David

Az idő lassú ütemben vánszorgott előre. Az elmúlt néhány hónap évtizedeknek tűnt. Nincs jelentősége. Számomra többé mindez nem jelent semmit. Miért is foglalkoznék olyan apróságokkal, mint az idő, mikor én talán sohasem fogok meghalni? Mikor kisebb voltam mindig olyan hihetetlenül lassan vánszorgott el az a néhány óra, amit különböző nyelvek tanulásával kellett töltenem otthon a kastélyban. Ezúttal ugyanezt éreztem, csakhogy nem pár órácskáról volt szó, hanem lassan már négy hónapról.
Egyedül voltam. Bizonyos szempontból.
Jó, természetesen Jess mindig ott állt mellettem, ha szükségem volt rá és Kinsey sem egy elhanyagolható tényező, de valami hiányzott. Pontosabban valaki.
Ezer éve nem láttam már Davidet és a hiánya kezdett fájdalmasan igazivá válni. Szükségem volt valakire, aki mellett önmagam lehetek. Aki látott már az őrület szélére sodródni és a boldogságtól a fellegek között lebegni. Olyasvalaki, aki nem ítélne el, ha egy hisztériás kirohanásom alkalmával a torkának ugranék.
Rendben. Ez tényleg csúnya dolog lenne, de David… nos, ő valószínűleg előbb-utóbb megbocsátana nekem. Mert ismer, pont mint én őt.
Nem bírtam tovább egyhelyben ülni. Az üresség a mellkasomban hajtott előre. Fogalmam sem volt róla, hová is akarok pontosan menni, csak abban voltam biztos, hogy nem akarok a szobámban tengődni a négy fal között. Általában ezt műveltem. Napközben aludtam, éjszaka vadásztam és úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Bizonyos szempontból rendben is volt, hiszen vámpír vagyok, a csúcsragadozó. Mégis kissé gyengének magam.
Ahogy végigmentem a folyosókon ismerős hangra lettem figyelmes. Szívdobogás. Méghozzá egy olyan élőlényé, akit ezer közül is felismernék.  Kinyitottam a terem ajtaját –ne néztem körbe, pontosan tudtam, hova vezet– és Davidhez suhantam. A sebességem miatt láthatatlanná váltam a fények számára, ezért odabent továbbra is tökéletes sötétség uralkodott.
A fiú mögé kerültem és átkaroltam hátulról.
-Én vagyok! –figyelmeztettem ezzel egy időben, mert tartottam tőle, hogy sikerült ráhoznom a frászt.

Öltözék

David

Az elmúlt időszakban nem túl sok emberi megnyilvánulást sikerült produkálnom. Eleinte kétségbeestem, mikor kiderült, hogy mivé is váltam teljesen magamba zuhantam és úgy éreztem, nincsen kiút. Kerestem a fényt. Foggal-körömmel kapaszkodtam az egykori önmagamba, mintha ez megvédene attól, ami a lelkem mélyén lakozik. Attól, aki valóban vagyok. A fényt szépen lassan felváltotta a sötétség. Rájöttem, hogy mik az előnyei ennek a lénynek és azt is elismertem, hogy valamerre el kell mozdulnom; vagy esetleg eltemethetem magamat egy kőhalom alá. Fájdalmas lenne, de nem halnék bele… csak szenvednék, jobban, mint bármikor.
Tehát ez sem tűnt végleges megoldásnak.
A találkozásom Kinseyvel megerősített abban, hogy tovább kell lépnem. Gondolkodásunkban felfedeztem némi hasonlóságot és igyekeztem ezek után így nézni a világot. Olyan apróságokat vettem észre, mint eddig még soha. A logikára és a tényekre kezdtem építeni, majd szépen lassan megalkottam azt a Katherine-t, aki most vagyok. Nem volt egyszerű, de túltettem magam a halálomon és elismertem, hogy vámpír vagyok.
Íme, az első lépés.
Sejtettem, hogy rá fogom hozni a frászt Davidre, és ahogy meghallottam a szívverését egészen biztos lettem benne, hogy nagyon rossz ötlet volt a sötétben bujkálni.
-David. –halványan elmosolyodtam, mikor kiejtettem a nevét és természetesen megtartottam. Akkor is megbírtam volna őt tartani, ha nem rendelkezek ember feletti erővel, mivel nem állt szándékában agyonnyomni.
Sejtettem, hogy milyen félelmeket ébreszthettem fel benne, ahogyan azt is, hogy kész lett volna támadni. Valószínűleg, ha abban a pillanatban nem ébred rá, hogy én vagyok, akkor nekem esett volna. Nem mondom, hogy engem fájdalmasan érintene, de határozottan egy örök emlékre tennék szert.
Viszonoztam a puszit és puszta ösztöntől vezérelve l átöleltem a derekát, fejemet a nyakba fúrtam.
-Nagyon sajnálom! –susogtam. –Egyébként megvagyok. Tudod, nekem nem igazán lehet ártani. –emlékeztettem és miközben elmosolyodtam ajkaim súrolták a bőrét. –Rendben vagy?
Természetesen nem arra voltam kíváncsi, hogy náthás-e vagy esetleg nem ette meg az ebédet. Ennél sokkal fontosabb dolgokra céloztam, amivel ő is egészen biztosan tisztában volt. Úgy ismertem már, mint a tenyeremet. Ha nem lettek volna mostanában sötét gondolatai határozottan nem így reagált volna a megjelenésemre.

David

Valójában hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem megjelenésem hatását. Csak egy kicsit. Ezzel valószínűleg mindenki más is így lenne. Oké, ez a mindenki más egy igazán tág fogalom és jobb lenne talán leszűkíteni mindössze egy emberre. Arra az egyre, akinek majdnem sikerült rám hoznia a frászt a legutóbb a tükörteremben.
Már-már ijesztő, hogy mennyit forognak a gondolataim körülötte. Lassan a tiltott szavak listájára kell tennem a nevét, különben megőrülök tőle. Nem, nem azért, mert egy ostoba liba vagyok, aki egyszerűen csak beleesik az első helyes srácba, hanem mert ő maga egy hatalmas rejtély.
David közelsége megnyugtatott. Olyan volt, mintha egy hatalmas üveggömbbe léptem volna és ezzel sikeresen kizártam a jelen problémáit. Nem valószínű, hogy ezt a valóságban is megtehetem, de el akartam hinni. Egy időre.
-Esküszöm, nem volt szándékos… legalábbis részben. –húzódtak ajkaim mosolyra.
Válasza hallatán megfordult a fejemben, hogy vajon elérhetném-e valahogy, hogy senki se emlékezzen rám. Sőt, én magam is felejtsek el mindent, ami az elmúlt néhány hónapban történt.
Úgy látszik kikapcsoltam az agyam logikus gondolkodásért felelős részét.
-És mégsem futsz el. –jegyeztem meg.
Ez fontos volt. Sokkal fontosabb, mint bármi az utóbbi időben, mert hirtelen már nem is éreztem magamat annyira egyedül. A gondolat, hogy David feláll és elmegy darabokra szakított. Csak egy pillanatra ugyan, de tökéletesen üres lett.
Megmoccantam és mintegy köszönet képpen egy puszit leheltem az arcára.
Amikor a szavak elhagyták a száját egy pillanatra megmerevedtem és tekintetem végigjárattam rajta. Mindent láttam, amit látnom kellett.
-Nem találtam meg, mivel a te információidból kiindulva akár a föld alatt is lehetett volna. –mutattam rá. –De te tudod, mi van vele! A szívdobogásod nagyon sok mindent elárul, szóval ki vele David! És felejtsd el azt a hülyeséget, hogy engem meg kell védeni.
Elhúzódtam tőle és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt, így remélve még nagyobb nyomatékot az előbbi kérésemnek.

David

Mindig is tudtam, hogy David mellett az életem csak bonyolult lehet. Nem reménykedtem. Nem akartam változtatni; őt akartam. Sokkal nagyobb szükségem volt rá, mint bármi másra ezen a világon… egy ideig. Az életem vett egy hatalmas fordulatot és ő nem volt ott, mikor szükségem lett volna rá. Ez az oka annak, hogy most valaki teljesen más körül forognak a gondolataim minden egyes percben.
Egy nő mindig talál tökéletes kifogást.
Ez is az. Elvégre, ha ott is lett volna, neki képtelenség ellenállni. Az övé lettem, ha tetszik, ha nem. Nincsen osztozkodás, nincs magántulajdon. Minden az övé.
Egy kiszolgáltatott vámpír. Édes.
-Valami olyasmi. –mosolyodtam el halványan.
David karjai között a helyére kattant néhány kirakós darabka. Ő sokkal több volt, mint egyszerű barát, az emlékeimet pedig senki sem veheti el tőlem. Bíztam benne. Hosszú ideig senkiben sem bíztam meg annyira, mint ebben a fiúban.
Aztán elhagyott…
-Tulajdonképpen akaratlanul is azt teszem. Elvégre az apám és a bátyám… Őket nem tagadhatom meg. –jegyeztem meg mélyen a szemeibe nézve. –Beszéltem Keith-szel, amikor Londonban voltam. Nem mondtam neki semmit rólad, de… annyira más volt, mint hittem. –elhúzódtam Davidtől, hogy láthassam a reakcióját.
Ha pár hónappal ezelőtt valaki azt mondja nekem, hogy így fogok beszélni azokról az emberekről, akik pokollá tették az életem, valószínűleg az illető azt is megbánta volna, hogy a világra jött. Azonban most minden megváltozott. Keith a testvérem és talán hamarosan az egyetlen élő rokonommá avanzsál. Őt nem felejthetem el, még akkor sem, ha gyűlölöm azért, amiket tett.
Tulajdonképpen csak egy rövid találkozás volt, ő mégis egészen kedves, türelmes és megértő volt. Valószínűleg meg akart ölni. Előtte. De amikor szemtől szembe kerültünk; hasonlítottunk és ez borzalmas volt.
A hirtelen fénytől egy pillanatig hunyorogtam. Én a sötétben is mindent tökéletesen láttam és már elszoktam tőle, hogy világosságra legyen szüksége a környezetemnek.
-Mindkettőt. –kaptam a keze után, mint mohó gyermek a cukorkáért. –Mit tudsz David?