Van akinek nem erőssége a kviddics, mégis szeretne sportolni. Ebben a teremben keveredik a mugli és varázseszközök széles tárháza, azonban a mágia vigyáz rá, hogy ne hajszolhasd túl magad. A nagy terembe egyszerre akár negyven ember is kényelmesen elfér, így nem okoz majd nagy gondolt, hogy mihez is fogj hozzá. A terem azonban nem csak gépekből áll, vannak pályák is (kosár, foci stb) melyek a csoportos tevékenységek kedvelőinek is lehetőséget biztosítanak, hogy edzésbe maradjanak és egyszerre ismerkedjenek is. A nagy terem két részre van osztva a bejárat felől vannak a gépek, a választóvonaltól pedig a pályák, melyek keretét egy futópálya adja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=170211#post170211][b]Desmond Hill - 2013.09.02. 13:35[/b][/url]

Nos, szerintem ebben az iskolában mindenki úgy ismer -már, ha ismer-, hogy pont most fordulok át a másik oldalamra. Ez így igaz is, de nem alvás céljából. Hogy őszinte legyek, de, abból, de akármennyire is szeretném, nem tudok visszaaludni. Na igen, ezért is rossz, hogyha több emberrel vagyunk összezárva. Van olyan diák, aki már hétkor nagyban fel van öltözve, és ide- oda járkál, de olyanok is léteznek, akik nem hazudtolják meg önmagukat, és tízkor, ha kikászálódnak az ágyból. És, én is az ilyenek közé tartozok. Csak hát, ezt lehetetlenné teszi, amikor már hajnalok hajnalán ott közlekednek a fejednél, és, még csak véletlen se próbálnak meg halkan sétálni. Neeem... végül is, mért legyünk figyelmesek a szobatársainkkal szemben, ugye? Fel kéne világosítani őket, hogy ugyan vegyék már a fáradtságot, öltözzenek fel hamarabb, és húzzanak utána ki a szobából, hogy mások ki tudják magukat pihenni. Bár, egy elsősre nem igen hallgatnak a nagyobbak. Az ugye lényegtelen, hogy némelyiküknél még így is idősebb vagyok, ők csak az osztályokat nézik. És, hogyha egy tizenöt éves másodikosnak mondom ezt, akkor se érdekli, mondván, hogy én még csak gólya vagyok. Ebben igaza is van, na de az a két év az, akárhogy is nézem, két év. Na mindegy, lényegtelen... így, én is rászorultam arra, hogy már kilenckor felkeljek, és elkezdjek készülődni. Az igaz, hogy a készülődés nagy szó arra, amit én csinálok, hiszen majdnem visszadőltem az ágyra, mikor képes voltam rászánni magam a felállásra. De, a második próbálkozásom már sikeres volt, így, nagy ásítások, és tarkó vakarás közepette közelítem meg a szekrényemet. A szokásomhoz híven, előhalászok egy fekete farmert, hozzá egy szürkés pólót, majd felkapom magamra ezeket a ruhadarabokat, végül bemegyek a fürdőbe, hogy elvégezzem az alapvető dolgokat. Fogmosás, hajzselézés, és a többi. Bár, nem tagadom, párszor le akartam fejelni a csapot, de, szerencsére mindegyiket "kivédtem". Hát, nem a legjobb az, mikor ötkor, ha el tudsz aludni, és már hétkor a fejed fölött csiripelnek. Akarom mondani, közlekednek, mint egy csorda elefánt. Máshogy, ha akarnának se tudnának. Ilyen az élet... nem mindig történhet minden úgy, ahogy azt mi szeretnénk. De, azért tehetnénk, vagy tehetnének érte... így karikás, akarom mondani bőröndös szemekkel hagyom el a szobát, hátha egy kis séta segít abban, hogyha visszatérek, talán már az se fog zavarni, hogy mindenki ordítani fog, és tudok normálisan aludni. Zsebre vágott kézzel baktatok végig a folyosókon, komás tekintettel végigmérve a felém közeledő diákokat. Mit ne mondjak, az ő szemükben is lehet látni azt, hogy éppen semmi kedvük ahhoz, hogy már ilyenkor járkáljanak órákról, vagy, esetleg vizsgákról más termekbe. Nem véletlen, hogy én nem is csinálom. Majd, talán jövőre. De, egyelőre most azzal vagyok elfoglalva, hogy a tudatomon kívül álltam meg egy terem előtt, majd, megrántva a vállamat belépek rajta. A feliratot nem igen olvastam el, talán azért is nem, mert kettőig se látok el. De, ezt leszámítva beljebb megyek, majd, egy ismerős alakot vélek felfedezni, aki, valamiféle íjászatot gyakorol. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ez az a sportág, amit megismertem, de, lényegében hasonlít az imént említettre. Így, nekidőlve a falnak figyelem a különféle lövéseket. Amikor a nyíl majdnem a céltábla közepében landol, széles mosolyra húzom a számat, és megközelítem a lányt.
