36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 » Le | Téma száljai | Témaleírás
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2019. szeptember 19. 07:00 | Link

Lily

Nem tudom miért lep meg ennyire a kérdése, bár inkább arról lehet szó, hogy a számolásba merültem nagyon bele. Pont emiatt is, eléggé zavart vagyok.
- Jah, hogy az... Nem volt sok idő. Tudtam, mit meg hogy szeretnék, és a kezdő tőke se volt gond - megvonom a vállam. Mert valóban. Nem lehetett több a dolog néhány hónapnál. Aztán azóta eltelt jó pár év. És bár nem az enyém a legforgalmasabb bolt, egy pillanatra sem bántam meg soha. Vagyis... amikor nagy ritkán leltárazni próbálok akkor igen. De most még emiatt sem panaszkodhatok, hiszen itt van Lily, hogy segítsen nekem.
Remélem a válaszom és a hangomból érezhető "most nem akarok beszélgetni" nem sérti meg szegényt. Nem a személyével van a probléma, hanem az én számolási képességeimmel. Ha nem koncentrálok, akkor valószínűleg mindent újra kell kezdenem, azt pedig nagyon nem szeretném.
Szerencsére nem tűnik sértődöttnek és egy darabig nem is szól hozzám. Aztán megáll, én pedig ezúttal be tudok fejezni egy kisebb számolást, és felé fordulok, hogy jelezzem figyelek.
- Oh? Akkor megszámolhatnád a papírlapokat. Megmutatom - pillantok le rá, majd megindulok a sorok között. Előbb balra majd jobbra fordulok, végül megérkezünk a papírokhoz. Van mindenféle színű, kisebb-nagyobb méretű, csomagolt vagy darabos. Tulajdonképpen elég soknak tűnik.
- Mit gondolsz? Menni fog? - kérdezem, ha nemet mond, az is oké. - Arra vigyázz, hogy ne vágd meg magad velük - toldom még hozzá, feltéve, hogy igent mondott, és hajlandó ezeket megszámolni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Lily
INAKTÍV


Lilyke, a vándor
offline
RPG hsz: 40
Összes hsz: 58
Írta: 2019. szeptember 29. 12:09 | Link

Choi úr

Hangjából érződik, hogy nem szívesen válaszolgat. Erre az üzenetére bólintok egy aprót.
 Nem lepődök meg rajta, hiszen a számolás nagyon letudja kötni az embert. Igazából nem is esik túl rosszul az, hogy nem szeretne most beszélgetni. Nincs kedvem ráerőltetni magamat.
 Ahogy elindul, elkezdem követni a papírhalom felé. Megjegyzésére még nagyobbat bólintok, és kicsit megemelem a kezemet.
 - Óvatos leszek, ígérem! - Elmosolyodok, és fellebegtetem az első lapot, utána mégegyet, és így tovább. Nem érek hozzájuk, csak tízes kupacokba lebegtetem őket.
 - Ez így lassú lesz. - Magamban tovább motyogva nézem a lassan a fél helyiséget beterítő kupacokat. Úgy határozok, inkább ötvenes csoportokat csinálok.
 - Így már mindjárt jobb. - Kicsit kihúzom magamat, ami nagyon nem manós. Észbe kapok, és már vissza is hullok szokásos testtartásomba. Szoknom kell még azt az életet, amiben nem kell minden hibáért meghunyászkodom.
 Közben lassan négy ötvenes kupac sorakozik előttem, az eredeti halom viszont még hatalmas. Mindenesetre ez így jóval gyorsabb, mintha kézzel csinálnám.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

Visszatértem, ahonnan jöttem.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 9. 04:14 | Link

Min Jong

Kapcsolataimnak hála a fülembe jutott, hogy érdemes ellátogatnom a helyi művészeti boltba. Valahogy ez eddig kimaradt, holott számtalanszor elsétáltam már az üzlet előtt. Mégis, az utóbbi időkig úgy gondoltam, hogy nem maradok le túl sokról, ha egyszerűen tovább állok a kirakattól, mikor a Fő utczát járom.
Tobi már hetek óta Dániában tartózkodott a munkája miatt, amit mindig nehezen viselek. Feszültnek és magányosnak érzem magam a hiányától. Tudom, hogy annak idején pont én voltam az, aki felszívódott, ezért méltósággal és panaszmentesen tűröm a jól megérdemelt büntetésemet. Mert nem másnak fogom fel, mint az ő saját kis visszavágójának mindazért, amit én tettem vele korábban. Annyi kivétellel, hogy az ő esetében talán nem húzza el addig, hogy időben is kvittek legyünk. Ugyanakkor sosem vártam el tőle, hogy háttérbe szorítsa miattam a karrierjét. Az nálam is mindig az első helyen szerepelt, és ez már úgy néz ki, hogy így is marad.
Belépve nem vágódtam hanyatt a kínálattól, inkább elégedett arccal nyugtáztam, hogy végül is minden van itt, ami egy művészléleknek lételme. Nekem a régészettel ki is merült az ecsethasználat, mert az is valamiféle művészet, nemde?
Elcaplattam a pultig, ahol a boltos volt, az a mandulaszemű figura. Rögtön leálltam fejtegetni, hogy Ázsián belülről honnan is származhat. Szórakoztam én olyannal, hogy keleti nyelvek, meg meditáció, de csak nagyjából tudtam belőni, hogy mégis hová valósi lehet, egyelőre a Közel-Kelettel ki is merült előttem a kontinens.
- Üdvözlöm - köszörültem meg a torkomat egy illedelmes biccentés után, a neheze ugyanis csak most következett. - Nem érdekelnek a termékei. Lehetne néhány kérdésem? - próbáltam feszült arcomra némi mosolyt erőltetni, több-kevesebb sikerrel. Jobbnak láttam már az elején kizárni, hogy miért jöttem, mielőtt hajbókolásba kezdett volna.
Utoljára módosította:Martin Romberg, 2020. március 9. 04:14 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 9. 17:46 | Link

Martin

Egy unalmas ezer évvel ezelőtti pedagógia könyvön nyammogok, miközben olyasmiken agyalok, hogy a szakdolgozatomat majd a digitális oktatás bevezetéséről a mágusvilágban írom majd, vagy arról hogy ez a módszer, amit itt leírnak mennyire idejét múlt. Komolyan ezzel még engem sem tudtak tanulásra bírni annak idején - és most is halálra unom magam miközben olvasom, hiába szeretek olvasni. Szóval ezt a dög unalmas könyvet bújom, a boltomban ücsörögve, ahelyett, hogy valamit festenék vagy zenét hallgatnék, vagy hasonló jóval foglalkoznék, és azon fohászkodom, Merlinhez, a mulgi istenekhez, meg az univerzumhoz, hogy tévedjen már be egy vevő, vagy valaki, hogy megmentsen a halálnak eme unalmas módjától.
Az imáim pedig meghallgattatnak, mert a harmadik dög unalmas, még egy ilyen mondat és eret vágok fejezet közepén megcsendül az ajtóhoz akasztott kis harang, hogy valaki bizony belépett. S bár kedvem lenne letámadni, felpillantva egy egészen komoly alakot pillantok meg, így elvetem a gondolatot, hogy rögtön ráugrok és kérdezgetni kezdem, mivel lehetek a szolgálatára, mert tapasztaltból tudom, hogy az ilyen emberek azt nem szeretik. Vissza is fordítom a figyelmem a könyvnek, hogy legalább a paragrafust, amit olvastam befejezzem, ám meglepetésemre alig jutok tovább két sornál, már előttem áll az alak, és beszél is.
- Helló - pillantok fel rá mosolyogva, hátha lelazul egy kicsit, eléggé feszültnek látszik. Aztán megszólal és leolvad a mosoly a számról. Nem a termékeim érdeklik. Kérdezni akar. Semleges kifejezést öltök magamra, így próbálva elfedni nem túl vidám gondolataimat.
Mi a francot csináltam már megint? Mármint oké tudom, hogy nem szép dolog lenyúlni a kaszinóból, meg a csárdából ezt azt, és egész biztos, hogy eltűnt pár apróság a falulakók házaiból, na de én igazán óvatos voltam, tuti nem hagytam nyomot, és bűbáj sem volt sehol, ez biztos. Még a pszichiátria jut eszembe, de azokat meg már lefizettem...
- Miről? - kérdezek vissza válasz helyett, mert hát egy, már kérdezett... kettő, még azt sem tudom kicsoda, és ha nem valami művészeti kellékről szeretne többet tudni, az igenis gyanús. Szóval jah. Előbb fejtse ki, aztán meglátom, hogy akarok-e válaszolni. Mondjuk ha valami auror lenne, már mutatott volna azonosítót, nem? Uhh, mindegy.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 9. 21:19 | Link

Min Jong

Vetettem ugyan némi gyors pillantást a polcokra, ha már itt jártam, de mint azt említettem, a művészet ezen eszközei távol álltak tőlem. Személy szerint nagyon is értékelem a műalkotásokat, a régészeti tanulmányaim során nem egy ilyennel volt dolgom, akár élőben is volt szerencsém megcsodálni egy-egy híres szobrot, festményt, s csak azt sajnálom igazán, hogy nem én találtam rájuk sok évtizedes, vagy éppen évszázados nyughelyükön, hogy újra beiktassam őket a köztudatba. De hát az gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy alkotóművész legyek a későbbiekben, még ha a kézügyességem nem is mondható teljesen reménytelennek. Hiszen számtalan egyszerűbb varázstárgyat készítettem már el, s a bonyolultabbak működését is ismerem. A falu kereskedésébe biztos, hogy nem vennének fel kacatokat bütykölgetni, de értek hozzá, félig-meddig ez is a szakmám. Szóval mit akarnék én ezektől itt, hogy vászon és festék, ha egyszer egy perc szabadidőm sincs?
A tulajdonos, alkalmazott, vagy tudom is én, hogy kicsoda, egész ismerősnek tűnt. Lehet azért persze, mert az ázsiaiak mind egyformák egy európai szemében - na de nem az én esetemben! Valamennyit konyítok a megkülönböztetésükhöz, mindenesetre nem tartottam jó ötletnek idő előtt elhencegni műveltségemmel.
Annál inkább csalódottabb lettem, mikor a formalitásomat keresztül húzva letegezett. Szegény, biztos nemzetközi akart lenni, de amikor visszakérdezett, már világossá vált, hogy nem volt köztünk számottevő nyelvi akadály. Nagyon felhígult ez a kereskedelmi szakma, csakúgy mint a vendéglátói hivatásnemek. Ha már egyszer létezik magázódás, akkor éljünk is vele, ezt az ő kultúrájából is tudhatná.
Sóhajtottam egy nagyot, de mivel szükségem volt rá, nem állhattam le vele bunkózni. Mint aki meg se hallotta volna az iménti botlást, kissé közelebb hajolva folytatni kezdtem a mondandóm.
- Nyugalom... Semmi komoly - intettem a kezemmel leolvadó mosolyára, majd megtámaszkodtam a pulton. - Nem szeretném feltartani, de mint a Minisztérium illetékes szakembere, egy félvámpír által használt tárolóeszközről érdeklődnék, már ha tud ilyesmiről... Azt hallottam, hogy jó helyen járok ezzel kapcsolatban - vakartam meg az államat, ahogy körbenéztem, bár elég abszurd, hogy pont egy ilyen helyen hoztam ezt szóba.
- Martin Romberg. Varázstárgy-vizsgáló. Többek között. Szóval ez nem kihallgatás, nincs rossz válasz - daráltam le neki monoton hangon a szokásos rizsámat, élvezve a helyzettel járó fontoskodást.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 10. 07:12 | Link

Martin

Vajon az öltöny teszi, hogy ennyire merev, vagy alapból is ilyen? Fut át a fejemen, de aztán enyhén a szívbajt hozza rám. Nem mintha nem lenne jó szövegem bármire, ha kell lyukat beszélek a hasába, szükség esetén szemrebbenés nélkül hazudok is. Ez utóbbit nem szeretem, de az élet néha - esetemben többször mint kéne, megkívánja.
A legyintés, amivel nyugtatni próbál, részben hatásos. Viszont sok újabb kérdést von maga utána  fejemben. Ezeket egyelőre a tudatom egy hátsó szegeltébe süllyesztem, aztán őt utánozva én is a pultra könyöklök, az ő arcával szemben, talán túl közel, de hát ő kezdte, rajtam meg ne múljon. Nyilván valami nagyon intim dologról van szó, ha szükségesnek érzi ezt.
A kérdés kapcsán aztán felszalad a szemöldököm. Ez nem olyasmi, amire számítottam, kicsit talán meg is lep, de egyébként meg nem tudom, hogy mit gondoljak róla. Még mindig magázódik, ami engem rettentően zavar, de biztos az öltöny teszi. Az öltönyös fazonok többnyire ilyenek. Pedig már örültem, hogy kiszabadultam a koreai rendszerből... jó, tudom a magyarban nincs annyi különböző forma, de akkor is.
- Tényleg? Érdekes - felelem, s bár tényleg annak tűnik, mert ilyesmikkel nem keresnek meg mindennap, na meg mert halvány lila gőzöm nincs, hogy miről beszél, a hangom nem tükrözi az érdeklődést. Nem is értem miért. Aztán kinyögi, hogy kicsoda és honnan jött, úgy mintha egy papírról olvasná fel, vagy tudom is én, s ismét csak felhúzom a szemöldököm.
- Most nekem is be kéne mutatkoznom, vagy felesleges mert az informátorai már elmondtak rólam mindent? - kérdezek felegyenesedve, ahogy keresztbe fonom a karjaimat magam előtt.  Mert nyilván ha a minisztériumi jegyzéket megnézte, akkor a nevem is tudja... Jó fej vagyok, vissza vettem a tegeződésből. Ha már ilyen minisztériumi pofa, biztos azt hiszi tisztelni kéne érte. Oh ha tudná, mennyire nem érdekel.
- Amúgy a tárolóeszköz elég tág fogalom. Ha esetleg pontosítana kicsit, akkor meg tudom mondani, hogy jó helyen jár-e - Azt, hogy milyen kórral élek már nem próbálom meg tagadni. Viszont hogy mire gondol azt nem tudom. Mármint mint akarhatna tárolni egy magam fajta kórság? Én speciel semmit. Bár tudom, hogy voltak korábban fura szerzetek... de na, mi haszna lenne neki ebből?
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 10. 07:13 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 10. 09:32 | Link

