Avery

Én is tudom, hogy teljesen értelmetlen és logikátlan dolog idejönnöm. Úgysem fogok rendszeresen sportolni. Eleinte hiányzott a kviddics, sokszor gondoltam rá, hogy újra játszanom kéne, vagy legalább mozognom heti rendszerességgel, de mindig lusta voltam - ahogy lenni szokott. Pedig anno a mindennapjaim része volt a sok edzés, furcsa hogy ezen a téren is ennyit változtam.
Meg is lett a változás eredménye, amely nem annyira szembetűnő ugyan, de egy átlagos mérleggel mégis nagyon jól kimutatható, hogy felkúszott rám néhány nem kívánt kiló.
Nem vagyok olyan típus, aki nagyon foglalkozna az ilyesmivel, továbbra is jól érzem magam a bőrömben, de mégis megszállt a vágy, hogy lejöjjek ide mozogni. Mostanában pedig általában véghez is viszem az efféle random ötleteimet.
Így aztán tréning ruhát húztam meg egy sport cipőt és lebattyogtam ide. Az sem zavar, hogy takarodó tájékán jár már az idő, és az éjszakai mozgásnak így vacsi után nem valószínű, hogy bármi haszna lesz. De ehhez van kedvem és kész. Miért is kellene mindig okkal csinálnia az embernek dolgokat?
Lófarokba kötöm a hajam, és lassan elindulok a futópályán. Az első néhány méter után rámtör a vágy, hogy hagyjam a fenébe az egészet, menjek szépen fel aludni. Amúgy is hülyeség volt idejönni. Valamiért azonban mégis tovább kocogok, a lábam szinte öntudatlanul mozog, a gondolataim pedig szokás szerint ezerfelé járnak.
Azt hiszem sokat elmond rólam ez az egész helyzet. Hogy mennyire nem tudok magammal mit kezdeni az utóbbi időben, tanulok - amennyit tanulok - és nagyjából ennyi. El kellene döntenem, hogy merre szeretnék tovább tanulni, nem ártana kicsit többet társaságba járnom, felvenni a fonalat, ami az elmúlt tanév végén tűnt el észrevétlenül. Hirtelen ott álltam Ákos nélkül, közeli jó barátnők nélkül, jött a szünet, és azóta sem találom a helyem. A problémát már sikerült felmérnem, csak még változtatni nem tudok a dolgokon, talán nem is akarok... ha úgy döntök, egy évem van már csak itt. Igazán mindegy, hogy hogyan töltöm.
Ezekkel a gondolatokkal nem jutok sokkal előbbre, így gyorsan kimerítve a témát kocogok tovább. Immár olyan apróságokon agyalva, hogy vajon hogyan lobog a hajam. Mert az nagyon fontos. Már rengeteget nőtt és a hátam közepét verdesi.