- Hmm... nem is olyan rossz. -mondom, majd alig két méterre tőle megállok, és tekintetemet a macskájára szegezem. Gondolhattam volna, hogy ők ketten sülve, főve együtt vannak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=170332#post170332][b]Desmond Hill - 2013.09.02. 18:34[/b][/url]

Miután kellőképp kimérgelődöm magam, rászánom magam arra, hogy megkezdjem a napomat. Természetesen, csak másodjára vagyok hajlandó felállni, ugyanis az első próbálkozásom kudarcba torkollott. Nem tehetek róla, hogyha tíz, esetleg tizenegy előtt ébresztenek fel, akkor hulla fáradt vagyok. Maximum annyiban, hogy nem négyig, vagy ötig kéne téblábolnom minden felé, amikor, már tízkor takarodó van. Na jó, hogy az igazat megvalljam, már éjfélkor, jó gyerekhez híven az ágyamban vagyok, de már hozzászoktam ahhoz Londonban, hogy négy előtt nem tudok elaludni. És, akárhogy is próbálkozok ezen javítani, sose jön össze. Forgolódok egyik oldalamról a másikra, de, valahogy sose jön álom a szememre. Könnyen meglehet, hogy nem kellett volna rászoknom az ilyesfajta életmódra, miszerint ötkor megyek aludni, és, a legrosszabb esetben, de kettőkor kimászok az ágyból. De, most már nem tudok vele mit tenni. Igaz, hogy mindenki azt próbálja a fejembe tömni, hogy, hogyha annyira álmos vagy, akkor a kövekkel teli földön is el tudsz aludni. Csak, hogy ezt nekem már sikerült megcáfolnom. Nem, hogy azon, de még a kényelmes, meleg ágyamban se tudok. Lehet, hogy ez csak nálam van így, és ezek szerint nálam romlott el valami. Soha nem tudtam hamar elaludni, még olyan kilenc éves koromban is, mikor már rég aludnom kellett volna, pörögtem, mint a búgócsiga. Mit ne mondjak, igazán hiperaktív kölyök voltam, ami, a mostani időkre már teljes mértékben eltűnt belőlem. És, ezt csakis annak tudom be, hogy már felnőttem, én is megváltoztam, ahogy sokan mások. Hogyha pedig ez nem tetszik valakinek, hát, az magára vessen. Nem feltétlen kell az én társaságomat keresni, sőt, sok esetben én járok jobban, hogyha az a bizonyos személy nem akar az én nyakamon lógni. Nem voltam sose társasági lény, és, ezt még az is tudja, aki semmit nem tud rólam. Ez természetes, hiszen azok ismernek a legjobban, akik csak tényekre alapoznak, és, még egy szót se váltottak velem. Persze, a régi ismerősök meg mindig azzal jönnek, az elengedhetetlen undorral a képükön, hogy mennyire megváltoztam, régebben normálisabb voltam. Igen, régen olyan voltam, még, valamikor tizennégy évesen. De, azóta már eltelt három év, én is haladok a korral, mint sokan mások. Szerintem nincs olyan ember, aki, valamelyest ne változna meg az idő múlásával. Végül, mikor minden teendőmmel végeztem, zsebre dugott kézzel kezdek el sétálgatni a folyosókon, remélve, hogy olyannyira kifárasztom magamat, hogy, mikor visszaérek a szobába, már az se fog érdekelni, hogy ott ordibálnak a fejem fölött. De, egyelőre még ott tartok, hogy beléptem egy terembe, melyről fogalmam sincs, hogy micsoda. Így, beljebb baktatok, hogy felmérjem a terepet, és, végül Ivára leszek figyelmes. Végül, mikor produkál egy igazán szép lövést, vigyorogva közelítem meg, és ezt a tudtára is hozom. Nyilván nem szereti, hogyha megzavarják, olyannyira nem, hogy még csak felém se fordul. Ezért, a macskára pillantok, aki nyávogva ül le elém, de nem hagy arra lehetőséget, hogy megsimogassam.
- Szerintem ez is szép teljesítmény. -felelem megrántva a vállamat. Végül, mikor a lány felém fordul, megejtek egy halvány vigyort, majd pár lépéssel közelebb megyek hozzá, körülbelül annyira, hogy egy síkban legyünk. Kezemet a zsebembe temetem, majd alaposan szemügyre veszem a nyilak elhelyezkedését. Nem tudom, hogy mért nincs megelégedve az eddigi eredményeivel. Hogy őszinte legyek, én még a táblára se tudnék rácélozni, nem, hogy pár milliméterrel a közepétől. De, ha nem tetszik neki a teljesítménye, akkor csak szurkolni tudok neki.
- Hát, úgy... negyed órája. -adok választ, majd mosolyogva pillantok rá. Hogyha ennyire bele tudja élni magát, akkor, merem feltételezni, hogy régebb óta űzi ezt a sportágat. Na meg, amúgy se kevés odafigyelést igényel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=171172#post171172][b]Desmond Hill - 2013.09.05. 21:59[/b][/url]

Mikor végzek különféle teendőimmel, ami a reggelt illeti, kivánszorgok a szobámból, végül pedig a rellon kh-ból. Valamiért nem tud az meglepni, hogy többen is ott ácsingóznak, van, aki kávéval, olyan is akad, aki teával, de mindenkinek látni az arcán a kimerültséget. Hát igen, a vizsgák leszívják az ember maradék energiáját is. De az sokkal inkább, hogyha nem hagyják, hogy normálisan ki tudjuk aludni magunkat, ahogy ahhoz hozzá is vagyunk szokva. Igen, az igaz, hogy itt is meg vannak adva, hogy mikor is kell menni órára, vagy esetleg a vizsgákra, de, én mindig is kihúztam magam ezek alól. Éppen, amikor olyan kedvem volt, akkor éppenséggel rászántam magamat, hogy úgy harmadik óra körül bevánszorogjak a tanításra, de, szerintem előbb soha nem fordultam meg egy teremben sem, csak az ágyamban. Bár, szokás mondani, hogy aki este nagy legény, az nappal viselje el a következményét. Hát jó, ezzel nem is lenne gond, hiszen nem olyan nagy kár az, hogyha úgy tízkor, jobb esetben tizenegykor kirugdosnak az ágyból, hogy kezdjek magammal valamit. Na de az, hogy ott csicseregnek a fejem fölött már hét körül, az nem túlzás egy kicsit? Ilyenkor jön az, hogy feküdjünk le időben, hogy teljes mértékben kipihentek legyünk az napra. Ebben, valamennyire igazuk is van. De, hogyha nekem, például fájna a fejem, akkor nem tűrném szó nélkül, hogyha nekiállnak ott röhögcsélni felettem. Bezzeg, hogyha valamelyiknek fáj valamije, akkor elvárják azt, hogy kis angyal módjára libbenjek jobbról balra, hogy, még csak véletlen se keljen fel rá. Bár, szerintem mondanom se kell, hogy nem szoktam teljesíteni ezt a kérésüket. Én is, ahogy azt ők is tenni szokták, egy személyes hadsereg módjára robotolok a szobában, és fél, esetleg egy óra robotolás után szánom rá magam arra, hogy elhagyjam őket. Természetesen azt is sűrű nevetések közepette szoktam megtenni. Hát, ne várják el tőlem, hogy majd, mint ahogy azt a nagymamák csinálni szokták, figyelem minden lépésüket, és, hogyha meg vannak fázva, akkor beállítok egy bödön húslevessel. Az kéne még... szerintem mindenki tudja, hogy hülyének néznének, hogyha így reagálnék valakinek a betegségére. Bár, jobban belegondolva, ez enyhe fogalom. Hogy őszinte legyek, inkább komplett idiótának. Ilyen eget rengető gondok közepette lépek be, természetesen tudatlanul, az egyik ajtón, majd, mikor alaposabban szemügyre veszem a terepet, egy ismerős arcot vélek felfedezni. Pontosabban kettőt, hiszen, ahogy arra számítani lehetett, Iva a macskáját is idevonszolta magával. Hát, soha nem értettem a korán kelőket, így az is kérdés számomra, hogy mit keres itt ilyenkor, és, hogy mért íjászkodik már reggel. Mondjuk, hogyha alaposabban szemügyre vesszük, akkor még a vak is látja, hogy ez nem a hagyományos, mugli íjászathoz tartozik. Igaz, elég közel áll hozzá, de meggyőződésem, hogy rokonságban áll vele, de ez, már csak azért se az. Bár, meg kell, hogy mondjam, elég szép lövéseket produkál, és ezt a tudtára is hozom. Igaz, hogy meg kell védenem a véleményemet, miközben közelebb osonok hozzá, és, csak akkor tűnik fel neki, hogy pontosan ki is vagyok. Vigyorogva pillantok rá, majd a macskájára is, aki leül elém, üdvözöl, majd visszamászik kiszemelt helyére. Aztán, mikor felém nyújt egy újabb íjat, elképedve meredek hol a lövész eszközre, a lányra, és az újonnan megjelent céltáblára.
- Őőő... nem hiszem, hogy ez olyan jó ötlet lenne... soha nem csináltam még ilyet, és én, szerintem képes lennék a saját szememet is kilőni. Nem tudom, hogy hogy, te megoldanám, ez az egy biztos. -mondom, de azért a kezembe veszem az eszközt, és alaposabban szemügyre veszem. Ez az első alkalom, hogy egy ilyen "csoda ketyerét" a kezemben tartok, úgyhogy, nekem még teljesen idegen ez a világ. Igaz, láttam már pár embert, akik ilyen sportot űztek, és elég jól is ment nekik, de én biztos, hogy nem ezt a tábort fogom erősíteni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=173521#post173521][b]Desmond Hill - 2013.09.15. 18:44[/b][/url]

Betoppanva az ajtón egy teljesen ismeretlen környezet tárul elém. És mikor is tudnám felfedezni ezt a környéket, mintsem akkor amikor hulla fáradt vagyok, és annak a szélén állok, hogy lefeküdjek, és aludjak délután négyig. Itt legalább csönd van, nem úgy, mint a körletünkben. Ott állandó a zsongás, egy percet nem tudsz úgy ülni, és csak nézni ki a fejedből, hogy valaki ne szólítson meg, vagy csak szimplán a kintről beszűrődő ordítozást hallgatnod. Pedig, néha milyen jó is lenne, hogyha csak egy magam ülhetnék egy teljesen nyugodt helyen ahol, szinte száz százalék, hogy senki nem fog megzavarni. Csak, ilyen nagy környezetben nem valószínű, hogy ez meg történni. Akárhányszor találtam egy olyan helyet, ahol egyedül lézenghetnék, jött egy ember, aki elvette tőlem azt a lehetőséget. És igaz, hogy Rellonos vagyok, de annyira még én se lehetek bunkó, hogy elzavarom, mondván, hogy én voltam itt előbb, na meg, amúgy sincs szükségem a társaságára. Így, jó pofizva kell végigszerencsétlenkednem azt a pár órát, amíg nem dönt úgy, hogy a mai napra már elég az én társaságom. És, ez nem szokott túl sokszor bekövetkezni, mivel kitűnő hallgatóság vagyok, egy szót se szólok addig, amíg végig nem regéli. Aztán, mikor befogja, és megosztanám vele azt a tényt, hogy ez engem egy cseppet se érdekel, akkor pedig jön a másik világrengető nagy problémája. Nekem is van nem egy problémám, ami, az esetek nyolcvan százalékában fontosabb, mint a partneremé. Hát hol érdekel engem, hogy mikor tört le a körme vagy, hogy a műkörmös visszautasította az időpontot? Ezt a barátnőjének, de ne nekem mondogassák... soha nem fogom megérteni, hogy minek kell az a műköröm, hát még nem azt, hogy ezt mért egy olyan srácnak mondják, akit ez a legkevésbé se érdekel. Mondom, keresse fel az egyik barátnőjét, vagy, netalán tán egy ferde hajlamú srácot, azt még talán érdekelné is a manikűr, de, hogy engem nem, na az is biztos.
Amint egy ismerős alakot vélek felfedezni egy íjász terepen, a falhoz sétálok, majd annak nekidőlve figyelem a lövéseket. Alig tizenöt perc után felhívom magamra a figyelmem, és igaz, hogy legelsőnek nem tudom mire vélni a válaszát, de, amint megfordul, máris más hangnemet üt meg. Válaszolok különösebb kérdéseire, majd, mikor felém nyújtja az íjat, tekintetemet  váltogatom a lány és a fegyver közt. Hát, én nem tartom túl jó ötletnek, hogy az én kezembe ilyet rakjanak, és ezt az ő tudtára is hozom. Vigyorogva reagálok a szófordulatra, majd, mikor felakasztja az íjat a tartóra, rögtön eltűnik a céltábla, amit igénybe vehettem volna.
- Majd egyszer talán kipróbálom, de most még két méterre is alig látok el, nem, hogy normálisan kivegyem a céltáblát. -felelem, majd érdeklődve tekintek a macskára, aki egy nyávogás közepette váltogatja tekintetét Iva és köztem. Végül, mikor elindul, és a lány megosztja velem, hogy pontosan mit is akar, megvárom, hogy helyre rakja az íjat, majd elindulok vele, szorosan a macskát követve.
- Na, az egyszer biztos. Engem szimplán az álmosságom térített ide, de meg kell hagyni, hogy jól döntöttem, mikor beléptem az ajtón. -felelem egy széles vigyor közepette, majd, mikor a macska megáll, én is így teszek. Érdeklődve tekintek fel, és halványan mosolyogva végigszántom tekintetemet a squash pályán. Közelebb lépdelek, majd leakasztok a falról egy ütőt, ami hasonló, de eltér a tenisz ütőtől, és feszegetni kezdem a húrokat. Egy labdát is megkaparintok, majd, a teniszben szerzett tudásaim alapján elkezdem pattogtatni az ütő fején a labdát.
- Játszottál már? -teszem fel a kérdést közelebb lépdelve a lányhoz, de, mindezek mellett vigyázok arra, hogy a labda ne essen le a földre.