja, s ahogy Kyuhyunnal kommunikálok, látom, hogy érdeklődni kezd.
- Tökéletesen tud. Csak félénk – felelem mosolyogva, aztán képnek is elhadarom, koreaiul, hogy mit kérdeztek. Azt is hozzáfűzöm, hogy mondhatna valamit, hogy erről Martint is meggyőzze. Mire hitetlenkedő arccal pislog le rám, és visszakérdez, hogy komolyan gondolom-e – Ah – csúszik ki a számon igen helyett. Persze biztos érti. Nagyot nyel, aztán a rá oly jellegzetes koreai akcentussal de angolul szólal meg – I don’t want to bother you guys. Just go ahead, and do what you wanted too... – Erre nem igazán tudok mit mondani, mert nem tudom pontosan, hogy mi a terv. De ő látványosan becsukja a szemeit és gondolom ezzel elintézettnek tekinti a dolgot – Miért fura? – kérdezek vissza Martin szavai hallatán. Azt gondolnám, aki ilyesmivel foglalkozik, először a barátait festi meg... De mindegy.
- Öhm... Kezdjük ott? – kérdezem a szoba másik fele felé intve, mert nem igazán tudom, hogy amúgy mit vár most tőlem. Részemről, megnézheti, örülhet hogy szép, vagy szomorkodhat, hogy nem elég jó az elvárásainak. Aztán ehetnénk, beszélgethetnénk... Jól érezhetnénk magunkat.  De innentől Martinra bízom. Én mindenesetre az erdőt ábrázoló képhez lépek és hol a képet, hol Martin arcát fürkészem. Semmit extra. Egy erdő. Fújdogál a szél, a levelek mozognak. Talán időnként elgaloppozik egy őzike. De azok is félénkek, nem jönnek ilyenkor elő.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 28. 20:53 | Link

Min Jong

- Na, ez már jó hír – csaptam össze elégedetten a tenyerem a rendelés szó hallatán. A nyál azonnal összefutott a számban, kis híján a gyomrom is halk korgásba kezdtem. Szerencsére nem ettem annyira régen. Ha először megyek valakihez vendégségbe, semmiképp se farkaséhesen teszem, hiszen sosem lehetek benne biztos, hogy jól főz-e az illető. Valószínűleg a Félszemű jöhetett szóba, mint legközelebbi pizzéria, talán az egyetlen is a faluban. Nem rossz választás. Külön öröm volt hallani, hogy az ananászt kihagyta a feltétek közül, így természetesen az elégedett pillantásom sem maradhatott el. – Alig várom, hogy legközelebb már magadtól főzz valamit. Inkább ezzel legyél elfoglalt, mint… nem is tudom – szétnéztem magam körül, aztán ismét a hajára. Kedvem támadt elsimítani a tincseket, hogy ne folyhasson a szemébe vízcsepp. Akármivel is foglalatoskodott ennyit, igazán nem kellett volna. Szerettem volna olyannak látni a helyet, amilyen valójában volt, ez tükrözte a legjobban Min Jong személyiségét. De nem kerülhette el azt sem, hogy ha egy felturbózott rántotta formájában is, de a saját főztjét kínálja fel nekem fogyasztásra. Mert szerettem volna őt is kihívások elé állítani. Az úgy nem ért, hogy én egyszer ecsetet ragadtam, hogy a kedvében járjak. Valamivel vissza kellett vágnom, amiben annyira nem jeleskedik, de mégis reális időn belül elsajátítható, legyen az egy finom fogás elkészítése. És akkor már csinálhatott volna valami olyat, ami a nemzeti ételük. Ha elrontja, se tudom róla megmondani, hogy melyik hozzávaló a ludas.
- Azért remélem, hogy nincs nagy baj… - léptem közelebb, hogy ne megint veszekedéssel indítsuk a találkozást. Nem akartam ezúttal feszültséget. Ha nem az ő hete volt, hát itt volt az ideje, hogy ez változzon. Hogy legalább innentől kezdve a jó dolgokra tudjon koncentrálni. Különben sem a nagy felhajtásokhoz voltam szokva. Minimalista megközelítésem van, bármennyire is nagyok az elvárásaim. Rég lemondtam róluk a csalódások végett, úgyhogy nekem szokatlannak számított, hogy efféle fogadtatásban részesített. Bőven megugrotta a mércét, és ezzel nem szeretném leminősíteni azt sem, aki eddig adott, eddig igyekezett, hiszen ő meg pont konyhaművész volt. Szerény, csendes, értve a dolgához. Új szelek fújnak már.
- Csak nem fontos vagyok? – nevettem fel, de cseppet sem humorizáltam, belül féltem a választól. Hallani akartam, hogy mit gondolt. Máskülönben miért akart volna jó benyomást kelteni. Zavarba jöttem, kénytelen voltam tenni néhány lépést a helyiségben, hogy szemügyre vegyem a bútorokat, és elképzeljem némileg tanakodva, hogy miként festhetett eredeti állapotában. – Impozáns – talán ez volt a jó szó rá. De tényleg nem kellett volna kitennie magáért. Még akkor sem, ha velem volt programja. Egy elégedett hümmögéssel nyugtáztam azt is, hogy miért lakik külön. Tetszett a hozzáállása. Hasonlóan vélekedtem a saját munkámmal kapcsolatban. Jobb, ha nem kísér hazáig, ami persze elkerülhetetlen a szakkönyvek halma miatt, de mint legrosszabb eshetőség, külön helyiségeket alakítottam ki a kacatoknak, ahová mindenképpen csak akkor megyek, amikor a hivatásommal kapcsolatban akad elintéznivalóm.
A festmény szavaira elismerően mosolyogtam. Még szép, hogy nem akarta megzavarni a kommentjeivel a kibontakozóban lévő beszélgetésünket, de még így is kellemetlenül éreztem magam, amiért vigyáznom kellett ezentúl, hogy mit mondok neki. A falnak is füle van, meg úgy mindennek. A francba is ezzel. De nem fordíthattam meg, főleg azért, mert Min Jong barátja volt, és így meg kellett adnom a tiszteletet. De akaratlanul is görcsbe rándult a gyomrom, mert hallottam már eleget ezekből a bizonyos barátokból. Ru, meg ilyenek, aztán látható, hogy mi lett a vége. Nem kértem belőlük többé. Aztán azon kaptam magam, hogy féltékeny lettem egy festményre, így gyorsan megrázva a fejem, és inkább a kérdésére válaszoltam.
- Mert… Így olyan, mintha kettő lenne belőlük – vallottam be kényelmetlenül. Még arra se volt bátorságom, hogy részletesen megszemléljem őt, hiszen féltem, hogy sértésnek veszi. Valamennyi portré elhunyt személyről készült, s hogy ez kivételnek számított-e, arra inkább nem akartam rákérdezni. Helyette kezdetét vette a tárlatvezetés. – Legyen. Szép. Melyik festményedre vagy a legbüszkébb? Melyik a legkülönlegesebb? Mindet ugyanolyan technikával készítetted? – megálltam az erdő előtt, amelynek apró mozgásai mindvégig fenntartották az érdeklődésem, de természetesen az alkotójukra ugyanolyan lelkesen vetettem pillantásokat. A kérdéseim reméltem, hogy oldják a szorongását, mert bár én is zavarban voltam, őt szerettem volna újra határozottnak látni magam mellett. Akkor talán én is oldódni tudtam volna.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 28. 21:22 | Link

Martin


Megfordul a fejemben, hogy akkor most rögtön hozom is a pizzát, de mégsem teszem. Főleg mert megakaszt a szavaival. Legközelebb. Várja, hogy én csináljak valamit. Tudom, hogy badarság, de akármennyire is tudom, hogy megbánja ő ezt a kérést, kijelentést, azért jó érzéssel tölt el, mert a mögöttese tartalma az, hogy több időt akar együtt tölteni.
- Jó, ha sikerült valami emberi fogyasztásra megfelelőt kreálnom, küldök baglyot – mondom nevetve, mert az, hogy én megeszem a kaját, nem jelenti, hogy mást is megkínálnék belőle. Még ha annyira nem is szörnyű. De értettem a célzást. Holnaptól főzni tanulok. Csak mert nem szeretek beégni. Volt idő, amikor nem zavart, de az régen volt. Meg Martin ezt hozza ki belőlem. Ami pedig az elfoglaltságomat illeti, elhúzom a számat. Ha lenne választásom, valószínűleg hallgatnék rá, de jelenleg kicsit bonyolultabb az életem, mint szeretném.
- Nem hiszem. Semmi megoldhatatlan, vagy ilyesmi. Inkább csak türelem kérdése – Felelem neki is azt, amit Kwonnak mondtam, bár őt nem nyugtattam meg, és igazából én sem vagyok olyan nyugodt, mint mutatom, de az is biztos, hogy csak túl reagálja. Viszont a családi problémáimat egyelőre nem szeretném Martinra zúdítani, így örülök is hogy inkább a raktáramra terelődik a szó. Aztán megint csak meglep, hogy ilyen direkt módon rákérdez valami teljesen nyilvánvalóra, mintha nem tenném egyértelművé magam... Pedig azt hittem a jó éjt puszim már beszélt helyettem. Ugyanakkor tetszik, ahogy nevet és nem tudom nem észrevenni, hogy zavarba jön. Mellé lépek, s bár szeretném megölelni nem teszem. Helyette kissé zavartan, de felelek a kérdésére.
- Az vagy – halkabb a hangom, mint várom, de elég közel van ahhoz, hogy hallja, és elég határozott is, hogy ne legyen kétsége. Persze ez felveti bennem is a kérdést, hogy én az vagyok-e neki, de nem kérdezem meg. Úgy gondolom, hogy nem lenne itt, ha nem lennék az. Hogy nem engedte volna, hogy megharapjam, ha nem számítanék. Én is csak egy olyan vámpírnak engedtem meg, hogy megharapjon, akiben bíztam. Más dolog, hogy tévedtem. De nem tudom elképzelni, hogy bárki csak úgy felajánljon ilyesmit. Ettől függetlenül örülnék, ha mondani valamit, hogy én is neki, de mielőtt reagálhatna én nézek el a másik irányba, a szobában lévő jelenleg egyetlen portréra.
- Köszönöm – nem tudom mire érti pontosan, hogy impozáns, de úgy érzem, ezt meg kell köszönnöm. Mert nagyon kedves megjegyzés, ami mosolyt csal az arcomra, még ha nem is tudom mi jár a fejében.
A portrétől érzem, hogy nincs elragadtatva. Kár, mert ha valamire, hát erre büszke vagyok. A többire is. Úgy alapból arra, hogy ilyesmit tudtam készíteni, és hát igen. Bánt, hogy már nem megy, de valahányszor ránézek erre a képre, a nekem kedves arcra, meg is nyugszom. Talán a képen lévő férfi teszi. A kisugárzása. Mert mellette mindig nyugodt voltam. Történhetett bármi, ha velem volt, nem féltem, nem aggódtam, nem kérdőjeleztem meg semmit sem.
- Kettő? – kérdezek vissza, elgondolkodva, aztán megkérdezem – Azt hiszem jó, hogy a többieket nem raktam ki – nevetem el magam – Az exemről van vagy egy tucat. De mindegyik szörnyű. Nem tudom eldönteni, hogy én nem voltam elég ügyes, vagy ő volt mindig idegesítő? El kéne égetnem őket. Épp csak.. az olyan morbid lenne – mármint ez egy kép. De biztos sikítana, meg sírna, kiabálna. Nem szeretném elpusztítani. Egyszerűbb ha áll a raktár hátuljában és letakarva porosodik.
- De azt hiszem igazad van – bólintok végül, Kyuhyun ki-kinyitja a szemét és furcsán pislog, nyilván mert egy szót sem ért magyarul. Megrázom neki a fejem, hogy ne aggódjon. Nem zavar. – Ha a valódi énje emlékezne még rám, akkor valószínűleg nem festem meg. De amikor idejöttem, és nem ismertem még senkit sem, jó ötletnek tűnt... – Vállat vonok, aztán újra farkasszemet nézek Kyuhyunnal. Ő meg csak mosolyogva bólint, mintha a fejembe látna. Valószínűleg bele is lát. Jobban ismer, mint bárki, még ha az évek során annyi hazugságot is halmoztam fel a védelmében. Elmosolyodom. - 내 꿈 꿔 . – mondom neki, aztán nemes egyszerűséggel megfordítom, és Martinnal a többi képet kezdem el nézni.
- Meglincselsz, ha azt mondom, hogy amire a legbüszkébb vagyok nincs itt? – kérdezek vissza egy lépést hátrálva, mert hát tényleg. A két kedvencem a lakásomon van. Az egyiket levenni sem tudnám a falról, és a másik is nagy.- De igen. Ugyanúgy készültek – bólintok a legegyszerűbb kérdésre. Volt idő, amikor próbálkoztam más technikákkal is, de egyértelműen ez vált be a legjobban. Közben azért szétnézek, hogy le tudnám-e írni valahogy a hálómban lévő festményt. – De amúgy valami ilyesmi – Lépek oda egy valamivel távolabbi képhez, amin szintén egy erdő van, az éggel – A hold állását mutatja. Egészen pontosan, csak az éjszakai ég. Egy nagy holddal, pár csillaggal. Olyan egyszerűnek tűnik... de rengeteg idő volt. Egy hónapon át, minden nap lefestettem a holdat... De abszolút megérte – nagy levegőt veszek – Ezen itt, nem szórakoztam annyit. Azt hiszem csak fázisokat festettem, aztán megbűvöltem. Így olyan, mintha a kinti időt mutatná. De a kráterek nem az igaziak, és némely fázis is pontatlan. – magyarázom a kiállított kép kapcsán. Igaz, ezen nem is az ég kapta a fő szerepet, hanem az erdő. Ami egyébként ugyanaz az az erdő, mint a másik kép, csak egy másik szemszögből. – Ez pedig... Hát... büszke nem vagyok rá... de azt hiszem, különleges... – lépek tovább a lepkés mező felé. – Nekem az... – Egyelőre azonban nem fejtem ki, hogy miért, csak nézem, és várom, hogy Martin megfejti-e a lepkék jelentését. Amíg állunk csak nem bírom megállni, a kezemmel végig simítok a mozgásra képtelen pillén. A többi, amilyen gyorsan csak tud, hátrébb repül a mezőn, hiszen megijeszti őket a mozdulat. Persze a lomhábbak lemaradnak. Az utolsó előtti mint egy mulgi filmen a lassított felvétel csapkod a szárnyaival – Ajj te. Nem fogod őket sosem utol érni – hajolok közelebb hozzá, mintha ezzel megnyugtathatnám. De aztán kiegyenesedem és a kezemet is elhúzom, hátha visszatérnek a többiek és akkor a leglomhább sem fog rettegni annyira. – Amúgy meg... többnyire tájképek. Naplemente, tenger, hold, vízesés, erdő... – vonok vállat. Nem nagyon van rajt mit ragozni. Mozognak. Olyanok, mintha valódiak lennének. De csak az emlékeim, az álmaim szilánkjai.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 28. 21:25 | Link

Min Jong

Örömmel hallottam, hogy beadta a derekát. Innentől kezdve biztosra vettem, hogy előbb-utóbb sikerül majd rávennem arra, hogy beizzítsa a tűzhelyét, és elkészítsen valamilyen fogást, és így a következő, talán nem is olyan távoli találkozásunk alkalmával már az ő otthonát is kihúzhatom a listáról. Egyelőre a boltjáról is vajmi keveset tudtam, a többi helyiség felfedezésre várt, nem mintha azok közé tartoztam volna, akikre ez az információ egyébként tartozott, de attól még mérhetetlenül szomjaztam a tudásra, amit az ő ismeretével szerezhettem. Fokozatosan akartam kiismerni, és minél észrevétlenebbül. Apránként lopózni be hozzá, hogy aztán elengedhetetlenné váljak. Mert kielégítő érzés volt, ha valaki ragaszkodott hozzám. Az ő részéről mégis ijesztőnek hatott, mert nem tudtam közömbösen hozzáállni. Ezért bár csillogott a szemem az elégedettségtől, azt is tudtam, hogy ahogy neki, úgy nekem is egyre nagyobb szükségem volt rá, egyre nőtt bennem az iránta érzett féltés, és a gondoskodás jeleként olyanokban is benne lettem volna, mint hogy például legközelebb az én házamba is bepillantást nyerjen. Tehát annyira azért nem akartam egyoldalúan gondolkodni. Még bűntudat ébredt volna bennem…
- Várni fogom – bólintottam, hogy a lehető legjobban nyomatékosítsam a vágyamat. – Akkor jó. Türelmesnek ismerlek. Te is annak gondolod magad? – pillantottam rá jelentőségteljesen. Sosem sikerült még kihoznom a sodrából, nem láttam különösebben feszültnek, a múltkorihoz hasonló helyzetben se tudtam őt gyakran elképzelni. Nem hittem, hogy az országa egyik legnagyobb könyvesboltjának tulajdonosaként, ekkora vagyoni háttérrel gondja adódhatna, a legnagyobb dilemmáját még mindig a félvámpírságával kapcsolatos vívódásaiban láttam, ami gyakorlatilag a túlhajszoltságát, a félig-meddig struccpolitikáját és a tőlem való távolságtartását eredményezte. Ha valóban nem a családjáról szólt ez az ügy, akkor aligha lehetett olyan, ami valóban probléma. Hittem neki. Meg fogja tudni oldani. Túl sok mindenen ment keresztül. De ha mégis szüksége volt valakire, akkor azt is tudtam, hogy valamilyen módon a tudtomra fogja adni. Vagy annyira egyértelműek lesznek a jelek, hogy kiszedem belőle, ha kell, harapófogóval. Szerettem volna ezt a tudtára adni, így mikor mellém lépett, a vállára tettem a kezem és óvatosan megpaskoltam. Nagyot dobbant a szívem a válaszára, zavaromban még a tekintetét is kerülni kezdtem. Legszívesebben azt kértem volna, hogy éreztesse is, ahogy eddig még maximum a múltkori elbúcsúzásunkkor tette. De a meghatódottságom félre kellett tennem, az émelygő gyomrom közbeszólt. Talán túlságosan izgultam, vagy felkavart a jelenet, vagy éhes lettem.
Elhúztam a szám, egyébként csendben maradtam. Nem biztos, hogy kíváncsi voltam az exére, sem a vele kapcsolatos dolgaira, de kénytelen voltam egy vállvonással letudni a megjegyzését. Elhiszem, hogy megihlette, így szokott ez lenni. A portrékkal egyébként nincs bajom mégis zavart, hogy egy számára fontos személyt kellett volna górcső alá vennem, akit nem akartam tárgyiasítani, így hát szemérmesen a többiekre fókuszáltam. Még csak az kellett volna, hogy netán veszekedni is leálljak egy festékhalmazzal.  Megvártam, amíg aludni tért, a szerény búcsú alatt nem akartam megzavarni őket, aztán feltettem a kérdést. Láttam, mennyire óvja őket, mintha mindegyik a gyereke lenne. Nekem is hiányzott az ilyen gondoskodás.
- Miért nem emlékszik rád? – döntöttem oldalra a fejem. Tettem néhány lépést a festmények között, hogy jobban lássam a vásznat, s rajta azt a sok apró részletet, amit még képessége birtokában kanyarított rájuk, s közben próbáltam valami szakmai beszélgetésfélét kezdeményezni ezekről. – Nem tagadom, csalódott vagyok. De még jóváteheted – vontam meg a vállam komoran, mintha nem akartam volna, hogy bárminemű érzelmet kiolvasson az arcomról. Kíváncsian hallgattam a kifogását, ha volt. Azután is néma maradtam. Csodálattal szemléltem, ahogy elmutogatta nekem a képeket, csak néha szóltam közbe egy-egy hümmögéssel. Érdekes volt hallgatni hozzá a narrációját, és igazán lenyűgözött a magyarázataival. Attól, hogy a fő témája a természet volt, még nem vált unalmassá. Nem sok ehhez hasonlót láttam korábban, és a stílusa is igen kifinomult volt.
- Hm, értem… És ugye nem téged jelképez? – böktem a lepkére sanyarúan. Nyeltem egy nagyot, mert a gyanú attól még ott lapult bennem, hogy a hegyi beszédemnek most kell következnie. – Köszönöm, hogy megmutattad őket. Büszke lehetsz magadra, de persze nem csak emiatt – mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott az ének és tánctudása, aztán tovább sétáltam a festményei előtt, itt-ott közelebb hajolva a részletekhez, míg máshol direkt távolabb, hogy a színek és a kompozíció harmóniája ejtsen rabul. Mégis mindvégig a közelében akartam lenni, mintha meghatározott méteren túl nem mertem volna távolabb merészkedni.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 29. 06:40 | Link

Martin

Nem értem miért olyan fontos neki, hogy én főzzek, de majd megbánja még. Aztán nem kér majd többet ilyet. Mondjuk rossz, hogy emiatt fog kiábrándulni belőlem, de talán sikerül elhúznom a főzést addig, amíg már nem lehet akadály az sem, hogy nem vagyok túl jó benne. Igaz, az is kérdéses, hogy ő van olyan türelmes, hogy kivárja, míg olyasmi sikerül főznöm, amit esetlegesen meg is osztanék vele.
- Az vagyok – bólintok a türelem kapcsán és el is mosolyodom, hiszen pont ezen gondolkoztam én is – néha talán túlságosan is – toldom hozzá mosolyogva, bár azért nem mindenhez. Ha például számolni kéne egyáltalán nem lennék az, de egyelőre ez a veszély nem fenyeget és neki sem kell újra találkoznia a frusztráltabbik felemmel. Abból épp elég volt, hogy akkor ott a parkban előjött. Lehetett volna rosszabb is, de akkor sem szeretnék több hasonlót. Főleg most nem, hogy kezdem elfogadni azt is, hogy esetlegesen megharaphatok valakit. Őt. Mást nem fogok, az továbbra sem tűnik helyesnek. Ahogy pedig ide jutok gondolatban átfut a fejemen, hogy megkérdezzem, hogy van a keze. Lopva vetek is egy pillantást a karjára, de az ing miatt nem nagyon tudom megállapítani, hogy rendbe jött-e már. Kétlem persze. De majd később megnézem, addig nem engedem haza...
Közben egészen más dolgokra terelődik a szó. Az ő keze, nyugtatóan pacskolja meg a vállamat, én meg elismerem, hogy fontos nekem. Nem válaszol rá, és ha nem lett volna az az apró vállon veregetés pár pillanattal korábban talán zokon is venném, de így tudom, hogy nincs rá okom. Zavarban van, talán jobban, mint én. Tehetnék valamit... megölelhetném vagy ilyesmi, de túl sokáig habozok.
Helyette Kyuhyunról mesélek, a képéről, meg arról, hogy miért olyan fontos. Na nem részletekben menően. Nem hiszem, hogy Martin azt szeretné hallgatni, hogy a képen lévő férfivel a barátságom jóval több volt, egyszerű barátságnál... Már korábban is feltűnt, hogy az ex szóra furcsán reagált, így a jövőben meg kell próbálnom nem említést tenni róluk. Nem lesz könnyű, hiszen éveken át meghatározó részei voltak az életemnek. De majd kitalálok valamit.
- Felejtés átkot szórtam rá – Fordulok Martin felé komoly tekintettel, miután elfordítom koreai barátom képét. – Elegem lett abból, hogy titkolóznom kell mindenről. Azt pedig végképp nem tudtam volna elmagyarázni, hogy egyik napról a másikra nem mehetek vele napközben akárhova – Jó, ez ebben a formában nem igaz, hiszen mehetek. De feltűnő lett volna, hogy a tengerparton is hosszú ujjú pólóban mászkálok, hogy a napfény imádatom után az árnyékban bujkálók. – Meg minden más is... – toldom még hozzá, visszapillantva a képre, aminek most csak a hátulját látom – Jobb így. Mindkettőnknek – persze nekem nyilván nem, mert hiányzik, máskülönben nem festettem volna meg. De áltathatom magam egy kicsit, nem igaz?
- Megnyugtató... és hogyan tehetem jóvá? – kérdem kihívó mosollyal, mert igazán sok ötletem van, de érdekelne, hogy ő mit gondolt. Aztán inkább kifejtem neki, hogy miért nem tudtam idehozni az említett képet, de megpróbálom szavakkal lefesteni neki, miközben a többit is végig nézzük. A lepkésnél aztán hosszabban időzünk. – Hát öhm... – jövök zavarba, ahogy a jelképről érdeklődik – de... azt hiszem. Vagyis... a varázserőmet? – kezdem bizonytalanul, mert hát az egész kép azért volt fontos, hogy mérjem, hogy tudjam mikor van vége – Látod azok a fürgék, akkor készültek, amikor még nem igazán éreztem semmi változást... Persze bonyolultabb dolgokhoz jobban kellett koncentrálni, de nem volt vészes. Nem tűnt annak. Aztán egyre nehezebben ment – mutatok rá egy-egy lomhább, furcsábban repkedő példányra – és egy nap... nem történt semmi – ér vissza az ujjam a pillangóhoz, ami nem mozdul – Eleinte úgy véltem csapkod a szárnyaival. De azt hiszem, csak képzeltem. Mert akkor még most is tenné.... – De érthető, hogy hinni akartam, hogy csak mert varázsolni nem tudok, festeni még igen. Az igazság pedig kegyetlenül fáj. Még ha a amúgy értem is, hogy egy hagyományos kép is lehet szép, meg művészi, meg minden.
- Nincs mit – vonok vállat könnyedén, bár nem érzem magam olyan könnyűnek. Akármennyire is szeretem a festést, amióta nem tudok varázsolni nem érzem az igazinak. Nem kapcsol úgy ki, és nem tudok elégedett lenni a képeimmel. Nem véletlen, hogy nem raktam ki neki egyetlen egyet sem, az elmúlt két évből... Vagy mennyiből. A lepkés talán kivétel, de az is többnyire mágikus. Hagyom hogy kicsit még nézelődjön közben pedig a borosüvegen akad meg a szemem. Azt hiszem innom kéne.
- Martin – kapom fel az üveget és lépek közelebb hozzá – Nincs bornyitóm – pislogok rá ártatlanul de kérlelően, hogy nyissa ki az üveget, aztán ha ez meg van, akkor töltök a poharakba, amiket korábban bűvölt meg, majd az egyiket odanyújtom neki. – Egészségedre – mosolyodom el, s bár talán illene még mondanom valamit, inkább csak koccintásra emelem a poharat, aztán bele is kortyolok. Csak utána jut eszembe, hogy előbb talán enni kellett volna... Amúgy is gyorsan a fejembe száll, de így? Na mindegy...

Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. szeptember 29. 16:36 | Link

Min Jong

Türelmes, de még mennyire. Legalább e tekintetben fellélegezhettem, hogy tisztában van önmagával. Minden másban szüksége volt még némi iránymutatásra. De kevésnek, vagy éppen alkalmatlannak éreztem magam arra, hogy irányt mutassak neki. Egyúttal féltem, hogy ha befolyásolhatom, az bár sikerélmény lett volna abból a szempontból, hogy személyiségem meggyőző ereje ezúttal se vallott volna kudarcot, mégis, az ő esetében valamiért kivételesen azt szerettem volna, ha nem tudtam volna hatni rá. Addig érdekesebb, nagyobb kihívás volt a számomra. Függetlenül attól, hogy a kedvemben szeretett volna járni, és igyekezett bearanyozni a napjaimat a maga kis ártatlan, ügyetlen módján, azt már nem várhattam el tőle, hogy minden tökéletes legyen. Az időbeosztása, az olykori titkolózásai aggasztottak, kíváncsivá tettek. Valami, amibe bele akartam ütni az orromat, és kivételesen nem a munkámmal volt kapcsolatos. Bökte az oldalam, hogy mivel nem tudott megbirkózni ezúttal. Semmi olyan akadály nem gördülhetett elé, amin ne tudott volna felülkerekedni, ebben biztos voltam. Amíg rajta tartom a szemem, addig ez így is marad. Mert így kell maradnia. Ha megint eltűnik, majd újból felkeresem. Ha kell, a nyakára járok. Már tudom, hogy hol lakik. Megfogadtam magamban, hogy nem hagyom őt egyedül, ha lelki aggályai támadnának.
- Rám célzol? – vettem rögtön magamra a toldását. Gondoltam, talán túl sok mindent nézett el nekem eddig. És minden bizonnyal így volt, mert nem egy bunkó megjegyzésem volt már felé, amit előfordult, hogy utólag már másképpen fogalmaztam volna meg, azonban késő volt javítani, róla pedig lepergett, és azt hiszem azóta elfelejtette. Ő nagyon nehezen hozható ki a sodrából. A szépet próbálja meglátni. A festményein végignézve sem egy beteg ember alkotásai látszanak, aki mindenféle dekadens, elvont, sötét vagy épp értelmezhetetlen krikszkrakszot dob a vászonra. Ennek talán mégis van értelme, az ilyen fajta művészet mégiscsak érdemel helyet a szívemben. Megértettem, hogy miért csinálta.
- Mióta is festesz? – fordultam felé gyanakvóan. Mentsvára volt, egy remek kikapcsolódás, ahova a könyvekkel egyetemben menekülhetett a zűrös család elől. Minden bizonnyal valami ilyesmi lehetett. Élvezte, és a jóra koncentrálhatott. Neki talán nem jutottak a hófödte hegycsúcsok. De az erdőt nézve, gyakorlatilag ugyanazt láttam. Ő vászonra vitte, amit elképzelt, én fogtam magam, elszöktem otthonról, és kiültem a természetbe, hogy gyönyörködjek a csodáiban. Min Jong elméjében nem egy elborult, meg nem értett művész bújt meg, aki púpot és szakállat növesztve poshadt meg a saját kis zegzugában. Adott magára, megvolt a maga élete. Nem teljesen az a fajta alkotó, akit a lexikonban találnánk a jelentésmagyarázó illusztrációként.
Aztán tovább hallgattam a történetét, ami valósággal lesokkolt. Dermedten álltam mellette, s hirtelen elment a kedvem attól, hogy hozzáérjek. Mély megvetéssel mértem végig rajta, amolyan igazi pedagógushoz méltó szúrós szempárral, jelezvén, hogy most elszakadt a cérna, és éppen készülök kiosztani. Ehhez nagy levegőt vettem, s most ahelyett, hogy leordítottam volna a fejét, próbáltam neki viszonylag higgadtan elmagyarázni, hogy mekkora bűnt követett el az én olvasatomban.
- Pff, te már csak tudod… A lényeg, hogy megadtad neki az esélyt, hogy megérthessen… Ja nem. Marha jó. Azért remélem, hogy helyettem sosem akarnád eldönteni, hogy nekem hogy lenne jobb. Önző vagy. Persze érthető, hogy miért csináltad, de ez akkor is szánalmas. Tőlem aztán nézhetsz rám könnyes szemekkel, csak tudod attól még nem kéne haragudnod a világra, amiért félvámpír lettél. Szerinted más nem tudna elviselni rajtam kívül? – a kiosztásom zárásaként azért akaratlanul is megejtettem egy ravasz mosolyt végül, ahogy körbe-körbe jártam a helyiségen, és a számat húzva, a hangsúllyal kellően drámaian játszadozva próbáltam lelkileg minél jobban megalázni beszélgetőtársamat. Jól tudhatta, hogy egyetlen célom nem is a megszégyenítés volt, hanem inkább azt akartam elsősorban kideríteni, hogy velem mit tenne. Hiszen, ha akkor nem küldi rá az átkot, még ma is a festményen szereplő alakkal lógna, van szemem az ilyesmihez.
- Ezek után? Sok szerencsét, hogy kitaláld. De talán tudod – morrantam fel. Biztosíték kell, hogy bízni tudjak benne. A múltkorinál több. Ne akarjon megvenni tárgyakkal, a lelkem nem galleonokban mérik, és a sajátos árfolyam miatt kevés emberrel ülhettem le eddig üzletelni róla. Elismerően vizsgáltam tovább a lepkéket, mintha csak a teaházban lettünk volna, s így már rájöttem arra is, hogy miért voltak számára olyan kedvesek, különösek, szeretni valóak az első megbeszélt találkozásunkon. A történetet, a mögöttes jelentést ismerve sokkal többre becsültem az alkotást, mint pusztán a látványából fakadóan.
Kérésére felé fordultam, majd egy vállvonással lerepítettem a dugót. Töltöttem is volna mágikusan, ha nem lett volna gyorsabb, s adta át volna a poharat személyesen. A koccintás alatt mélyen a szemébe néztem, majd viszont kívánva lehuppantam a kanapéra, mintha annyira elfáradtam volna. Ahogy kortyoltam párat, és az italt ízlelgettem, ismét felé fordultam.
- Folytasd, kérlek. Nem értek a festéshez, de ebben nem az a lényeg, hogy mozogjon. Önmagad kell, hogy kifejezd vele, és semmi nem veheti el a kedved – majdhogynem hánytam magamtól, hogy ekkora biztatásokba kezdtem, de szerintem szüksége volt rá. Éreztem, hogy min ment keresztül, és azt akartam, hogy megnyíljon nekem.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2021. szeptember 30. 18:51 | Link

Martin

- Rád? Dehogy is! – ráncolom össze a homlokom, ahogy próbálok rájönni, hogy miért kérdez ilyesmit. Jó lehet nem a legkönnyebb természet, de azért akkora türelem sem kell hozzá. Néha. Talán. De nem céloztam rá. Eszembe sem jutott. Teljesen más dolgokra gondoltam, de nem fejtem ki, felesleges.
- Szerintem ecsettel a kezemben születtem – nevetem el magam a kérdésére, mert igazán nem tudom, hogy mikortól de amire vissza tudok emlékezni... – Mindig is festettem. Még a véletlen varázslataimban is – azokból pedig nálam rengeteg volt. Emiatt is kezdtek el otthon titokban tanítani már négy évesen, hogy ne buktassam le a varázsvilágot a muglik előtt, akiktől viszont lehetetlen volt elzárni. Nem mintha nem próbálták volna. Most pedig egészen jól jön, mert ha nem ismerném a muglik dolgait, valószínűleg jobban megviselne a varázstalanság. Nem mintha így nem viselne meg, de biztosan tudom, hogy könnyített az életemen.
Aztán a portré kerül szóba és én viszonylag könnyedén vallom be, hogy mit tettem, nem számolva a következményekkel. Nem számolva velük, mert meg sem fordul a fejemben, hogy ez bármiféle probléma lenne. Így igencsak váratlanul ér a kifakadása. Először csak tátva marad a szám, aztán csak rettentően szomorú leszek. Ellenkezően rázom a fejem. Eszembe sem jutna helyette eldönteni valamit. Vagyis... lehet, de egészen biztos nem önzésből. Kyuhyunnál nem mondhatom, hogy nem voltam az, ebben igaza van, de meggyőződésem, hogy mindkettőnknek jobb így. Én voltam ott vele, én beszéltem vele. Én voltam évekig a legjobb barátja, hiszem, hogy ismertem annyira, hogy el tudjam dönteni mi a legjobb. Nem jutok szóhoz. Valóban könnyek gyűlnek a szemembe. Egyszerűen nem értem őt, hogy miért feltételez rólam ilyeneket.
-  Szóval ilyennek ismertél meg... Hogy nem adnék rá esélyt... Oké. Akkor önző dög voltam. Egyszer. – Elfordulok, mert most egészen dühösnek érzem magam. Ez az az érzés, amivel nem tudok mit kezdeni. Meg nem értettség, tehetetlen düh. A kezem ökölbe szorul, de letörlöm a könnyeimet és megrázom újra a fejem. – Nem is tudom, hogy meg akarom-e magyarázni. Egyáltalán van-e értelme? – csattanok fel halkan, de feszültséggel teli hanggal. De tudom a választ anélkül is, hogy ő megszólalna. Ellépek mellőle, mert most zavar a közelsége. Egy pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy elküldöm, hogy én megyek el. Csak ne legyek itt, de ezt elvetem. Nagyot sóhajtok – Lehet, hogy most máshogy cselekednék – mondom végül, bár belül érzem, hogy nem. Nem fog a véleményem megváltozni csak azért, mert Martin szerint ez helytelen volt. A varázsvilágról sosem meséltem Kyuhyunnak. Ha mégis megpróbáltam totál hülyének nézett... Bűntudatom van miatta, de nyugodtabban alszom így, mert levettem egy terhet a válláról. Vagy mondjuk inkább úgy, hogy nem tettem rá még egyet. Talán az megfelelőbb. – Veled biztosan nem. – Egyrészt mert már nem is tudnék. Másrészt, mert Martinnak nem hazudtam, nem mondtam el neki mindent. Vannak titkaim. De a hazudozásról leálltam. Nagyjából. Mert azért még előfordul, hogy nap allergiára hivatkozom, meg kvibliként mutatom be magam. Megfordulok és ismét csak a fejemet tudom csóválni. Én egy szép estét képzeltem el. Egy kellemeset. De most elrontotta a kedvem. – Rengetegen vannak, akik elviselnek... – vonok vállat egykedvűen. Ha azt hiszi ebben kivételes akkor téved. Jelenleg kitaláni sem akarom, hogy mit szeretne. A többire meg inkább nem is reagálok. Helyette a boros üvegért nyúlok, mert attól még esélyesen lehet jobb kedvem.
Szerencsére kinyitja, és a koccintáson is gyorsan túl esünk. Én pedig szinte rögtön felhajtom az egészet, sőt még újra is töltöm a poharam. Vele ellentétben én nem ülök le. A képeim előtt állok, végig nézek rajtuk újra. Még az is eszembe jut, hogy megfordítom Kyuhyunt és vele borozok. De aztán Martin megint megszólal. Felb*sz. Pedig épp most egyeztünk meg, hogy türelmes vagyok. De úgy látszik, ma az a célja, hogy kihozzon a sodromból.
- Ha nem értesz hozzá, ne akard megmondani, hogyan csináljam – fordulok felé hirtelen, aztán a pohárral a mozgó képeim felé intek. Kicsit hevesen, és egy kevés bor a padlóra is kerül, de szerencsére a vászonig nem ér el. – Az önkifejezésem része, hogy mozog... Mond egy zenésznek, aki megsüketült, hogy ne vegye el a kedvét... pff. Nem vagyok Beethoven – Azzal pedig megiszom az újabb pohár tartalmát is. Majd ő megmondja nekem, hogy mihez legyen kedvem. Na ne röhögtessen. Ha tudná, hogy hónapokig ecsetet sem fogtam a kezembe, amikor elmúlt a varázserőm. Még ilyen baromságot. Hogy nem veheti el a kedvem... Mert meghozta. Mostanában több kedvem volt, de most... most élni sincs kedvem. Leteszem a poharat az asztalra, aztán csak leülök a földre, felhúzom a térdeimet, és az államat megtámasztom rajtuk, úgy nézek magam elé. Az asztal peremét látom, meg a poharam talapzatát. Bekúszik a két tányér is, az asztal alatt meg látom Martin cipőjének orrát, de nem mondok semmit. Azon agyalok, hogy már megint mit rontottam el?

Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2021. szeptember 30. 18:52
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2021. október 1. 00:02 | Link

Min Jong

Ironizált? Gyanakvó maradtam, bizalmatlanul fürkészve arcának rezdüléseit. Kezdtem megörülni, hogy talán arra gondolt, hogy mennyi mindent elvisel maga körül. Tűr, lenyel, a nagy nyomás ellenére küzd tovább, s ezzel talán mégis tisztában volna, így nem lesz szükség akkora térítő tevékenységre a részemről. Mármint észhez térítőre, mert súlyosan megváltoztatni nem szeretném. Csak annyit akarok, hogy felnyissa a szemét. Rájöjjön olyan dolgokra, amik egyébként az orra előtt vannak. És mindenekelőtt fogadja el őket. Kezdjen velük valamit. Ne a szőnyeg alá söpörje, mert továbbra is abban a hitben voltam, hogy az érkezésem az ő életébe a jelenlegi körülmények között nehezen lenne összeegyeztethető, így mindenképpen szükség lenne lemondásokra, kompromisszumra. Mint mondtam már, vagy csak utaltam rá, de egyszer már megjártam, hogy nem tisztáztam idejében a szabályokat. Még egyszer nem szeretném, ha ugyanígy végződne, ahhoz Min Jong túl értékessé vált.
Különös volt a kontraszt, a gyors váltás, amire ezúttal őszintén nem számítottam. Egy izgalommal teli raktári látogatást képzeltem el, amikor beavat végre a korábban féltve őrzött festményeinek világába. Gyertyafény, kívánságra rendelt pizza, egy kellemes, ám mértéktartó borozgatás, kötetlen beszélgetés. Nagyon vártam már, hogy végre a nyilvánosságtól elzártan tudjunk találkozni, hogy ne kelljen attól félnünk, hogy valaki meglát minket. Így akár kényelmesebb lett volna az is, ha újra meg akart harapni, vagy egyszerűen nyíltabban mertünk volna megbeszélni olyan témákat, amik máskor nem tartoztak volna idegen fülekre. Szóval papíron minden adott volt ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, az imént még kellemesen elmosolyogtam azon, hogy gyerekkorától mennyire meghatározó volt számára a művészet, aztán rátértünk a fránya portréra, akitől először idegenkedtem, majd tartottam tőle valamiféle megmagyarázhatatlan féltékenységből fakadóan, s végül szörnyű sajnálatot kezdtem el érezni iránta.
- Tudod, az alapján is kialakul az emberről egy kép, amit magáról állít – vágtam vissza a vádakra. Hogy tudtam volna csak az a néhány hét alapján megítélni őt, amit láttatott magából, ha tegnapelőtt még mindig egy új arcát ismerhettem meg. Egyszerűen túl hamar elvárta, hogy közel kerüljünk. Én az első perctől fogva önmagamat adtam, úgy érzem, hogy nem esnek ki percenként csontvázak a múltam szekrényéből. Van néhány téma, amit azért kerültem, mert fájó seb az életemben, de a szüleim ballépései miatt nem az én személyiségem torzulna, ha mégis kiteregetném neki a szaftos részleteket. A fejem csóválva néztem, ahogy meglepődött, de legbelül nagyon fájt, hogy ismét így kellett látnom. Védeni viszont nem tudtam azért, mert hülye volt. – Most azt hiszed, hogy emiatt javíthatatlanul rossz embernek tartalak, és minden jó tulajdonságodat elfelejtettem? – vontam fel a szemöldökömet. Ez nem így működik. Mindannyian követünk el hibákat, és valahol haragudtam rá emiatt, de valahogy ez a teátrális fennakadása most nem hiányzott. Persze édes volt látni, ahogy a kiosztásom szépen-lassan elérte a célját, és nem süket fülekre találtak. Számoltam vele, hogy nem lesz könnyű szembesülnie az igazsággal, hát még feldolgoznia. Itt hátul, csendben és elvonultan kedvére hazudhatja be magának, hogy mennyire jó döntés volt hátat fordítani mindenkitől azért, mert átváltozott, de a köznép ezt nem kajálja be olyan könnyen. Beszélgethet a műbarátjával beteges módon, de ha én nem, akkor senki más nem ébreszti rá arra, hogy nem normálisan viselkedik. Nemes szándék vezérelt a bírálatommal.
- Na látod… Velem miért nem tennéd? – kérdeztem vissza kíváncsian. – Nézd, te ismerted őt, nem én. Biztosan volt rá valami okod. Csak olyan könnyedén mesélted, hogy felkaptam a vizet, na… - motyogtam az ujjaimat tördelve, mikor már nagyon kínzott a látványa, amint a szemeit törölgette. Nem akartam még egyszer sírni látni, már a gondolattól összeszorult a gyomrom, még ha próbáltam is erős maradni. Azt azonban kár volt gondolnia, hogy elszökhetett előlem. Amint távolabb lépett, én követtem őt, hogy végig a közelében lehessek, és ismét megérintettem a vállát, hogy érezze, annyira azért nem rossz a helyzet. Túl sok mindenen mentünk már keresztül, túl rövid idő alatt.
Nem ült le a keserédes koccintásunk után, helyette felhajtotta a poharat. Összeráncoltam a homlokom a látványtól, már-már felháborodva néztem végig a jelenetet. Csak nem képzelte, hogy leissza magát miattam, az orrom előtt? A pálcámért nyúltam, hogy kilőjem a kezéből az üveget, de túl gyors volt, aztán néhány fenyegető lóbáláson kívül reméltem, hogy nem lesz szükségem többre. Ennyire nem akartam durva lenni, valami csoda folytán sikerült lecsillapítanom az indulataimat.
- Értettem, művész úr – dörmögtem sértődötten, mert részemről már elsimítottam volna a dolgokat, de úgy látszott, hogy mély nyomokat hagyott benne az a rohadt kép. Vitte volna innen a francba, minek a múltját felhánytorgatnia, és utána még neki állna feljebb az egész. – Abból kell főzni, ami van – mosolyodtam el végül, majd megvontam a vállamat. Előbb-utóbb majd belátja, hogy bár megváltoztak a képességei, új korszakot nyithatna, és még így is alkothat csodálatosat.
- Most végig így fogsz viselkedni? Kelj fel onnét… - forgattam a szemem, és néhány kínos perc alatt kitaláltam valami semleges kérdést. – Látom finom volt a bor. Éhes is vagy?
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 19:20 | Link

Martin

Van amikor a legjobb szándék is a legrosszabb dolgokhoz vezet. Most is ez történik. Legalábbis úgy gondolom. Abban talán igaza van Martinnak, hogy önző dolog volt elvenni Kyuhyuntól az emlékeket. Épp csak attól tartok, sokkal kegyetlenebb ráébredni, hogy semmit sem tudsz a legjobb barátodról. Hogy valaki, akiben évekig megbíztál egyik napról a másikra egy teljesen más személy, egy másik világból. A damfírság csak olaj volt a tűzre. Egy olyan adag, amit már nem tudtam volna sehogy sem elhallgatni. – Fogalmam sincs mit gondolsz. – Az is meglep egy pillanatra, hogy az ember szót használja, de rájövök, hogy ez csak megszokás. Nem gondol ő rám emberként. És valószínűleg én sem tenném, az ő helyében.  Azt sem tudom, hogy miért hasonlítja magát Kyuhyunhoz, de ahogy visszakérdez, felmerül bennem, hogy talán nem tudatosult benne, amikor azt mondtam, Kyuhyun mugli.
- Te varázsló vagy – vonok vállat. Ez egyszerű. Egy varázslónak nem kell elmagyaráznom, hogy van varázsvilág, hogy vannak mágikus lények, és hogy a vámpírok nem csak egy-egy író beteg agyszüleményei, hanem létező dolgok, ahogy a vérfarkas, a kappa, meg minden más is. De egy mulginak ezt elmagyarázni? Na meg ott van az a szabály a titoktartásról. Nincs ehhez idegem. Hiába a türelem. Ez most nem az a pillanat. Ez érzelmileg túlságosan felkavar, mert a festményen szereplő alak, egyszer nagyon sokat jelentett. Szeretettel gondolok rá, még ha nem is érzem már azt a fajta kötődést, ragaszkodást, amit egykor.  
- Jobb, ha sírva mesélem? – horkanok fel, mert nem is értem mit várt. De ha ezt, hát most megkapta. Bár nem fogok sírni. Egészen büszke is lehetnék magamra, mégsem vagyok. Mert valahol tényleg igaza van Martinnak, belátom én azt is. Mégis szeretném hinni, hogy jobb így, hogy nem keres, hogy Kyuhyun nem hiszi azt, hogy elhagytam, hogy nem akarok már a barátja lenni. És sokkal jobb, mintha megutálna, amiért éveken át, annyit hazudtam neki.
Összerezzenek, ahogy hozzám ér és kissé félve fordítom a fejem felé. Fogalmam sincs mi jár a fejében, de talán el kéne fogadnom ezt a félig-meddig bocsánatkérés félét. Mégis nehezen sikerül, hiszen a kifakadásával, pont hogy arra célzott, hogy nem bízik bennem. Pedig a ligetben és a kaszinóban is megtette, és most rosszul esik, hogy mégsem. Még ha más is a szituáció, a bizalom az bizalom kéne mardjon.
Idegesen hajtom fel a pohár bort és közben próbálom magam az ő helyébe képzelni, hátha jobban megértem. De persze jön az újabb kérdés, és a korábbiak mellé ez már túl sok. Valószínűleg nincs tisztában azzal, hogy mekkora különbség, ha mágiával fest az ember. Nyilván mert nem mindenki képes rá. Vannak varázslók, akik sosem készítenek mozgó képeket, még ha évekig gyakorolják sem. Az enyémek meg beszélnek, gondokodnak, mint eredeti verzióig. Legalábbis látszólag. Nyilván nem minden gondolat a sajátjuk. Sokkal inkább egy korábbi, megtörtént esemény, gondolat kivetítése a jelenre. De mindezektől függetlenül elég jók.
Nem is igazán fogom fel, hogy a második poharat is felhajtom. Rettentően bosszant, hogy nem akarja megérteni, hogy nem akarok „csak” festeni. Persze, jó az is. Élvezem azt is. De nem ugyanaz. Talán idővel elfogadom, de nem olyan könnyű, mint amilyennek bárki gondolja. Vagy ha valakinek az is, nekem nem az. Miért nem lehet ezt megérteni? Csak a fejemet rázom, akármit is mond. Persze, mindenki hasonlóval jön... hallottam már ezerszer. Mégsem akarom. Még nem.
- Kényelmes itt – A viselkedésemre nem akarok megjegyzést tenni. Miatta vagyok ilyen, ha nem akad ki és nem próbál meg kioktatni nem ez lenne. Elcsevegtünk volna a képekről és... Nem, nem gondolok bele, mert nincs értelme. Nagyot sóhajtok, aztán felnézek a borospohárra. – Nem vagyok éhes – az ilyesmi eléggé elveszi az étvágyam. De aztán eszembe jut, hogy az alkoholtól meg süsü leszek, így az evés egész jó ötletnek tűnik. Felállok és kihozom a dobozokat, amiket az előbb még hozzá akartam vágni. – Csak azt tudtam, hogy milyet nem akarsz... Szóval van minden, ami nem ananászos... – magyarázom a doboz halom mögül majd leteszem azokat az asztalka közepére. A legfelsőt kinyitom, de az épp húsos, így azt félre is rakom. – Zöldséges... merre vagy? – kérdezem mikor a harmadikból is valami hús köszön vissza rám. Ezeket mind úgy rakom, hogy Martin vehessen belőle ha akar, ha nem akkor pedig majd hazaviszi, vagy ilyesmi. A negyedik már végre az enyém. Csupa finom zöldséggel a tetején. Az egyik tányérra teszek belőle három szeletet, aztán ismét a földre ülök le, de ezúttal már a kanapé oldalán. Lehet hülyeség, de azért közel akarok lenni hozzá. Egy vita nem kéne, hogy elrontson mindent... és ahogy eddig megismertem, szinte biztos, hogy lesz még jó pár. – Jó étvágyat – mondom végül csendesen, remélve, hogy ő is talál olyasmit, amit szeret, aztán szó nélkül falatozni kezdek.

Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 20. 19:23 | Link

Min Jong

- Nem is érdekel? – kérdeztem vissza szinte azonnal. A szemeim szinte rögtön összeszűkültek az állításától, ahogy csípőre tett kézzel hallgattam a duzzogását. Nem mintha én jobb lettem volna, de a részéről ezt nem neveztem volna vitának. Úgy tűnt, mindig ezt csinálja. Elzárkózik attól, hogy megbeszéljünk valamit, és inkább könnyes szemekkel félrevonul a saját kis világába. Én szeretek konfrontálódni, persze csak azért, mert szeretem elhinni magamról, hogy végül én jövök ki győztesen a vitákból, és jót tesz az önértékelésemnek, ha felülkerekedek az ellenfelemen, jelen esetben Min Jong gyenge lábakon álló érvelésén. Vagyis, annak lehetett ezt egyáltalán nevezni? Meg se próbált megérteni, és ezt igazságtalannak tartottam. Az én agyam rögtön kattogni kezdett, hamarosan pedig más megvilágításba helyeződött a portréalak története.
- Vagy úgy… - halkultam el. Nyilván nehezebb volt így. De ki a franc gondolta volna, hogy az az oda-vissza sztárolt, állítólagosan legnagyobb könyvesbolt-hálózat örököse varázstalanokkal keveredhetett, amikor az ő kultúrájukban aztán pláne nem divat az, hogy nyissanak feléjük. Pontosan tudtam azt, hogy milyen kötöttségekkel járnak az aranyvérűek mindennapjai, hiszen a svájci varázslócsaládok hasonlóan konzervatív vonalat képviselnek a meglátásaim szerint, mint távol-keleti megfelelőik. Talán annyi a különbség, hogy tisztában vannak a kivételességükkel, és a kantonok sokszínűsége miatt könnyen kapcsolatot alakíthatnak ki a különféle kultúrákból jövő nációkkal, ami visszaköszön az üzleti életben. A főszabály az, hogy mindenki az ő kegyeikért teper, s aki ügyesen politizál, az sokra viheti ezekben a kétszínű érdekkapcsolatoktól átszőtt dimenziókban. Nekem természetesen felfordult tőle a gyomrom, pedig meglehetősen könnyű életem lehetett volna valamelyik villában, és nem tagadom, kellően sok rossz tulajdonságot hoztam át még így is, ami megnehezítette a szociális életem gyakorlatilag minden szempontból. – Hogyne, ne mondj már hülyeségeket! De ha nem akarod megbeszélni, akkor nem kell – csattantam fel a károgására, majd egy vállvonással egybekötve széttártam a kezem, átadva neki a végső döntés lehetőségét. Őszintén tartottam attól, hogy a következőkben elbőgi nekem magát, amivel végképp nem tudtam volna mit kezdeni, csak zavartan toporogni, esetleg kirohanni a mosdóba, mert idő közben már annyira marta volna a gyomrom a bűntudat és a kényelmetlenség, hogy az ebéd is visszaköszönne.
Fogtam a vállát, óvatosan és bizonytalanul végigsimítottam rajta, majd meg is szorítottam kicsit, mintha azzal kipréselhettem volna belőle a haragot. Láttam, hogy összerezzent, és még mindig sajnáltam, hogy ennyire magamra haragítottam. Tisztelnem kellett volna a döntését, még ha baromságnak is tartottam. Szinte az imént érkeztem, és minden igyekezetét felrúgva megfagyasztottam a hangulatot.
Felhorkantam a visszaszólására, és ha nem állt volna fel kicsivel később a pizzáért, csakugyan elrángattam volna onnét, vagy sértődötten viharoztam volna hazafelé, mert vendégként elképzelhetetlennek tartottam, hogy a továbbiakban szemrehányást tegyen rám, vagy folyamatosan érzékeltette volna velem a sértődését. – Jól van - izgatottan figyeltem, hogy mikkel rukkolt elő. Azt hittem, hogy egyetlen nagyméretű pizzát rendelt, esetleg két részre osztva a feltéteket. De jobban szerettem, ha volt miből válogatni, össze is dörzsöltem a tenyerem, miközben a szám szélét nyaltam meg izgatottan. Megvártam, amíg kinyitogatta a dobozokat, és a sajátjából kiveszi a részét, majd feltankoltam mindből, hogy később ne kelljen felállnom. Így a tányéron egymásra is került a szeletekből, de nem zavart. Pislogtam párat, hogy még mindig a földre ült vissza, úgyhogy fogtam magam és egy hangos sóhaj után leültem mellé, a földre. Azt hitte volna, hogy megszabadulhat tőlem?
-  Köszi, neked is. Finom, bár felesleges megjegyeznem, úgyse te csináltad – nyammogtam az első falatok után, kissé játékosan próbálva vele kötekedni. – Amúgy… Csak sajnálom, hogy ennyi minden zavar téged. Nem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz – ahogy azt sem, hogy ezt ennyire őszintén megvallom neki. Sejtettem, hogy damfírnak nem fantasztikus lenni, de a mélységeibe nem gondoltam bele, így amikor az elfoglalt élete mellett azzal szembesültem, hogy mennyi lemondással járt ez a számára, akaratlanul is elöntött a méreg a tehetetlenségtől, s felbosszantott az is, hogy nem tudja felvállalni magát önmaga előtt sem.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 19:29 | Link

Martin


Néha olyan butaságokat tud kérdezni, hogy legszívesebben lecsapnám. Persze csak képteletesen, mert valójában soha senkit nem csapok le, max önvédelemből, de erre jó ideje nem volt szükség. De a lényeg, hogy a jelenlegi lelki állapotomnak nem jó ez. Természetesen érdekel, hogy mit gondol. Sőt valószínűleg a felejtés átkot is megbeszélném vele, ha nem lett volna olyan támadó rögtön, ahogy megemlítettem. Az ösztöneim viszont megakadályoznak abban, hogy magyarázkodni kezdjek egy ilyen kezdés után. Később talán, ha megnyugodtam, majd mesélek neki, habár lehet akkor is tartani fogok a reakciójától. Valószínűleg sokat kell még csiszolódnunk, ha azt akarjuk, hogy működjön köztünk ez a valami...
Aztán ahogy tudatosul benne, hogy egy mugliról beszélünk, mintha kcisit megenyhülne. Ennek valamelyest örülök, ahogy a vállamra helyezett kéznek is. Mert akármennyire is kiakasztott, ez az apró gesztus egyértelművé teszi, hogy nem ez volt a szándéka. Persze ettől nem lesz kevésbé rossz, de haragudni nem tudok rá annyira.
- Egyszer. Majd – felelem nem túl lelkesen, de ez inkább a jelenlegi hangulatomnak tudható be. Remélem ő sem érti félre, hogy csak mondom, hogy békén hagyjon, bár ha ez történik se tudok nagyon változtatni a dolgon. Jelenleg nincs sok kedvem semmihez sem, mégis kiélvezem a rövid pillanatot, ahogy megszorítja a vállam és végig simít a hátamon. Talán hozzá kéne bújnom, mint egy kiscica, és dorombolni, de ez még tőlem is nagyon abszurd lenne. Hiába vágyom az érintésre, a zaklatottságom, nem tűnik el ennyire könnyedén. Emiatt öntök magamba rögtön két pohát bort is és ülö a földre ahelyett, hogy mellé telepednék, pedig direkt nem hoztam székeket ide, hogy a kanapén majd, kényelmesebben ülhetünk.
A pizzákat is eléggé kelletlenül hozom ki, de mivel tudom, hogy a bor gyorsan a fejembe fog szállni, és mert nem akarom tovább rontani a helyzetet, inkább keresek magamnak egy ehető pizzát. Némileg elégedetten figyelem, hogy jó döntést hoztam a rendeléssel, hogy nem csak egy fajtát, hanem mindent kértem. Több dobozból is pakol a tárnyérjára így nincs okom aggódni, hogy egyáltalán nincs ínyére a rendelésem.
Meglep, hogy mellém ül a földre, de ezzel végleg meg is nyugtat. Egy néma üzenet, hogy bármi is volt, van, ő itt van. Velem. Lehet rosszul értelmezem, de hinni akarom, hogy így van. Ennek köszönhetően pedig apró mosolyra húzódnak az ajkaim, miközben belekóstolok a pizzába.
- De legalább rendelni jól tudok – állapítom meg kuncogva, valószínűleg mert a bor kezd dolgozni bennem. Közben pedig a sajátomba is beleharapok. Az is finom, még ha egyébként annyira nem is vagyok éhes most. Aztán azt mondja sajnálja, meg hogy nehéz. Nem teljesen értem, hogy mire céloz. Velem nehéz? Vagy most döbbent rá, hogy elveszíteni a varázserődet nem mókás? Nem tudom eldönteni, nem is próbálom meg. Helyette a vállára hajtom a fejem, úgy rágom tovább a pizzámat.
- Hmm... – hogy ez a pizzának szól-e vagy annak, ahogy az agyam lassan feldolgozza az előbbi mondandóját és látszólag összeállítja az előbb még bonylultnak tűnő képletet az lényegtelen. – Próbáld ki. Csak lerakod a pálcádat és nem nyúlsz hozzá... mintha nem is lett volna soha... – javaslom, bár egyáltalán nem várom el tőle, hogy ilyesmit csináljon. Sőt. Most is milyen jól jött, hogy volt nála. Lett boros poharunk és a bort is kitudta nyitni. Tökre hasznos. Én meg nevetek az elképzelésen, mert teljesen abszurdnak tűnik, hogy majd pont ő nem varázsol, teszem azt egy hétig. Nem mintha olyan sokat láttam volna varázsolni. Mégis úgy képzelem el, mint a legtöbb aranyvérű, mágiához ragaszkodó varázslót. Így belegondolva én is egy voltam közülük, bár nem hittem sosem, hogy rossz lenne varázslat nélkül élni. De nyilván azért, mert sosem mértem fel igazán, mennyi mindenhez használtam a mágiát.
Feltérdelek és átnyúlok az asztalon, hogy magamhoz vegyem újra a boros poharat. Töltök is magamnak, mert Martinnak is, ha kér, bár lehet neki még van, nem is tudom hol a pohara, így csak tartom a kezemben az üveget, felé nyújtva, hogy kér-e vagy sem. Közben meg remélhetőleg tőlem elveszi az épp kitöltött adagot, mert éppenséggel nem kéne, hogy megigyam.

Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 20. 19:35 | Link

Min Jong

Nem voltam biztos benne, hogy ezt a félreértést a szőnyeg alá kellett volna söpörnünk, mert attól féltem, hogy a lépéssel csupán késleltetjük az újabb könnyeket. Abban már igen, hogy az agyam a továbbiakban ezen készült kattogni, ahogy az azzal járó bizonytalanságot is utálom, hogy most majd mit gondol rólam Min Jong a továbbiakban, mennyire sikerült lerontanom a rólam kialakított képét, és ezzel együtt visszavetnem az ismertségi viszonyunk mértékét. Így a nem túl lelkes válaszával, a mindössze két szóval, amit végre kipréselt magából, nem lettem túlságosan felvillanyozva. Tudtam, hogy érzékenyen reagál dolgokra, ahogy neki meg azt kellett volna tudnia, hogy milyen tud lenni a stílusom, vagy hogy reflexből gondolok mindig a legrosszabbra, mert túlságosan belém ültették ezt a rossz tapasztalatot a múltam balszerencséi során. Fájt neki az igazság, így fogtam fel. Valamit nem biztos, hogy jól csinált, és legalább a következő megbeszélésünkig ez érlelődhetett benne. Alig vártam, hogy aztán majd még meg is köszönje nekem egyszer, amiért rámutattam bizonyos magatartási hibákra. De ezekért az útmutatásokért cserébe semmit se kértem, csak a bizalmát, valami irántam érzett tiszteletet, mintha az utolsó szó joga mindig engem illetne. Ami talán azért van, mert túlságosan individualistaként rendezkedtem be az évek során, és gyakorlatilag lehetetlen elképzelnem, hogy ezentúl másnak adnék igazat a magánéletemben, vagy ne a saját érdekeimet helyezném előbbre. Még akkor is, ha egyre inkább előfordul, hogy szívem szerint másként cselekednék, mint ahogy az eszem diktálja.
Vele együtt nevettem fel egy pillanatra a bravúros visszavágásán. A sértettség okát én sem felejtettem el, ahogy a tette alól se mentettem fel, csupán a kérésére továbbléptem, egy kis könyvjelzőt hagyva magamban arról, hogy ide még egyszer vissza kell lapozzunk, és nehéz olvasmány lesz. Összemoshattam a tettét azzal, hogy máskor is mindig mennyire elrejtőzött, és méltatlanul a háttérbe szorult, mint például a festés esetén, amikor a kiállítással próbálkoztam. Azonos gyökeret keresek a problémáknak, mint valami mániákus pszichológus, aki ha meglelné az életének azon pontját, ami miatt ennyire kishitű tud lenni, máris visszatérhetne a régi Min Jong, akire látom egyébként, hogy ő is vágyik. Azt nem sejtettem, hogy egy damfírnak ilyen nehéz, meg hogy vele ennyire bonyolult, egy egyszerű pálcahasználattal is óhatatlanul emlékeztettem őt arra, hogy mivé lett az évek során, hogyan veszett ki belőle apró morzsánként a mágia. Azon túl, hogy a véremet ihatta, és a harapás vegyes érzelmeit élhettem vele át, a többi hátrányáról eddig mintha nem teljesen akartam volna tudomást venni, vagy nem is tudtam róluk. A napfény ugyanolyan nehéz volt, emlékszem jól, hogy mennyire zavart a napszemüvege. Itt legalább semmi ilyenre nem volt szükség, teljesen önmaga lehetett. A haja is egészen kezdett megszáradni, ahogy néztem, csak néhány csepp folyt végig az arcán, amit kedvem lett volna letörölni, de végül is csak érezte volna magán, ha zavarta. Az ingemnek pedig mindegy volt, hogy kissé átfogja vele a vállamnál, ahogy ráhajtotta a fejét. Kissé közelebb nyomtam az arcomat a tincsekhez, hogy érezzem a samponja illatát, így még az evést is félbehagytam.
- Furcsa lenne… De inkább csak maga a tudat, hogy többé nem használhatnám. Egyébként meg tudok lenni nélküle – próbáltam győzködni őt, de mint az előbbiekben is láthatta, nagyon jól tudott jönni a bornyitáskor is, így legalább kiegészíthetjük egymást, és segíthetek neki máskor is, bármiben. Azt hiszem, sokan összetennék a kezüket egy ilyen támogatóért. – Hova sietsz? – veszem ki a kezéből a poharakat, amint letettem a földre a tányéromat. Még szerencse, hogy feltakarított előtte, mert biztosan elég festékes lehet a padló alapból. Ha jól számoltam, a harmadik poharának esett volna neki percek alatt, nekem pedig nem volt szükségem egy ittas Min Jongra. Ha ki akartam volna használni, már megtehettem volna.
- Néha azt érzem, mintha belemenekülnél valamibe. Vagy csak nem akarnál tudomást venni arról, hogy mi van előtted – folytattam a meglátásaim ismertetését óvatosan, mert talán még mindig nem értette, mire utaltam.

Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 19:38 | Link

Martin

Talán kezdi kapizsgálni, mert nem faggat, nem nyaggat. Mintha beletörődne, hogy itt és most nem tudok, nem akarok erről beszélni. Az is elég valószínű, hogy sosem tenném, ha rajtam múlna hiszen könnyebb „elfelejteni” az ilyesmit, mint kimondani. De most hogy előkerült, biztos, hogy előbb-utóbb jobban bele kell mennünk a témába. Ahhoz viszont, lehet jobban kell ismernem. Akarok benne bízni, és így is eléggé megnyiltam neki szerintem, de persze többre lesz szükség. Egyelőre viszont jó, hogy nyugton hagyjuk a témákat, és hogy az evésre tereli a figyelmem.
Kellemes a vállán nyugtatni a fejem, jól esik a közelsége, az illata. Még a szemem is lehunyom egy pillanatra, hogy csak arra tudjak koncentrálni. Csábít, de nem teszek semmit, csak kinyitom újra a szemeimet, ahogy újra beszélni kezdek.
- Eleinte én is ezt gondoltam ... – nem aggódtam, hogy nem fogok tudni varázsolni. Amíg varázsló voltam, annyiszor kívántam, hogy bár ne lennék az, hogy a mugli barátaimmal lóghassak. Róluk biztosan tudtam, hogy nem a bolt miatt lógnak rajtam, hogy nem a varázsvilágban felhalmozott pénzösszegekre vagy az aranyvérűségemre pályáznak. Nyilván volt köztük is olyan, akinek hátsóbb szándéka volt, de sokkal gondtalanabbank éreztem magam köztük, mint a varázs világban, még a hazugságok ellenére is. De csak későn döbbentem rá, hogy mennyire a hétköznapjaim része a varázslás, hogy nem csak bonyolult és nehéz bűbájokhoz van rá szükségem, hanem sokszor a legegyszerűbb dologhoz is, mint a taxi hívás. Igaz mugli taxit hívhatok, de azok nem fognak elhozni Bogolyfalvára. – De aztán rájöttem, hogy sokkal több mindenhez használom, mint elsőre gondotlam – A legjobban talán a takarítás, a pakolás zavar. Hiába vagyok erősebb, és kapom fel könnyedén a nehéz festékes dobozokat is az nem ugyanaz, mint egy pálcaintéssel felrakni a polc tetejére. Nem. Most kell egy sámli, vagy egy kisebb létra, aztán felmászni dobozzal, festékkel... Tiszta macera és persze még millió példa eszembe jut. Például a poharak is, amiket ő változtatott át, meg a bor, amit kinyitott. Töltök is magmnak, mert miért ne? Ha már így eszembe jutott...
Innék, de elveszi a poharat még az üveget is, én meg csak pislogok rá, bár valószínűleg igaza van, nem kéne sietnem. Nem mintha amúgy szaladgálnék vagy ilyesmi... De ami nem tudatosul bennem az az, hogy bizony a fejembe szállt az a két pohár is.
- Nem sietek... Tök lassú vagyok – mosolyodom el újra, mert hát na... Az utóbbi években ennyi időt nem öltem bele egy kapcsolatba. Mondjuk az is igaz, hogy nem is nagyon volt semmi olyan, aminek lett volna értelme. A futó kalandokhoz meg nem fáradoztam ennyit. Mondjuk nem kötöm az orrára. Biztosan csúnyán nézne, hogy milyen rossz kisfiú vagyok. Pedig még csak kiscsi sem vagyok. Haha.
- Mi van előttem? – pislogok magam elé, nem teljsen fogva fel hogy mire céloz. Magam előtt az asztal ratja a pizzák. – Áh! Pizza! – ez pedig most nagyon vicces, így bizony nevetek rajta, valószínűleg szörnyű benyomást keltve, de ha már így felfedeztem a dolgot, eszem még. Szőval megkeresem azt a dobozt, amiből az előző szeleteket vettem ki, s bár még azokat sem fejeztem be és eddig éhes sem voltam, ha már így felhívta rá a figyelmem, akkor kell. Egymásra hajtok két szeletet, mint egy szendvicst, és úgy harapok bele, majd Martin felé fordulok. – Most te vagy előttem – Állapítom meg nagy bölcsen, majd harapok egy újabbat, s közben Martin arcát figyelem. Leteszem a pizzát meg a tányért is, aztán lenyelem a pizzát, ami a számban van. Egy hosszú másodpercig próbálkozom a gondolkodással, de természetesen nem megy úgy, mint máskor, így hagyom, hogy az érzéseim irányítsanak. Egyszerűen közelebb hajolok és lopok tőle egy csókot. Lesz, ami lesz alapon.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 20. 19:40 | Link

Min Jong

Nem lepődtem meg, hogy ő is így gondolkodott az elején. Nekünk lehetetlen elképzelnünk, hogy milyen varázslat nélkül. Halvány emlékeim ugyan vannak arról, amikor még képtelen voltam varázsolni, de aranyvérűként a családban mindig is körülölelt a mágia. Legkorábban még az elbűvölt tárgyak formájában, az otthonunk illúziói képében, de valahogy átszőtte a mindennapjaimat. Talán az előbbi lehetett rám olyan nagy hatással, hogy a későbbiekben a mágikus tárgyak felé orientálódtam a tanulmányaim során, és nem a szülők által kijelölt görcsös utat kezdtem el követni. Hamar átéreztem, hogy milyen nehéz lehetett neki azóta.
- Csak szólj, ha szükséged van valamire – fordítottam felé a fejem, majd néhány harapás után be is faltam az első szelet pizzát. Tisztában voltam vele, hogy mennyire kényes kérdés lehetett számára a közreműködésem, ezért kerülni szerettem volna a következtetést, hogy mellettem kiszolgáltatottnak érezze magát. De ott volt bennem, hogy ha már értek valamihez, akkor valahogy megháláljam neki a kedvességét. Semmiből nem állt volna néhány pálcaintéssel olykor rendet rakni nála, ha előre egyeztetünk egy időpontot, ugyanígy a boltja üzemeltetésében is szívesen segítettem volna, ha a beosztásom engedte. - Jól bánok a pálcámmal – toldottam hozzá mosolyogva, amolyan elővigyázatosságból, hogy ne tudjon megsértődni a segédkezésemre, és leplezzem a valós szándékaim egy kis viccelődéssel. Ha ismert, akkor azért beláthatta, hogy alapból ritkán humorizáltam, a borból még nem ittam eleget, úgyhogy maradt a hátsó szándék, amit kérdés, hogy megsejtett-e ennyiből. Majd azt mondtam volna, hogy túl rosszra gondol, és az át is vezetett volna minket egy következő vitára. Valószínűbbnek tűnt, hogy hárításba kezd, erre fel kellett készülnöm.
- Aha, persze. Hányadik pohárral készültél inni? Szerinted józanul szeretnék veled lenni, vagy részegen? – tettem fel szigorúan a számomra egyértelmű kérdést, s hogy abszolút kedvét szedjem, eltoltam az üveget és a poharakat az asztal távolabbi pontjára. Ha ő nem ihatott többet, én se tettem, mert ha a szeme láttára pótoltam volna az adagomat, hogy kvittek legyünk, az minden bizonnyal zavarhatta volna. Nekem ez a néhány korty is elég volt ahhoz, hogy jól csússzon az étel, ahogy azt is pontosan tudtam magamról, hogy mire vagyok képes alkohol hatása alatt, hogyan hat rám az ital, s igencsak csalódottan pislogtam rá, hogy ezúttal mennyire elengedte magát mellettem. Sose szerettem, ha túl nagyok a kontrasztok két ember között, amik már kellemetlenné tehetik a másik számára a közös társalgást, és kezdtünk a határán lenni.
- Hát, az is – vakargattam meg a fejem, mikor rájöttem, hogy ha érzelmekről, vagy épp róla volt szó, mennyire bénán tudtam fogalmazni. A gyomrom kavargott, ezért mértékkel tudtam enni, ahogy a hangok is nehezen akartak kijönni a számon. Rekedt is lettem, mindenféle egyéb bizsergő érzéssel, amik pont olyanok voltak, amiért ma idejöttem hozzá, de mégis féltem attól, hogy átéljem őket. Rég éreztem hasonlót. Talán az ismeretlentől féltem a legjobban. Akitől kaptam, rég volt már… Mikor vágytam rá, csalódás követte. Lehet, hogy ez is azért jó, mert még nem éltem át, és csak az álom maradt. Ha beteljesül, rájöttem volna, hogy mennyire más, mint a képzeletemben, és onnantól kezdve ugyanúgy nem akarom akarni, mint régen. Féltem felfedni magam, kimutatni az érzéseim, egy oldalam, ami úgy tűnt, mintha nem a sajátom lett volna. – De most arra gondoltam, hogy félsz elfogadni magad. Nem felvállalásról van szó, hanem valamiféle megbékélésről azzal, ami veled történt, és a megértéséről annak, hogy mi változott. Rossz, hogy ennyi fájó sebed maradt – dörmögtem, amíg azt nem éreztem, hogy síráshoz hasonlító érzéssel szorult össze a torkom, majd gyorsan nyeltem egy nagyot. Kifejezetten bosszantott, hogy elhülyéskedte a nagyon is komoly mondanivalóm, de ez egyúttal rásegített arra, hogy minél hamarabb tisztázzam neki azt, hogy miről is hablatyolok.
Kellően nagy volt a hatásszünet. Harapott és nyelt párat, eltette magától az ételt. Minden porcikám a nagy választ várta, szinte már a nyakam is behúztam, és őt utánozva arrébb toltam a tányért, mert illetlenség lett volna rágás közben hallgatni a feleletét. Tudtam, hogy megint egy kicsit rosszkor időzítettem, de már a múltkor el szerettem volna neki mondani ezeket, és úgy éreztem, hogy nem tarthattam olyan sokáig tovább magamban. Így aztán jócskán megdöbbentett, amit beszéd helyett lépett.
Láttam rajta, hogy gondolkodott valamin, de aztán megcsókolt. Először megint nem fogtam fel, hogy mi történt. Az érzés nem volt teljesen ismeretlen, mert a kaszinó utáni elbúcsúzásunkkor már összeért az ajkunk, de ez az utóbbi valahogy hosszabb, mélyebb volt. Nem így képzeltem el a pillanatot, bár mondják, hogy azt úgysem lehet előre megtervezni. Míg csókolt, én kárörvendően kissé elmosolyodtam, és a kavargó gyomrom ellenére engedtem pár pillanatig az érzéseimnek. Folytattam a csókot, ám mielőtt teljesen elpirulhattam volna, ahogy magával ránt a vágy, inkább finoman eltoltam magamtól.
- Ne hidd, hogy ezzel elterelheted a témát – tettem ajkához a mutatóujjamat. – Romantikusabbnak gondoltalak – vontam vállat mosolyogva, majd megtörölgettem a kezeimet és közelebb húzódtam hozzá. Féltem tőle egyúttal, s egy kicsit attól is, hogy ránk nyitnak. A gyertya fénye kellemesen pislákolt, ahogy a portré is háttal volt nekünk. Legalább ez megnyugtatott. Meg akartam fogni a kezét, mindenét, mégis ott volt a feszültség, hogy vitázunk-e, vagy folytatjuk a csókokat, ezért hezitáltam. Eszembe jutott, vajon elmondom-e a többieknek, ami történik…
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 19:43 | Link

Martin

Bólintok, hiszen most is szóltam. Persze nem akarok belőle rendszert csinálni. Nem akarok másoktól függeni és ha a muglik meg tudják oldani a dolgaikat varázslat nélkül akkor én is. Eddig is elég jól ment, épp csak bosszantó tud lenni, amikor tudod, hogy valami amivel órákat töltesz el, két pálcaintéssel is elintézhető lett volna. De türelmes vagyok, elfogadom. Többnyire.
Arra azért, hogy jól bánik a pálcájával felhúzom a szemöldököm. Tudom, hogy én vagyok perverz, de tökre nem arra gondolok, amire ő. Szerencsére sikerül nem röhögésben kitörni, és nem kérem meg, hogy demonstrálja a tudását. Előbb-utóbb csak kiderül az is. Remélem. De ezek a gondolatok nem olyasmik, amikre most szükségem van, pedig élvezném, nagyon is. Hülye bor. Mondjuk ezt nehéz a borra kenni, anélkül is évezném.
- Jah, hogy te a poharakról beszélsz... – döbbenek rá, ahogy a gyorsaságot említi. Én nem erre értettem, de akkor így más világos. Bólogatok is kissé talán bárgyún, de igaza van. A bort nem kéne innom, pedig itatja az magát. Na de nem baj. Jó. Tegye csak el messzire. – Ha bort hozol, a józant nem tudom értelmezni – válaszolom nevetve, bár most minden sokkal másabbnak tűnik, mint bor nélkül. A dolog előnye, hogy többet az életben nem kínál majd semmilyen szesszel. A hátránya... ugyanez. De azt hiszem túl élem. Nem szokásom amúgy sem inni.
Közben ő viszont kifejti, hogy mire gondolt pontosan és meg komoly fejet vágva hallgatom, hümmögök, meg bólogatok. – Pont úgy hangzol, mint a pszicho dokik – állapítom meg még mindig mosolyogva, nem igazán véve komolyan a megállapításait. Persze biztos igaza van, a dokit sem vontam sosem kétségbe, csak azt nem értem miért akarja mindenki hogy ilyen „hamar” túl tegyem magam rajta. Sokkal jobban vagyok, mint korábban. Sőt! Most az a pár alakom amikor bedepizek, miért zavar mindenkit annyira? Szerintem nincs ezzel semmi baj. Viszont, most hogy ilyen közel van, és nem vagyok teljesen beszámítható a lehető legjobb ötletnek tűnik megcsókolni őt.
Visszacsókol, még ha nem is tökéletesen, de kit érdekel? Már épp kezdene jó lenni a dolog, amikor eltol. Szomorúan pislogok rá, hogy mi a baj, míg meg nem magyarázza, hogy miért. Az ujja az ajkamon amúgy rendkívül csábító, de teljesen más dolog jut erről is eszembe. Sóhajtok egy nagyot. Milyen témát tereltem? Nem is emlékszem miről beszéltünk... és még romantikát is akar? Mi a franc... Jó, hagyjuk. Csak sóhajtok egyet lemondóan, majd hátradöntöm a fejem a kanapéra, és becsukom a szemeimet. A kedvért takarítottam, rendezgettem és válogattam két hétig. Persze hátrahozhattam volna a kupiba is, de épp hogy szépen akartam. Azért is szereztem gyertyát, az más kérdés, hogy meggyújtani nem tudtam, de hát épp most ajánlotta fel, hogy segít, és meg is gyújtotta valamikor, mert most ég.
- A lelkiállapotom kitárgyalása valahogy nem tartozik a romantikus kategóriába... – szólalok meg újra talán egy perccel később, ahogy sikerül kicsit összeraknom a képet. Aztán kinyitom újra  a szemeimet és felveszem újra a tányéromat, de hamar meggondolom magam. Ha most még két-három szeletet benyomok, csak megfekszi  a gyomrom. – Odaadod a poharam? Iszom egy kis vizet, bor helyett – nézek rá kérőn, ha mindenképp engem akar kivesézni, legalább ne becsípve tegyem. Nem azért mert kevésbé lennék őszinte. Pont ellenkezőleg. Valószínűleg túl őszinte lennék. Közben el is állok, hogy egyértelművé tegyem, komoly a víz ivási szándékom, és ha megkapom a poharamat, akkor töltök is magamnak vizet a konyhában.
- A kezed hogy van? – kérdezem csak úgy pluszban, ha már lelkizni akar, akkor kezdjük a fontos dolgokkal. Vele. Mert engem meg ez érdekel, csak nem akartam rögtön letámadni vele. Aztán talán meg is feledkeztem róla... de most szeretném látni, szokni, elfogadni. Vagy legalábbis megpróbálni.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2022. március 20. 19:57
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 20. 19:46 | Link

Min Jong

Azt már nem tehettem hozzá, hogy mindenképp kérjen meg valamire. Megelégedtem a gondolattal, hogy ezentúl ha a közelében maradok, és szüksége lesz segítségre, akkor jó eséllyel hozzám fog fordulni. Azzal, hogy bólintott, már nagy kő esett le a szívemről, és reméltem, hogy hamarosan a lakására is beszivároghatok. Már tudom, hogy hol lakik, de valahogy azt még szerettem volna, ha felmérem, mielőtt tovább alakul a barátságunk. Kicsit úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas kígyó lettem volna, aki a támadás előtt tesz egy nagy kört az áldozata körül, hogy aztán gyűrűző mozdulatokkal tekeredjen rá fojtogatóan a szerencsétlenre. Lassan és észrevétlenül, még ha ez a viszony a vérembe is kerül, de akarom és vállalom, mert évek óta nem villanyozott fel valami annyira, mint ő.
- Ez lenne a gyengepontod? Akkor igyál, ha akarsz… Felnőttek vagyunk – adtam meg magam némileg elkeseredetten, s mint a hisztis gyerek, nekidőltem a hátammal a kanapénak, s egy intéssel kartávolságon belülre varázsoltam vissza az üveget. Tudtam, hogy hülyeség, amit csináltam, és szembement az eddigi igyekezetemmel, de azt se tehettem meg, hogy leszabályozom. Eddig ő éreztette velem folyamatosan azt, hogy tönkreteszem a randinkat, innentől viszont rajta állt, hogy mit kezd vele, és hogyan rontja el az imént helyreállt hangulatot. Belefáradtam abba, hogy bárkire is vigyázzak. A dac beszélt belőlem, és némileg a sértődöttség. Meg persze jó lett volna kárörvendeni, ha egy óra múlva már az alkohol mámorától fetrengett volna a padlón, mert akkor sokkal durvábbakat vághattam volna hozzá a fejéhez, és a korábbi szúrós megjegyzéseimet úgymond tisztára moshatnám.
Nem lettem elégedett a válaszával, de valami ilyesmire számítottam. Illúzióromboló lett volna abban hinni, hogy ilyen hamar fel tudom nyitni a szemét, de a folyamatot valamikor el kell kezdeni. Komótosan, ilyen-olyan megjegyzésekkel, vagy a tények fokozatos adagolásával. Időről időre emlékeztetni őt arra, hogy van mit javítania magán, a fennmaradó időben pedig a háttérből óvni őt, hogy ne csináljon butaságot, és maradjon meg a jó kedve. Ezért lepergett rólam a megjegyzése, a legtöbb, amit tehettem, az egy keserű mosoly volt lehajtott fejjel, még mielőtt sor került a csókváltásra.
Élveztem, nem arról volt szó, hogy ne akartam volna. Inkább az időzítésre haragudtam, és magamra, mert tulajdonképpen én folytattam a komoly hangvételű beszélgetést, és mélyedtem el olyan témákban, amiknek úgy tűnt, hogy nem most volt itt az ideje. De azt se akartam, hogy teljesen elengedjem magam, mert a bennem lévő feszültségek miatt jelenleg erre képtelen lettem volna. S az utólagos csalódás sokkal jobban fáj számomra, ezért sem tudtam sohasem homokba dugni a fejem, ha valami bökte a csőrömet. Előbb megbeszélném vele, és csak aztán térnék a lényegre, amikor már minden sima köztünk.
Láthatóan csalódott lett, hogy félretoltam. Mintha nem jött volna le neki, hogy egyébként akartam a csókot, vagy hogy bármikor kész lennék folytatni. A magyarázkodásnak viszont nem sok értelmét láttam. Sajnáltam őt, és ettől az egésztől ismét csak nagyon kellemetlenül éreztem magam. Mintha újra és újra megbántanánk valamivel a másikat, pedig szerintem egyikünk se akarja. Az egész egy nagy mókuskerék. Untam. Változtatni akartam. Még egy kis vájkálás a másik múltjában, még néhány seb feltépése, és akkor már tényleg megtörne a jég. Valahogy így gondolkodtam… Csak egy kicsit kellett volna még vitatkozni ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön. Abszurd, hiteltelen gondolat.
Szó nélkül toltam elé a poharát, majd néztem végig, ahogy vizet tölt bele magának. Beletúrtam a hajamba, s közben egy nagyot sóhajtottam. Beszéljenek a tények alapon rutinosan feltűrtem az ingem mindkét ujját, hogy aztán engedelmesen felé nyújtsam az alkaromat. Ihatott belőle, ha akart. Azt hittem, arra készült, arra utalt volna. A kezem vágyott rá, csak ez túl perverzen hangzott volna, ha kimondom.
- Ülj vissza – húztam őt magammal a kanapéra parancsolóan, amint megragadtam a ruháját, ami a kinyújtott karjaimmal mondhatni adta magát. Hiányozni kezdett a mosolya, el akartam tüntetni az arcáról a rosszkedvet. Ha engedte, hozzábújtam, mint a városligeti padon. Úgy, mintha ő lett volna a menedékem. – Most ne haragudj rám… Akkor ne lelkizzünk. Jól akarom érezni magam… Ahhoz viszont az kell, hogy boldognak lássalak – tört meg a jég bennem. Hát nem érti, min mentem keresztül, s hogy mit éreztem, ha láttam rajta az őrlődést? Nem hagyhattam, hogy mentsvár legyek, akibe belemenekülhet, ha előtte nem számol le magában a vívódásaival.
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2022. március 20. 19:46
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 19:51 | Link

Martin

Az agyam józanabbik fele valami olyasmit sutyorog, hogy meg kéne sértődnöm. Az nem teljesen világos, hogy miért, de azt hiszem a gyengepont szó az, ami kicsit betesz. Miért is? És miért nem megy a gondolkodás? Ja persze! A bor. – Akar a nyavalya, csak udvarias vagyok! – közlöm félig durcásan, félig komolyan, már amennyire becsípve komoly lehet valaki… - Nem szoktam inni… Vagyis… khm… egy ideje nem… - pontosítok csak a biztonság kedvéért, bár lehet most meg úgy tűnik valami alkoholista voltam korábban, de ezt nem igazán tudom felmérni, meg nem is igazán akarom végig gondolni, mennyire kétes értelműek a szavaim.
Nem igazán értem most őt. Talán az alkohol miatt, talán csak a „szokásos” félreértéseink egyike ez is. De tényleg nem tudom mire akar kilyukadni, miért akar ő nekem órát tartani arról, hogyan érezzem magam, hogyan dolgozzak fel valamit és a többi. Sokkal egyszerűbb belé fojtani a szót és megpróbálni elterelni a gondolatait (meg a sajátjaimat is) egy csókkal. Legalábbis ezt hiszem egy rövid pillanatig, de nem tart sokáig a varázs és ez nem meglepően a kedvem is elveszi.  
A víz részben menekülés is. Kibúvó a kellemetlen helyzetből, de ugyanakkor jó is, hiszen segít kicsit kijózanodni. Két pohárral iszom, biztos, ami biztos, s csak azután megyek vissza hozzá. A szemeim a felgyűrt ingujjára siklanak, de nem sikerül jól megnéznem magamnak, mert szinte rögtön le is húz maga mellé a kanapéra. A hangja furcsán parancsoló és míg ezt próbálom feldolgozni és a gesztusai mögött megrejlő titkokat megfejteni, csak még jobban megzavarodom. Mire észbe kapok, már hozzám bújik. A szívem hevesebben kezd dobogni és egy pillanatig nem tudom hova tenni a dolgot, de ösztönösen ölelem magamhoz köré fonva az egyik karomat, míg a másik kezem az alkarját kezdi el cirógatni.
- Nem haragszom – válaszolom némi gondolkozás után. – De nem igazán értem, mit akarsz – toldom hozzá őszintén, hiszen alig pár perce tolt el magától. Most meg bújik mint egy kiscica. Beszélgetni akart, de mire rászánom magam, már ne beszéljünk. Teljesen összezavar, s nem segít, hogy előtte még ittam is. Hiába vagyok józanabb, ezt a helyzetet most nagyon nem látom át. Sóhajtok egy nagyot, ahogy ujjaim fel alá siklanak a bőrén. A szemeimmel is lekövetem a mozdulatot, és egy második nagy sóhaj után jobb ötlet híján beadom a derekam. – Oké… Kérdezz… én meg felelek – vetem fel a régi játékot. – Mondanám, hogy utána cserélünk, de nem vagyok biztos benne, hogy te válaszolnál bármire – erre elmosolyodom. Egy ideje zárkózottnak vallom magam, de mióta Martinnal találkoztam, újra kell értelmeznem a szó jelentését. Kettőnk közül tuti ő a zárkózottabb. Persze én kerülök bizonyos témákat, de más dolgokkal kapcsolatban gyorsan megnyílok. A karjáról az arcára pillantok. Mit szól ehhez az ötlethez?  

Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2022. március 20. 20:28
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 20. 19:55 | Link

Min Jong

Halk felhorkanás, majd követte három gyors, mélyre szívott levegővétel. Úgy éreztem magam, mintha az apja lettem volna. Pedig nagyon régen eldöntöttem már, hogy nem lesz gyerekem. Egyébként sem éreztem szükségét, mert egy sor olyan aggodalommal járna, amivel sosem mertem foglalkozni. Elég csak a saját családomra, a szüleim példájára gondolnom ahhoz, hogy elmenjen a kedvem attól, mégis mi várhat szerencsétlenre, ha valamilyen mágikus procedúrának köszönhetően a világra jönne. Aztán meg belenyugodtam, hogy önző vagyok ahhoz, hogy másról is gondoskodjak. Aztán összehozott a sors pár olyan emberrel, mint most Min Jong, vagy előtte Tobi, akiknek köszönhetően megmutatkozhatott az empatikus énem. Lehet, hogy nincs egy szinten az övéikkel, de bámulatosan tudják manipulálni az embert. Bohócjelmezben térdelek a lábaik előtt, kezemben színes labdákkal zsonglőrködve. A piros színű egyenesen az orromra van csíptetve. Ettől a megalázkodástól pedig mindig is irtóztam.
Dacos hangja ellenére nem a gyerekes természetének, hanem inkább az alkohol hatásának akartam betudni a viselkedését. Mintha megvilágosodtam volna, ahogy kihallottam a szavai mögül a maga módján történő megfelelni akarást. Udvariasság, a kapott bor elfogyasztása, mint imponáló gesztus, értékelés helyett kritikával illetve. Nem, ennyire azért nem lehettem bunkó, mert még mindig én voltam a vendég, és a fogadás minőségére egyáltalán nem lehetett panaszom.
- Alap, hogy az vagy. Legyél is! – sokat gondolkodtam, hogy mit válaszoljak, de inkább büszkén vállat veregetve a jó modorra biztattam, mintsem arra kértem volna, hogy a továbbiakban ne akarjon megfelelni nekem. Ki akartam élvezni, hogy valaki igazodik hozzám, az alkalmazkodóképesség nagy kincs tud lenni a mai világban. Amíg én irányíthattam, ha a háttérből is téve, de biztos lehettem abban, hogy jó úton döcögött a traumák feldolgozása felé, még ha ezzel megszegtem magamnak azt az ígéretemet, hogy úgy fogom őt elfogadni, ahogy van. Viszont úgy éltem meg, hogy ha szenved valamitől, és benne van a változtatásra való igény, akkor utat még mutathattam. – Valóban? A vörösborról pedig nem nehéz a vérre asszociálni. Bár gondolom, hogy a tűrési képességed korábban számtalanszor hozott téged kellemetlen helyzetbe – döntöttem oldalra a fejem, kíváncsian fürkészve arcát a reakciója után. Humánus megoldást választottam arra, hogy szóra bírjam, ha meg akarta osztani az okát az önmegtartóztatásának.
Én azért ittam még pár kortyot, ha már elhoztam az üveget, amíg ő a vízzel próbálta magát kijózanítani. A kanapén kikötve sokkal kellemesebb volt, mint korábban a földön. Akartam őt, a furcsa biztonságot adó ölelését. Hogy azt érezzem, mintha tartoztam volna valahová még a házamon kívül, ahol szívesen látnak és meg akarnak ismerni. Az a kis bor elérzékenyített.
- Azt, hogy fogadd el magad, és ne tarts tőlem – hogy tudott volna elfogadni engem is, ha előtte saját magát se szerette eléggé? Éreztem, hogy nem leszek képes megváltoztatni őt, s ha mégis, azt nagyon erős manipulációval, amihez nem sejtettem magamban elég lelkierőt. A lelkiismeretem túlságosan dolgozott volna, amilyen közel sodródtam hozzá. Tudtam, hogy a kérdésében talán több is benne volt, de nem akkor akartam bármit is bevallani, amikor még benne volt az alkohol hatása. Az imént békültünk ki, a viszony-kártya kijátszása még nem volt napirenden.
- Jól van. Meglátjuk – vontam vállat. Karjaim libabőrössé váltak a simogatás hatására. Vártam, hogy mihez kezd majd velük. -  Mikor voltál utoljára boldog? – indítottam.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2022. március 20. 20:58 | Link

Martin

Nagyot sóhajtok és megcsóválom a fejem. Igaz, amióta ismerem, máshogy gondolkodom a vérről, meg a vér ivásról, de... Megrázom a fejem újra. Nem szabad nekem ilyesmire gondolni. - Erre még sosem gondoltam - vallom be, mert őszöntén, nem akartam vérre asszociálni és borozni se nagyon szoktam. Paradicsomléről előbb gondolok vérre, már csak azért is, mert paradicsomleves dobozban cipeltem magammal a vért a suliba, amíg diákként tengettem a napjaim, meg most is, ha a könyvátárban vagyok, van a táskámban egy doboz a biztosnág kedvéért. De mindegy is.
- A kellemetlen nem a legmegfelelőbb kifejezés... - gondolokozom el egy pillanatra, aztán folytatom - ...borozás közben egyeztem bele, hogy félvámpír legyek. Legalábbis azt hiszem. Nem emlékszem pontosan. Az még meg van, hogy Misha megkérdezte megharaphat-e... de hogy utána mi történt... - Megvonom a vállam, aztán újra megrázom a fejem. Mert tényleg nem emlékszem. Amire meg emlékszem, azt meg nem osztanám meg Martinnal, meg mással se nagyon. Az egész történet, annyira szürreális, még nekem is nehezemre esik elhinni, pedig velem történt. Nem folytatom, mert ha van valami, amire nem szívesen emlékszem, az az a néhány hónap az átalakulásom előtt. Túl sok dolog történt akkoriban. Mondjuk az is biztos, hogyha elmesélném az egészet valakinek, akkor vissza dugnának a diliházba. Viszont erre sem akarok gondolni, így inkább a jelenre próbálok összpontostíani. Arra, hogy Martin, milyen édesen bújik, és hogy ez tulajdonképpen mennyire kellemes. El tudnám ezt viselni napi szinten is, de valami azt súgja, hogy egy ilyen megjegyzés elriasztaná. Aztán lehet tévedek, de tényleg nehezen igazodom ki rajta, és a válasza a kérdésemre, megint csak nem segít.
- Hmpf... - horkanok fel, elfogadni magam? Mi ez a baromság? Jó kicsit bedepiztem mert olyan dolgokat feszeget, de nem arról van szó, hogy nem fogadom el a helyzetet. Elfogadtam, már rég, de ettől még nem könnyebb. Miért gondolja mndenki, hogy könnyebb. Ez olyan, mintha azt várnák, egy járni nem tudó embertől, hogy induljon a maratonon, még ha utolsó lesz is. Vagy nem tudom. Nekem ilyen érzést ad. - Nem tartok tőled. Már rég nem tartok semmitől sem... ami meg az elfogadást illeti... Azt nem tudom, hogy el tudom-e úgy magyarázni, hogy érts. Attól, hogy elfogadom, még nem lesz könnyebb... - beharpom a számat. Épp most gondoltam rá, hogy nem akarok magyarázkodni, de mégis azt teszem. Jobb ha nem folytatom. Remélem, hogy veszi a lapot, és hogy inkább más dolgokról kezd el kédezgetni, mert tényleg nem hiszem, hogy most van itt az ideje a lelki világom kibeszélésének.
- Boldog? Fél órája? - kérdezek vissza, mert fogalmam sincs, mennyi ideje van itt. De az biztos, hogy boldog voltam, hogy jön. Amikor megkérdezett, és... azt hiszem, amikor visszacsókolt akkor is. Tulajdonképpen most is egész boldog vagyok, hogy átölelhetem. Megnyugtató. Olyan emberinek érzem magam tőle. Még ha nem is látszik rajtam. Na de ezt meg még nem vallhatom be neki... vagy igen? A fenébe is, mennyi idő, amíg kimegy a fejemből a bor?  
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2022. március 20. 20:58
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2022. március 27. 19:40 | Link

Min Jong

Nem tudtam meg, hogy a kellemetlen helyett milyen kifejezéssel kellett volna éljek. De felvetett bennem egy sor újabb kérdést. Szemöldököm felszaladt, mondhatni ugrásra készen ültem mellette, várva a nagy csattanót abban az újabb puzzle-darabkában, amit tudatott velem. Még messze voltam attól, hogy kirakjam a teljes képet. Logikát, vonalvezetőket sem találok. Túl sok volt az ellentmondás, a számomra idegen lépés, s nem utolsó sorban a homályos, félig-meddig elhallgatott részletmennyiség. De nem adom fel a harcot azért, hogy megismerjem. A múltját biztosan nem fogom kívülről fújni, nekem elég az, hogy tisztában legyek belső mozgatórugóival. Talán azért, hogy mellette legyek, segítsek neki. Talán azért, hogy a saját önző, belülről fakadó tudásszomjamat csillapíthassam ezáltal. Fogalmam sincs. Időre volt szükség.
- Akkor... - vettem egy nagy levegőt, még mielőtt folytattam volna a kínos kérdésemmel. Mert ezt az egyet még fel akartam tenni. Tovább nem kutatni, tépni azt a bizonyos sebet. De tudni akartam, hogy jól értettem-e, amit eddig mondott, vagy tévesen gondoltam túl valamit, már megint. - ... ezek szerint, a beleegyezés részben vagy egészben az alkohol hatása miatt történhetett? - könnyebb az alkoholt, vagy éppen mást okolni, mint saját magunkat. De pont ezért se szerettem volna, ha tovább iszik a mai alkalmunkkor. És nekem se volt szabad hagynom, hogy a fejembe szálljon. Mindent, ami ma történik, józanul szerettem volna átélni, meghozni. Hogy ne legyen támadható senki által később. Már ha bármiféle garanciát jelentene a józanság arra, hogy később ne gondoljuk meg magunkat...
Izgultam, helyette is. Gyengéden végigsimítottam a karján, majd az ujjait körülfonva megszorítottam a kezét. Nem szerettem volna, ha jobban belemegy. Éreztem, hogy elérkezett nála az a határvonal, aminél tovább nem szabadott mennem. Nem kihallgatótiszt vagyok, hanem valami barát, vagy több annál, nem is tudom. A törékeny bizalmat, viszonyunkat veszni hagyni néhány önző, kíváncsi kérdésért ostobaság lett volna. Reméltem ugyanakkor, hogy a simításomtól megnyugszik, s kissé visszatér zavaros gondolataiból, az emlékek sűrű forgatagából ide, a biztonságos és nyugalmat adó raktárhelyiségbe. Itt most csak mi létezünk, meg a festmények.
- Árthatsz-e nekem? - tettem fel másként a kérdést, mikor felfogtam, hogy kissé kuszán ment át az üzenet. Szerinte veszélyt jelentek-e számára... Kihozhat-e belőle valami olyat a lelkiállapota, ami hosszú távon nekem, neki, vagy kettőnknek egyszerre nem tenne jót. És van-e értelme folytatnunk valamit szerinte.
- Talán attól mégis, hogy gördülékenyebben veszed a visszatérő akadályokat. Hogy az évek alatt természetessé válik valami. Az emlékek pedig elhalványulnak. Már az is jó, ha magabiztosságot mutatsz a külvilág felé - tanácsoltam neki, de még mindig távol voltam attól, hogy a helyébe képzeljem magam. - Nahát... Ez jó... Hadd találjam ki - azért, mert itt vagyok? Vagy csak a finom pizza és bor miatt. Vagy úgy érted, utoljára ennyivel ezelőtt voltál, tehát amikor még nem voltam itt? - vigyorodtam el, ahogy kiforgattam a szavait. - S ha velem vagy boldog... - folytattam hozzá közelebb hajolva. - Miért, vagy mivel váltom ki ezt belőled?  - okkal kérdeztem meg ezt tőle, aminek kifejtését későbbre hagyom.
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2022. március 27. 19:40
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2023. április 9. 12:35 | Link

Martin

Érdekes a kérdése. Mintha azt szuggerálná, hogy próbálok valamit az alkholra fogni. De jobban belegondolva... talán igaza van. Felelőtlenül sokat ittam, és olyan döntéseket hoztam, amiket azóta számtalanszor megbántam. De hogy beleegyeztem-e a dologba, azt nem tudom. Egyszerűen nem emlékszem rá.
- Lehet. Nem tudom. Nem emlékszem... - vallom be, kissé lesújtva. Aztán megvonom a vállam, mert mindegy, hogy mennyit gondolkodom rajta. Annak az estének a részletei sötét homályba vesznek. Megkérdezhettem volna Mishát, de akkoriban nem mertem. Most meg már nem számít. Igazából akkor se számított. Megtörtént és bármi is vezetett ide, nem áll módomban visszacsinálni.
A kissé keserű gondolatfuttatásból a gyengéd érintése zökkent ki. Apró mosolyt csalva vele az arcomra. Jól esik, hogy itt van, hogy érdeklődik, még akkor is, ha nem ez a kedvenc témám. Talán megelégszik ennyivel - ha meg nem, hát így járt - és tovább evezhetünk kellemesebb vizekre.
Ekkor jön az újabb kérdés, amin felhúzom a szemöldököm. Felé fordulok és az arcát fürkészem. Komoly-e ez a kérdés? Hiszen csak vissza kéne gondolnia, már ártottam neki. Lehet ő nem úgy éli meg, de nem tartom normálisnak, hogy időnként megharapom. Az más kérdés, hogy akarok-e ártani neki. Mert az egyértelmű nem.
- Ezt most hogy érted? - Dobom vissza a kérdést. Érzelmileg, fizikálisan, mentálisan? Annyiféle képpen tudnék ártani. Egyik sem áll szándékomban. De garanciát adni nem tudok. Ettől függetlenül érdekel, hogy mire is gondol pontosan. Bár sejtem, hogy arra gondol, hogy félvámpírként ártalmas vagyok-e rá, vagy másokra, azért szeretném hinni, hogy más is bújkál a kérdése mögött.
Az elfogadással kapcsolatos meglátásai, elgondolkodtatóak. Lassan bólogatok rá, mert van benne valami. De a varázserőm hiányának megszokása, még biztos időbe telik. Persze vannak dolgok, amiket már most is könnyedén elintézek "mugli módon" de azért mindig ott bújkál a gondolat, hogy mennyivel egyszerűbb lenne mindez egy pálca suhintással. Mindegy. Legyen igaza. Talán az a legjobb.
- Egyértelműen a pizza! - vágom rá vigyorogva, és próbálom figyelmen kívül hagyni az enyhe meleg érzést az arcomon. Tuti, hogy enyhén elpirultam, és a tény, hogy fehér vagyok mint a fal, biztos nem segít ennek elfedésében. De tulajdonképpen foghatnám a borra is. Igen. Attól van melegem, attól piroslik az arcom - Bár a társaságod sem rossz. Általában... - fűzöm még hozzá megadóan, mert semmi kedvem hallgatni a meglátásait, arra vonatkozóan, hogy esetlegesen nem mondtam igazat a pizzával.
- Csak azzal, hogy még itt vagy - felelem végül a szemeibe nézve. Mert az érzéseim eléggé kuszák, és nem akarok semmit sem kijelenteni elhamardkodottan. De abban biztos vagyok, hogy örülök, hogy itt van, hogy közel van hozzám, hogy a szörnyű kifakadásom és az egyáltalán nem csábos megnyilvánulásaim ellenére nem menekült el, ahogy azt mások tették korábban. Ijesztő, de ad valamiféle biztonság érzetet és csak remélem, hogy ez még sokáig így marad.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza