Van akinek nem erőssége a kviddics, mégis szeretne sportolni. Ebben a teremben keveredik a mugli és varázseszközök széles tárháza, azonban a mágia vigyáz rá, hogy ne hajszolhasd túl magad. A nagy terembe egyszerre akár negyven ember is kényelmesen elfér, így nem okoz majd nagy gondolt, hogy mihez is fogj hozzá. A terem azonban nem csak gépekből áll, vannak pályák is (kosár, foci stb) melyek a csoportos tevékenységek kedvelőinek is lehetőséget biztosítanak, hogy edzésbe maradjanak és egyszerre ismerkedjenek is. A nagy terem két részre van osztva a bejárat felől vannak a gépek, a választóvonaltól pedig a pályák, melyek keretét egy futópálya adja.

Noha szánt szándéka volt elkerülni az iskolát, mégsem lehet. Először is, örökké bujdosni nem lehet; vizsgái vannak – ameddig engedik, hogy ezt tegye -; emberek vannak az életében, akiket most sem Ördög, sem Isten nem szaggat ki a helyéről. Noha nem akart jönni, mert inkább azt kérte, hozzá jöjjenek, megtette. Van az a szó, van az a név, van az az üzenet és kérés. Nem bújhat el többé és talán, sok-sok év után, nem is érez rá zsigeri késztetést. Vagy fogalma sincs. Még mindig minden kicsit zavaros, szép lassan halad csak előre, úgy lehet.
Kellemeset a hasznossal, egy röpke vizsga, elszállt hamar, jobban is, mint hitte, pedig, az iskola dolgait jobbára elásta a ház melletti fa tövébe gondolatban, fel volt és fel is van készülve az évismétlésre. Most valahogy a legutolsó helyre furakodott be a tanulmánya.
Mióta azt a cikket olvasta, nemigen tud nyugodni, de mégis igyekszik vele, igyekezett azokra is úgy mosolyogni, akikkel összefutott, akik ráköszöntek, vagy akik épp elfordították tekintetüket. Feszélyezi, vagy sem, már semmit sem tud tenni ellene, csak az mozgatja jelenleg, akiért maradt jelenleg a falak között. Ha rá koncentrál, akkor a kellemetlen gondolatok is haloványabbak.
Valahogy érzi, hogy őt sem hagyja nyugodni a dolog, már amit a sorok írtak, mert azt egy pillanatig sem akarta, hogy valaki érte aggódjon – annál jobban tették és most makacs „büszkesége” sem tudta legyűrni. Ő is aggódott, aggódik, sietős léptei hatására szúr az oldala, fáj is, de minden lépcsővel közelebb kerülve ver hevesebben a szíve – nem, nem a koleszterin miatt. Várta már, várta ezt, de nem akart tolakodó lenni, megint a háttérbe húzódás, kellemetlen dolog, ha még él. De várja.
Az élet váratlan pillanatokban adott mellé embereket, és egyikükhöz tart most, amely talán azon az éjjelen teljesedett ki a legjobban. A be-bevillanó képek összességében, amelyek először érték őt el és amelyek miatt még mai napig sokkban van kissé, csak senkinek sem beszélt róla, ezek között érezte azt, hogy őket is védeni akarta, inkább dobta magát elé, mert míg tudja, Odett heves, Zina pedig kíváncsi, ha valamelyikükbe mart volna bele, egyik formájában sem bírta volna el a tudatot. Aztán ott volt az a nő is, akiért minden este fohászkodik, pedig vallása sincs, de aki életében először mutatott arra, hogy mégsem az a szörnyeteg, amit hitt magáról. És erről, ezekről csak vele tud beszélni, vele szeretne, bár, nem is lesz az, hogy ráerőlteti. Igazából, valahogy ettől most kicsit tart. Talán fél. De legyűrhető, már ez is.
A kilincset lenyomva tartja egyelőre csak ott a kezét, ahogy nagy levegőt vesz, majd benyit. Körbeérve meglepi, hogy ez egy egészen korrekt edzőterem és erre miért nem járt még, most mégsem számít az, melyik fekvenyomót akarja használni, vagy a futópadot. Tekintete mást keres, majd talál és már indul is, mégis, léptei bizonytalanok, talán csak elfáradt. Nagyot sóhajt mégis az ismerős tincseket látva.
- Odett – szólítja meg halkan. Őszintén, meg akarja ölelni, vagy fordítva történjen, de megállva, amint találkozik a tekintetük, a mosolya az, amely elsőnek előkerül. És az öröm.
