36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 23. 22:31 | Link

Martin
egy héttel később

Vicces, hogy egy apró tárgy mennyire lázba hoz. Vagyis, nem is a tárgy hozott lázba. Azt hiszem, Martint várom izgatottan. Mintha egy gyerek lennénk, aki egy régen látott cimborára vár, pedig még csak nem is vagyunk olyan hű de jóban. De valami miatt kifejezetten érdekes személyiségnek tűnt, és szeretnék vele újra találkozni. Egy hetet mondtam neki, azt pedig ma jár le. Meggyőződésem, hogy jönni fog, meg sem fordul a fejemben, hogy nem teszi. Az edény, lekicsinyítve ajándéknak csomagolva vár a pulton. Kwon így küldte át, mert eredeti méretében problémás lett volna, és esetlegesen felkelti a hatóságok figyelmét, amit semmiképp sem szerettünk volna. Azt persze nem kötöttem az öcsi orrára, hogy amúgy egy minisztériumi dolgozónak lesz, de mindegy is. Martin majd ügyesen visszavarázsolja eredeti méretébe. Valami ékszernek néz ki most, de mindez lényegtelen. Belenéztem, az van benne, aminek lennie kell, csak sokkal kisebb, mint rendesen lenne. Én meg ugye ha akarnám se tudnám felnagyítani, de nincs rá szükségem.
Az izgatottságom festésbe ölöm. A bolt közepén felállított állványnál pingálok, háttal az ajtónak. A szivárvány színeit használom, mert az olyan vidám, és szeretem őket. A ruhámra is kerül a festékből de nem számít. Majd veszek másikat. A kép készül s mire feleszmélek, már megint egy naplemente virít az orrom előtt a tengeren. Idegesen nyúlok a vászonért és hajítom a hátam mögé, pont amikor nyílik az ajtó, így villámgyorsan fordulok meg és rohanok az eldobott kép után, hogy ne vágja orrba az érkező Martint. Damfír reflex, vagy alapból is ilyen jó voltam, nem tudom, de sikerül megakadályozni, hogy a kép orrba vágja az érkezőt. Bár valószínűleg el sem repült volna odáig, de jobb így, hogy elkaptam, mielőtt földet ért.
- Helló - mondom, kissé nevetgélve a kíntól, amit érzek, mert hát ez bizony kínos - Nem gondoltam, hogy tényleg visszajössz - lódítom kiegyenesedve a képet pedig gondosan elfordítva, hogy ne látszódjon, majd a pult felé indulok. A festményt, amitől a falnak mennék, bevágom a raktárba, és közben felkapom a dobozkát, amiben Martin ajándéka van.
- Hogy vagy? - érdeklődöm, viszonylag könnyedén, aztán átnyújtom a dobozkát - A boldogságod ára - toldom hozzá, csakhogy tudja, mit is rejt a kis csomag. Tudom cuki, meg masnis. Tök vidám. Én elolvadnék. Ő max zavarba jön. De remélhetőleg nem itt nyitja ki.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 26. 20:07 | Link

Min Jong

Ha egy hét múlva visszajövök, boldoggá fog tenni - Na nem egy sikátorbéli rongyos utcalány szájából hangzottak el ezek a szavak, hanem a művészeti bolt tulajdonos-eladójától, egészen pontosan hét nappal ezelőtt. Hogy a boldogságomat miként érheti el, arra roppant kíváncsi lettem, tekintve hogy sokszor magam se tudom a kulcsát, de az tény, hogy nagyon szeretek másokat kihívás elé állítani. És ilyen szempontból persze boldoggá tett volna, ha kudarcot vall a próbálkozásaiban, esetleges sikere pedig meg sem fordult a fejemben. Ártatlan mosolya viszont, amely szinte mindig az arcán virított, már annál inkább felidéződött bennem azokon a kimerült napokon, amikor a hajnali órákban álomra hunytam a szemem. Minden egyes éjszaka így telik nálam. Aztán azon kaptam magam, hogy napközben is egyre többször idéztem fel magamban a találkozást, a dialógusunkat, s sokszor annyira ismerősen csengtek a szavai, hogy már a fejem is oldalra fordítottam, hátha ott áll mellettem az egyébként üres szobában. A zsebemhez kaptam ekkor, amelyben az agyonnyűtt cetli a kézírását őrizte számomra, s ilyenkor mindig elcsodálkoztam az idegen kedvességén. Tekintve, hogy Tobi még mindig nem érkezett haza a munkából, s a baglyomra se válaszolt azóta - vagy csak eltévedt a tollas, hisz végül is miért ne ringathattam volna magam ebben a hitben -, végül egyre türelmetlenebbül kezdtem el várni a találkozásunkat, amely múltkor a festéken túlmenően is színt vitt szürke hétköznapjaimba. Hogy elhittem-e, hogy bármivel is meg tud lepni majd? Aligha. De már haragudni se akartam érte azért, ha mégis üres kézzel várna.
Az a vázlatfüzet napokig porosodott a kávézóasztalon, a ceruzáival együtt. Akárhányszor elmentem mellette, mindig egy aprócskát nőtt bennem a bűntudat. Komolyan gondolta volna? Fessek? Én?! Mondhattam volna persze, hogy csak gúnyt űz belőlem, de úgy éreztem, mégis tartoztam neki ennyivel, ha már kiírta a szakirodalmat, megjegyzem elég alaposan, hiszen a könyvtári kutakodásaimat siker koronázta. Leültem hát egy délután, s uccu neki, ceruza nélkül dobtam össze egy olyan rondaságot, amitől majdnem agyvérzést kaptam. Minek erőlködni, ha valami nem megy? Aztán próbáltam arra gondolni, hogy ő hogy csinálja. Eleinte egyszerűbbre terveztem, mégis eltököltem vele, s egész megnyugtatott a végeredmény.
Kiöltözve, a hajamat gondosan megigazgatva léptem be újra az üzlet ajtaján. A torkomban dobogott a szívem, ám még mielőtt alaposan szemügyre vehettem volna a festményt, ijedten hátrahőköltem annak közeledtétől. Vagy talán Min Jong gyors reflexeitől.
- Szerencséd, hogy nem találtál el. Igencsak érdekes módja ez a vásárlók köszöntésének. Máskor lehetnél egy kissé figyelmesebb, és nem hajigálsz semmit a bejárat felé - kezdtem bele monoton hangon a boltos rideg kioktatásába, el is felejtve azt, hogy köszönt. Szemöldököm csak még jobban felszaladt a megjegyzésére. - Ezt kár volt mondanod. Ezek szerint hiba volt jönnöm... - haragosan a mellkasomhoz szorítottam a vázlatfüzetet, amit az előbb még szégyellősen, de mégis örömmel készültem megmutatni neki. Legközelebb majd a vonásokon fog így nevetni, s elmormogja talán azt is, hogy ezt se nézte volna ki belőlem. Mindenesetre izgatott lettem a gyorsaságától, s kíváncsivá váltam, miket is tudhat még.
- Szóval szégyelled előlem? - próbáltam a vászon egy-egy részletét elcsípni, több-kevesebb sikerrel, mialatt elrejtette a raktárban. - Egyre jobban... - feleltem neki gúnyosan, ha már ennyi inger ért az első percekben. Kissé értetlenkedve vettem el tőle a dobozt, s igencsak csodálkoztam volna, ha valami eljegyzési gyűrűt rejtene. Úgy néztem rá, mintha csak azt kérdeztem volna tőle, hogy mégis mi a franc ez a felhajtás. Körbepillantottam gyorsan, látja-e valaki ezt az egészet, vagy kamerát rejtett el valahol esetleg, aztán türelmetlenül nyitottam ki a dobozt.
- Menj a... Tényleg? De hogy? És... köszönöm - enyhültem meg végre, mérhetetlen mosollyal az arcomon. - Itt meg a fizetséged. Sajnos csak ennyire futotta - nyújtottam át neki a füzetet, benne a művel.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 26. 21:03 | Link

