B O N G Y O L A femme like you

B O N G Y O L A femme like you

B O N G Y O L A femme like you

A földön heverő mugli ketyere nem zúg többé, s a teremben ezzel teljessé válik a csend. Csak Hayden ajkát karcoló fogai és az ölemben fekvő füzet elsárgult lapján sercegő ceruza hangja hallatszik. Felnézek, tekintetem végigfut arcélén, majd visszapillantok, igazítok a segédvonalon, hogy mikor elmélyítem, már tökéletes legyen.
Valójában persze anélkül is képes lennék lerajzolni őt, hogy modellt ülne, de a közelsége és a szabadság, amit azzal ad, hogy a szándékaimat vagy más esetben az érzéseimet firtató kérdések nélkül nézhetem, doppingként hat. Mozdulataimban van valami nyugtató, valami szótlan békesség, látható, hogy eszem ágában sincs beszélni vele.
Fel-felpillantok, szúrós-csillogó szemeim elvesznek göndör hajában, az orcáit beterítő tengernyi szeplőben, pisze orra finom árnyékában. Szavak helyett a papíron egyre felismerhetőbb lány beszél.

B O N G Y O L A femme like you

Feszes tekintetem alatt, ujjaim közt előrebillen a ceruza, de mintha észre sem venném, nem fogok újból rá, cselekvés helyett hagyom, hadd csússzon tovább. Szavak nélkül, de korántsem szótlanul nézem Haydent; kérlelhetetlen bújom a szemeit, a tekintetet, ami olykor gazdája nélkül is rám talál, nem kérdezi éjjelt írunk-e vagy nappalt. A testem libabőrben fürdik, a nyakamon megdagadó ér ütemesen pumpál, és egyszerre a fizikai valóm minden apró, kicsit sem fontos pontját együtt kezdem érezni. A buddhizmus ezt a pillanatot jelenlétnek nevezi, és egyet kell értenem vele: életem során csak a legritkább esetben tartom magam kontroll nélkül úgy a felszínen, mint most, a bongyolát nézve.
Ő mozdul, helyezkedik, nyit egy keveset ezidáig zárt tartásán, mire pillantásom végigsiklik az oldalán, csípője vonalán és a lábairól visszatérve ismét tanyát ver arca szeplőheverőjén és a szempárban, abban az ígéző lélekben, aminek hívogató Hayden-hangja van. Ajkaim elnyílnak, lábfejem mintha megmozdult volna, és érzem, hogy közben alig kapok levegőt, a mellkasom megfeszülve vár. A tudatom mégsem enged, nem, még nem.

B O N G Y O L A femme like you

Számtalanszor lejátszottam már ezt a pillanatot; a testemet behálózó vonalak közt vándorló tekintetét, összetapadó majd elnyíló ajkait és felém nyúló karját is. Helyszínűl azonban egyetlenegyszer sem választottam ezt a termet. Levetkőztettem őt a bájitaltan dohos, sötét kis szertárában meg néhány üres teremben, szétnyitottam combjait már az összes tanár asztalán és a kviddicspálya közepén is, hogy legközelebb a pince legmélyén fekvő szobámban húzzam magamra vagy a zuhanyzó forró gőzében tűnjünk el. Minden egyes porcikáját elképzeltem már, és érintettem, faltam őket homályos gondolatok sűrűszövésű függönye mögött.

Nem érdekel a helyszín, és nem hiányzik sem ágy, sem takaró. Valójában eszembe sem jut azzal foglalkozni, hogy romantikussá tegyem számára ezt az alkalmat. Arra sajnos nem én vagyok a megfelelő ember, belőlem hiányzik a virágcsokrokért felelős gén. Mellettem nem fogja gyertyafény várni, se rózsaszirommal teleszórt ágynemű. Én másként szeretek, sokkal valóságosabban, sokkal inkább a fizikai talaj mentén.

Felelve a hívására kinyújtom a jobbom, s ujjaink találkozásával egyidőben én magam is közelebb kerülök hozzá. Elétérdelve magasodom fölé, hogy arcát két kezem közé véve szótlan emeljem meg állát, és fejemet lassan jobbra döntve a szemébe nézzek. Gyönyörű. A szeme, a szeplői, a haja, egek! A többi még csak nem is izgat, mert nem fontos, egyszerűen nincs jelentősége annak, amit a ruha alatt találok. Hüvelykujjammal megsimítom az orcáját, pillantásom követi az érintésem alatt eltűnő majd elő-előbukkanó parányi pöttyöket. Aztán szúrós tekintetem visszatalál az övéhez, ajkam pedig birtokba veszi vastag, formás száját.