- Korán jöttem, mi? – mintha ez számítana, időpont sem volt a dologban. Csak, hogy jöjjön. És jött.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=815821#post815821][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.17. 18:33[/b][/url]

Noha szánt szándéka volt elkerülni az iskolát, mégsem lehet. Először is, örökké bujdosni nem lehet; vizsgái vannak – ameddig engedik, hogy ezt tegye -; emberek vannak az életében, akiket most sem Ördög, sem Isten nem szaggat ki a helyéről. Noha nem akart jönni, mert inkább azt kérte, hozzá jöjjenek, megtette. Van az a szó, van az a név, van az az üzenet és kérés. Nem bújhat el többé és talán, sok-sok év után, nem is érez rá zsigeri késztetést. Vagy fogalma sincs. Még mindig minden kicsit zavaros, szép lassan halad csak előre, úgy lehet.
Kellemeset a hasznossal, egy röpke vizsga, elszállt hamar, jobban is, mint hitte, pedig, az iskola dolgait jobbára elásta a ház melletti fa tövébe gondolatban, fel volt és fel is van készülve az évismétlésre. Most valahogy a legutolsó helyre furakodott be a tanulmánya.
Mióta azt a cikket olvasta, nemigen tud nyugodni, de mégis igyekszik vele, igyekezett azokra is úgy mosolyogni, akikkel összefutott, akik ráköszöntek, vagy akik épp elfordították tekintetüket. Feszélyezi, vagy sem, már semmit sem tud tenni ellene, csak az mozgatja jelenleg, akiért maradt jelenleg a falak között. Ha rá koncentrál, akkor a kellemetlen gondolatok is haloványabbak.
Valahogy érzi, hogy őt sem hagyja nyugodni a dolog, már amit a sorok írtak, mert azt egy pillanatig sem akarta, hogy valaki érte aggódjon – annál jobban tették és most makacs „büszkesége” sem tudta legyűrni. Ő is aggódott, aggódik, sietős léptei hatására szúr az oldala, fáj is, de minden lépcsővel közelebb kerülve ver hevesebben a szíve – nem, nem a koleszterin miatt. Várta már, várta ezt, de nem akart tolakodó lenni, megint a háttérbe húzódás, kellemetlen dolog, ha még él. De várja.
Az élet váratlan pillanatokban adott mellé embereket, és egyikükhöz tart most, amely talán azon az éjjelen teljesedett ki a legjobban. A be-bevillanó képek összességében, amelyek először érték őt el és amelyek miatt még mai napig sokkban van kissé, csak senkinek sem beszélt róla, ezek között érezte azt, hogy őket is védeni akarta, inkább dobta magát elé, mert míg tudja, Odett heves, Zina pedig kíváncsi, ha valamelyikükbe mart volna bele, egyik formájában sem bírta volna el a tudatot. Aztán ott volt az a nő is, akiért minden este fohászkodik, pedig vallása sincs, de aki életében először mutatott arra, hogy mégsem az a szörnyeteg, amit hitt magáról. És erről, ezekről csak vele tud beszélni, vele szeretne, bár, nem is lesz az, hogy ráerőlteti. Igazából, valahogy ettől most kicsit tart. Talán fél. De legyűrhető, már ez is.
A kilincset lenyomva tartja egyelőre csak ott a kezét, ahogy nagy levegőt vesz, majd benyit. Körbeérve meglepi, hogy ez egy egészen korrekt edzőterem és erre miért nem járt még, most mégsem számít az, melyik fekvenyomót akarja használni, vagy a futópadot. Tekintete mást keres, majd talál és már indul is, mégis, léptei bizonytalanok, talán csak elfáradt. Nagyot sóhajt mégis az ismerős tincseket látva.
- Odett – szólítja meg halkan. Őszintén, meg akarja ölelni, vagy fordítva történjen, de megállva, amint találkozik a tekintetük, a mosolya az, amely elsőnek előkerül. És az öröm.