Martin

- Amilyen sokan benéznek ide, nem hiszem... - felelem, bár lehet ez nem épp a jó módja az üzletem fellendítésének - Amúgy meg, otthon érzem magam - vonok vállat, ahogy próbálom a helyzetet szépíteni. Sikertelenül, mert olyan dolgokat is kimondok, amiket nem kéne. Mármint, tudhatná, hogy nem gondolom komolyan. Vagy ha komolyan is gondolom, kellemesen csalódtam, hogy itt van, de nem tudom, hogy tudja-e és csak játssza magát, vagy komolyan...
- Örülök neked - közlöm gyorsan, mielőtt teljesen belelovalja magát valami más gondolatba. A szemem a vázlatfüzetre siklik, és elfelejtem egy pillanat alatt az egészet. Rajzolt valamit. Megpróbálta, és meg akarja mutatni! Talán nem szép, hogy én a saját selejtemet pont eldugom előle. De lássuk be, ezzel a vacakkal egy gyereket se győznék meg, hogy tudok festeni.
- Ezt igen. Borzalmas. Ha valaki megkérdezi letagadom, hogy én voltam. Vagy az öcsémre kenem. - Igen. Kwonból kinézek hasonlót. Bár sosem fest. Pedig szerintem ügyes lenne, csak hát ugye a szülői nyomás. El is terelem a témát, és inkább őt kérdezem, hogy van, és most már biztos vagyok benne, hogy most kicsit morcos rám, és nem csak megjátssza. Máskor talán szórakoztatna, de ma az volt a tervem,hogy boldoggá teszem, így elhúzom a szám egy pillanatra. Aztán persze rájövök, hogy tök könnyen ki tudom engesztelni, így csak átadom neki a dobozkát, egy apró utalással, hogy mi is van benne.
Nem tudom, hogy nem hisz nekem, vagy elfelejtette, de eléggé megijeszt, hogy kinyitja.
- Megvesztél? - nyúlok rögtön a kezeihez, hogy a sajátjaimat az övéire rakva bezárja a dobozkát, aztán rögtön el is veszem a kezeimet, amikor már be van csukva - Megvannak a kapcsolataim... de ne itt nézegesd. Nem akarok bajba kerülni - mondom ezt egy minisztériumi dolgozónak. Jól van Min Jong. Okos vagy. Gondolatban hátba veregetem magam, de inkább a vázlatfüzetet veszem el, és megcsodálom, hogy mit is rajzolt. Elismerő mosoly és némi csodálat ül ki az arcomra, ahogy a narancsokat figyelem.
- Ne hülyéskedj, ez fantasztikus! - pillantok fel rá, kicsit talán hitetlenkedve is, hogy ő volt - Akvarellt mindenki szeret venni, de kevesen tudják jól használni. Neked viszont határozottan sikerült. A színek nagyon jók - magyarázom, aztán mellé állok jobb kezemben a füzetet tartva, ballal mutogatva - az árnyékoláson persze még van mit javítani, de ahogy a levélen összemostad a két árnyalatot az egyenesen zseniális - kis túlzással persze, de elsőre! Elsőre nagyon jó. - És most... most ennék egy narancsot. Azt is hoztál? - kérdezem vigyorogva, aztán visszanyújtom neki a vázlatfüzetet - legközelebb tökéletes lesz - kacsintok rá, miközben eltűnök a raktárban. Nekem még kell, hogy legyen narancsom, így keresek egyet gyorsan, majd pillanatnyi gondolkodás után felkapok egy régebbi képet. Jóval régebbit, mert ezen még hullámzik a tenger és a felhők is változnak, ahogy a régebben általam megálmodott szél, arrébb fújja őket. A nap nem megy lejjebb, örökké ugyanabban a magasságban pihen, narancsra festve a világot.
- Kérsz? - lengetem meg a narancsot az orra előtt, miközben a képet a földre helyezem, és pár lépést hátrálok, hogy a narancspucolás ne tegyen kárt a korábbi művemben.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 27. 02:04 | Link