Min Jong

Szerintem örülhetett volna, hogy végre látogatója akadt ebben a kócerájban ahelyett, hogy ilyen unottan kérdezgetett vissza, de hát nem vagyunk egyformák. A művészeti suli valahol Budanekeresden található, nem is értem, hogy miért pont itt nyitott üzletet. Talán lusta volt távolabb merészkedni a lakhelyétől, már ha valóban a faluban él. Van valami vonzereje a környéknek, az tény, nem hiába költöztem én is ide, pedig megtehettem volna, hogy drágább és előkelőbb helyet választok otthonomnak. Kevésbé nyüzsgő, mint az idézőjelesen legnagyobb méretű település a főváros szomszédságában, és azért mondom idézőjelesnek, mert népessége jócskán elmarad néhány olyan nyugati állambéliektől, amiben pozíciómnak hála volt szerencsém megfordulni korábban. Csak arra tudtam gondolni, hogy azért veszítette el az érdeklődését irányomban, mert közöltem, hogy nem vevői minőségemben voltam ott. Nagyon kedves, mondhatom... Mégis inkább őszinte voltam vele, mintsem hazudozzak azért, hogy a földön csúszva sózza rám az innen-onnan összerendelt csecsebecséit.
Magasról tojtam le, hogy mi a véleménye az ügyről. Dolgozni jöttem, információra volt szükségem, amivel kapcsolatban az együttműködését vártam volna. Megjegyzését tehát elengedtem a fülem mellett. Felbátorodására azonban nem számítottam ebben a formában. Ilyenkor kár, hogy nem aurornak mentem. Egy tárgybűvölésügyistől nem csinálják ezek össze magukat. Elhúztam a szám, ugyanakkor komolyan gondolkodóba estem, hogy mit is szólhatnék erre.
- Nevének precíz ejtése végett, a későbbiekre tekintettel talán célszerű lenne... - nem fejeztem be a mondatot, mert még mindig a szemtelensége foglalkoztatott. Olvastam én a nyilvántartást, mert engedélyt kaptam rá, de nem akartam megadni neki az örömet, hogy a bizonytalan akcentusomon röhöghessen. Mindig is kerültem az olyan helyzeteket, amikben gyengének mutatkozhattam.
- Hallott már ilyenekről? Speciálisan tartósítanak benne emberi vért - nem tettem hozzá, hogy miféle mágia segítségével, mert nem rá tartozott. Ahogy azt sem, hogy igazából egy tényleges vámpír is ilyet használ, mert akkor nem lenne több kifogásom arra, hogy a közelébe kerüljek. Válaszul szintén összefontam magam előtt a karomat védekezően, s kezdtem egyre türelmetlenebbé válni.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 10. 14:08 | Link

Martin

Még mindig túl merev, de majd elhagyja. Komolyan, hogy lehet így élni? Nem fáj a háta a nap végén? Mondjuk ha mindenhol ilyen merev... Uh Min Jong állj le, tök perverz vagy. De na. Figyelek, hogy mit akar. Próbálok, és egész jól sikerül is, mert megtudom a lényeget. Valahol szimpatikus, hogy érdekli a nevem kiejtése, bár a is lehet, hogy csak most találta ezt ki, ahelyett, hogy azt mondaná, hogy elfelejtette, mert nem a leggyakoribb név a környéken. Na de, ha már ilyen szépen kéri, akkor válaszolok is rá.
-최민종  - mondom, könnyedén aztán hozzá teszem - de szerintem az Emdzséj egyszerűbb - mármint neki, mert nekem nyilván nem. Viszont hallgatok az utóbbira is, sőt talán jobban is, mint a hivatalos nevemre. Aztán ki tudja, lehet ha Min Ji-nek hívna arra is felfigyelnék. Mégis csak tizennégy éven át úgy hívtak.
- Oh, hogy azok? - kérdezek vissza, ahogy pontosít. - Hallani mindenki hallott már azokról. Csak nem biztos, hogy akarunk tudni is róluk - megvonom a vállam. De aztán hozzáteszem. - Én mondjuk azt a Kins & Kens-ben keresném. Az is itt van az utcában. Ha itt kimegy és ööö - a kezeimre pillantok, mert az irányok nem a legjobb barátaim - balra fordul... nincs messze. Biztos megtalálja.
Mondom és még el is mutatok az irányba, a bal kezemmel, csakhogy biztosan jól értse. S ezzel együtt közelebb is hajolok. - Bár ha van is nekik ilyesmi nem fogják megmutatni. Mondjuk érdekes elgondolás.
Bólogatok. Sosem fordult meg a fejemben, hogy Kensingtonnak lehet ilyesmije, de végül is, Kins varázsló simán készíthettek egyet közös erővel. Vagy még évszázadokkal ezelőtt tett szert egyre. Az a vámpír szerintem már maga sem tudja hány éves.
- Eddig azt hittem ez ilyen legenda... Elvégre a vámpírok, nem tudnak varázsolni, és a legtöbb félvámpír se, hacsak nem készít egyet miután elkapja kór - elgondolkodtató. Én is elgondolkodom rajta. Vajon miért nem jutott ez sosem az eszembe. Jah tudom. Nem érdekelt. Mire érdekelni kezdett késő volt. Ehh. Mindegy. - De miért akar a minisztérium ilyesmit? - kérdezem, bár nem fogja az orromra kötni. Viszont most már nem tudom azt mondani, hogy nem érdekel a dolog. Szóval valamivel még itt kell tartanom, mielőtt Kins&Kens üzletéhez megy. Kell nekem mindig előbb beszélni aztán gondolkodni.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 10. 14:09 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 13. 01:19 | Link

Min Jong

- Emdzséj? - ízlelgettem a szokatlanul baráti megszólítást. Még hogy én így hívjak egy boltost... Nyilván egyszerűbb lenne, ehhez kétség sem férhet, de nem az az ember vagyok, aki elzárkózott volna a nehéz megoldások elől. Amilyen szépen ejtette koreaiul a valódi nevét, olyannyira dobogtatta meg a szívem legbelül. Olvasgattam ezt-azt korábban a nevekről, amennyiben akadt egy kis szabadidőm. Különösen az érdekelt, hogy a japán, a kínai és a koreai írásmódot miként lehet a legkönnyebben megkülönböztetni, aztán ahogy bújtam a szakirodalmat, az egyes összefüggéseket kezdtem el keresni. Hosszú és bonyolult téma, nem is szeretném jobban kifejteni, de a lényeg, hogy ha már állandóan nemzetközi vizeken mozgok, akkor megadnám számára a tiszteletet annyira, hogy a rendes nevét használjam. Már ha nem bénázom el a kiejtést, amivel persze kiröhöghetne, de amennyi nyelvérzékkel bírok, emiatt nem félek.
- Maradok a Min Jongnál - hajoltam meg kissé, egy aprócska mosolyt is megengedve magamnak. - Neeem kell elmagyaráznia, ismerem a falut, tekintve hogy jómagam is a Bagolykőbe jártam, aztán egy kisebb kihagyás után saját ingatlant vásároltam a lakónegyedben. Mondjuk ez nem tartozik ide - ráztam meg a fejem, amikor már jócskán belebonyolódtam a saját mondanivalómba. Miért is sztoriztam egy idegennek? Inkább hangosan gondolkodtam, mintsem traktáltam a múltammal. Először ingerülten hadonásztam magam előtt, hogy hagyja csak az útbaigazítást, mert még ha a jó szándék is beszélt belőlem, mégsem tűrtem volna egy percig sem, hogy kisegítsen. Aztán megenyhültem, és a hangom már nem volt olyan vádló. Nem egy nagy település ez, eltalálok én oda, de nyilván azért is jöttem pont hozzá, mert a félvámpírsága érdekel, és nem azzal a kortalan, ijesztő csókával akartam szóba elegyedni.
- Ön talán megmutatná, ha lenne egy ilyen a birtokában? - tettem fel a találós kérdést. Amúgy nyilván ritka tárgy, mert a mágia harmadik személy segítségével megy végbe, vagy akkor készítik maguknak, amikor még nem veszett ki az erejük teljesen, ettől olyan különleges. Afféle vérmágia lehet ez.
- Ehm, nem fontos - jöttem zavarba a kíváncsiskodásától. Úgy éreztem, mintha lassan fordult volna a kocka, s nekem kellett volna beszámolnom. Helyette vettem egy nagy levegőt, s a vonásait kezdtem el fürkészni magamnak.
- Akkor gondolom hiába jöttem. Mindegy. Jó a forgalom? - csalódottnak tűntem, aztán feltettem valami teljesen hülye kérdést, mármint magamhoz képest, s egyre feszélyezettebben toporogtam előtte.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 13. 21:01 | Link

Martin

Bólintok, ahogy a megszólítást tesztelgeti, bár nem vagyok biztos benne, hogy tetszik neki. Pedig engem igazán nem zavar. Olyan kevesen hívnak errefelé a rendes nevemen, igazából előbb felfigyelek erre, mint az igazira. De persze szeretem hallani a Min Jong-ot is. Csak tényleg keveseknek jut az eszébe, főleg az MJ után.
- Ahogy gondolja - felelem és viszonozom a maghajlást, egy elismerő mosollyal, mert egész jól ejtette ki és láthatóan valamennyire a kultúrával is tisztában van. Szóval megérdemli. Vagyis... tekintve hogy a minisztériumtól jött és egy régi mágikus tárgyat keres, valószínű hogy tisztában van ezekkel a dolgokkal.
Ezután próbálom útba igazítani, de a reakciója alapján teljesen feleslegesen töröm magam.
- Oh - adok hangot a meglepettségemnek, s talán egy kis frusztráció is megbújik ebben a sóhajban, mert hát... nekem elég sok gondolkodás volt, hogy orientálódjak, erre itt lakik. Viszont ezzel felkelti bennem a gyanút. Hiszen ha idejárt (vajon mikor?), és itt is lakik (sosem láttam eddig!), akkor Kens boltját is ismeri, tisztában kéne lennie a dolgokkal. Fel is húzom a szemöldököm egy pillanatra, s hangot is adok a meglátásomnak.  - Nos, akkor azt is tudta, hogy nem itt kéne kérdezősködnie.
Bizony. Tudnia kellett. A kérdés viszont akkor az, hogy miért jött. Bár elég jól adja, hogy ez érdekli, én pedig hajlok rá, hogy belemenjek a játékba. Hátradőlök ismét, és kissé talán kihívóan pillantok rá, ahogy megkérdezi megmutatnám-e ha lenne ilyesmim.
- Természetesen - közlöm csalfa mosollyal, aztán egy pillanatnyi hatás szünet után befejezem a mondatot. - nem.
S ezzel talán lezártnak is tekinthető a téma, hiszen ő maga ismeri el, hogy nem is fontos ez a dolog. A minisztériumnak biztosan nem, de szerintem neki sem, s mintha zavarba jönne... Az arcomra egy újabb mosoly ül, s nem is veszem észre, hogy a nyelvemben levő piercingemet balról jobbra majd vissza húzom végig a számon. Gyakran játszom ezzel, és sokszor, mint most öntudatlanul is megteszem, ha valami tetszik. Jelenleg a zavara az, ami ezt váltja ki, bár nem tudnám megmondani, hogy miért tetszik ez ennyire.
Amikor pedig a forgalomról kérdez, már nem is tudom visszafogni magam, hangosan felnevetek.
- Pff... haha... - veszek egy nagy levegőt hogy megnyugtassam magam, aztán látványosan szétnézek a jelenleg üres bolton - Remek. De ha vesz valamit, akkor jobb lesz - közlöm próbálva mosolyba fojtani a nevetést, ami még mindig kikívánkozik. - Elnézést - nyögöm még utolsó pillanatban elfordulva, ahogy a könyökömmel eltakarom a számat, hogy köhögésnek álcázzam az újabb nevetést...
- Khm... Szóval... Martin, ugye hívhatom így? - kezdek bele s kérdezek csak a biztonság kedvéért, mert úgy jött le, neki fontos az ilyesmi - Miért jött? - hajolok újra közelebb, talán túl közel is, s az állam megtámasztom a tenyeremben, ahogy a pultra könyökölve nézek rá várakozóan, megfeledkezve magamról tovább játszva a piercinggel.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 15. 12:02 | Link