Lyall

Nagyon jól elvagyok a kis világomban, egészen addig, amíg váratlan hang ki nem zökkent a nyugalmamból. De még ha csak kizökkentene, nem is lenne semmi baj, de valójában is ijedek, mert először nem látom, hogy kitől és honnan jön a hang. Ez a pillanatnyi üresjárat elég volt ahhoz, hogy rosszul lépjek, aminek következtében majdnem sikerül hasra esnem. De nagy hadonászások közepette sikerül megtartanom az egyensúlyomat és nem túl kecsesen leugrani a futópadról. Mert ki is gondolna arra, hogy esetleg inkább leállítsam a gépet? Miután sikeresen előadtam eme mutatványomat, már teljesen elvörösödök.
- Ne nevess! - szólok rá a srácra, még mielőtt megnyikkanhatna, ez persze nem azt jelenti, hogy nem is fog körberöhögni a bénázás miatt.
A kis közjáték után végre értelmezem, hogy mit is mondott nekem és lázasan kutatok elmémben valami frappáns válasz után. De lássuk be, az ilyesmi sosem volt az erősségem, ismerősökkel szemben, egy-két baráti szurkálódástól még csak-csak megvédem magam, de az efféle helyzetekben valahogy nem tudok mit mondani. Ilyenkor leszáll a köd az agyamba, csak a sértettség keserű érzése munkálkodik bennem. A gyakorlás viszont sosem árt, előbb utóbb muszáj lesz valami fejlődést mutatnom, és nyugodtan kezelni a helyzetet.
- Tudtommal nem, de szerintem elmehetnél ellenőrizni. - a reakcióidőmről inkább ne beszéljünk, a határozottnak szánt fellépésemet és komolyan csengő hangomat pedig aláássa a rákvörös fejem, és hogy ösztönösen, védekezően karba fonom a kezem magam előtt. A második kérdését elengedem a fülem mellett, ha megfeszülnék se tudnék mit mondani, így inkább bölcsen hallgatok. valójában ugyanis igazat kell adnom a fiúnak, mert én is jobban szeretek a szabadban lenni, de éjszaka nem megyek az erdőbe, a kastély körül futkorászva meg elég feltűnő lennék, és egyébként is hideg van már odakint.
Néhány pillanatig csak szótlanul méregetem a fiút. Próbálom szuggerálni, hogy hagyjon engem a francba és törődjön a maga dolgával. Mindenki jobban jár. De legfőképpen én.

Lyall

Természetesen hiába is próbálom elejét venni, hogy a srác körberöhögjön. Igaza van, fordított helyzetben én is hasonlóképpen reagálnék valószínűleg. Azzal a nagy különbséggel, hogy nem szokásom gúnyolódással kezdeni az ismerkedést, és nálam valakinek a kinevetése feltételez bizonyos fokú bizalmat, hogy tudjam, nem bántom meg az illetőt. A srácnak azonban a jelek szerint egész más elképzelései vannak ezen a téren, és valószínűleg csak feleslegesen tépném a szám, ha bele akarnék merülni a témába, így végül csak egy lemondó sóhajjal zárom le a dolgot.
Ezen az apróságon ugyan túllendülök, de a helyet továbbra is kínos számomra. Azonnal érzem, hogy a próbálkozásommal is csak adom a fiú alá a lovat a további élcelődéshez. Ezt felismerve inkább úgy döntök, hogy a továbbiakban nem is erőlködöm. Megpróbálok felülemelkedni az egészen. Csak az a baj, hogy közben egy kis hang végig azt suttogja a fülembe, hogy ez egyenlő azzal, hogy megfutamodok. De azt már megtanultam, hogy általában akkor csinálok komplett idiótát magamból, ha erre a buta hangra hallgatok és nem gondolkodok.
A vonásimon azonban nem tudok úrrá lenni, hiába próbálok semleges maradni, a srác szavai hallatán elvörösödök és egyértelműen kiül az arcomra a srác sértő szavai nyomán érzett tehetetlenség és lassan érlelődő düh.
Ismét csak egy nagy, világfájdalmas sóhajtás. Komolyan, mi értelme ennek? És miért vagyok ilyen életképtelen? A srác láthatóan élvezi a helyzetet, legalább is erre következtetek az alapján, hogy közelebb jön és immár leplezetlenül provokál. Annyira azért még nem lepte el az agyamat a vörös köd, hogy ezt le ismerjem fel.
- Te mindig ilyen idegesítő voltál? Úgy beszélsz, mintha annyira értelnél a sporthoz - igyekszem nyugalmat és ártatlan kíváncsiságot erőltetni a hangomra, de egy fokkal ingerültebben cseng, mint szerettem volna.
- És nem vagyok "feladom" típus, csak nincs értelme folytatni, ahogy a beszélgetésünket sem - ezúttal közömbös akartam lenni, komolyan is gondolom, amit mondok, de most a sértettség érződik a hangomon.
Elindulok vele szembe - az ajtó felé- , mert tényleg nem látom értelmét, hogy olyan társaságban legyek, ahol nem is érzem jól magam. Nem utolsósorban pedig most talán még megelőzhetem, hogy tényleg sikerüljön felhúznia és még kínosabb helyzetbe hozzam magam.