Min Jong

Kénytelen voltam elmosolyodni a válaszán, amely a vásárlók szűk létszámára vonatkozott. Kezdtem megérteni, hogy Min Jong számára az üzlete sokkal többet jelentett annál, mint az átlagos tulajdonosoknak. A profit helyett valami másra utazhat. Az egyik forgatókönyv lenne, amire az ajándéka is alapos okot adhatna, hogy valamilyen tiltott tevékenységet próbál leplezni ezzel a kereskedelmi egységgel, míg a másik, s egyben valószínűbb sejtésem volt, hogy ezt az egészet szimpla kedvtelésből csinálja. Még az is elképzelhető, hogy direkt fordította az utca népének a vásznat, hátha ezzel is hirdetheti a művészet szeretetét. Ha műhelyre lett volna szüksége, könnyedén elvonulhatott volna a raktárba, oda hátra, ahova dugdosni készült a dolgait, s még ki tudja miket. Min Jong talán mégsem akart teljesen elszakadni az emberektől, hogy a betévedők előtt nyitva álló területen kezdett festegetésbe. Odáig már én sem megyek egy feltételezésben, hogy ez egy szándékosan megrendezett koreográfia lett volna a részéről, hiszen amennyire tudtam, a dráma iránt nem érdeklődött ilyen mélységekben azon kívül, hogy majdnem mindenhez is ért, ami tiszteletre méltó. Felkaphattam volna a vizet azon, ahogy egy laza vállvonással közölte, ő bizony otthon van, aztán be kellett látnom, hogy végül is igaza volt.
- Örülsz? - szaladt ki a számon a kérdés a meglepettségtől, de egyelőre elraktároztam magamban a gondolataimat. Igencsak furcsálltam persze, hogy ennyire hamar lett közvetlen velem, amit szemmel láthatóan nem tudtam hova tenni. - Pedig távolról nem nézett ki rosszul, jobb testvér lehetsz te annál, hogy pont rá kend. Kivételesen nem kritizálhatlak, hiszen majd látni fogod, hogy mennyivel jobban értesz hozzá - harangoztam be előre a hozományomat, amit így már egyre növekvő félelemmel készültem átadni. Ő azonban megelőzött a fiúkérésnek vélt masnis dobozával, amit persze csírájában kívántam rögtön elfojtani, mielőtt tovább szövődhetett volna a viszonyunk. Sietve csukta vissza a dobozt, mielőtt tovább ámuldozhattam volna. Még sosem szólt rám ilyen hirtelen, össze is rezzentem tőle egy pillanatra. Arra számítottam, hogy hidegebb lesz a bőre, ami jelezte számomra, ő sokkal jobban ember, mint azt először gondoltam. Jelentőségteljesen pillantottam fel rá, majd egy nagy levegővétel után kiböktem, hogy mi zavart a legjobban, még ha a lábaim még mindig remegtek is.
- De hiszen alig ismersz... - próbáltam meg rávilágítani arra, hogy mi is volt a bajom ezzel az egésszel. Az ázsiai vendégszeretet lenne a titok, netán valami furcsa, bolond beidegződés, vagy valamit nagyon félreértek? Tudtam magamról régóta, hogy meggyőző személyiség tudok lenni, na de hogy ennyire? Ráadásul most különösebb manipuláció nélkül...
- Neked se kell? De biztos? Mert akkor elviszem. Jelentenem kellene, de gondoskodni fogok arról, hogy ne legyen baj a birtoklásából - forgattam kezeim között a dobozkát, majd óvatosan betettem a táskámba, amiben a vázlatfüzetet is tároltam a megérkezésemig. - Köszi... azt nem sajnos, mégis honnan? - Ökölbe szorított kézzel, néma vigyázzállásban hallgattam végig dicséretét, s vagy négyszer elismételtem megszeppenve, hogy köszi-köszönöm. Magam sem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolta. Ha egy síró hangulatjelet festettem volna le vázlatosan, azt is az egekig dicsérte volna szerintem. Ismerem, átlátok az ilyen embereken.
- Ki mondta, hogy lesz legközelebb? - csóváltam meg a fejem lassú mozdulatokkal, s kénytelen voltam elnevetni magam, ezúttal vele, s nem rajta. - Feltűnően vidám vagy. Csak tudnám, miért - jegyeztem meg erre a sok mosolygásra gyanakvóan, de hallhatta, hogy a hangomba szorult némi irigység is. Mintha nem találtam volna a helyem ebben a pozitív környezetben, s meg is néztem párszor, hogy ez nem valami terápiás hely-e.
Míg ő a raktárig suhant, nekem jutott idő arra, hogy eltegyem a füzetet, méghozzá nagy megkönnyebbüléssel, hiszen ezen is túl voltam. Aztán a pult irányába sétáltam, bár hiányolni kezdtem valami ülőhelyet is, a készlet nem sokat változott.
- Nem vagyok éhes - legyintettem, mikor visszajött. És tényleg narancsot akart zabálni? Jól jött volna persze a gyümölcs, de kinéztem volna belőle, hogy a kezéből fog etetni, ezért inkább nem éltem a lehetőséggel. - Ó, ezt most őszintén mondom, de gyönyörű. Tényleg te csináltad? Na, egy ilyet már elnézegetnék a nappalimban, úgy órákig - amennyire kényelmetlenül fészkelődtem eddig az üzletben, most annyira felszabadultan guggoltam le szemügyre venni az alkotását.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 27. 10:46 | Link

