Van akinek nem erőssége a kviddics, mégis szeretne sportolni. Ebben a teremben keveredik a mugli és varázseszközök széles tárháza, azonban a mágia vigyáz rá, hogy ne hajszolhasd túl magad. A nagy terembe egyszerre akár negyven ember is kényelmesen elfér, így nem okoz majd nagy gondolt, hogy mihez is fogj hozzá. A terem azonban nem csak gépekből áll, vannak pályák is (kosár, foci stb) melyek a csoportos tevékenységek kedvelőinek is lehetőséget biztosítanak, hogy edzésbe maradjanak és egyszerre ismerkedjenek is. A nagy terem két részre van osztva a bejárat felől vannak a gépek, a választóvonaltól pedig a pályák, melyek keretét egy futópálya adja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=829029#post829029][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.04.06. 02:43[/b][/url]

Nem tudom, hogy mennyire jó ötlet az, amire készülök ma. Tüskét most a szobámban hagytam, kiengeszteltem nassolnivalóval, de itt most nem tudnék figyelni rá úgy, ahogy kellene, pedig tudom, hogy nem szökne el. Csak, szeret felfedezni mindent. Ki nem? A lényeg a lényegben, így mind a ketten jól járunk. Vagyis, magamban nem vagyok olyan biztos. Nagy levegő.
Kedvelem Darya-t, nem csak azért, mert a háztársam és ami volt közte és a bátyám között, hanem mert olyan alkat, személy, akit könnyű kedvelni az olyanoknak, mint nekem. Szomorú vagyok, hogy végül nem sikerült egymás mellett kitartaniuk, bár tény és való, abból is, meg a történtekből is én a cenzúrázott, gyerek verziót kaptam meg - meg amiket pletykáltak az iskolában, bár, azok sem tetszettek. Egyszer mertem csak kérdezni bátyámról, még korábban, de meg is bántam, azóta nem hozom és nem közelítem meg a témát. Most sem emiatt találkozunk, hanem mert mutatni szeretne valamit, ami szerintem tetszene és jól is jönne nekem. Bevallom, könyvekkel telepakolt helyre, valami zenés szobára előbb gondoltam volna, meg a konyhára, mint a teremre, ahol edzeni szoktak. Egyszer voltam itt, kipróbáltam elsős fejjek a súlyzókat, mert akkor éppen eldöntöttem, hogy én is seprűn fogok valamit csinálni - hogy kviddics vagy a derby, én azt nem tudom már -, de pipaszár karjaim körülbelül azokat bírták el, amiket a lányok szoktak használni a fura tornájuk közben. Inkább nem erőltettem többet, még ha már azóta nőttem is, meg a karom is vastag.
Kicsit talán jobban húzom a lábam, fel se tűnik, bizonyára az izgalom és az, hogy így év elején megint be kell járni mindent, ami kimaradt, elmaradt vagy elfogyott. Vagy csak mert látni szerettem volna. Elnéztem pár üzletbe, vettem egy szuper pennát, ha ma valami balul sül el, ezzel írom utolsó soraim. De viccelek, bízok benne.
- Ne haragudj, ne haragudj, késtem, tudom - nyitok be és sétálok oda hozzá. - Ez a plecsni az oka, volt egy kis megbeszélés meg minden - mutatok a jelvényre, amit a pulóverrel együtt veszek le. Megkaptam, mikor fogok este járőrözni és előre félek, hogy be fogok aludni. De most ez se fontos, mellé lépve pillantok rá.