Min Jong

Mintha csak éreztem volna korábban, hogy nekem jó okkal kell elkerülnöm ezt a helyet. Mert ha tudtam volna, hogy ez a kiszámíthatatlan figura itt a góré, talán sosem gyűjtök össze annyi bátorságot ahhoz, hogy bemerészkedjek az üzletébe. Talán a vonásaiból adódóan, de hiába fürkésztem bőszen a szemét, sosem volt teljesen egyértelmű számomra, hogy mi jár a fejében. Márpedig tűrhetetlen, hogy valaki csak úgy szórakozzon velem, vagy egyenesen fölényeskedjen. Mintha mégis erre hajlott volna olykor ez a bizonyos Min Jong gyerek. Először a kedvére volt, hogy egy kissé precízebb megszólításával éltem, aztán elégedetten néztem, ahogy zavarba jött a legyintésemre. Szeretem ilyenkor kizökkenteni a komfortzónájukból, megakasztva a bájcsevej általuk megálmodott ívét. Csakhogy ez elindíthatott benne valamit, mert utána ahhoz képest, hogy itteni eladó lévén elvont művészléleknek gondoltam, aki a pepecselésen kívül máshoz nem ért, elég hamar összerakta a képet. Következtetéseket vont le... Miért is becsültem őt alá? Azt hiszem, öregszem, vagy nem tudom.
- Hm, valóban? - érezhetően ingerültebb lett a hangom vélt szemtelenségétől. Nekem csak ne ossza az észt, mert nem ez a dolga. Hol van már a régi vendég-tisztelet, meg hogy a vevőnek mindig igaza van? Tüzes szemeim összeszűkítettem, szinte undorral nézve végig, ahogy ő elégedetten dőlt hátra.  Hát higgye csak, hogy kifogott rajtam, pedig egyébként ez volt a helyzet. Sürgősen ki kellett találnom valami kifogást, viszont nem nagyon akart működni az agyam.
- Szomorú - vágtam rá türelmetlenül. - Köszönöm, hogy segíti a munkámat - a csalódottságot alig tudtam leplezni, mikor szemrehányóan elmormogtam neki a választ. Egy percig nem voltam hajlandó tovább nézni a pökhendi arcát, helyette ide-oda forgattam a fejem, s a pult mellett kihelyezett ecseteket kezdtem el birizgálni, hogy a bennem tomboló feszültséget valamelyest csillapítani tudjam. Eltelt pár másodperc, mikor is furcsa hangot kezdett adni a szájával, mintha kérődzésbe kezdett volna, úgy mozgatta állkapcsát. Tanakodva kaptam oda pillantásomat az illetlen mozdulatra, aminek forrása valami cukorka, vagy rágó lehetett... Szemöldököm megemelkedett, különösen amikor nevetésbe tört ki. Ettől csak még kényelmetlenebbül éreztem magam, s fogalmam se volt, hogy miért nem húztam már el onnét a francba. Mintha még bíztam volna a csodában.
- A pénz nem akadály. Sózzon rám valamit. Egy pult alóli, félvámpírok által használt tárolóeszközzel például boldoggá tudna tenni. Nagyon-nagyon boldoggá - enyhültem meg én is valamennyire, de ez se tartott valami soká. - Mi olyan vicces? Árulja már el... - s ekkor gyorsan végignéztem magamon, hogy nincs-e valami kínos dolog a ruhámon, majd a hajamat igazgattam meg, ha netán az lett volna a probléma. Csak ácsorogtam ott, összefont karokkal, és éreztem, ahogy elpirulok. Nem mehettem el anélkül, hogy ne aláztam volna porig, megmutatva ezzel, hogy ki az úr valójában.
- Hívhat...sz. Hagyjuk a formalitást, nincs már értelme - törődtem bele csalódottan, megvakargatva a tarkómat. - Hát, szerintem ha már ennyi mindent, akkor ezt is ki tudod találni. Félvámpír vagy. Milyen érzés? - kérdeztem tőle a hatásszünet után kikerekedett, gyermekien csodálkozó szemekkel, szinte már áthajolva hozzá a pulton. Nem túl etikus, ahogy megtudtam, de muszáj volt valahogy a nyomára lelnem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 15. 13:39 | Link

Martin

Megfordul a fejemben, hogy még mindig azt hiszi, valami bugyuta boltos vagyok, ami azért fájó is lehetne. De elvetem a gondolatot, és a kis színjátékra fókuszálok, amit felvezet nekem. Mert elég hamar rájövök, hogy nem emiatt a tároló miatt jött, bár meg kell mondanom őszintén, történelmi szempontból is roppant érdekes lenne egy ilyen, s bár egész biztos nem használnám, most hogy mondta... Lehet beszerzek egyet. Csak mert menő. Mert értékes... na meg... visszacsalogathatnám vele ide.
Nem tehetek róla de a rosszat hozza ki belőlem, és élvezettel figyelem, ahogy ingerült lesz, s talán zavarba is jön.
- Bármikor - válaszolom ismét szemtelenül, hiszen semmit sem segítettem. Tudnék persze, de nem győzött meg eléggé, hogy szeretné. Aztán mondjuk fordul a kocka, mert bár a bolttal kapcsolatos kérdése nevetésre késztet, az ahogy válaszol... Nos az kissé meglep.
- Hmm.. akkor... - elgondolkodom, hogy mi illene hozzá, de mivel folytatja, és ismét ezt a véredényt említi, ráállok a dologra. - Igen? Akkor egy hét múlva ha visszajön boldoggá teszem - felelem mosolyogva, mert egy hét biztos kell, hogy beszerezzek egy ilyet. Az más kérdés, hogy mennyire lesz legális a dolog. Viszont valamilyen furcsa okból kifolyólag szeretném, ha visszajönne.
- Addig esetleg egy vászon és egy kis akvarell? - érdeklődöm, mert hát nem lenne jó, ha elunná a várakozást és ki tudja, talán jót is tenne neki, egy kis alkotói szabadság. Bár feltételezem fogalma sincs, hogyan kell az akvarellel bánni, de adok mellé tippeket ha szeretné.
Végül viszont tényleg rátér a lényegre, ami megint csak meglep. Főleg, hogy ő magam javasolja a tegeződést. Fel is húzom a szemöldököm. Nem hittem volna, hogy ilyen hamar ilyen "közel" kerülünk egymáshoz.
- Ki találhattam volna... - bólogatok - de tudod... furcsa mód, ezt még soha senki nem kérdezte meg - felelem még mindig a meglepettségtől. Mert így igaz. Az emberek megkérdezik, hogy miért akartam az lenni, vagy hogy lettem az. Megkérdezik, hogy mennyi vérre van szükségem, és ilyesmik. De hogy milyen érzés... Az nem érdekli őket. Vagy csak nem merik ezt kérdezni? Nem tudom.
-  Szar - felelem végül tömören, aztán megvonom a vállam - De nem akarlak untatni a részletekkel. Szerintem ha megpróbálkoznál az akvarellel jobban jársz - terelem ezúttal én a témát, mert bár őszinte választ adtam, ha ki kéne fejtenem, azzal túl sok mindent mondanék el magamról, amit viszont egyelőre nem szeretnék.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 15. 22:05 | Link

Min Jong

Válasza sokáig csengett a fülemben, vérnyomásom pedig lassú emelkedésbe kezdett attól, hogy rátett még egy lapáttal az egyébként sem fényes hangulatomra. Támadt egy olyan érzésem, hogy csak próbára akarta tenni a türelmemet azzal, hogy kóstolgatni kezdett, pimasz megjegyzéseit pedig piszkálódásként, játékos szurkálódásként interpretáltam, hogy megmentsem magam az idegösszeomlástól. Csak ez szolgálhatott valamiféle racionális magyarázatként az ellen, hogy végérvényesen elítéljem magamban ezt a szerencsétlent. Mert hát, ha a mosolyát nézzük, nem lehetett rá haragudni túl sokáig. Talán tudta jól, hogy mit kell ahhoz tennie, vagy mondania, hogy megenyhítse még egy olyan mogorva és pesszimista lélek szívét is, mint jómagam. Az a bizonyos vészcsengő viszont nyomban aktiválódott a fejemben, ami arra ösztökélt, hogy legyek éber, elvégre kereskedelemben dolgozik, s ha óvatlanul pislogok kettőt, a végén még negatív értelemben gombolja le a gatyámat, s válok földönfutóvá. Na jó, a pénzem egy része a bankban, a tárcámban lévő galleon-mennyiséggel az infláció óta viszont különösen sokáig élne boldogan. Ezt viszont jobbnak tartottam nem az orrára kötni, ha még nem esett volna le neki automatikusan, hogy a Romberg egy módos család kvázi-kitagadott sarja. A türelmem az évek alatt sokat edződött, az iskola remek terepként szolgált, ahogy az együgyű kollégáim hozzá nem értése is komoly kihívás elé állított, úgyhogy nem Min Jong miatt kerülök ispotályba.
- Egy hét múlva? Na tessék... Gondoltam, hogy meg lehet fogni egy kis anyagi haszonnal - vigyorodtam el gúnyosan, de belementem a játékába, és nem arról van szó, hogy ne élveztem volna. Ritkán adódott alkalmam, hogy ráérősen leálltam volna beszélgetni falubeliekkel. Ahhoz képest, hogy a lakóhelyem, a munkám túlságosan sok helyre rángat el.
- Nem vagyok művészlélek... - árultam el neki, majd amikor már enyhült köztünk a feszültség, feltettem neki egy kérdést. - Neked van hozzá tehetséged? Gondolom, nem laikusként dolgozol itt - nem tudhattam pontosan, hogy az övé-e a hely, de nem is tartottam illőnek, hogy erről faggassam. Idővel mindent megtudok, ha kell. Tettem néhány lépést oldalra, hogy a közeli sorokban található portékára is rálátásom legyen. Tetszett, hogy kettesben voltunk, és látszólag nem tartottam fel a jelenlétemmel.
- Nyugis munka lehet - jegyeztem meg, ahogy elhallgattam az üzletben uralkodó csendet. Mintha egy könyvtárban lettem volna. - Tényleg nem kérdezték? Fura. Talán nem is tudják rólad sokan. Vagy csak én vagyok ilyen pofátlan - vontam meg hasonlóan a vállam, arcomon önelégült mosollyal. Visszasétáltam hozzá, hogy ne kelljen túl hangosan beszélgetnünk. Volt egy olyan érzésem, hogy ha nem is hallanak, azért mégiscsak bizalmas dolgokra terelődött a szó.
- Pedig nem untatsz, hidd el... De megértem azt is, ha nehéz erről beszélned, pláne így munkaidőben, a semmiből. Szóval traktálhatsz tovább az akvarellel, látom muszáj lesz átirányítanom az érdeklődésem. Hallgatlak - támaszkodtam tovább a pulton, s egészen feldobódtam a helyzettől. Hiányzott persze Tobi, és arra gondoltam, hogy milyen soká is lesz, amikor visszatér.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 16. 00:56 | Link