Martin

A kezdeti morcosság ellenére sikerül viszonylag hamar mosolyt varázsolni az arcára, így némileg elégedett vagyok. Mondjuk nem tudom miért csodálkozik, hogy örülük neki, de inkább nem részletezem, mert valószínűleg zavarba jönne, ha ecsetelni kezdeném, az örömöm okát.
- Ha így gondolod, akkor örülhet ha rákenem. De... ez nem éri el a magamnak állított elvárásaimat - magyarázom inkább, s talán így érti jobban, hogy csak saját magammal van bajom, mások műveire, máshogy tekintek, ahogy az övére is máshogy fogok - Elég szomorú lenne, ha nem értenék jobban hozzá, ennyi év után... - állapítom meg, de nincs nagyzolás a hangomban se lekicsinylés. Eegyszerű tény megállapítás. Egész életemben festettem, sok időt és energiát öltem bele. Természetesen nem vagyok a legjobb, van hova fejlődnöm, de idegesítene, ha valaki aki most kedzi hirtelen sokkal jobb lenne.
- Ez még változhat - vetem fel, kihívó mosollyal, hiszen épp azt szeretném elérni, hogy jobban megismerjem. Nem értem miért, de valami nagyon vonzó benne, talán az hogy intelligens, talán a haja színe, vagy kisfiús vonásokhoz idumoló, túl komoly, és valahol tiszteletet parancsoló fellépése. Fogalmam sincs, de kíváncsivá tett legutóbb és most szeretném jobban megismerni.
- Mit csináljak egy ilyen kicsi vacakkal? - nézek rá meglepve, bár nyilván ő nem gondolt bele, hogy én ezt egyedül nem tudom felnagyítani, eredeti méretére - amúgy sincs rá szükségem, ma már vannak ennél modernebb megoldások. Neked szereztem, a tiéd. - Megvonom a vállam. Persze a történelmi értéke miatt érdekes is lehetne, de nincs szükségem rá, hogy ilyen tárgyak emlékeztessenek rá, hogy nem vagyok teljesen ember. Így is van kismillió dolog az életemben, ami napi szinten megteszi.
- Helyes - nézek rá hálásan, ahogy azt mondja nem jelenti. Nem mintha nem tudnám magam tisztázni. Megoldható lenne, de így is sokat kértem már Kwontól, és sajnos, mivel nekem már nincs varázserőm, az öcsi nélkül a legtöbb dolog rettentően hosszasan menne. Szóval ha nem márt be, és ő örül az új szerzeményének, akkor már megérte.
Cserébe én a vázlatfüzetet kapom meg, és kinyitva egy finom narancsos képet pillantok meg. Persze, hogy kedvem lesz narancsozni. Máshoz is lenne kedvem, de meh. Elég a narancs.
- Gondolom nem fejből rajzoltad - oldalra pillantok rá, ha azt mondja, hogy de, akkor viszont muszáj lesz folytatnia, mert akkor tényleg tehetséges. - Minden oké? - kérdezem egy kis aggodalommal, ahogy a dicséret után végig nézek rajta. Valahogy merevnek tűnik, és bár megköszöni, érzem, hogy valami nem stimmel.
- Legyen, mert ügyes vagy. Kár lenne, ha ennyiben maradna - adok neki még egy adag biztatást, hogy érezze, nem tökéletes, van még bőven hova fejlődni, de nem annyira reménytelen, mint ahogy ő beállítja magát. S mivel neki nincs narancsa, kénytelen vagyok magam szerezni egyet. Így akad meg a szemem egy érdemesebb, bár elég régi művön és ki is viszem, hogy megmutassam neki.
- Oké. Több jut nekem - hagyom rá, és el is fordulok a naranccsal, amíg megpucolom. Nyami. Csak akkor pillantok vissza rá, amikor megdicséri a képet. Letérdelek mellé, úgy nézek a képre, egy kissé keserű mosollyal, narancsot tömve a számba, hogy annak a savanyúsága elnyomja a vágyakozásom a tengerhez - Az volt. Gyönyörű... - talán rájöhet, hogy én az igazi naplementéről beszélek, és nem a képről - Megtarthatod - állok fel mellőle, és a pult mögé megyek, hogy kidbobjam a narancs héjat, közben újabb cikkelyt nyomok a számban - Itt csak a port fogja - toldom hozzá, mintha egyáltalán nem érdekelne. Pedig inkább csak azt akarom elkerülni, hogy emlékeztessen a régi szép időkre.  
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 27. 10:47
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 27. 19:11 | Link