- Korán jöttem, mi? – mintha ez számítana, időpont sem volt a dologban. Csak, hogy jöjjön. És jött.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=816289#post816289][b]Angyal Odett Abigél - 2020.08.28. 14:07[/b][/url]

Nem sokszor szoktam így kinézni, itt legalábbis nem. Általában mindig full sminkben, gondosan összeválogatott ruhatárral, tíz-tizenkét centis tűsarkakon szaladgálva szoktam megjelenni. Elmaradhatatlan vörös rúzzsal, cicaszemekkel. A mai nap azonban más. Ma van a semmihez sincs kedvem nap, amikor sima egyszerű, fekete edzőruhában, smink nélkül, lazán összefogott hajjal verem szét éppen a boxzsákot. Ez alól a semmi sincs rajtam alól kivételt képez a műszempillám, de hát azt nem tudom csak úgy lekapni, alig négy napja rakattam újra, szóval egyelőre még önmagában is nagyon öltöztet és már nem is tudom, hogy hogyan nézek ki nélkülük, olyan régóta vannak.
Az biztos, hogy így évekkel fiatalabbnak nézek ki, mint akkor, amikor órákig készülök, de jó hír a világnak, hogy egyáltalán nem annyira szörnyű, mint azt néha én gondolom. Egyrészt, mert azért van egy olyan bőrápolási rutinom, hogy ne öregedjen meg a bőröm a sok kenceficétől - márkahűen csak Apáthy és Vajda termékeket használva - másrészt meg Damyan évek óta lát így, és vagy bivaly erős a szíve, vagy nem tartja elviselhetetlennek a látványt. Szóval talán Belián is képes lesz elviselni így. Helyzeti előny nála, hogy valamennyire már ő is tapasztalta a természetes-Odett megjelenésemet.
Ideges vagyok, sok minden történt az utóbbi időben, ami miatt ideges lehetek, de a leginkább az, hogy érzem, ahogy fogy a területem, és egy farkas nagyon rosszul viseli ezt az érzést. Abba már beletörődtem, hogy Henrik kénye-kedve szerint fenyegethet Damyan-nal, tudva, hogy ha őt felhozza, visszavonulót fogok fújni, de most ez a támadás, az, hogy ki fognak hallgatni, az, hogy gyanúsítottak vagyunk, az, hogy elválaszthatnak minket egymástól, az, hogy egyikünk tehetett ilyesmit. Az a tény, hogy én tehettem ilyesmit. Tehettem? Senkinek se mertem mondani, hogy nem a farkasölőt szedem, hogy Dante kísérleti bájitalait fogyasztom, hogy hol jobban, hol kevésbé emlékszem, hogy arról az estéről egyáltalán nincsenek emlékeim. Vérmes vagyok, vérmesebb, mint a többiek, de vágyat a gyilkolással kapcsolatban csak olyan emberek iránt éreztem, akiket ismerek, és akik megérdemlik. És nem, egy Myra kaliberű emberért nem kockáztatném a szabadságomat, nem vagyok idióta. Akkor miért bántanék egy full ismeretlent? A válasz egyértelmű, ugyanazért, amiért azt a valamit is bántottam az erdőben, hogy védjem Zinát és Beliánt. De most... Belián ott volt. Ha én tettem, őt védtem? Ha nem, akkor mi történt? Én voltam? Ha nem, hogyan védhetem meg magam? Ez nem egy olyan eset, amikor bárki tudnak nekem segíteni.
Elveszíthetek mindent, mert nem emlékszem, mert nem tudom megvédeni magam. Elveszíthetem Damyan-t. Már nem is emlékszem arra az életre, amiben ő nem volt jelen. Az éneklést. Azt a minimális szabadságot, ami itt megjár. Zinát és Beliánt. Mindent. Minden gondolattal egyre jobban ütöm a zsákot, és érzem, ahogy a könnyeim a felszínre törnek. Utálom, ha gyenge vagyok, utálom, ha kétségbeesett. Utálom, ha az emberek azt látják, ami ilyenkor van, és most Belián emberibbnek láthat, mint valaha, ahogy felpillantok rá. Vele ellentétben én nem tudok mosolyogni, pedig örülök, hogy jól vagy, hogy életben van, hogy akár más, akár én, de nem ártottunk neki. Gondolkodás nélkül szaladok oda hozzá, és ölelem szorosan magamhoz, hogy érezzem az illatát, a bőrét, a kusza tincseket. Rendben van, hogy nincs semmi baja.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=816351#post816351][b]Helvey Belián Balázs - 2020.08.30. 00:42[/b][/url]

Különös időszak lesz ez, talán vészterhes is, saccolni nem lenne képes egy fikarcnyit sem arra, hogy mi történik majd ezek után. Eddig minden békés és csendes, eddig nem történt úgymond semmi, de ki tudja, holnap mit hoznak fel, holnap mit mondanak ki. És tényleg az volt eddig a legnagyobb gondja, félelme, hogy mit gondolnak róla egy iskolában, egy közösségben, ki hogy néz rá, most pedig ott lebeg felettük az, hogy olyan ítéletet hoznak, amelytől minden megváltozik. Nem akar gondolni rá, makacsuk próbál naiv lenni és azt hinni, hogy csak segíteni szeretnének, mert bár ő megmentett valakit, attól még ugyan az, ami előtte is volt, amely mindig is lesz, az ő szemükben nem nőtt semerre. Valahol érzi, hogy nem csak szimpatizánsokkal van tele az a hely, ahol döntenek. Valahol érzi, hogy a jó véget másra tartogatja az élet.