Martin

Elhúzom a számat, amiért azt hiszi a pénze miatt szereznék be egy ilyet. Pedig mondtam, hogy a boldogsága érdekel. Sóhajtok egyet, aztán elengedem a dolgot. Nyilván gazdag. Nyilván az a fajta gazdag, aki felvág azzal, hogy gazdag.
- Megtarthatja a pénzét - felelem végül, kissé talán csalódottan - és ha tényleg sikerül egyet beszerezni - sima ügy - akkor ön lesz az első, aki megtudja - toldom hozzá, aztán inkább az alkotás felé próbálom terelni. Sokkal jobban járna vele. Mindenki. Vagy lehet csak én gondolkodom így, de nekem kifejezetten terápiás... Na jó, a sírva fakadok festéskor, nem biztos, hogy ez a kategória, de nem kell róla senkinek sem tudnia.
- Ahhoz, hogy alkoss, nem kell művészléleknek lenned - közlöm vele könnyedebben, főleg, ha már megengedte, hogy tegezzem. Valahol fura ez a hirtelen váltás a hangulatban, de kifejezetten jobban tetszik, és egészen kellemes embernek tűnik. - A tehetség nézőpont kérdése, van aki szerint van hozzá tehetségem... én szimplán csak szerettem csinálni. A boltot pedig még kamaszként terveztem el - és itt leharapom a nyelvem, mert nem akarok magamról beszélni. Nem túl sokat. Elvégre akárhogy is lett hirtelen kellemes személyiség, nem tudhatom, nincs-e valami hátsó szándéka. Épp ezért mondom azt is, hogy nem akarom a damfírsággal untatni.
- Nem pofátlan. Mármint nem pofátlanabb, mint a... és mennyi vért iszol? Meg fogsz enni? Meg nem is tudom... Ja igen, a kedvencem az a "miért akartál félvámpír lenni"? Mert hát nyilván az ember önként és dalolva lesz az, ami... - felelem és kicsit talán bele is lovalom magam a témába. Biztos kicseng a hangomból, hogy nem vagyok elragadtatva a kérdésektől, amiket általában kapok. - De amúgy, nem... nem tudják sokan. Nem mintha nem lenne egyszerű kikövetkeztetni.
Vállat vonok. Én nem szoktam terjeszteni, de ha valaki rákérdez, akkor nem tagadom le. Eddig eljutottam már. Valamennyire el is fogadtam. Nem teljesen, ezzel csak hitegetem magam, meg a környezetem.
- Miért érdekel? - kérdezem meg, mert engem például sosem érdekelt az ilyesmi. valószínűleg mert korábban is úgy gondoltam, hogy átkozott lehet az, akivel ilyesmi történik, és ijesztett. Találkoztam egy-két emberrel, aki szeretett volna vámpírrá válni, vagy vérfarkassá, de azok szerintem igazi pszichiátriai esetek, nem úgy mint én. Szóval megfordul a fejemben, hogy talán őt is emiatt érdekli, ha igen, akkor lebeszélem. Akkor elmondom az összes hátrányát, a kevéske előnyt elhallgatva. Az akvarellek pedig megvárnak.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 16. 01:01 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 16. 02:14 | Link

Min Jong

Értetlenül ráncoltam össze homlokomat a szájhúzásán. Megjegyzésemet kénytelen voltam gyorsan elhadarni, mert olyan érzésem támadt, mintha valami rosszat mondtam volna. Pedig, ahogy utólag végiggondoltam, s a néhány másodpercnyi szünet alatt megrágtam minden egyes szót, semmi olyat nem említettem, ami kiválthatta volna ezt a reakciót.
- Megtarthatom? - kérdeztem vissza. Nem mintha számított volna az a néhány galleon, na persze sosem voltam az a fajta ember, aki két kézzel szórta volna el a pénzét, legyen az az általam megkeresett munkabér, vagy a családi vagyon rám eső, még megmaradt része. Távol állok a hagyományos aranyvérűek mentalitásától, de megkövetelem a minőséget és bizonyos tradíciók követését, melyek hozzásegíthetnek egy magasabb szellemi szint eléréséhez. Születésem óta kialakítottam szelektív módon azokat az igényeket, amikből nem tudok lejjebb adni, noha épp elég áldozatnak tekinthető, hogy Svájcból végül ezt a kis völgyet választottam rezidenciámnak, egy nem éppen fényűző lakásban. Noha olyan értékeket rejt, ami az átlagemberek számára korántsem feltűnőek, egy hozzáértő szakember rögvest kiszúrhatja, hogy medence és szaunavilág helyett másba invesztáltam. Ez is persze azoknak evidens, akik méltóak rá, hogy velem foglalkozzanak. Az átlagember jobb is, ha továbbsétál az újgazdag pojácák portái felé, úgyis arra vágynak, hogy a gigantikus szélességű üvegablakaikon keresztül bámulja az utca népe kirakatéletüket. Milyen szánalom, hogy az én utcámba is jutottak ilyen szerzetek. Na igen, a pénz valóban nagy úr.
- Akkor mégis miért tenne nekem szívességet? - érdeklődtem kedélyesen, ha már az anyagi vonzatától búcsút mondhattam, ami valljuk be, alapvetően mindenki számára pozitív megkönnyebbülés. Már ha nem valami hátsó szándékkal tekint el tőle.
Sok embert hülyíthetett már ezzel a szöveggel. Még, hogy nem kell annak lennem. Biztosan csak azért mondta, hogy megvegyem a hülye termékeit. Hogy elhiggyem magamról, hogy én is képes vagyok otthon megfesteni a Mona Lisát. De az se baj, ha nem hasonlít rá, legalább megpróbáltam. Csak beszéljem be magamnak, hogy ugyanolyan jó a kettő, hisz nem is az a lényeg a művészetben, hanem hogy elégedett legyek a művemmel. Tök mindegy, hogy lényegében hogy sikerült. Aki pedig nem érti, azzal nem kell törődni. Irigyek. Na igen. Honnan is ismerősek nekem az ilyesfajta sületlenségek? Ja, hogy úgy mindenhonnan. Na meg, a munka az munka legyen, igényes és érdemes. Ne nevezzük már valódi alkotásnak a hiábavalóságokat. De ugyan miért állnék le vele vitatkozni? Itt lennék reggelig. Ő egy másik bolygón élhet. Mérgesen rázom meg a fejem, mintegy elhessegetve a gondolatokat.
- Van esetleg referenciád, amit megnézhetnék? Nahát, gyerekkori álom - csillant fel a szemem. Mint nekem a régészet annak idején, de hát abból mégsem lehet boltot üzemeltetni. - Mindig támogattak abban, hogy ezt csináld? - halkabban, kissé félénken mertem csak feltenni ezt a kérdést, mert a saját helyzetemből kiindulva, igencsak rögös út vezetett az önmegvalósításig.
Mosolyogva hallgattam a beszámolóját. Láttam rajta, hogy teljesen fellelkesült, és hogy mennyire szenvedélyesen tudott erről beszélni. Nem csoda persze, hogy heves érzelmeket váltott ki belőle a téma. Örültem, hogy lázba hoztam, és hogy megosztotta velem ezeket, ahogy komótos sétába kezdtem a sorok között úgy, hogy hallótávolságon belül maradjunk. Előbb-utóbb lehet, hogy a pult mögötti szobrozást is megunja, hacsak nem volt odaragasztva. Megakadtak az ujjaim a művészetről szóló könyveknél, azokat lapozgatva csodáltam a mágikus mozgóképek replikáit. Milyen szép is lenne egy ilyen a nappaliban...
- Hidd el, nem sokaknak van elég eszük ahhoz, hogy észrevegyék a jeleket - árultam el neki sejtelmesen. - De hogy miért is érdekel? Hm... Ilyen a természetem - vontam meg a vállam fapofával. Mégis mit lehet erre mondani? Amit kitaláltam kifogást, nem volt jó neki.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 16. 22:02 | Link

Martin

- Vagy küldje el valami alapítványnak - javaslom, ha meg akar válni a pénzétől tegye valami értelmes módon. Én is azt csinálom. Csak nem kötöm az orrára, de a bevételem az nem az én számlámra íródik, hanem mindenféle művészetis ösztöndíjakra, meg beteg gyerekek támogatására. De egy ilyen edényt nem  adhatok el a boltomban. Nem ezzel foglalkozom. Szóval nem is fogadhatok el érte pénzt. A kérdésre, pedig hogy miért tenném, elmosolyodom.
- Azt mondta boldoggá tenné - válaszolom, mert az hogy szeretném ha visszajönne, lehet túl korai, és egyébként sem tudom miért szeretném, szóval majd ha rájöttem, akkor talán elmesélem neki. De lehet megijedne. - Nem mintha elhinném, hogy ez kell a boldogságához... De egy próbát megér - magyarázom nem teljesen értve saját magam. Jó mindig is naivan, mindenki kedvében próbáltam járni, meg segíteni. Meg ott volt a mosoly projekt, amit sosem fejeztem be... de lehet újra neki kéne állni. Hmm. Meggondolandó.
Nem tűnik úgy, hogy érti mit gondolok. Szerintem az alkotás egy kikapcsolódási forma. Nem feltétlenül kell mutogatni, vagy mások elé kiállítani. Persze én szerettem volna kiállítást, de amióta nem mozognak a képeim, annyira nem buli a dolog. Vagyis, nyilván a mulgik között elmenne még, de nem ahhoz vagyok szokva, és idő kell, amíg ezt el tudom fogadni.
- Hátul - biccentek a fejemmel a raktár részleg felé, ha referenciát akar, ott van egy két kép. Némelyik befejezetlen, mert... mert festés közben jöttem rá, hogy nem fog menni. Mert belőlem kiveszett a varázslat. Kellemetlen. De azért van egy-kettő jobb is. Na meg ott van egy kép Beckyről, de őt inkább nem mutogatom, egyébként sem bírom elviselni, amikor magyaráz.
- Soha - húzom el a számat, miközben a könyvemet megfordítva a pultra helyezem, és felállok, hogy közelebb menjek Martinhoz és megnézzem, mit nézett ki magának. Lepillantok a könyvre, aztán megcsóválom a fejem. Egy másikért nyúlok, és a kezében levőt elveszem - Ez sokkal jobb - nyújtom át azt, amelyiket én választottam, s ha elsőre nem is tűnik jobbnak, remélem, hogy hisz nekem, s amikor belelapoz látja majd, mire is gondolok.
- Hmm. És te észrevetted volna, ha nem nézel ki a minisztériumi nyilvántartásból? - állok meg a polcnak támaszkodva, ismét összefűzve a karjaimat a mellkasomon, oldalra döntött fejjel. - Időnként meglepnek az emberek. Olyanok, akikről a legkevésbé feltételezném rögtön levágják. Mások, meg, azt hiszem, azt gondolják, hogy van más magyarázat. - Elnézek az ajtó felé, aztán visszapillantok a férfira magam mellett - Szóval én vagyok az új állatkerti látványosság? - mert nem tudom mit ért az alatt, hogy ilyen a természete. De nincs bennem semmi gúny már. Inkább egy fajta szomorúság. A mosoly persze ott van az arcomon, de nem a korábbi vidámság sugárzik belőle.
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 16. 22:02 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 17. 03:00 | Link

Min Jong

Alapítványnak? Felröhögtem... Nem kértem tanácsot. Az a pénz nem azért van, hogy másokra bízzam. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor mestertanonci éveim utolsó, vizsga előtti napjaiban jöttek értem az aurorok, hogy bevigyenek egy kis elbeszélgetésre. Emiatt csúsztam a végzéssel. Akkor még nem a Minisztériumban dolgoztam. Nem aurorok voltak a kirendelt munkatársaim, de még a svájci gyakorlati éveimről se álmodtam. Mit tudtam én, hogy milyen ez az egész, törvénytisztelő, becsületes aranyvérűként. Aztán ott találtam magam a söpredékkel, aljas és nevetséges vádakkal. Mit tudott ez a szerencsétlen fiú a Romberg Alapítványról. Nem mai ügy, ez tény, s nyilván kevés olyan ember van itt rajtam kívül, akinek beleégett volna a tudatába. A nemzetközi sajtóban nagyobb volt a visszhangja, talán ezért kötött később is annyi kedves emlék ehhez a kelet-európai országhoz, hogy a skandináv tanulóévek után, amíg az egész cirkusz elült, visszatérjek. Ejtették a vádat, és bár biztos vagyok benne, hogy volt vaj a füle mögött, s jó viszonyt apámmal előtte sem ápoltam, azért mégiscsak az utolsó szög volt viharos kapcsolatunk koporsójába, ami az utolsó, formaiságokon alapuló találkozásoknak is véget vetett. A levelekre se válaszolok. Az én felfogásom szerint gyanúba kevert, ami megbocsáthatatlan bűnnek számít.
Csak bámultam magam elé. Mert végül is, mi kellett a boldogságomhoz? Tudás, információ, kapcsolatok. Siker. Azt tenné, amit mondok. Igen, azt hiszem ez állt volna a legközelebb az igazsághoz. De olyan régen gondolkodtam el ezen utoljára... Gyerekként még könnyű volt, az alpesi levegőt szívva. Tudtam, hogy el akarok onnan kerülni, változtatni a környezetemen. Most, elnézve Tobit és a kialakított itteni életemet, néha fel kellett tegyem azt a kérdést, hogy jól van-e így minden körülöttem...
- Hát, jó próbálkozást - és azzal idegesen megigazítottam a galléromat. Nem azért válaszoltam sejtelmesen, mert ehhez volt kedvem, hanem egyszerűen nem tudtam jobbat mondani. Őszintén reméltem, hogy képes beszerezni egy ilyet, s úgy fogtam fel, hogy legalább többet beszélgethettem vele. Érdeklődve nyújtogattam a nyakam az imént említett hátsó részleg felé, mintha bármit is láthattam volna a pulttól, de nem akartam odavezettetni magam, mert az már túlment volna az általában elvárható magatartásformán. - Soha... Akkor ezt itt teljesen a saját erődből hoztad létre? - most, hogy nyilvánvalóvá vált számomra, hogy ő a tulajdonosa is egyben, ámulattal és elismeréssel mértem végig a helyet magamnak. Mindenkit saját magához képest mérek, és természetesen tekintettel vagyok a körülményeire, hisz nem egyenlő feltételekkel indulunk. Már pedig jól tudom, milyen az, ha mindenki ellened dolgozik, de neked továbbra is előre fele kell törnöd. Elsápadtam a közeledésétől, mégis derekasan húztam ki magam előtte. Nem sokban különbözött a magasságunk, ahogy mellém érve jobban összemérhettem. A kezemben lévő könyv borítóját készségesen felé fordítottam, majd engedtem, hogy kivegye a kezemből. Helyette elvettem tőle az általa ajánlottat úgy, hogy ujjam egy pillanatra véletlenül hozzáért az övéhez. Bősz lapozgatásba kezdtem, mint akit tényleg érdekel, és ért hozzá. Igenlően hümmögtem és bólogattam, hogy ezt hangosan is a tudtára adjam, mintegy megköszönve a javaslatát. De persze rajta tartottam a szemem, nem tudván elvonatkoztatni attól, hogy ki-mi mellett is álltam.
- Hallottam ezt-azt, hogy létezel. Mármint a falunkban. Csak biztosra akartam menni - beszéltem félre, hisz valószínűleg nem ismertem volna fel egykönnyen, majd egy nagyot sóhajtva lehajtottam a fejem. Talán most először láthatott szomorúnak. - Ne haragudj. Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni... - ezt a hazugságomból is összerakhatta talán.
- Magam sem tudom, hogy miért érdekelt, de nem azért, amiért gondolnád. Ez csak... bonyolultabb ennél - túrtam bele a hajamba. Ritkán beszélek őszintén valamiről, most mégis megtettem.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 17. 23:09 | Link