Min Jong

Mondhatni világossá vált számomra, hogy mi nyomta ezzel kapcsolatban Min Jong lelkét, mikor a magyarázkodásába kezdett. Muszáj volt megértően bólintanom egyet az általa mondottakra, hiszen ha valóban úgy állt a dolog, ahogy azt a félmondatos megjegyzéséből leszűrtem, akkor nagyon is hasonló személyeknek számítunk ilyen tekintetben. Tökéletességre törekvő, magukkal sosem elégedett lelkek, akik számára fontos a fejlődés és az érték, ugyanakkor több lábon állunk egyszerre, csak éppen az a furcsa, amit végül ő választott. Másnak meg a télen-nyáron át történő tapicskolás, turkálás a földben, a hosszas laborvizsgálatok és könyvtári kutakodások azok, amik kiverik a biztosítékot. A művészeket egyébként meg nem értett embereknek gondolom többnyire, akik állandóan vívódnak belül valamivel, míg végül az alkotásban találnak nyugalmat, menedéket. Nem kellett sokáig járatnom az agyamat azon, hogy a fiúnál mi lehetett az a töréspont, ami végleg elindíthatta őt ezen a pályán, legalábbis az alapján, amit eddig megtudtam róla. Nem találkoztam még korábban félvámpírral. Nem tudtam, hogy milyenek ők valójában. A szakkönyvek persze, hogy a rémisztő, különleges oldalukat emelték ki eddig. De volt benne valami emberi, amiből még a megtévesztés szikráját se vettem észre, hogy netán ősi reflexeket követett volna, mint bizonyos vámpírok, akik színészeket megszégyenítően imitálják az emberi mozdulatokat, hogy emlékezzenek egykori voltukra. Hiába persze, hogy ő csak lassabban öregszik, de ahogy ránéztem, megesett rajta a szívem, s a saját illúzióimat se szerettem volna lerombolni azzal, ha megkérdezve elárulja, hány éves is valójában. Szerettem volna azt hinni valamiért, ha korban és tudásban nagyjából egy szintben, egy hullámhosszon voltunk. Arra lehet építkezni, a különbségek ellenére. Ru érkezésével megtudtam, hogy milyen teret adni valakinek, addig egyedüli gyerekként is korlátlan hatalmam volt.
- És ugyan min múlik? - tettem fel a bugyuta kérdést, mert lázba hozott a mosolyával. Tudni akartam, mire vár, s mit szeretne tőlem. Célzás volt-e, s ha igen, meddig jelölhettem ki a határaimat. Hosszasan néztem a szemébe, mint aki azokból készült kiolvasni a választ. Mindenesetre elborította arcomat a pír, amilyen bátran kezelte a szituációt.
Már majdnem rávágtam, hogy bánom is én, de végtére is az ő fajtájához tartozik, ám ez mégsem lett volna valami szép tőlem. Olyan dolgokat ritkán vágok valaki fejéhez, amiről tényleg nem tehet, vagy nem változtathatna valahogyan. Tudtommal erre nincs ellenszer. Varázsoltam volna vissza az eredeti méretére? Ehelyett felvont szemöldökkel hallgattam érdeklődően az indoklását, az illegális tárgy eltusolásának helyeslésére is csak mosolyogni tudtam. Nem úgy a szemrevételezésére.
- Nahát, jól gondolod - vetettem oda gúnyosan, mert sértésnek vettem a megjegyzését. Tudnám magamról, hogy mihez értek, s mi okoz örömöt, ha segítség nélkül ontanám magamból a csendéleteket. Persze, hogy akadt otthon egy-két kép, amiről puskázhattam. - Fojtogató ez a festékszag... - legyeztem meg magam előtt a levegőt, ha már így rákérdezett a bajomra. Tudtam, hogy ha visszajövök, megint ezernyi inger ér majd, s most, hogy feszülten figyeltem, amíg a damfír mellettem állt, közelségétől úgy éreztem, mintha rám ragadt volna az aurája. Azon törtem a fejem, hogy vajon tudnak-e gondolatot olvasni, netán megidézni másokat, mint például a vélák, de a festmény miatti lámpalázamtól se tudtam racionálisan felidézni az olvasott ismeretanyagot. Helyette megköszörültem a torkomat, s próbáltam ellazulni, amennyire lehetett.
- Elhiheted, hogy nem most fogok pályát váltani. Jó vicc. De köszönöm, hogy így gondolod. Ami azt illeti, nem is volt annyira vészes összedobni. Akkor ezek szerint az öcséd is festő? Amolyan művészcsalád lehettek - fordultam körbe az üzletben, hogy még egyszer szemügyre vehessem a helyiséget, amit úgy tudom, örökölt, tehát jogosnak véltem a feltételezéseimet.
Túl kedves, túl türelmes. Lassan már úgy tűnt, nem maradt semmi, amivel kihozhattam volna a sodrából. Még a kezdeti incselkedéseimre sem kapta fel a vizet, kár lett volna kést döfni a szívébe a fajbéli faggatózásaimmal. Arra ott vannak a könyvek, ez viszont éles kísérlet inkább, aminek tanúja lehetek. Az empirikus módszert választottam tehát. Orromat megcsapta a friss narancs illata, amit így pláne megkívántam, kérni viszont nem mertem.
- Tehát a helyszínen festetted? - fordítottam felé a fejem, s őt követve letérdeltem a földre, mert guggolva a lábaim remegésbe kezdtek. Csak ekkor vettem észre, hogy mennyire közel kerültünk egymáshoz fizikailag. Zakatolt a szívem, de próbáltam semleges arcot vágni, mégis komolyan szólni hozzá. - Nem akarom megvonni tőled, hogy gyönyörködhess benne. Az túl önző lenne a részemről. A színe amúgy sem illene a bútorokhoz - hazudtam, csak hogy nála tarthassam, mert túl sokkal tartoztam volna neki, amit nem pénzben kellett volna viszonozzak.
- Hagyd meg itt, és akkor majd többször eljövök megnézni. A többivel együtt. Már ha szabad persze. Mennyi a belépőjegy a "kiállításra"? Apropó, pont arra lenne szükséged. Beszéljek a polgármesterrel? Bérelt helyed lenne a művelődési házban, mit szólsz? A bevételt pedig fordíthatjuk jótékony célra is - lelkesedtem a hirtelen ötlettől, de gyorsan leállítottam magamat, mikor rájöttem, mennyire túllendültem, holott abszolút az ő döntése kellett, hogy legyen.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 27. 22:17 | Link