Változott eddig is, csak lassan, most azonban gyorsabbá vált a folyamat. Sok dolgot enged és sokat ölel magához, sokat gondolkodik, de most a jobb irányba. Tudja, már tudja, hogy mit és hol rontott el, valamelyest, csakhogy azoknak már késő bánat, elébe lehet most menni talán, vagy sem, most mindenbe kapaszkodik, hogy ne váljon fuldoklóvá. Nem akart galibát, nem is ő irányított teljesen, vagyis nem az a fele, aki most a terem felé haladva és abba belépve hallja meg a jellegzetes püfölő hangot. Kiadja a gőzt, talán neki is ezt kellene tenni. Évek óta nem járt ilyen helyen, csak futkározik, azt sem túl sűrűn. Az elhízással szerencséje van, a sajgó tagokkal néha nem, a fölös energiákra pedig jó a futás, meg más is, de egyiket sem lehet állandóan művelni, mikor milyen okból. Mindegy is, hiszen nem edzeni jött, hanem látni Odettet, az már más, ha beáll hozzá, hogy együtt adják ki, de az még messze. Most csak… látni szeretne és örülni, vagy beszélni, mert beszélni vele mindig valami olyasmi, amely átmozgatja odabent. Mélyre mászik, tudja a gondolatait szinte a nő, amelytől mégsem ijed meg annyira, mint szokott. Először igen, először nagyon fura és kellemetlen volt, azonban, mióta többször ejtettek sétát az erdőben, beszéltek és csak lépkedtek egymás mellett, mára valami mentsvár és béke helye az, ahol megtörténik. Fogalma sincs, hogy ma mit fog mondani, valahogy annyira nincs felkészülve rá, mint hitte, azonban ahogy beljebb lépdel, ahogy ténylegesen látja a zsákkal hadakozni, elszállnak az aggályai. Legalább ebben a tekintetben, a többit csak hanyagul félretolja. Talán nem tudja jól átgondolni a helyzetet, látni mindenkiét, pedig nem verdesi a mellkasát, hogy ő a hős. Valahogy nem tudja elhinni.
Egy pillanat alatt terem ott, ahogy elbambult miután beszélt, úgy érzi, ahogy máris öleli. Arca csillan, elsőre fel sem fogja a könnyeket, csak hagyja, hogy átölelje, saját karjai fonódnak Odett köré, fúrja fejét, mindenét hozzá, mintha nem lenne távolság és tarja, mintha attól félne, a földre zuhanna. Hátát kezdi lágy simításokkal érinteni, ahogy talán hosszú percek, akár órák telnek így, de nem engedi el, akkor sem, amikor megszólal, bőrébe dörmögi a szavakat.
- Bocsáss meg, hogy nem jöttem előbb – mert kellett volna, illett volna. Lehet késő, de nem tudni mire. Érzi, szinte kitapintja a belőle áradó feszültséget, még a könnyek sem kellenének hozzá. Van valami, tompa érzék, ami mostanság néha fel-feltör benne. De nagyon halovány és minden bizonnyal valamelyik lötty hatása.