- Hogy vagy?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=829431#post829431][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.04.11. 13:11[/b][/url]

Ez az év így nehezebb lesz, ezt már tudom. Nem aggódom, a nővérem vezeti a Diákönkormányzatot, tanul a művészetis suliban és bírja. Bár, én is beléptem a DÖK-be, idén már, tavaly az akkori elnök nekem valahogy túl ijesztő volt vagy nem is tudom, de inkább nem volt merszem. Most az egyik Móric van a vezetőiben mellette, sosem tudom melyik melyik, de mindegy, jó ez így. Hát, nem tudom, mi hasznom lesz ott, de na, ha Domca bírja, én is fogom. Vagyis reménykedem, mert ő sokkal ügyesebb, mint én, én meg hajlamos vagyok másolni a testvéreim dolgokban, hogy ügyesebb legyek. Vagyis, csak remélem, mert nem hiszem, hogy úgy fog sikerülni, ahogyan eltervezem.
De a gyűlés mégis elhúzódott, mert most kellett megvitatni az év eleji dolgokat, plusz nekem úgy az alapokat is mellécsapták, szóval érthető, hogy nem öt perc volt. Persze, már akkor is kaptam egy adag újdonságot, amikor a jelvényt adták a kezembe úgymond, azonban ismétlés a tudás anyja, vagy hogy van a szöveg. Nem akartam mégse várakoztatni Darya-t, mert késni sem szeretek, csak sikerül. Így mikor lehetett menni, úgy téptem fel az ajtót, mintha muszáj lenne. Biztos azt hitték, WC-re sietek, senki nem állt az utamba, jobb is volt. Hamar letudtam a távot így, ki nem köpöm azért a tüdőmet, mégsem üresen találom a helyet, mert már nem várt feleslegesen.
- Köszönöm! – mosolyodom el. Tényleg nagy dolog, csak sokan úgy veszik, hogy ez buli. Hogy de jó, senki nem küldi vissza őket éjjel, meg szívathatnak egy csomó diákot azzal, hogy büntethetnek. Én igyekszem nem így felfogni és nem valami ütődött módjára szórni a dolgokat, hanem logikusan és komolyan vinni. Meglátjuk melyik sikerül. Egyelőre még éjjel sem jártam a folyosón, nem is kaptam el semmit.
- Örülök neki. Aggódtam azért – attól még, hogy én nem mehettem be, meg kicsit utólag is tudtam meg mindent, szerettem volna. Legalább egy picit, de így, hogy itt van, jobb. Igaz, úgy tudom, hogy megbukott, azonban erre nem is utalok. Nekem senki se hülye attól, meg bukik. Megvan rá az ok és kész.
- Nem tudom – ezt egy nagyon hangyányit magasabb hangon sikerül, mint akartam. – De szeretnék. Bár, nem szóltam róla senkinek – nem tudom, mennyire ismeri azt, hogy velem mi volt kicsinek és mi ment nehezen. Nem baj, ha nem, nem sajnáltatni akarom magam. Közelebb lépkedem a léchez. – Hű. Oké. Egy pillanat – teszem le a táskám, amiben a cuccaim vannak, meg egy palack víz. Ezt hamar megjárom és odaállok ismét mellé, onnan pillantok felé. – És most, hogyan kell?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=831347#post831347][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.05.16. 17:49[/b][/url]

Furcsák néha az indokok, hogy miképp találkoznak az emberek. Nekem akkor volt merszem, miután bátyám hangosabb volt és bár tudom, hogy nem volt mindig és minden jó köztük utána, az nem azt jelentette nekem, hogy megszűnt létezni. Persze, teljesen érthető lett volna bármikor, ha azt mondja, engem sem szeretne látni, az viszont kérés nélkül is ment, hogy amikor mégis megtörtént, nem traktáltam a bátyámmal. Nem vagyok én randiguru, sem az, aki bármit is kelt a másikban azzal, hogy közli a valóságot, mi és hogyan áll jelenleg. Nem, ez sose történt meg. Az az ő dolguk.
- Akkor jó, azt hiszem, én is - és valóban, mert nemigen tágítok én sem könnyen, bár, mikor hogy alakul. Persze, akadnak esetek, amikor muszáj, azonban most nem éreztem annak. Én nem tettem remélem semmi olyat, amely miatt indokolt lett volna.