Martin

Nem értem miért nevet. Vagy röhög... mert ez nem nevetés. Mi rossz van abban, hogy azt javaslom másokat segítsen? Az egy nemes gesztus lenne, és ilyesmin röhögni az inkább nem is tudom. Nem akarom minősíteni. Inkább úgy állok hozzá, hogy boldogtalan és nem tudja mit csináljon a pénzével. Eleinte én sem tudtam. Most se vagyok biztos benne, hogy azt csinálom, amit kéne, de mivel még mindig több számjegyből áll a számlámon lévő összeg, mint amit meg tudok számolni, nem aggódom.
Ígérek, és tudom, hogy Kwon meg fog nyúzni, és ezúttal nehezen fogom kiengesztelni, de meg fogja szerezni, amit kérek. Akkor pedig Martin visszajön, és örülhet. Ha nem is sokáig, egy kicsit talán. Remélem.
Zavarba jön a válaszomtól, hogy mert boldoggá szeretném tenni. Na igen. Ez egy fura szokás. De mit tehetnék? Ilyen vagyok, örökké próbálkozom. Szeretem, ha az emberek körülöttem vidámak. Talán mert emlékeztetnek arra az időre, amikor én is önfeledt, gondtalan és boldog voltam. A múltra, a jövőre, amiről álmodtam és sosem lesz az enyém. Szentimentális, vén hülyeként fogok meghalni. Ez már biztos.
- Köszönöm - válaszolom, mert nem igazán tudom erre mit lehetne mondani, de szükségét érzem, hogy mondjak valamit. Már-már tartanék tőle, hogy beáll a csend, de szerencsére kérdez, s bár nem a kedvenc témám, azért tudok rá válaszolni.
- Nem egészen... örököltem - felelem, mert az anyagi része az nem saját erős, márpedig az a legfontosabb. Sajnos. A többi persze mind saját ötlet, elképzelés és szervezés. De nem hazudok neki. A pénzt nem magamtól kerestem meg rá. Tettem pár drasztikus lépést, hogy hozzájussak, ez igaz. De hiszem, hogy szükség esetén feltalálnám magam és meglennék az örökségem nélkül is. Épp csak, kényelmesebb így. Ahogy az is kényelmesebb, ha mellé lépek és nem a pultból beszélek. Könyvet is jobban tudok neki ajánlani, s viszonylag jól is fogadja a felkínált művet. Mosolyogva figyelem, ahogy nézegetni kezdi. Az összeérő ujjaknak nem tulajdonítok különösebb jelentőséget, velem ez naponta többször előfordul, mondhatni normális.
- Ah... ki kéne raknom egy táblát nagybetűkkel, mert túl sok a pletyka rólam - sóhajtok fel, miközben felé fordulok és a kezeimet az egyik polcra rakom, hogy aztán az állam is ráhelyezzem a kézfejeimre. Ahogy pedig Martint figyelem, meg kell állapítanom, hogy az eddigi határozottság után, a mostani bizonytalansága kifejezetten aranyos. Megmosolyogtat, s bár nem szeretek kiállítási tárgy lenni, mégis elhiszem neki, hogy ennél többről van szó.
- Miért bonyolult? Elmondod? - kérdezem félre döntött fejjel, mert tényleg nem értem. Persze nem leszek erőszakos. Ha nem akar róla beszélni, nekem az is rendben van. Kíváncsi maradok majd. De az sosem baj.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 18. 02:51 | Link

Min Jong

Tudtam, hogy nem érthet meg, és hogy valószínűleg ezzel a kis ösztönös reakciómmal csúnyán lejárathattam magam előtte, de minimum félreismerve elkönyvelt valami kapzsi aranyvérűnek. Holott egyáltalán nem erről volt szó. De nem fordult meg a fejemben, hogy az életemről kezdjek neki hosszas magyarázkodásokba. Tudtam volna, hogy ha akar, bele tud kötni, a kellemetlen kérdéseiből pedig már így is elég volt. Egy bizonyos kép, akármit is teszünk, de kialakul az emberben a másikról. Nem volt mit tennem, hiszen az se volt biztos, hogy hitt volna nekem.
- Szívesen? - vágtam rá utána bizonytalanul. Csak mert úgy gondoltam, hogy legalább nem voltam hallgatag, és szépíthettem nála a szándékaimon. Valóban levett volna a lábamról, ha időben beszerzi azt a hőn áhított tárgyat, de nem volt szabad, hogy idő közben fény derüljön a valós szándékomra, ami a faj rajta keresztüli bővebb megismerése volt. Egy ilyen tárgyat, ha nagyon akartam volna, már jóval korábban kézre keríthettem volna a gyűjteményembe. Szerencse, hogy ez a része nem esett le neki. Ahhoz már ő se volt elég okos, hogy továbbgondolja. Mert nem ismert még, és nem tudhatta, hogy mit tudok megtenni a cél érdekében.
- Vagy úgy... - húztam el a szám egy kissé csalódottan. Szóval az ölébe pottyant minden, ő pedig a haszonélvezője a sok jónak. Hát igen, így is lehet. Elmondhatatlanul zavartak az ilyen emberek, akiknek csak megszületni volt nehéz. Kíváncsi voltam, hogy mi lesz a következő olyan információ magáról, amivel sokkolni tudott volna.
- Egyszerűbb lenne elköltözni egy olyan helyre, ami nem számít pletykafészeknek - mosolyodtam el gúnyosan, ahogy felé fordultam, a kezemben azonban még mindig az általa ajánlott könyvet szorongattam egy szimpatikusnak vélt fejezetnél kinyílva. - De biztosan szar lehet. Ezért is mondtam, hogy nem akarok beléd rúgni - pislogtam szomorúan, miközben a vonásait fürkésztem tovább.
- Az előbb utaltam arra, hogy magam sem értem teljesen... - emeltem fel a hangomat ingerülten. Úgy tűnt számomra, mintha a falhoz beszéltem volna. Ez rettentően zavaró, és akkor még vájkálni merészelne a lelkemben. Hajszál híján, hogy nem csattantam fel mérgemben, de lelki szemeim előtt már rég a földhöz vágtam volna a hülye könyvét, ha nem hozzá. Mit nem lehet ezen megérteni? Megforgattam a szemem, aztán lenyugodva folytattam.
- Amúgy meg, mostanában elgondolkodtam azon, hogy a különleges lényekre specializálódnék a régészeten és az ereklyekutatáson belül. Nekiálltam külföldi szakirodalmat fordítani az általuk használt varázstárgyakról, mert a hazai irodalom meglehetősen szegényes e tekintetben. De vannak tervben önálló munkák is. Otthoni, gépelős munka. Csend és magány, amíg egyedül vagyok hagyva - utaltam önkéntelenül az elmúlt időszakra, amit Tobival kellett átvészeljek. Ezek után pláne azt gondolhatta, hogy csak kihasználni akartam. És akkor még valóban nem láttam őt személyesen, hogy hogyan néz ki élőben. Becsuktam a könyvet, összefontam magam előtt a karjaimat, s úgy néztem vele farkasszemet, hogy vajon ehhez mit fog szólni. Valóban olyan-e, amit hallani akart, vagy csalódott lesz és kivág innen?
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 21. 00:42 | Link

Martin

Szívesen. Ezt feleli nekem meg az jut eszembe, hogy mennyire érdekes ez a beszélgetés, hogy hány fordulatot vett rövid idő alatt a társalgásunk. Nem számoltam, nem is tudnám megszámolni. De érdekes, és emiatt csak kíváncsibbá tesz. Persze látom rajta, hogy most épp leír, mert örököltem, de hát nem tudja, hogy ez mit jelent valójában. Nekem egy ellopott élet részleges visszaszerzését. Az elveszett éveimet nem adja ugyan vissza, de kicsit talán kárpótol, hogy nem kell nélkülöznöm, hogy nincs megkötve a kezem, mint egész gyerekkoromban. Ráhagyom. Nem kell tudnia. Én sem tudom a jótékonykodással mi baja.
- Lehet. De a nagyvárost még jobban utálom - célzok arra, hogy egy zsúfoltabb helyen könnyebben el lehet vegyülni, nem érdekled az embereket és az sem feltétlenül jó. Inkább csak az zavar, hogy bár láthatóan érdeklek mindenkit kevesen vannak, akik tényleg meg is környékeznek és személyesen teszik fel a kérdéseiket. - Hmm. Értékelem - egy flegma mosoly ül ki az arcomra ahogy folytatom - Jobban értékeltem volna a felvezető maszlag nélkül. De már mindegy - elengedtem. Edényt is kap. Mert bár biztos vagyok benne, hogy nem amiatt jött, azt is sejtem, hogy valóban érdekelné egy ilyen. Mondjuk ha annyi pénze van, akkor nem tudom miért nem ő szerzi be. Lehet mert a minisztérium nem nézné jó szemmel? Na mindegy. Nem az én gondom. Én megszerezem, ő meg örül majd. És én is, mert mosolyogni fog. Remélhetőleg őszintén. Talán csodálattal. Hozok is magammal egy kamerát legközelebbre, hogy lefotózzam.
Hamar lesz ingerlékeny. Egy újabb megállapítás, de nem hátrálok, csak nézem tovább várakozóan, s talán ezért, talán másért, de végül megnyugszik és válaszol.
- Ez érdekesen hangzik. Ajánlhatok pár könyvet? - mosolygok rá, hiszen végre olyan témánál tartunk, amit én is szeretek. Könyvek és történelem. Még ha tárgyak, ereklyék is. Mégis régi időkből származnak és így engem is kíváncsivá tesznek.
- Pedig azt gondolnám, hogy Drakula miatt a román és magyar írások vannak többségben - mondom elgondolkodva, de aztán az is eszembe jut, hogy tulajdonképpen én sem találtam annyi szakirodalmat annak idején a kórról, amivel sújtva vagyok - Kínaiul elég jó források vannak. Meg pár orosz szövegbe is belefutottam anno, amik meglepően részletesek voltak... - mesélem el, és el is lököm magam a polctól, és mászkálni kezdek fel-alá, magamban sorra véve minden lehetséges könyvet. Bal kezemmel felkapok egy ceruzát, a jobbal meg egy papírlapot és el kezdem írni a címeket is. Felkapok egy kisebb clipboardot is, így séta közben is könnyen tudok írni. Hamar összegyűlik tíz-tizenöt cím. - Tessék. Ezekkel kezdj - nyújtom át a listát Martinnak, a clipboardot a hasamnak támasztva, vidám mosollyal. Az eszembe sem jut, hogy a kínai írásjelek talán nem lesznek egyértelműek. Az orosz címeknek meg az angol megfelelőjét írtam, mert azokat én is fordításban olvastam.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 21. 16:19 | Link

Min Jong

Szemeim elkerekedtek, az a gúnyos mosoly pedig az arcomra fagyott váratlan kijelentésétől. Nem véletlenül költöztem erre a helyre. Talán sokan azt hiszik a faluból, hogy a bagolyköves iskolaévek iránti nosztalgia támadt fel bennem oly mértékben, hogy végül ehhez a néhány utcából álló, aprócska településhez láncolt, pedig akik ismernek, azok pontosan tudják, hogy számtalan helyen megfordultam már, bőven volt lehetőségem válogatni. Keletre tény, hogy a magányért menekültem nagykorúságom elején, hogy elszakadjak a hagyományos, mondhatni európai elitnek is nevezhető aranyvérű klánok forgatagából, mert hát Svájcban számos vidékről megfordulnak a híres és hírhedt alakok, de hogy miért választottam végül mégis ezt a helyzet, az talán egy bizonyos személy hatásának köszönhető leginkább. Talán Ő mélyebb benyomást keltett bennem, mint a madagaszkári kényszerpihenővel tarkított szűk három év. Persze sokszor fejtegettem már, hogy mit láttam meg a helyben, hogy magával ragadott. De tény, hogy pénz és lehetőségek terén is el voltam eresztve, s azóta is szeretek néha arról álmodozni, hogy milyen lenne most az életem egy nyüzsgő nagyvárosban. Válaszából amúgy arra is következtettem, hogy itt se a legjobb neki, de hát nem igazán érdekelt az egyéni véleménye.
- Az azért volt, mert nem ismerlek. De azért valld be, hogy nem sikerült olyan rosszul az a felvezető - vakargattam meg az orrom, kissé megemelt fejtartással. Nem tudhattam, hogy miként fog reagálni, ha ajtóstul rontok a házba. És lényegében nem hazudtam, csupán ürügyet kerestem arra, hogy keressem a társaságát. Kellemeset a hasznossal összekötve, munkámnak és a kíváncsiságomnak élve, féligazságokat használva fel. Bocsánatos bűn.
- Mennyi mindenhez értesz? - kérdeztem tőle gyanakvóan, ahogy jobb szemöldököm felszaladt. Nem tudhatta, és még én sem talán, hogy elkezdtem a lassú tesztelgetésébe, vizsgáztatásába. Fránya rossz tulajdonság ez, de más út nem vezet a bizalmamhoz. Hálásan pislogtam rá, amikor nekiállt szakirodalmat keresni, mintha egy kutatóközpontban jártam volna, s nem egy helyi kellékes üzletben. - Inkább akkor a román, igen. Magyarul biztos van, de az nem itt. Nem mindent szeretnek kiadni - védtem meg magamat, némi töprengés után. Nem itt születtem, de a történelemről eleget hallottam ahhoz, hogy a határok módosulása viszonylag hamar eszembe juttassa, hogy miért érvelt az imént ezzel. Lényegében ez azt jelenti, hogy Erdélybe, netán Bukarestig kell utaznia annak, aki ezekre a magyar írásokra kíváncsi, hiába él egy másik országban. Odáig ritkán jutottak el, hogy átengedjék az írásokat, hisz féltve őrzik a méltán híres Drakula-anyagokat. Olyasmi ez, mint a Vatikán, az ottani levéltár pergamenjeit se másoltatják le ezrével, hát még az ilyen specifikus szakirodalomét.
- Gondolom könnyű dolgod van a kínaival - jegyeztem meg szerényen, ahogy álmélkodva figyeltem rutinos és végtelenül segítőkész gyűjtését. Zavarba hozott vele, mert rég tapasztaltam már ennyi kedvességet egy idegentől, aki még csak nem is ellenérték fejében viselkedett így. - Le vagyok nyűgözve. Már csak az a kérdés, hogyan hálálhatnám meg... - és itt tartottam attól, hogy netán kiszámlázza a szolgáltatását, de reméltem legalábbis, hogy kiugrasztom a nyulat a bokorból. Ha volt valami, amit kért cserébe, most kellett kiböknie. Közben magam elé tartottam a listáját, és döbbenten bújtam végig.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 21. 20:57 | Link

Martin

- Ha ez boldoggá tesz. Legyen. Nem volt rossz... - kis híján szívinfarktust kaptam, annyira jó volt. De nem fogom az orrára kötni, mert akkor még eszébe jutna, hogy rákérdezzen, mi okom van nekem tartani bárkitől is. És köszönöm szépen, nem áll szándékomban kifejteni egy idegennek a múltam sötét titkait. Viszont azt is tudom magamról, hogy ha elkezdek magamról beszélni, akkor túl könnyedén adok ki magamról túl sok információt. Szóval ha lehet, kerülöm az ilyesmit, aztán mindig belesülök, hiába vagyok állítólag nagyon okos.
- Hogy érted? - pillantok rá kérdőn, ahogy azt kérdezi mennyi mindenhez értek. Nem értem a kérdést, hiszen csak könyvet akarok ajánlani. Aztán kapcsolok, hogy talán nem tudja, hogy nem csak ez a kis boltom van, de könyvtáros is vagyok, sőt nem sokára tanár is.
- Történész vagyok, és könyvtáros a Bagolykőben. Most fejezem be a pedagógiát, aztán mágiatörit fogok tanítani a kölköknek. Beszélek pár nyelvet és van egy könyvesboltom is. Koreában - Vázolom végül a lényegesebb infókat, és így talán a kérdésére is megkapja a választ. Közben pedig le is írom a címeket, amik hirtelen eszembe jutnak.
- Igaz. Mindig elfelejtem, hogy ez így működik... - megcsóválom a fejem. Ha Kwont ráállítanám beszerezné neki az összes magyar iratot, de nem fárasztom ezzel is. Amúgy is mérges lesz rám, hogy már megint zaklatom. Na de, a testvéri szeretet határtalan, úgyis megteszi majd.
Amikor befejezem az írást átnyújtom a lapot és várakozóan figyelem. A zavart, ami megjelenik rajta nem tudom hova tenni, addig amíg a kínait nem említi.
- Oh bocs. - Kapom ki a kezéből a papírt, majd a telefonomért nyúlok a nadrág zsebembe, hogy van-e a könyveknek angol változata. - Te... nem tudsz kínaiul? - kérdezem kissé bizonytalanul, mert hát éppenséggel tudhatna. A négy címből csak egyet találok meg angolul ennek az adatait a kínai mellé vésem - Ezek még nincsenek lefordítva... vagyis... utána nézhetek, de nem hiszem. Egyébként nem vagyok jó én se. De egy jó fordító bűbáj csodákra képes - válaszolom a végén egy mosollyal. Bár nem hiszem, hogy ismer olyan fordító bűbájt, ami kínairól fordít neki, én meg csak a családom által fejlesztetteket tudom.
- Mit? Egy pár könyv címet? Miért kell ezt meghálálni? - pislogok rá meglepetten, mert mindjárt ő hoz engem zavarba. Mondjuk vannak ötleteim. De nem hiszem, hogy díjazná őket. - Öhm... próbáld meg az akvarellt - mondom végül és a papír és a korábbi könyv mellé, a kezébe nyomok még egy doboz ceruzát és egy vázlatfüzetet, amin gyakorolhat. Remélem ez elég lesz neki, hogy meghálálja. Már ha ragaszkodik hozzá. Nekem nem fontos.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 22. 04:19 | Link

Min Jong

Kihallottam némi szarkazmust a hangjából, ezúttal viszont mégsem háborodhattam fel rajta, hiszen kivételesen meg tudtam érteni, hogy miért volt ez a véleménye a belépőmről. Szorult belém annyi, hogy nem hajoltam meg előtte büszkén, inkább nagyra értékeltem azt, hogy még ezek után is a kedvemben akart járni. Elismerősen pillantottam rajta végig, még ha meg is voltam róla győződve, hogy egyszerűen csak az agyára ment a vásárlók iránti tisztelete. Egészen addig, amíg le nem vett a lábamról ez a "rejtett polihisztor", aki egészen idáig megbújt itt a pult mögött, ameddig az utcáról nehezen lehetett ellátni, ha a kirakatot kezdte megbámulni az erre tévedő.
Szúrós szemem után nem hagyta, hogy pillanatnyi értetlenkedéséből fakadóan pontosítsak magamon, amit amúgy is utálok. Mielőtt kihozhatott volna a sodromból, korrigálta magát, ami gyors tanulékonyságra vallott az ő részéről. Több ilyen emberrel kellett volna összefussak korábban, és már nem az a nyers Martin lennék, mint akit sokan ismerhetnek, de még többen nem. Hozzátehetném persze, hogy amióta kiszakadtam a szigorú családi kötelékemből, azóta rengeteget puhult a stílusom, de mégsem teszem.
- Ez elég... jól hangzik - gondolkodtam el, ahogy megforgattam a szemeim, miközben a megfelelő, még nem túl dicsérő szót kerestem. Láthatta rajtam, hogy egészen másképp álltam hozzá ezentúl. Nem azért persze, mert olyan durva különbséget tettem volna emberek között a műveltségük alapján, mégis nagyon meghatározza számomra a személyiség, hogy kivel mennyire lehet beszélgetni, na meg persze miről. Van, aki annyira beszűkült érdeklődésű, hogy nem is érdemes vele mélyebb témák felé is nyitni. - Akkor gyakorlatilag együtt járunk egyetemre is, csak én levelezőn tanulok harmadéven átoktörést - szükségét éreztem bizonygatni műveltségemnek és képzettségemnek, de megálltam, hogy ne fontoskodjak. Majd megkérdezi, ha akarja. Elég kalandos élete lehetett neki is, mégsem bombáztam le a kérdéseimmel. Az azonban felvillanyozott, hogy a vártnál sokoldalúbb személyiségbe botlottam.
- Ami azt illeti, kísérleteztem a keleti nyelvekkel, de egy ilyen szakirodalomnak azért nem vágnék neki - jegyeztem meg szerényen, kissé meghökkenve a kérdésén. Először nem is értettem persze, hogy miért kapta ki a kezemből a papírt, s csak aztán esett le a dolog. - Hát jó. Mennyi az annyi? - vágtam keserű képet, hiszen teljesen úgy értelmeztem, hogy akkor egyrészt hülyét csinál belőlem, mert ki akar röhögni a festőtudásomon, másrészt rám akarja sózni a drága bóvliját. De kicsengetem, ha erről van szó, a papírka megért ennyit.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 22. 11:03 | Link

Martin

Nem értem mire megy ki a dolog, de igyekszem röviden és tömören megadni neki az információt, amit keres. Legalábbis feltételezem, hogy keres. Nekem ezek csak üres szavak. Ezek nélkül is én lennék én, de valahogy úgy érzem, neki ez fontos. Talán ebben méri fel az emberek értékét. Szomorú. Mármint, nyilván van benne valami, de van, akinek csak szimplán korlátozottak a lehetőségei. Nem mindenki nő fel olyan elkényeztetett világban, mint ami nekem is jutott, még ha én el is intéztem magamnak elég hamar, hogy ne élvezhessem minden lehetőségét.
- Köszönöm - húzom el a számat, aztán egy sóhaj után hozzá teszem, nem azért, hogy lenyűgözzem, hanem mert eszembe juttatta és kikívánkozik - Nem ez volt az eredeti tervem amúgy. De mágia nélkül korlátozottak a lehetőségeim - Persze a töri maradt volna, mert azt kis srác korom óta imádtam, de azt hiszem az ereklyekutatás sokkal izgibb lett volna. Vagy mondjuk a bűbájfejlesztés, csak mert elég jó saját varázslataim voltak. Mondjuk azokat még szabadalmaztathatom. Majd meglátom. - Valóban? Az érdekes lehet - pillantok fel rá, és most kicsit irigykedem is, mert ő ugye tud varázsolni, s tanulhat, amit csak akar. - Valószínűleg nekem is azt kéne. Fárasztó a hopphálózattal utazgatni - Na meg a napfényt is elkerülhetném, de szükségem van arra, hogy találkozzak emberekkel, hogy társaságban legyek, különben túlságosan bedepizek.
- Amúgy akkor évfolyamtársak is vagyunk - állapítom meg nevetve, mert jelenleg én is a harmadik évemet fejezem be, és majd jön a gyakorlat, de azt remélhetőleg már fizetett állásban töltöm.
A lejegyzett címeket átadom, és így kerül szóba a kínai nyelv. Amivel állítólag már foglalkozott is.
- Oh tényleg? Melyikekkel? - kérdezem, aztán közelebb lépek, hogy elmagyarázzam neki a papírra felírt címeket - Ezek mondjuk mind hagyományos kínai írások, szóval nem éppen egyszerűek... - aztán az utolsó kettő kínaira mutatok - ezek már egyszerűsítettek. Ezt még el tudom olvasni - magyarázom. Persze felismerni felismernék ezt az a hagyományosból is, de nem kezdenék bele a könyvekbe csak úgy. Mindegy. Ráhagyom, majd megoldja. Biztos ért hozzá, hogyan fordítsa le. Ha meg nem... nos, akkor így járt.
A hálálkodását nem nagyon tudom hova tenni. Szerintem igazán apróság, pár könyv ajánlása, de persze ajánlok neki egy kis festést-rajzolást, hátha megjön az alkotói kedve.
- 1 knút? - kérdezem mert azt sem értem fizetni miért akar. Mármint nyilván nem volt még itt, nem ismer, nem tudja, hogy ingyen szoktam osztogatni, ha éppen olyan kedvem van, meg mert fogalmam sincs a számokról. - A ház ajándéka, alkoss valami szépet és boldog leszek - felelem inkább egy mosollyal, visszautalva arra, hogy ő itt a boldogságáról mesélt. Hát legyen ez a fizetsége, hogy engem kell cserébe boldoggá tennie. Szerintem jó deal.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 22. 18:28 | Link

Min Jong

Furcsálltam, hogy a bókomra, amitől azt reméltem, hogy majd meghozza a nagy áttörést, csak holmi szájhúzással reagált. Pedig érezhette, hogy többre tartottam őt azoknál, akiknek a mindennapjuk a boltban sertepertélésből állt csupán, hogy meglegyen a napi betevőjük, s hó végén nullán legyenek. Az ilyen ember középszerű életében kár bármi érdekfeszítőt keresni. Biztosan vannak értékeik, de ha valamiben nem törekszenek arra, hogy kiemelkedőek legyenek, vagy jobb emberré váljanak, akkor nagyon messze állnak az én perspektíváimtól. Ahogy a magyarok is mondják, nem egy húron pendülünk. És ez nyilvánvalóan nem annak az esete, amikor valaki szeretne valamit, de nincs rá lehetősége. Hiszen bőven volt rá példa az én esetemben is, hogy valami nem úgy sikerült, ahogyan azt vártam. De mégis ki tudtam törni valahogy, és kemény munka árán, de kiharcoltam magamnak azt, amit szerettem volna, legyen szó munkáról, tanulásról, bármiről. A kivételek persze erősítik a szabályt. Nyitott vagyok mindenkire, de van egy réteg, amelyik hamar le tudja írni magát nálam, s a második esély után végérvényesen könyvelem el őket olyannak, amilyenek.
- Ebbe bele se gondoltam - görbítettem le a számat, ami meglehetősen szokatlan viselkedésnek tűnhetett a részemről, mégis a szívemen tudom viselni az ilyen helyzeteket. - Azért remélem, hogy beválik majd. Sok sikert kívánok - biccentettem, s egy bátorító mosolyt is megengedtem hozzá, mert szükségét éreztem, hogy valamiképpen megvigasztaljam, még ha nem is feltétlenül volt rá szüksége. Aztán csak egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, így hát megköszörültem a torkomat, s a polcokon található rajzeszközök szemrevételezésével folytattam a bolt tüzetesebb felderítését. Mintha bármit is tudtam volna arról, hogy mik is vannak ott, de mégis sztoikus nyugalommal az arcomon méregettem végig a tárgyakat, fenntartva a hozzáértés látszatát. A fülem természetesen az eladóé volt, ahogy a tekintetemmel is sűrűn találkozhatott, ahogy oda-odapillantgattam.
- És tényleg. Kicsi a világ. Kár, hogy nem találkoztunk korábban - vallottam be őszintén, hiszen az egyetemre általában tanulni jártam, míg a szocializálódásra kevesebb időt szenteltem, így második diploma révén. Viszont bíztam abban, hogy később még összefuthatunk akár ott is, ha ezentúl nyitottabb szemmel járok az épületben.
- Japán és hagyományos kínai. Amennyire az időm engedte persze... Szeretem a kihívásokat - vontam meg a vállam. - Persze utólag kár, hogy nem a koreaival kezdtem - tettem hozzá, már kissé hízelgően is. Felsorolni sem könnyű, hogy hány nyelvhez értek, még ha nem is azonos szinten. Ha valamire, akkor a nyelvérzékemre büszke vagyok. Egy olyan svájci családban nőttem fel, majd olyan iskolába jártam, ahol a kantonok és népek fúziójából könnyedén elsajátíthattam e készséget, s ha már untam az európai nyelvek kihívásait, keletre kezdtem el kacsintgatni, főleg a gazdag kultúrájuk miatt. Zseni persze nem vagyok. Könyvet nem olvasok, de felismerek ezt-azt.
- Köszönöm, még egyszer. Nesze - kotortam elő a zsebemből egy galleont, hogy a kezébe nyomhassam. Sarló sincs nálam, hát még knút. De reméltem, hogy elfogadta tőlem, én pedig megígértem neki, hogy erőt veszek magamon, és megpróbálom a legjobbat kihozni magamból. A megfigyelőképességem jó, hát majd maximum lemásolok valamit.
- Akkor még visszajövök... Szia! - tettem zsebre az összehajtott papírost, s némi habozás után, mintha még dolgom lett volna itt, de fájó búcsút intettem Min Jongnak.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 23. 22:31 | Link

Martin
egy héttel később

Vicces, hogy egy apró tárgy mennyire lázba hoz. Vagyis, nem is a tárgy hozott lázba. Azt hiszem, Martint várom izgatottan. Mintha egy gyerek lennénk, aki egy régen látott cimborára vár, pedig még csak nem is vagyunk olyan hű de jóban. De valami miatt kifejezetten érdekes személyiségnek tűnt, és szeretnék vele újra találkozni. Egy hetet mondtam neki, azt pedig ma jár le. Meggyőződésem, hogy jönni fog, meg sem fordul a fejemben, hogy nem teszi. Az edény, lekicsinyítve ajándéknak csomagolva vár a pulton. Kwon így küldte át, mert eredeti méretében problémás lett volna, és esetlegesen felkelti a hatóságok figyelmét, amit semmiképp sem szerettünk volna. Azt persze nem kötöttem az öcsi orrára, hogy amúgy egy minisztériumi dolgozónak lesz, de mindegy is. Martin majd ügyesen visszavarázsolja eredeti méretébe. Valami ékszernek néz ki most, de mindez lényegtelen. Belenéztem, az van benne, aminek lennie kell, csak sokkal kisebb, mint rendesen lenne. Én meg ugye ha akarnám se tudnám felnagyítani, de nincs rá szükségem.
Az izgatottságom festésbe ölöm. A bolt közepén felállított állványnál pingálok, háttal az ajtónak. A szivárvány színeit használom, mert az olyan vidám, és szeretem őket. A ruhámra is kerül a festékből de nem számít. Majd veszek másikat. A kép készül s mire feleszmélek, már megint egy naplemente virít az orrom előtt a tengeren. Idegesen nyúlok a vászonért és hajítom a hátam mögé, pont amikor nyílik az ajtó, így villámgyorsan fordulok meg és rohanok az eldobott kép után, hogy ne vágja orrba az érkező Martint. Damfír reflex, vagy alapból is ilyen jó voltam, nem tudom, de sikerül megakadályozni, hogy a kép orrba vágja az érkezőt. Bár valószínűleg el sem repült volna odáig, de jobb így, hogy elkaptam, mielőtt földet ért.
- Helló - mondom, kissé nevetgélve a kíntól, amit érzek, mert hát ez bizony kínos - Nem gondoltam, hogy tényleg visszajössz - lódítom kiegyenesedve a képet pedig gondosan elfordítva, hogy ne látszódjon, majd a pult felé indulok. A festményt, amitől a falnak mennék, bevágom a raktárba, és közben felkapom a dobozkát, amiben Martin ajándéka van.
- Hogy vagy? - érdeklődöm, viszonylag könnyedén, aztán átnyújtom a dobozkát - A boldogságod ára - toldom hozzá, csakhogy tudja, mit is rejt a kis csomag. Tudom cuki, meg masnis. Tök vidám. Én elolvadnék. Ő max zavarba jön. De remélhetőleg nem itt nyitja ki.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 26. 20:07 | Link

Min Jong

Ha egy hét múlva visszajövök, boldoggá fog tenni - Na nem egy sikátorbéli rongyos utcalány szájából hangzottak el ezek a szavak, hanem a művészeti bolt tulajdonos-eladójától, egészen pontosan hét nappal ezelőtt. Hogy a boldogságomat miként érheti el, arra roppant kíváncsi lettem, tekintve hogy sokszor magam se tudom a kulcsát, de az tény, hogy nagyon szeretek másokat kihívás elé állítani. És ilyen szempontból persze boldoggá tett volna, ha kudarcot vall a próbálkozásaiban, esetleges sikere pedig meg sem fordult a fejemben. Ártatlan mosolya viszont, amely szinte mindig az arcán virított, már annál inkább felidéződött bennem azokon a kimerült napokon, amikor a hajnali órákban álomra hunytam a szemem. Minden egyes éjszaka így telik nálam. Aztán azon kaptam magam, hogy napközben is egyre többször idéztem fel magamban a találkozást, a dialógusunkat, s sokszor annyira ismerősen csengtek a szavai, hogy már a fejem is oldalra fordítottam, hátha ott áll mellettem az egyébként üres szobában. A zsebemhez kaptam ekkor, amelyben az agyonnyűtt cetli a kézírását őrizte számomra, s ilyenkor mindig elcsodálkoztam az idegen kedvességén. Tekintve, hogy Tobi még mindig nem érkezett haza a munkából, s a baglyomra se válaszolt azóta - vagy csak eltévedt a tollas, hisz végül is miért ne ringathattam volna magam ebben a hitben -, végül egyre türelmetlenebbül kezdtem el várni a találkozásunkat, amely múltkor a festéken túlmenően is színt vitt szürke hétköznapjaimba. Hogy elhittem-e, hogy bármivel is meg tud lepni majd? Aligha. De már haragudni se akartam érte azért, ha mégis üres kézzel várna.
Az a vázlatfüzet napokig porosodott a kávézóasztalon, a ceruzáival együtt. Akárhányszor elmentem mellette, mindig egy aprócskát nőtt bennem a bűntudat. Komolyan gondolta volna? Fessek? Én?! Mondhattam volna persze, hogy csak gúnyt űz belőlem, de úgy éreztem, mégis tartoztam neki ennyivel, ha már kiírta a szakirodalmat, megjegyzem elég alaposan, hiszen a könyvtári kutakodásaimat siker koronázta. Leültem hát egy délután, s uccu neki, ceruza nélkül dobtam össze egy olyan rondaságot, amitől majdnem agyvérzést kaptam. Minek erőlködni, ha valami nem megy? Aztán próbáltam arra gondolni, hogy ő hogy csinálja. Eleinte egyszerűbbre terveztem, mégis eltököltem vele, s egész megnyugtatott a végeredmény.
Kiöltözve, a hajamat gondosan megigazgatva léptem be újra az üzlet ajtaján. A torkomban dobogott a szívem, ám még mielőtt alaposan szemügyre vehettem volna a festményt, ijedten hátrahőköltem annak közeledtétől. Vagy talán Min Jong gyors reflexeitől.
- Szerencséd, hogy nem találtál el. Igencsak érdekes módja ez a vásárlók köszöntésének. Máskor lehetnél egy kissé figyelmesebb, és nem hajigálsz semmit a bejárat felé - kezdtem bele monoton hangon a boltos rideg kioktatásába, el is felejtve azt, hogy köszönt. Szemöldököm csak még jobban felszaladt a megjegyzésére. - Ezt kár volt mondanod. Ezek szerint hiba volt jönnöm... - haragosan a mellkasomhoz szorítottam a vázlatfüzetet, amit az előbb még szégyellősen, de mégis örömmel készültem megmutatni neki. Legközelebb majd a vonásokon fog így nevetni, s elmormogja talán azt is, hogy ezt se nézte volna ki belőlem. Mindenesetre izgatott lettem a gyorsaságától, s kíváncsivá váltam, miket is tudhat még.
- Szóval szégyelled előlem? - próbáltam a vászon egy-egy részletét elcsípni, több-kevesebb sikerrel, mialatt elrejtette a raktárban. - Egyre jobban... - feleltem neki gúnyosan, ha már ennyi inger ért az első percekben. Kissé értetlenkedve vettem el tőle a dobozt, s igencsak csodálkoztam volna, ha valami eljegyzési gyűrűt rejtene. Úgy néztem rá, mintha csak azt kérdeztem volna tőle, hogy mégis mi a franc ez a felhajtás. Körbepillantottam gyorsan, látja-e valaki ezt az egészet, vagy kamerát rejtett el valahol esetleg, aztán türelmetlenül nyitottam ki a dobozt.
- Menj a... Tényleg? De hogy? És... köszönöm - enyhültem meg végre, mérhetetlen mosollyal az arcomon. - Itt meg a fizetséged. Sajnos csak ennyire futotta - nyújtottam át neki a füzetet, benne a művel.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 26. 21:03 | Link

Martin

- Amilyen sokan benéznek ide, nem hiszem... - felelem, bár lehet ez nem épp a jó módja az üzletem fellendítésének - Amúgy meg, otthon érzem magam - vonok vállat, ahogy próbálom a helyzetet szépíteni. Sikertelenül, mert olyan dolgokat is kimondok, amiket nem kéne. Mármint, tudhatná, hogy nem gondolom komolyan. Vagy ha komolyan is gondolom, kellemesen csalódtam, hogy itt van, de nem tudom, hogy tudja-e és csak játssza magát, vagy komolyan...
- Örülök neked - közlöm gyorsan, mielőtt teljesen belelovalja magát valami más gondolatba. A szemem a vázlatfüzetre siklik, és elfelejtem egy pillanat alatt az egészet. Rajzolt valamit. Megpróbálta, és meg akarja mutatni! Talán nem szép, hogy én a saját selejtemet pont eldugom előle. De lássuk be, ezzel a vacakkal egy gyereket se győznék meg, hogy tudok festeni.
- Ezt igen. Borzalmas. Ha valaki megkérdezi letagadom, hogy én voltam. Vagy az öcsémre kenem. - Igen. Kwonból kinézek hasonlót. Bár sosem fest. Pedig szerintem ügyes lenne, csak hát ugye a szülői nyomás. El is terelem a témát, és inkább őt kérdezem, hogy van, és most már biztos vagyok benne, hogy most kicsit morcos rám, és nem csak megjátssza. Máskor talán szórakoztatna, de ma az volt a tervem,hogy boldoggá teszem, így elhúzom a szám egy pillanatra. Aztán persze rájövök, hogy tök könnyen ki tudom engesztelni, így csak átadom neki a dobozkát, egy apró utalással, hogy mi is van benne.
Nem tudom, hogy nem hisz nekem, vagy elfelejtette, de eléggé megijeszt, hogy kinyitja.
- Megvesztél? - nyúlok rögtön a kezeihez, hogy a sajátjaimat az övéire rakva bezárja a dobozkát, aztán rögtön el is veszem a kezeimet, amikor már be van csukva - Megvannak a kapcsolataim... de ne itt nézegesd. Nem akarok bajba kerülni - mondom ezt egy minisztériumi dolgozónak. Jól van Min Jong. Okos vagy. Gondolatban hátba veregetem magam, de inkább a vázlatfüzetet veszem el, és megcsodálom, hogy mit is rajzolt. Elismerő mosoly és némi csodálat ül ki az arcomra, ahogy a narancsokat figyelem.
- Ne hülyéskedj, ez fantasztikus! - pillantok fel rá, kicsit talán hitetlenkedve is, hogy ő volt - Akvarellt mindenki szeret venni, de kevesen tudják jól használni. Neked viszont határozottan sikerült. A színek nagyon jók - magyarázom, aztán mellé állok jobb kezemben a füzetet tartva, ballal mutogatva - az árnyékoláson persze még van mit javítani, de ahogy a levélen összemostad a két árnyalatot az egyenesen zseniális - kis túlzással persze, de elsőre! Elsőre nagyon jó. - És most... most ennék egy narancsot. Azt is hoztál? - kérdezem vigyorogva, aztán visszanyújtom neki a vázlatfüzetet - legközelebb tökéletes lesz - kacsintok rá, miközben eltűnök a raktárban. Nekem még kell, hogy legyen narancsom, így keresek egyet gyorsan, majd pillanatnyi gondolkodás után felkapok egy régebbi képet. Jóval régebbit, mert ezen még hullámzik a tenger és a felhők is változnak, ahogy a régebben általam megálmodott szél, arrébb fújja őket. A nap nem megy lejjebb, örökké ugyanabban a magasságban pihen, narancsra festve a világot.
- Kérsz? - lengetem meg a narancsot az orra előtt, miközben a képet a földre helyezem, és pár lépést hátrálok, hogy a narancspucolás ne tegyen kárt a korábbi művemben.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.
Martin Romberg
Minisztériumi dolgozó, Végzett Hallgató, Bogolyfalvi lakos



offline
RPG hsz: 217
Összes hsz: 618
Írta: 2020. március 27. 02:04 | Link

Min Jong

Kénytelen voltam elmosolyodni a válaszán, amely a vásárlók szűk létszámára vonatkozott. Kezdtem megérteni, hogy Min Jong számára az üzlete sokkal többet jelentett annál, mint az átlagos tulajdonosoknak. A profit helyett valami másra utazhat. Az egyik forgatókönyv lenne, amire az ajándéka is alapos okot adhatna, hogy valamilyen tiltott tevékenységet próbál leplezni ezzel a kereskedelmi egységgel, míg a másik, s egyben valószínűbb sejtésem volt, hogy ezt az egészet szimpla kedvtelésből csinálja. Még az is elképzelhető, hogy direkt fordította az utca népének a vásznat, hátha ezzel is hirdetheti a művészet szeretetét. Ha műhelyre lett volna szüksége, könnyedén elvonulhatott volna a raktárba, oda hátra, ahova dugdosni készült a dolgait, s még ki tudja miket. Min Jong talán mégsem akart teljesen elszakadni az emberektől, hogy a betévedők előtt nyitva álló területen kezdett festegetésbe. Odáig már én sem megyek egy feltételezésben, hogy ez egy szándékosan megrendezett koreográfia lett volna a részéről, hiszen amennyire tudtam, a dráma iránt nem érdeklődött ilyen mélységekben azon kívül, hogy majdnem mindenhez is ért, ami tiszteletre méltó. Felkaphattam volna a vizet azon, ahogy egy laza vállvonással közölte, ő bizony otthon van, aztán be kellett látnom, hogy végül is igaza volt.
- Örülsz? - szaladt ki a számon a kérdés a meglepettségtől, de egyelőre elraktároztam magamban a gondolataimat. Igencsak furcsálltam persze, hogy ennyire hamar lett közvetlen velem, amit szemmel láthatóan nem tudtam hova tenni. - Pedig távolról nem nézett ki rosszul, jobb testvér lehetsz te annál, hogy pont rá kend. Kivételesen nem kritizálhatlak, hiszen majd látni fogod, hogy mennyivel jobban értesz hozzá - harangoztam be előre a hozományomat, amit így már egyre növekvő félelemmel készültem átadni. Ő azonban megelőzött a fiúkérésnek vélt masnis dobozával, amit persze csírájában kívántam rögtön elfojtani, mielőtt tovább szövődhetett volna a viszonyunk. Sietve csukta vissza a dobozt, mielőtt tovább ámuldozhattam volna. Még sosem szólt rám ilyen hirtelen, össze is rezzentem tőle egy pillanatra. Arra számítottam, hogy hidegebb lesz a bőre, ami jelezte számomra, ő sokkal jobban ember, mint azt először gondoltam. Jelentőségteljesen pillantottam fel rá, majd egy nagy levegővétel után kiböktem, hogy mi zavart a legjobban, még ha a lábaim még mindig remegtek is.
- De hiszen alig ismersz... - próbáltam meg rávilágítani arra, hogy mi is volt a bajom ezzel az egésszel. Az ázsiai vendégszeretet lenne a titok, netán valami furcsa, bolond beidegződés, vagy valamit nagyon félreértek? Tudtam magamról régóta, hogy meggyőző személyiség tudok lenni, na de hogy ennyire? Ráadásul most különösebb manipuláció nélkül...
- Neked se kell? De biztos? Mert akkor elviszem. Jelentenem kellene, de gondoskodni fogok arról, hogy ne legyen baj a birtoklásából - forgattam kezeim között a dobozkát, majd óvatosan betettem a táskámba, amiben a vázlatfüzetet is tároltam a megérkezésemig. - Köszi... azt nem sajnos, mégis honnan? - Ökölbe szorított kézzel, néma vigyázzállásban hallgattam végig dicséretét, s vagy négyszer elismételtem megszeppenve, hogy köszi-köszönöm. Magam sem akartam elhinni, hogy ezt komolyan gondolta. Ha egy síró hangulatjelet festettem volna le vázlatosan, azt is az egekig dicsérte volna szerintem. Ismerem, átlátok az ilyen embereken.
- Ki mondta, hogy lesz legközelebb? - csóváltam meg a fejem lassú mozdulatokkal, s kénytelen voltam elnevetni magam, ezúttal vele, s nem rajta. - Feltűnően vidám vagy. Csak tudnám, miért - jegyeztem meg erre a sok mosolygásra gyanakvóan, de hallhatta, hogy a hangomba szorult némi irigység is. Mintha nem találtam volna a helyem ebben a pozitív környezetben, s meg is néztem párszor, hogy ez nem valami terápiás hely-e.
Míg ő a raktárig suhant, nekem jutott idő arra, hogy eltegyem a füzetet, méghozzá nagy megkönnyebbüléssel, hiszen ezen is túl voltam. Aztán a pult irányába sétáltam, bár hiányolni kezdtem valami ülőhelyet is, a készlet nem sokat változott.
- Nem vagyok éhes - legyintettem, mikor visszajött. És tényleg narancsot akart zabálni? Jól jött volna persze a gyümölcs, de kinéztem volna belőle, hogy a kezéből fog etetni, ezért inkább nem éltem a lehetőséggel. - Ó, ezt most őszintén mondom, de gyönyörű. Tényleg te csináltad? Na, egy ilyet már elnézegetnék a nappalimban, úgy órákig - amennyire kényelmetlenül fészkelődtem eddig az üzletben, most annyira felszabadultan guggoltam le szemügyre venni az alkotását.
Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában
Choi Min Jong
KARANTÉN


damfír - életművész
offline
RPG hsz: 438
Összes hsz: 5042
Írta: 2020. március 27. 10:46 | Link

Martin

A kezdeti morcosság ellenére sikerül viszonylag hamar mosolyt varázsolni az arcára, így némileg elégedett vagyok. Mondjuk nem tudom miért csodálkozik, hogy örülük neki, de inkább nem részletezem, mert valószínűleg zavarba jönne, ha ecsetelni kezdeném, az örömöm okát.
- Ha így gondolod, akkor örülhet ha rákenem. De... ez nem éri el a magamnak állított elvárásaimat - magyarázom inkább, s talán így érti jobban, hogy csak saját magammal van bajom, mások műveire, máshogy tekintek, ahogy az övére is máshogy fogok - Elég szomorú lenne, ha nem értenék jobban hozzá, ennyi év után... - állapítom meg, de nincs nagyzolás a hangomban se lekicsinylés. Eegyszerű tény megállapítás. Egész életemben festettem, sok időt és energiát öltem bele. Természetesen nem vagyok a legjobb, van hova fejlődnöm, de idegesítene, ha valaki aki most kedzi hirtelen sokkal jobb lenne.
- Ez még változhat - vetem fel, kihívó mosollyal, hiszen épp azt szeretném elérni, hogy jobban megismerjem. Nem értem miért, de valami nagyon vonzó benne, talán az hogy intelligens, talán a haja színe, vagy kisfiús vonásokhoz idumoló, túl komoly, és valahol tiszteletet parancsoló fellépése. Fogalmam sincs, de kíváncsivá tett legutóbb és most szeretném jobban megismerni.
- Mit csináljak egy ilyen kicsi vacakkal? - nézek rá meglepve, bár nyilván ő nem gondolt bele, hogy én ezt egyedül nem tudom felnagyítani, eredeti méretére - amúgy sincs rá szükségem, ma már vannak ennél modernebb megoldások. Neked szereztem, a tiéd. - Megvonom a vállam. Persze a történelmi értéke miatt érdekes is lehetne, de nincs szükségem rá, hogy ilyen tárgyak emlékeztessenek rá, hogy nem vagyok teljesen ember. Így is van kismillió dolog az életemben, ami napi szinten megteszi.
- Helyes - nézek rá hálásan, ahogy azt mondja nem jelenti. Nem mintha nem tudnám magam tisztázni. Megoldható lenne, de így is sokat kértem már Kwontól, és sajnos, mivel nekem már nincs varázserőm, az öcsi nélkül a legtöbb dolog rettentően hosszasan menne. Szóval ha nem márt be, és ő örül az új szerzeményének, akkor már megérte.
Cserébe én a vázlatfüzetet kapom meg, és kinyitva egy finom narancsos képet pillantok meg. Persze, hogy kedvem lesz narancsozni. Máshoz is lenne kedvem, de meh. Elég a narancs.
- Gondolom nem fejből rajzoltad - oldalra pillantok rá, ha azt mondja, hogy de, akkor viszont muszáj lesz folytatnia, mert akkor tényleg tehetséges. - Minden oké? - kérdezem egy kis aggodalommal, ahogy a dicséret után végig nézek rajta. Valahogy merevnek tűnik, és bár megköszöni, érzem, hogy valami nem stimmel.
- Legyen, mert ügyes vagy. Kár lenne, ha ennyiben maradna - adok neki még egy adag biztatást, hogy érezze, nem tökéletes, van még bőven hova fejlődni, de nem annyira reménytelen, mint ahogy ő beállítja magát. S mivel neki nincs narancsa, kénytelen vagyok magam szerezni egyet. Így akad meg a szemem egy érdemesebb, bár elég régi művön és ki is viszem, hogy megmutassam neki.
- Oké. Több jut nekem - hagyom rá, és el is fordulok a naranccsal, amíg megpucolom. Nyami. Csak akkor pillantok vissza rá, amikor megdicséri a képet. Letérdelek mellé, úgy nézek a képre, egy kissé keserű mosollyal, narancsot tömve a számba, hogy annak a savanyúsága elnyomja a vágyakozásom a tengerhez - Az volt. Gyönyörű... - talán rájöhet, hogy én az igazi naplementéről beszélek, és nem a képről - Megtarthatod - állok fel mellőle, és a pult mögé megyek, hogy kidbobjam a narancs héjat, közben újabb cikkelyt nyomok a számban - Itt csak a port fogja - toldom hozzá, mintha egyáltalán nem érdekelne. Pedig inkább csak azt akarom elkerülni, hogy emlékeztessen a régi szép időkre.  
Utoljára módosította:Choi Min Jong, 2020. március 27. 10:47 Szál megtekintése
Hozzászólásai ebben a témában

You only realize how much you know someone when they disappear.

Oldalak: « 1 2 3 4 [5] 6 7 » Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaFő utcza