Martin

Ráharap az ismerkedésre. Legalábbis ahogy visszakérdez, bízom abban, hogy tudok olyan opciót mondani, ami esetleg neki is megfelel. Azonban pont itt a bökkenő, hogy nem ismerem eléggé, így abban sem vagyok biztos, hogy melyik ötlet lenne a legjobb. Elijeszteni meg nem szeretném.
- Leginkább attól, hogy van-e hozzá kedved - vetem fel, kezdetnek figyelve a reakcióit, aztán úgy döntök felvetem az első és talán legártatlanabb ötletemet. - Teázhatnánk egyet a pillangóban vagy ilyesmi. Tudod, kötetlen beszélgetés, egy nyugis helyen... - nem mintha a boltom nem lenne nyugis, meg hát tőlem a kanapéra is leülhetünk, de az a benyomásom, hogy ő nem az a közvetlen fajta és talán nem érezné jól magát, ha egy ülőalkalmatosságon ülnénk mindketten. A tea meg olyan nyugodt és nem is tudom. Meleg. Leginkább. De az emberek szeretnek teázni. Nekem meg mindegy.
A rajzával kapcsolatban, valami viszont nem stimmel, vagy nem tudom. Mert már megint olyan gúnyosnak tűnik, pedig én csak biztatni próbálom, hogy rajzoljon, mert tök ügyes.
- Igen? - körbe pillantok, de nyilván én nem érzem, ha fojtogató sem. Meg alapból is én szeretem a festékek illatát, de ha őt zavarja... Az ajtóhoz megyek, és kitárom azt, még ki is támasztom, igaz hunyorogva, mert odakint még süt a nap és az én szememnek ez túl sok. Be is csukom őket egy pillanatra, ahogy visszalépek a boltom védettebb részére, és kell egy párat pislognom, hogy rendesen lássak, aztán a raktárba megyek és ott is kinyitom az ablakot, majd a naranccsal és a képpel térek vissza hozzá. Remélhetőleg a szellőztetéstől jobban lesz.
- Nem kell pályát váltanod. Ez egy... hobbi... szabadidős program... - vonok vállat, de ha nem akar az sem erőszak, bár szerintem tényleg kár lenne érte. De persze saját döntés.
- Kwon? Neeem. Szerintem utoljára az általánosban volt ecset a kezében - legyintem le - Tudod ő volt a tökéletes gyerek. Én meg aki mindig mást csinált, mint amit elvártak. Megpróbáltak eltiltani ettől -mondom körbe mutatva, s közben elnevetem magam, ezzel is kifejezve mennyire abszurd a dolog - De jól kiegészítjük egymást - toldom még hozzá mosolyogva, mert bármennyire is szeretem húzni Kwont, el kell ismernem, hogy ha lenne is valódi öcsém nem lehetne jobb nála. De hát nem akarok én róla fecsegni. Inkább a kép mellé térdelek, és egy pillanatra felelevenedik előttem az igazi táj, szinte érzem a térdeim alatt a homokot, de tudom, hogy csak képzelem.
- Mi? - pillantok Martinra magam mellett, mint aki nem fogta fel teljesen, hogy mi is történik - Jah. Nem. Emlékezetből festettem - mondom, ahogy tudatosul a kérdés. Aznap, nem tudtam festeni. Becky akkor közölte, hogy megcsalt, én meg összetörtem, és a lehető legnagyobb hülyeséget követtem el az életemben.
- Nem akarok benne gyönyörködni - közlöm kissé talán nyersen, de ez inkább a feltörő emlékeknek szól és nem a férfinak. - De el lesz még egy darabig a raktárban, ha meggondolod magad - vonok vállat, s most csak tettetem a könnyedséget. Nagy sóhajjal kapom fel és viszem vissza az eddigi helyére.
- Nem lesz itt semmiféle kiállítás. Sem most se máskor. Jótékonykodom én eleget anélkül is - legyintem le, s bár kissé bűntudatom van, hogy ilyen hevesen és élesen reagálok a felvetésére, azt hiszem nem érti, hogy már nem tudok festeni. Nincs meg a varázserőm, amivel életet leheltem a képekbe. S bár a mugli festmények is szépek, unalmasnak és sivárnak látom a műveimet ha nem mozognak. Időnként megbököm őket, abban bízva, hogy csak nógatásra van szükségük, de már rég nem használ az sem. A régiekre nézni pedig inkább kínzás, mint öröm. Tartogatom őket, mert hiszem, hogy idővel másképp látom majd, de egyelőre nem megy.
- Akkor már inkább koncertet kéne adnom... vagy ilyesmi - próbálok témát váltani, mert a zenémre legalább nincs hatással a varázserőm. Jó, nem tudok már egyszerre több hangszert megbűvölni, de a mugli technológiák megoldják ezt a problémát, szóval avval jobban vagyok.
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 28. 17:34 | Link

Min Jong

A kedv jön és megy, változékony és kiszámíthatatlan, akárcsak az időjárás. Egyesek hajlamosak különösen szeszélyes hangulatvilággal bírni, ezért ezt mindig egy olyan dolognak tartottam, amire nem volt érdemes túlságosan alapozni. Számomra elhatározás kérdése, hogy kitől és mit akarok. A józan ész harca az érzelmek felett, hogy még véletlenül se csináljak olyat, amit később megbánnék. Azt már tudtam, hogy a mércét megütötte, ha nem át is ugrotta könnyedén, de hogy az ígéretes szavak, félreérthető félmondatok mögött vajon valóban az az ember bújt-e meg, aki az eddig kialakult képzetemben élt, azt szintén egészen biztos, hogy csak úgy tudtam a legkönnyebben kideríteni, ha beleegyeztem az ajánlatába. Amit persze első hallásra nem is akartam elhinni. Megállt a szívverésem, s elfogott a bűntudat. Ismerősek voltak ezek a szavak. Nem olyanok, mint amiket másoktól szoktam hallani, akik a felszínes témáknál maradtak, mert lelki igényük nem volt az ismerkedésre. Ők kevesebbet akartak, ő most talán többet. Ugyanúgy, a középiskolai csalódásom óta betartattam magammal, hogy semmibe nem élem bele magam jobban, mint kellene. Utálom, ha elbizonytalanítanak. Szilárd jellem vagyok, s a jégréteg megrepedni látszik.
Nehezen találtam a helyem a visszatérésem óta, mintha hamar hiú ábránddá lett volna, hogy a kimaradt időt már nem lehet sem helyreállítani, sem bepótolni. Az utódom jelenléte átszőtte mindennapjaimat, de nem akartam másodszor is hátat fordítani. Tudtam már, hogy félig az övé vagyok, de a másik felem nem kaphatta meg a jövevény miatt, s így azóta is üresen lógott a levegőben, keresve azt, amit betölthet jelenlétével.
- Esetleg holnap ötkor, az megfelel? - vakartam meg az állam. Talán el tudom kérni magam korábban, ha jobban belehúzok. Fel akartam erre készülni, de természetesen rugalmas lettem volna, ha másképp alakul. Egy ideig még úgyis egyedül leszek otthon, s bár motoszkált bennem a bűntudat, tudtam, hogy mi az új rendszer, s hogy ebben ez nem kivetnivaló. Mégis hozzátettem magamban, hogy ez valóban egy kötetlen beszélgetésnek készült, lesz ami lesz alapon. Kellett, hogy egy ilyen meglátásba kapaszkodjak.
- Van elég hobbim, de köszi. Majd meglátom. Nagyon is kedvelem a művészeteket, csak éppen szemlélőnek gondoltam megmaradni - intéztem el a dolgot ennyivel, mikor már kissé járni kezdett a levegő, köszönhetően a Min Jong által kialakított kereszthuzatnak. Kezdtem magam jobban érezni, s minden egyes gondolatomban felkészítettem magam arra, hogy mi várhat rám a boltossal kapcsolatban.
- Én egyedül voltam... - köszörültem meg a torkomat, s hogy ne úgy tűnjön, mint aki elérzékenyült volna ezen, gyorsan pontosítottam. - Nincs testvérem, csak a könyvek voltak. És a családi birtokon kívüli nagyvilág. Mondhatni nagy reményeket fűztek hozzám, hogy majd tovább viszem azt, amit ők elkezdtek, de aztán... másképp alakult. A saját utamat akartam járni, s még most is azt teszem - többször megálltam a mondataim között, egyúttal lassan és átélve meséltem el neki rövid történetem, amit annyiszor hallhattak már, mert nem titkolom különösebben. Monológom utolsó része kifejezetten büszkén csengett, ahogy kihúztam magam, előtte viszont tettem néhány lépést a sorok között, hogy otthonosabban érezzem magam. Erősnek akartam látszani, belül viszont gyenge voltam. Még mindig kísértettek a gyerekkori sebek, s a hátránytól való félelem.
- Valóban tehetséges vagy. Rosszabbra számítottam - néztem a szemébe őszintén, halványan elmosolyodva. A festményt mintha még órákig tudtam volna bámulni, ha nem vált át olyan nyerssé. Egy kis lépést tettem felé, csak egy kicsit vettem vissza a saját komorságomból, s máris ellenem fordította a viselkedésével, és ő akarta eljátszani ugyanezt. - Akkor szívesen megvenném az egyik képed, ha nem bánod - ajánlkoztam tovább. Fizetni akartam, mert ingyen túl sok lett volna ennyi jó. Ingerült lettem, mert nem értettem, mi baja lett hirtelen. Segíteni akartam, ő pedig szerintem bunkó lett, s ez megijesztett. De az is, hogy ezt most sajnáltam.
- Jól van, csak egy ötlet volt. Bár nem értelek, de mindegy - húztam el a szám, s még meg is ráztam a fejem. Csalódtam benne. - Énekelsz is? Nem gondoltam volna. Kezdem elszégyellni magam, hogy engem csak mindenféle írott dolgok érdekelnek, meg a nyelvek, s a varázstárgyak. Nincs semmi meglepetés benne - vontam meg a vállam unottan, mikor végleg feltápászkodtam onnan, s végül mellette álltam meg.
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 28. 18:24 | Link