- Nyugodt vagyok amúgy - kicsit füllentek, mert amúgy rettentően izgulok. Tipikusan megemelkedett a pulzusom, kicsit “hangosabban” kalapál a szívem, de amúgy semmi más bajom nincs, bízok benne. Sokat gondolkodtam, hogy merjem-e, mert mindig is voltak nekem gondok a mozgással, de úgy vagyok vele; miért ne? Egyszer - majdnem - mindent ki kell próbálni és ez remek alkalom arra, hogy ezt legalább igen. - Remélem nem kell elkapnod, ahhoz már nehéz vagyok. És mit jelent az, hogy megtanulni esni? - ezt most nem egészen értem, hogyan kell ezt tanulni. Ha esik az ember, akkor sokszor nemigen van ideje reagálni. Mármint, van, amikor ösztönösen kitartja valaki a kezét, vagy éppen fordul valahogy, láttam már hasonlót, de ezt tanulni kell? Mert akkor a válaszom, egyszerű.
- Én ilyenről nem tanultam - rázom meg végül a fejem, hogy akkor ez el is dőlt. Még valami, amit tanulnom kell, ezek szerint. Lepakolva aztán, hamar a lényegre is térünk. Megállok a léc előtt, majd megfogom a kezét, nem szorongatom persze és felállok rá. Kicsit ügyetlenkedek, de végül egészen egyenesen állok meg rajta. A lábaimon látni, hogy keresem a jó pontot, hogyan kényelmes és biztos is, de az is abbamarad végül.
- Rendben van, oké. Elindulok - bár most jobban ver a szívem, de nem vagyok magasan sem. Megemelem a lábam, de abban a pillanatban megingok kicsit és visszateszem. Ez így nem jó, lefelé néztem. - Én béna leszek ebben nagyon - nevetgélek egy sort, ahogy kihúzom végül magam, nagy levegőt veszek és megint megpróbálkozom egy lépéssel. Siker, majd a második, de a harmadiknál inogni kezdek ismét és megállok, a lábam helyezgetem.
- Ez nehezebb mint hittem… - pedig csak lépkedni kellene rajta, csak hát… Még egyet előre, de nagyon esetlennek érzem magam hirtelen.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=832639#post832639][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.06.13. 13:02[/b][/url]

Szóval meg kell tanulni esni. Én ezt nem tudtam, mert ez olyan ösztönös dolog, amikor esik valaki, hogy moccan. Nekem nem mindig volt kellemes, mikor hogyan sikerült kivitelezni, hol fájdalmasan, hol kevésbé. Valahol meg is értem a szavait, hiszen, csak haszon lenne, ha sikerülne normálisan.
- Kézzel tompítani és gerincre vigyázni. Ez nem hangzik nehéznek – bár ki tervez esés közben úgy bármit is? Senki. Az olyan hirtelen dolog, hogy nem tudsz mit kezdeni vele, mert mire tennéd, megtörténik. - Általában a kezemre szoktam, szóval úgy hiszem, ezzel nem lesz gond. Vagy a fenekemre, de azzal se – nem mintha olyan hatalmas lenne, mint egy párna, de kellemesebb, mint lefejelni a dolgokat. Ebben egyetértene mindenki szinte. Bólogatok hát, ahogy követem a tekintetemmel, amit mutat, majd neki is kezdünk a nehezebb résznek. Őszintén, itt már nem vagyok biztos abban, hogy nem lesz szükség a biztonságos esésre. Hangot nem adok neki, szuszogok csak, ahogy koncentrálok, de sokat nem haladok előre. Amennyire azt néztem, ez nem is olyan nehéz, úgy ingok meg folyamatosan, mintha muszáj lenne.
- Menni fog. Azt hiszem – inkább magamat biztatom. Örököltem én a többiekkel együtt egy kicsit abból, hogy maximalista próbálok lenni és baromi kitartó, bár korántsem annyira, mint a testvéreim, de arra tökéletesen elég, hogy addig próbálkozzam, míg én azt érzem, már oké a dolog. Lepillantok a lábamra, miközben magyarázza, mi tartja meg a testem. Kicsit lehetetlen, hogy egyszerre ezekkel tegyek bármit is, annyit azonban kipróbálok, hogy az egyik lábam megemelve, a sarkam elemelve a léctől, most azon a párnás részen tartom a lábfejem, egyelőre nem nehezedek rá.
- Ó, értelek. És akkor most így kell mennem? Mármint hogy a párnácskán támaszkodni. Nem tudom hogyan fér ebbe bele a sarkam – pislogok rá értetlenül, mert hát, táncóráim sem voltak sosem, hogy én ilyeneket tudjak. Tudom, béna ez, de… ja. Hagyom, hogy tartson, kapaszkodok én is, egyelőre normálisan lépve haladok egy kicsit előre. Kipróbálom azt, ahogy az egyik lábammal először a párnácskára állok, viszont a bokám meg úgy az egész lábam meginog, így teli talpra ereszkedem vissza.
- Azzal mindig is volt egy kis bibi. Mintha most tanulnék járni megint – szusszanok egyet, elengedve Darya-t, kitartom két oldalra a kezem. Úgy érzem magam, mint aki repülőset játszik, csak nem berregek hozzá. Így is meg-megremeg a térdem, ahogy lépek előre megint, majd kicsit csapkodok, ahogy balra dőlök. Kicsusszan egy apró káromkodás, mire visszanyerem az egyensúlyom, majd megállok. Így darabokban elsőre talán nem töröm ki a nyakam.
- Lehet először egy vonalat kellett volna rajzolni a földre – nevetem el magam. Arról leesni nem tudok, csak lelépni. - De igyekszem – bólintok, majd megint kitárom a karjaim oldalra és csigalassan haladok előre.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=834064#post834064][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.07.10. 18:04[/b][/url]

Nem aggódom, vagyis… azt hiszem, nem. Elvégre, tényleg nem létrán kell ide felmászni, mert olyan magas, hogy ha leesek, akkor kiskanállal kell összeszedni engem. Elég durva lenne, mivel ugye, nem készülök én semmiféle különleges sportra vagy hobbira, amitől nekem hipp-hopp meg kell erősödnöm és napok múltán olyan eredményeket produkálni, amelytől ketté áll mindenki füle. Az enyém fog, az örömtől, ha én itt elérek valamit, a léc másik oldalán kívül.
- Pattogni fogok, mint valami labda – nevetem el magam, vicces a kép, de mégsem trambulin, hogy meg is történjen. Azt hiszem, csak szépen, csendben próbálom a feszültséget oldani azzal, hogy vicces dolgokat mondok vagy gondolok. Egyszerűbb, mint kimondani, hogy hiába szervezett meg mindent puhára és biztonságosra, attól én még félek. De inkább a helyzet szokatlansága? Valahogy úgy. Istenem, a nyomában sem vagyok a bátyáimnak és még a nővéremnek sem… Ez gáz.
- Á, vagy úgy – világosodok meg, hogy mégis mit kellene tegyek. - Akkor lábujjhegyen nem ajánlatos ezen járni? - mert mintha az rémlene, hogy ilyen dolgokon szépen, kecsesen járnak és nem teli talppal. Ez is téves képzet akkor, semmi több. Nem erőltetem a lábaim akkor semmi fura formába, visszaereszkedem a talpamra, mintha a földön lennék, csak éppen nem olyan könnyű. Egy fokkal könnyebb, semmivel sem. Vicces lehetne ez annak, aki látja, még a végén az kezdene elterjedni, hogy én kötéltáncosnak állok, vagy bárminek, amihez a magasság és az egyensúly a köze. Szép is lenne az Edictum hasábjain, bár ott, ennél jóval durvább vagy éppen egyszerűen csak idiótább cikkek vannak néha. Mármint, a szerelme drámák, amik fele sem igazak.
- Értem, értem. Előre és ahogy megy – nem is akartam sietni, most lehet hülyeség, de az amúgy pár méteres léc hirtelen kilométer hosszúnak tűnik. Mintha ahogy haladok rajta, csak nő és nő, a vége majd nem is a faluban ér véget, hanem mondjuk az otthoni udvarban.
- És akkor ne nézzek le? - pislogok felé, mert most megálltam kicsit és úgy nézek rá, majd le a lábaimra. Lehet ez nem a legjobb ötlet, de elvégre, ő tudja jól, ezt hogyan kell. Sóhajtok egy nagyot, ha le is esek, majd felállok. Előre pillantok, pont látok valami foltot a falon, vagy lehet valami nagyobb bogár, vagy úgy bármi. Ez meg is van, rákoncentrálok és elindulok. Lábujjammal tapogatok kicsit, majd haladok előre. Amikor túl a szélére helyezem a lábam, a léc éle áll a talpamba és ekkor szisszenek fel. Az egyensúly elveszik és én oldalra dőlök le, ekkor sikerül felkiáltanom, jajongaom egy sort.  Annyi a szerencsém,   hogy még tudok egyet ugrani, majd a szivacson huppanni végül.
- Hát… nem találtam jó pontot a falon.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=836267#post836267][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.08.28. 20:36[/b][/url]

Nem akarom, hogy annak tűnjön, hogy nem veszem komolyan, nem akarom, nem tudom. Ez nem erről szól, hanem egyszerűen csak a saját idegességem szeretném egy kicsit jobban kezelni, ahhoz pedig ilyenkor kínos viccek, vagy hasonlók mennek, mint most. Oldani a feszültséget, csak ennyi és  hiszem, hogy nem fogja rossznak venni ezt. Szusszanok egy aprót.
- Áááá igen, igen – kapcsolok egyből. Jó ciki, azonban így, ahogy mondja, beugrik elém a kép, hogy azon lépkednek és dolgoznak, nem kötélen. Ott aztán tényleg nem lehet, teljesen logikus, égni is kezd a fülem, hogy levitás létemre mennyire ostoba voltam most kicsit. - Tehát fokozatosan keskenyedik, míg végül kötél nem lesz. Kicsit keverem őket. Az is nagyon nagy dolog, ha ott végigmegy valaki simán, ez tény. Főleg, ha nagyon magasan van – nézek fel, hogy itt a belmagasság nem nagyon adja ki, de mondjuk egy arra való helyen bőven olyan méterek vannak az ember feje felett, hogy nyaktörő lenne azon akrobatikázni. Azt nem tudom, hogy pontosan ő miket szokott, de már csak sétálni is sok nekem elképzelve. Érzem, hogy bele-libabőrösödik a karom, így gyorsan meg is dörgölöm azt, miközben állok és már nem dölöngélek össze-vissza.
- Tehát a lécet nézhetem? Az mondjuk nem is rossz, csak akaratlanul lecsúszik a tekintetem a talajra. De… jó, akkor csak a léc létezik, a talaj nem – nem tudom, hogy jobb lenne elképzelni azt, hogy én is a magasban vagyok, olyan tíz méteren, mert lehet, hogy akkor azért stresszelek be. Valószínű itt hibázott a dolog, mert hiába figyeltem és emlékeztettem magam, hogy nincs magasság, félreléptem. Kellemetlen, végül csak a füstje nagyobb, mint a láng, hiszen hamar leértem, de azért kellett egy kicsit inganom, hogy végül ismét egyenesbe húzzam magam. Elharapott figyelmeztetése cseng a fülemben, miközben sóhajtva engedem ki a bennrekedt levegőt és idegességet. Szívem kicsit hevesebben ver, de nem érzem, hogy félek. Így fordulok felé és hallgatom őt, miközben rosszabbik lábam dörzsölöm meg combomnál.
- Hogy így „leestem”, tényleg nincs magasan. Köszönöm, hogy gondoltál rá – mosolyodom el, mielőtt folytatnám. - Lehet sietni akartam, de nem azért, hogy szabaduljak. Mármint, nehéz, meg minden, de nagyon örülök, hogy segítesz és itt vagy, még ha nem akarom az idődet végtelen ideig lopni. De akkor lassabb leszek, tapogatok – bólintok, hogy megértettem mit akar mondani, főleg azt, hogy előröl. Semmi sem megy azonnal, nekem meg néha nagyon nincs türelmem és ezért maradnak félre a dolgok. Most azonban nem. Kihúzom magam, fordulok és megyek a léc elejéhez.
- Milyen süti a kedvenced? - mert semmi sincs ingyen és szeretném majd meghálálni is a dolgot majd. Közben fellépek a lécre, megkeresem az egyensúlyom, majd karjaim oldalra kitárva lassan elindulok. Az első lépések egész jók, de nem mondom, hogy nem inogok meg újra és újra. Jó ez.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=837538#post837538][b]Somogyi Zente Domokos - 2021.09.30. 22:51[/b][/url]

Néha tényleg úgy érzem, hogy nem illek a sorba. Engem elcseréltek, valaki másnak kellene helyettem a család legkisebb ékének lennem. Mert bennem semmi plusz nincs, mint a többiekben, erre a lécen kezdek rájönni. Vagy mondjuk az is lehet, hogy egyszerűen elfogyott minden, amit „választani lehetett” és nekem jutott az, ami a maradék. Nem tudom, erről még nemigen beszéltem senkinek és lehet nem is tudnék. Nehéz. Az is nehéz volt, hogy Darya-nak erről szóltam és felhoztam, mert ugye, mindenki szereti magát jól látni. Jónak. Aztán amikor akadály kerül elé, akkor meg csak pislog, hogy fogalma sincs, hogy oldja meg. A pálcamozdulataimmal nincs gond, ha nem is leszek mestere, de minden más… ezen kell most dolgozni.
Dolgoztam és ahogy az várható volt, le is csúsztam róla. Nem félek, csak kicsit, érzem a gyomromban azt a kis görcsöt, amit ilyenkor kell és lehet, de elillan, mert itt van valaki és figyel rám. Mindig volt valaki, aki figyelt, talán ez is hátravetett kicsit, hiszen önállóbbnak kell lenni. Mindig egy kicsivel jobban. Eleget botladoztam életem során, de még így sem teljes és ha lehet hinni annak, amiket mondtak, sosem lesz. Ahogy idősebb leszek vagy éppen elhízok, úgy lesz rosszabb, de ameddig tehetek ellene, igyekszem. Mindig igyekszem. Gyengeség. Lassan de biztosan megint rám tör. Rámosolygok majd kicsit lelazítom magam, teljesen, ahogy kezdtem. Szusszanok, azonban nem bírom tartani, kicsit kitör belőlem az aggály, ami feszít. Engedem a szavakat, majd sütöm le a tekintetem, ahogy megszólal. Igaza van, én meg… hallgatom.
- Nem haragszom rájuk, ne érts félre – mert nem. Néha mérges vagyok, nem akarok a testvérük lenni, de hamar elmúlik szerencsére. Marad az, ami mindig. Felnézek rájuk. - Tudom, hogy nem egy perc vagy egy nap. Csak… olyan könnyűnek tűnt és még ez sem az. Nem vagyok türelmes néha magammal – sóhajtok egy nagyot. Elharapom a gondolat többi részét, miszerint: erre sem vagyok képes. Bólintok egyet, alapokat ad, igen. Ez kell. No meg az orosz mentalitása, annyi szent.
- Igenis, asszonyom, máris! - azzal ahogy fordít, nem is ellenkezem, úgy megyek a léc elejéhez és állok fel rá. Megint kitartom a kezeim, keresem lábaimmal a pontot, majd elindulok lassan.
- Jó, mert hozni szeretnék neked és tudnom kell – ne foglalkozzak vele, jó. Csak a léccel. Elhallgatok és tényleg koncentrálok a lécre. Haladok előre, majd még tovább. Kétszer csúszok le, huppanok a földön, de mind a kétszer szó nélkül sétálok előre és állok fel. Talán már látni is, hogy kicsit kezdek sántítani, ahogy fáradok, viszont nem adom fel. Kitartom a kezem és ha meg-meg is állok, arra eszmélek, hogy a léc végén állok. Nincs tovább előre. Óvatosan ugrok le, mint egy tornász és pördülök meg.
- Tádááá! - nevetek fel, felszabadultan. Mert végre sikerült. Bár kétlem, hogy ennyi lenne, azt is, hogy le kellett ugrani. De akkor majd folytatom innen. - Mikkel lehet még erősíteni? Mármint, milyen gyakorlatokkal? - mivel nem tudom menni kell még-e vagy sem, csak kérdő tekintettel állok a végén.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=843024#post843024][b]Somogyi Zente Domokos - 2022.01.31. 20:53[/b][/url]

Nem az van, hogy Domcának nem akarok semmit mondani, vagy épp beszélni nem merek vele, csak valahogy mégis más. Nehezebb. Nehezebb elmondani, hogy vannak dolgok amiktől tartok és ami miatt igencsak hátrányban érzem magam. Vagy lehet nem is tőlük, hanem a bátyáimtól tartok. Nem kellene a családtól tartani, félni, pont tőlük nem szabad, mégis, ez más. Ez a család más, mint mindegyik amúgy, a maga módján. Nálunk mindenkinek megvannak a dolgai, azok, amik miatt nem a legkönnyebb még egy asztalnál sem megülni. Hallom már azt is, ahogy reagálnának arra, amit itt művelek, vagy amit másokkal beszélek, és ez egy gát, amit nehezen lehetne legyűrni. Darya-val talán ezért is más, könnyebb, és vagyok bátrabb. Valamivel.
- Tudom, tudom – még halkan nevetgélek is, csak egy picit, mert figyelnem kell és nem akarok hibázni. Na már nem azért, mert azzal van a bajom, hogy újra kell kezdeni, hanem leesek a fenébe és az majd fáj. De a talpam végül nem úgy, nem fájdalmasan találkozik a szilárd talajjal, lassan már egy tornászversenyre is képzelhetem magam, mégse teszem.
- Sikerült! - pacsizok le vele, minimum akkora örömmel, mint az aranyérem átvételekor. - Persze, persze. Csak nem annyira könnyű erre gondolni, amikor nem megy és nehéz – a kilátástalanság és a csalódások beárnyékolnak mindent és ködösítenek, olyankor én főleg nem látok semmi jót, mert mindig nehezebben érvényesülök, érvényesültem és könnyen feladom – még ha átmenetileg is.
- Óóó! Csukott szemmel sose merem majd megcsinálni – vágok elébe, hogy ez a cél elérhetetlen. - De értelek. Igen. Ez nem ma és nem holnap lesz persze, hanem fokozatosan. Itt leszel máskor is vagy egyedül kell? - érdeklődöm, hogy társaságom lesz és figyel majd, vagy sem. Örülnék neki, de nem várhatom el, hogy az idejét mindig rám áldozza.
- Almás pite. Értettem! Az a zefir milyen? - hazai dolog lehet, bár manapság annyi sokrétű bolt van, hogy sosem lehet tudni. - Persze! Megnézném azt a köteles dolgot közben. Csináljuk – bólogatok, ahogy ismét a léc végéhez sétálok és csak felállok rá. - Nem versenyzek még veled azért, no.