- És sajnálom – most már nem mosolyog, de belül igen, hogy itt lehet. Sajnálja, hogy emiatt történnek majd a dolgok, hogy veszély állt fenn, hogy… Minden, miközben fogalma sincs. – Hiányoztál – halk és szerény, mintha évek teltek volna el, nem napok, órák. Sóhajt egyet, kicsit talán reszketeg, de biztos. Biztosan áll itt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=817237#post817237][b]Angyal Odett Abigél - 2020.09.20. 08:28[/b][/url]

Reszketeg és lassú volt minden egyes nap, mely egymás nélkül telt. Belián nem csak egy srác, már nagyon rég nem. Ő az, aki előtt önmagam lehetek, ő az, aki előtt nem kell úgy csinálnom, mintha egy érzéketlen ember lennék, egy farkas, aki dühös a világra. Nyilvánvalóan jól játszom a szerepem, hiszen ő maga is elhitte, hogy engem nem érdekel senki, hogy nem tud meghatni semmi, de ismeretségünk előrehaladtával, az évek tovagördülésével rá kellett jönnie, hogy de, engem nagyon könnyű kizökkenteni. Látott már sírni, látott nevetni, látott szeretni. Előtte nem kellett semmit sem titkolnom, sem azt, hogy anya szerettem volna lenni, sem azt, hogy mennyire szeretem Damyan-t. Belián a testvérem, akit féltem, hogy elveszíthetek. Már értem, hogy mit érezhetett ő, amikor májusban velem történt meg az, hogy majd egy napon át nem kerültem elő. Arról a napról még mindig nem beszéltem, nem őszintén. Az erdőben tértem magamhoz, ennyit mondtam. Ez igaz is, mert tényleg ennyi történt, de sem a házról, sem Niadra jelenlétéről nem mondtam semmit. Kettőnk között a nővel számos megválaszolatlan kérdés maradt, és tudom, hogy egyikünk sem akarja azt a választ, hogy mi történt aznap éjjel az erdőben.
- Nem veszíthetlek el.
Suttogom válaszol, mert félek, hamarosan elválasztanak minket. A sorsunkról vitatkoznak olyanok, akik nem ismerik a helyzetünket, dönteni akarnak felettünk, bezárni, megfosztani a minimális szabadságunktól, mert egy lány élet és halál között lebeg. Mert valaki, valaki, aki olyan, mint mi, megtámadta őt, látszólag ok nélkül. Kérdés, hogy tényleg csak valaki, aki olyan, mint mi, vagy én. Mert nem emlékszem, bármennyire is próbálom, nem emlékszem. Mintha nem akarná senki, hogy emlékezzek. De emlékezni akarok, és hiába erőltetem az agyam, az illatok megvannak, villanások megvannak, de érzem a vérszagot is, ami lehet a saját sérülésem, amit éjjel szereztem, de lehet másé is. De nem volt okom... csakhogy ez nem számít.
- Lehet, hogy én voltam.
Nem hiszem, hogy ezek után szeretne ölelni, így ellépve tőle, ujjaimat a hosszú, szőke fürtökbe mélyesztem, és hátat fordítva neki távolságot képezek kettőnk között, de ez nem valami olyan dolog, amit háttal kellene neki elmondanom.
- Nem emlékszem az éjszakára, bármennyire is erőltetem, nem jönnek elő az emlékek, de lehettem én is, mert...
Egy pillanatra megakadok, és ahogy ránézek összeszorul a torkom. Ezt még sosem mondtam ki, de most ki kell, meg kell tennem.
- Néhány hónapja elkezdődtek a tünetek. Érzem, hogy a farkas lassan felemészt, ezért kísérleti bájitalokat használok.
Nem szedem a farkasölőt, mondhatjuk így is, de ez egy iskolába zárt vérfarkas esetén igencsak drasztikus lenne. Mondjuk, ha börtönbe kerülök, nagy valószínűség szerint, az lesz a legkisebb bajom, hogy tudom, már a b oldal forog.
- Kibaszott nagy hülyeség volt, tudom, de nem akarok itt meghalni. Nem akarom, hogy Damyan találjon rám. A holdfogyatkozáskor, júliusban, nem bírtam és a második átváltozáskor elájultam. Tudod, hogy ez mit jelent...
... bármikor megtörténhet, hogy többet nem ébredek fel.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=817278#post817278][b]Helvey Belián Balázs - 2020.09.20. 18:29[/b][/url]

Benne volt mindig is a pakliban, hogy hasonló helyzet kínozza őket, és meg is történt, amikor aznap, az udvaron ücsörögve minden kétely emésztette és nem tudott semmit sem tenni, mert a test korlátai nem engedték, hogy rekedtre kiáltozza magát az erdőben, őt keresve. Vele most más volt, megtalálták, elvitték gyógyulni és mikor visszajött, szembesült a valósággal. De mindvégig aggódott, nem emlékezett már arra, hogy ők a közelben volt a végén vagy sem. Sok jelenet forog még mai napig is a fejében, emlékek, amelyeket sosem élt meg, ennyire nem, amelyeknek ott sem kellene lennie, mert mindig úgy volt vele, hogy ne legyen ebből semmi, legyen két tudat, amely más utakon jár. De most, most már ez talán sosem lesz így. Ő a farkas is és az az ember is, aki végtelen szeretettel öleli magához a másikat, aki alig várta, hogy ez megtörténjen, aki mindent nem is talán, de legmélyebb érzéseit is kitárta előtte, meglelte azt, amely a hatalmas, üresen tátongó lyukait a lelkében valamelyest befoltozva megtöltötte élettel, szeretettel. És kölcsönösen álltak, állnak egymáshoz, hagyja, hogy érezzen, mutassa ki és teszi ezt akkor, amikor szükséges. Neki ez után még lesz egy útja, tudja, hogy minden nagy dolog változást hoz, most jó változást akar. Jót akar. Bármi áron.
- Nem fogsz – ezt olyan határozottan jelenti ki, hogy szinte megijed magától, viszont valós. Nem fogja hagyni, hogy megtörténjen, mert küzdeni fog, ameddig tud. Nagyon fél attól, hogy mit fognak dönteni, egy miatt, mikor ők eddig békésen éltek. Talán mások fele ennyire sem teszik, de ők igen. Figyelembe kell venniük. – Addig fogok menni, ameddig lehet. Bármit is döntenek – fűzi hozzá, halkabban ugyan, de elszántan. A szabadságukról van szó, a jogaikról, bár bassza meg, ha ezek után nem szavazhatnak, de semmit sem érdemelnek meg elnyomás alatt. Igen, olvasott róla, milyen rossz volt a vérfarkasok megítélése, hogy ellehetetlenítették nekik a munkát, az életet, most lehet mindent és mégsem. Sok helyen nem nézik jó szemmel, ezek után vajon? Nem. Történnie kell valaminek, ami csoda lesz akár. Szavait hallva azonban elfelejti most ezt a gondot, nagyra nyílt szemekkel nézi és érzi, ahogy eltávolodik tőle és tovább folytatja. Hűvösséget érez, mégsem a hideg miatt, szemeit lehunyva sóhajt egy nagyot, bele akarna szólni, de úgy érzi, most még nem kell. Most még nem szabad, mert olyan ez, mint valami vallomás. Tudja, mit akar mondani, tekintete keresi meg a másikét, hallgatja tovább és szíve szorul össze a folytatásra. Arcára ül ki az egész, ahogy letaglózza és ahogy most ő akarná kiabálni, nem veszítheti el. Ujjai szorulnak ökölbe, egyelőre nem közeledik, de nem azért, mert bármi gondja lenne vele. Egyszerűen megbénul kissé, megbénítja a valóság, amely eddig eltűnt, minden tökéletes és szép volt, de nem csak őt akarta széttépni a farkas, a gyönyörűséget szaggatta apró dologra. Aztán hirtelen mozdul, szinte odareppen, olyan nagy lépéssel küzdi le a távot és fog kezére. Nem fájdalmasan, nem erőszakosan, húzza magához, vissza az ölelésbe, amelyben ő reszket. Kapott valakit, aki iránt érezhet olyat, mint a család iránt szokás és nem, nem veheti el megint tőle az élet. Nem. Lehetetlen… Nem akarja könnyeit, de érzi, hogy marja szemeit, a gombócot, a félelmet.
- Tudom mit jelent… - de nem akarja felfogni és elfogadni. Kísérleti bájitalok. Egy kéne, egy olyan, ami örökké egyenesbe hozza őket. Ő is megtenné, belemenne, ha látná a reményt. Ha… - Miféle bájitalok? Mennyire veszélyes? – aggódó hanggal engedi el kissé, hogy rápillanthasson. Fél. Látni rajta, mégis, apró mosolyt ereszt. Nem akar itt meghalni. Nem fog. Apró, kedves csókot hint homlokára, miközben az egyik fekvenyomó padra ül le és maga mellé invitálja, nem engedi el.
- Előbb-utóbb ide fog érni, de… korai. Nem, nem lehet az – győzködi magát, majd végül felsóhajt. – Vannak emlékeim. Először olyan tiszták, hogy nem csak foltokat láttam. Hogy nem csak a sötétséget. Egy pillanatra, többre, ébren voltam teljesen, tudtam mit teszek és mi történik… - vezeti fel, amivel talán egy dologban meg tudja nyugtatni. Ujjaira szorít rá kissé. – Nem te voltál, nem téged éreztelek. Valaki idegen. De nem te. Sosem tudnék neked ártani, neki megtettem, akartam. Ha te lettél volna, a földre feküdtem volna, hogy tedd, de támadni… sosem. Mindent meg fogunk oldani.