Martin

A telefonomért nyúlok, hogy megnézzem a naptárban van-e holnap dolgom. De a könyvtárat csak reggel kell felügyelnem, ott végzek négykor, a boltban meg az egyik gyerek lesz, így ráérek.
- Tökéletes - bólintok rá, egy mosolyt küldve Martinnak és be is pötyögöm a telefonba, hogy holnap ötkor találkozunk - A pillangó jó? Vagy máshol szeretnél...? - kérdezem, mert igazán rugalmas vagyok, amíg nem a napon kell ülnöm. Vagy nem egy napos ablaknál. Kivéve ha itt bent vagyok, mert a boltom ablakain speciális mágia van, ami megszűri a napfényt és így nem bántja se a szemem, se a bőröm. Kellemes. De nem látják el az összes üzletet ilyesmivel, nyilván nem is várhatom el. Pedig biztos vannak mások is, akiknek érzékenyebb a szemük. Mindegy. Ha a helyszín is megvan, azzal kiegészítem a bejegyzést, aztán elteszem a kütyüt.
- Tényleg? Milyen hobbi? - érdeklődöm, mert nem igazán tudom őt elképzelni, egy hobbiban sem. Vagyis, el tudom képzelni, hogy valami könyvet búj és hasonlók, de gondolom nem az olvasásra gondolt. Szóval kíváncsivá tett. - De továbbra is tartom, hogy foglalkozhatnál vele alkotói szinten is - próbálkozom meg még egyszer utoljára, aztán hagyom a témát. Az már jó pont, hogy legalább érdeklődik a művészetek iránt és szereti nézni őket. Talán elmehetünk egy múzeumba is egyszer. Hopp. Mi? Figyelj rá, figyelj rá.
- Helyes. Kövesd csak a saját utad - bólogatok, mert én is azt tettem. Mindig is, és bár eléggé félre csúsztam így, azért a legtöbb dolgot nem csinálnám másképp. Talán csak azt az egy éjszakát... De hát mindegy.
Jó érzéssel tölt el, hogy tetszik neki a kép, ezért is ajánlom fel, hogy vigye el.
- Egyiket? - nézek rá egy pillanatig meglepetten, hiszen ez az egyetlen, amit megmutattam, miért gondolja, hogy van másik is? Mármint persze van, de nem terveztem mindent megmutatni. Ahogy pedig tovább beszélünk, túl sok szomorú emlék és szorongás lesz rajtam úrrá, így hevesebben válaszolok, ingerültebben mint kéne, amit persze nem tud hova tenni. Én se tudnám, ha nem én lennék én.
- Nem hiszem, hogy bárki megértené  - mondom valamelyest megnyugodva, ahogy a válaszából rájövök, hogy túlzásba estem - Nem kell, hogy értsd - legyintek mellé, és elterelem a témát. Zenére, mert arra fókuszálok jobban mostanában.
- Meg zongorázom és gitározom. Táncolok is... Ja meg Pakua chang-ozom  - bár nem tudom, hogy az utóbbiról tudja-e hogy mi. De mindegy is. - És ezen mit szégyellsz? Mindegyik érdekes és izgalmas - nézek rá értetlenkedve, mert valóban azok. Nem kell mindenkinek olyan hiperaktívnak lenni, mint amilyen én voltam, vagyok. Sőt. - Én néha úgy érzem túl sok fába vágtam fejszét és ideje lenne választani. Aztán találok valamit, ami még sokkal érdekesebb...
Elhúzom a számat, még mindig vegyes érzések vannak bennem, bár próbálom magam visszafogni és nem mutatni, hogy nem vagyok olyan hűde vidám, mint általában. S ahogy próbálkozom a nyelv piercingemmel kezdek játszani, azt hiszem, ez már egy fajta pótcselekvés: balra-jobbra-balra megy a kis golyó az ajkaim között, miközben agyalok, hogy mit mondhatnék még, de a bennem dúló érzelmek miatt, enyhén csődöt mond az agyam.  
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 28. 19:49 | Link

Min Jong

Egyből szemet szúrt, hogy milyen modern eszközöket használt, s milyen rutinosan kapta elő az okostelefonját, mintha még nálam is elfoglaltabb személy lett volna. Egyre többen lófrálnak varázstalan kütyükkel a zsebükben, de ez többnyire az új generációs betelepülőkre igaz, akik felhagytak a tradíciókkal. Én jól ismerem ezeket az eszközöket, mégsem állt rá az agyam, hogy bevonjam őket a mindennapjaimba, főleg mert eddig is feltaláltam magam nélkülük, s gazdagság ide vagy oda, a költségvonzatuk hosszú távon kiábrándító. Azért is néztem furcsán a jelenetet, de aztán hamar észbe kaptam, hogy mi lehetett az oka, még mielőtt bármit is mondhattam volna.
- Szeretem azt a helyet. Amúgy is rég voltam - adtam meg a választ szerényen. Úgy gondolom, hogy nem lett volna jó tudtára adnom a vágyakozásomat, lelkesedésemet, magyarán szólva a pillanatnyi kedvemet, pontosan a nem sokkal ezelőtti okfejtésem miatt. Az ugyanis bármikor megváltozhat, ezért bizonytalannak éreztem, hogy félrevezető jeleket mutassak, amikor a hirtelen felbukkanását is rendeznem kellett magamban. Azt azért láthatta, hogy nem ő erőltette rám az elhívást, már ha nem valami alantas mágiával befolyásolt. Sokkal inkább adta magát a helyzet, hogy ha már ennyi mindenről el tudtunk beszélgetni, vagy épp megvillantottunk a személyiségünkből egy-egy szeletet, akkor nyugodtabb környezetben is kibontakozhassunk a másiknak. Persze a maga nemében egy zsúfolt teaház nem lesz annyira meghitt, mint az üres bolt, de itt mégiscsak a munkahelyén is voltunk, és attól tartottam, hogy esetleg túlságosan leköti őt a munkája. Kíváncsi lettem volna, hogy milyen az, amikor egy kicsit jobban elengedte magát.
- Talán nehéz elhinni, hogy más is több mindennel foglalkozik? - fanyalogtam. - A hobbim gyakorlatilag a munkám is félig. Régészet, kutatások. Nyelvtanulás, mindenféle művelődés. Van egy kis kertem, amit művelek otthon például, szóval mindig valami olyan, ami hasznos és fejleszt - soroltam fel kurtán, a teljesség igénye nélkül. Arra azért kezdtem allergiás lenni, hogy még mindig rám akarta tukmálni ezt a festészetet, pedig meg kellett volna értenie, hogy mindenben azért nem hasonlítunk. S ha esetleg elfogadását akarta a pingálásainak, akkor ahhoz nem kellett volna, hogy erőlködjön, győzködjön, mint a Jehova tanúi.
- Majd meglátom. De ha mégis azért hajtogatod, hogy fellendítsem a boltod forgalmát, ha kell az egész kócerájt felvásárolom - csak hallgatott volna el végre, de ezt már nem tettem hozzá. Meglehetősen elszórakoztam magamon, így történhetett, hogy szigorú nézés helyett elmosolyodtam, mintha viccnek szántam volna, pedig valahol komolyan gondoltam a kérésemet, amit nem először közöltem vele finoman, hiába. Mégis, szerettem volna teázni vele, elnézni a vonásait, a mosolyát, s elhallgatni a sztorijait, hogy aztán egész nap vidám hangja járjon a fejem, amíg el nem nyom az álom, s még ott is kísért talán. Ezért hát, nem ugorhattam a nyakának, de amibe kértem se tudott belekötni.
- Nem tudtam, hogy csak egy van. De ha nem eladó, nem kell - zártam le ennyivel a jelentőségteljes mosolyom után, amit a bóknak vélt kijelentésére kaptam, miszerint járjam csak a saját utamat. Örültem nagyon, hogy így gondolja, s annak is, hogy ő ugyanúgy csinálta, mint én. Rabszolgákra nincs szükségem, gondolkodó és érző emberekre viszont annál inkább. - Ó, bocsánat... Azt hiszem értem, de csak talán. Ne haragudj  - sóhajtottam fel, miután némán a számhoz kellett kapjak szégyenemben. Szomorúan néztem rajta végig, ahogy összekötöttem a fejemben a lehetséges okokat. Talán elégedetlen a műveivel, esetleg igazi lényét kívánja leplezni a támadásoktól, valami ilyesmi lehetett a dologban. De az biztos, hogy nem holmi hülyeségbe trafáltam bele, és reméltem megbocsát.
- Utóbbi nem tudom mit jelent, de ha esetleg megmutatnád majd, a többivel együtt... - léptem hozzá közelebb kihívóan, mintha csak azt akartam volna sugallni, hogy gyakoroljon rajtam nyugodtan, még ha egy nagyot nyeltem is közben, mert nem tudhattam, hogy hova üt, rúg, ránt és ugrik, mert koreai lévén a szabad kezes harcokba kategorizálnám, már ha valóban olyanról volt szó. A zongorára és az énekre is kíváncsi lettem, hogy nem csak a levegőbe beszélt-e. - Így látod? Kevesen gondolják... Bárcsak többen érdeklődnének iránta! Mondjuk akkor alig lenne munkám - tártam szét a karomat szerényen.
Ismét kényelmetlenül éreztem magam, ahogy előtte szobroztam. Mintha kifogytunk volna a témákból, pedig szerintem korántsem volt így, ezt mindketten tudhattuk. Arra gondoltam, hogy talán feltartom őt valamivel, és csak szimplán túl udvarias volt ahhoz, hogy elküldjön, vagy talán még mindig a festményeivel sértettem meg, de nagyon elbizonytalanított. Megvakartam a tarkómat, sóhajtottam egy nagyot, aztán jelentőségteljesen a szemeibe néztem.
- Nos, akkor... talán jobb, ha most megyek, még ha fájó szívvel is. Holnap ötkor várlak. Szia! - biccentettem a fejemmel, majd sejtelmesen elmosolyodtam, még mielőtt elhagytam volna a helyiséget.
Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza