Van akinek nem erőssége a kviddics, mégis szeretne sportolni. Ebben a teremben keveredik a mugli és varázseszközök széles tárháza, azonban a mágia vigyáz rá, hogy ne hajszolhasd túl magad. A nagy terembe egyszerre akár negyven ember is kényelmesen elfér, így nem okoz majd nagy gondolt, hogy mihez is fogj hozzá. A terem azonban nem csak gépekből áll, vannak pályák is (kosár, foci stb) melyek a csoportos tevékenységek kedvelőinek is lehetőséget biztosítanak, hogy edzésbe maradjanak és egyszerre ismerkedjenek is. A nagy terem két részre van osztva a bejárat felől vannak a gépek, a választóvonaltól pedig a pályák, melyek keretét egy futópálya adja.

- Fogalmam sincs, hogy' kezdjünk neki, haver – mondom vállamat megvonva, ahogyan kilépünk az öltözőből. Viszonylag hangos muzsika szól, és eléggé sokan vannak. Attól félek, hogy nem fogunk odaférni egy géphez sem. Nem tudom, hogy mennyire baj ez. Saját súllyal is lehet edzeni. Nagyon elszánt vagyok, de elnézve a bent lévő sportolókat, azonnal ínamba száll a bátorság. Végig nézek erőtlen kis karomon, dudorodó pocakomon, majd Benettre emelem kékes szemeimet. Tanácstalanság és félelem, amit felfedezhet bennük. Noha a felszerelésem eléggé profinak tűnhet, közel sem így van. A sport mindig nagyon távolállt tőlem, de a karácsonyi szünet alatt nagybátyám is megjegyezte, hogy december hatodikán, hogyha szakállat adtak volna rám, akkor simán elmehettem volna Mikulásnak. Adjunk hálát a rokonainkért.
- Szerinted? – vakarom meg fejem búbját, és közelebb lépek Benetthez. Úgy nézhetünk ki, mint egy eltévedt gazellapáros az oroszlánok között. Néhány srác elsétál mellettünk, és mosolyogva szedik tovább lábaikat. Ha többen jönnek, összesúgnak, nevetnek, majd még vissza is fordulnak, hogy kétségünk sem legyen afelől, hogy a csevegés róluk, a nevetés meg nekünk szól. Az öltöző felé pillantok. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy inkább visszamegyek, felveszem a cuccomat, és elhúzok a vérbe. De nem. Ez az év másról fog szólni. Ez az év a megújulás éve lesz. Soha nem fogadtam még meg semmit Újévkor. Ezért szuper, hogy Benettel eldöntöttük, hogy megmutatjuk; az Ivanich-Csepreghy párosnak elege van a bokszzsák szerepből. Sőt tagadhatatlan, hogy részemről a lányoknak való tetszelgés is közre játszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=788427#post788427][b]Csepreghy Péter - 2020.01.10. 09:56[/b][/url]

- Fogalmam sincs, hogy' kezdjünk neki, haver – mondom vállamat megvonva, ahogyan kilépünk az öltözőből. Viszonylag hangos muzsika szól, és eléggé sokan vannak. Attól félek, hogy nem fogunk odaférni egy géphez sem. Nem tudom, hogy mennyire baj ez. Saját súllyal is lehet edzeni. Nagyon elszánt vagyok, de elnézve a bent lévő sportolókat, azonnal ínamba száll a bátorság. Végig nézek erőtlen kis karomon, dudorodó pocakomon, majd Benettre emelem kékes szemeimet. Tanácstalanság és félelem, amit felfedezhet bennük. Noha a felszerelésem eléggé profinak tűnhet, közel sem így van. A sport mindig nagyon távolállt tőlem, de a karácsonyi szünet alatt nagybátyám is megjegyezte, hogy december hatodikán, hogyha szakállat adtak volna rám, akkor simán elmehettem volna Mikulásnak. Adjunk hálát a rokonainkért.
- Szerinted? – vakarom meg fejem búbját, és közelebb lépek Benetthez. Úgy nézhetünk ki, mint egy eltévedt gazellapáros az oroszlánok között. Néhány srác elsétál mellettünk, és mosolyogva szedik tovább lábaikat. Ha többen jönnek, összesúgnak, nevetnek, majd még vissza is fordulnak, hogy kétségünk sem legyen afelől, hogy a csevegés róluk, a nevetés meg nekünk szól. Az öltöző felé pillantok. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy inkább visszamegyek, felveszem a cuccomat, és elhúzok a vérbe. De nem. Ez az év másról fog szólni. Ez az év a megújulás éve lesz. Soha nem fogadtam még meg semmit Újévkor. Ezért szuper, hogy Benettel eldöntöttük, hogy megmutatjuk; az Ivanich-Csepreghy párosnak elege van a bokszzsák szerepből. Sőt tagadhatatlan, hogy részemről a lányoknak való tetszelgés is közre játszik.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=789127#post789127][b]Ivanich R. Benett - 2020.01.14. 14:10[/b][/url]

Újévi fogadalom, vagy mi a szösz. A terembe lépve úgy tűnik, nem csak mi határoztuk el magunkat. A szilvesztert otthon töltöttem, ahol csatlakoztak hozzánk a barátaink is. Én nagyrészt a gépen játszottam, hogy ne zavarjam a nagyok beszélgetéseit, de ugye társasozni is kimentem, mert sokakat érdekelt az a bentlakásos speciális iskola, amiről persze nem mondhattam el nekik az igazságot. Így már nem is volt annyira érdekes a történetem. Előkerült témaként még, hogy ki mit fogad meg januártól, karjaimon végignézve pedig egyből tudtam, hogy ha nem akarok több szekálást, akkor bizony nem maradhatok örökre cérnavékony. A szünet után visszatérve valahogy felvetődött ez az egyik Petyás talimon is, ennek az eredményeképpen vagyunk most itt.
Pedig fejben olyan jól elképzeltem mindent, a francnak vannak itt ennyien. Csalódottan nézek végig előbb magunkon, aztán a teremben rutinosan foglalatoskodó, izmosabb alkatok között. Tehát akkor valahogy így kéne kinéznem... Legalább ezt is tudom. Petya tanácstalansága most inkább idegesít, hiszen zavar a gondolkodásban. Hozzá képest nem viszem túlzásba az öltözékem. Kopott cipő, megfakult, ujjatlan trikóval, amire rávettem egy cipzáros felsőt, hogy ne legyen annyira gáz. A buggyos rövidnadrág csak még jobban kiemeli aránytalan végtagjaim, ugyanakkor máris libabőrös leszek, mert fázós alkat vagyok.
- Na jó, ha még egyszer kinevetnek minket, majd úgy teszek mintha eszembe jutna egy fontos dolog, és lelépek - súgom oda neki nagyon is komoly hangon, kész elhatározásként közölve. Elidőzök a gépeken, de nem merem használni őket. Próbálom alig feltűnően kifigyelni, hogy mások mit kezdenek velük, és hogy mi a helyes technika. Aztán megcsillan a szemem a kézi súlyokon, amik katonás rendben sorakoznak az egyik tükörrel párhuzamosan.
- Gyere, ezt azt hiszem valahogy így kell - két kezemben megragadom a második legkisebb tömegűt, majd egy félreeső sarokban, kis terpeszben állva váltott karokkal bicepszezni kezdek. - A tévében láttam - kacsintok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=790752#post790752][b]Csepreghy Péter - 2020.01.27. 08:03[/b][/url]

Perverz módon élvezem ezt az egész helyzetet. Nem azért, mert gúnyolódnak rajtunk vagy mert olyan jól esne, amikor kinevetnek; hanem azért, mert ez valami új dolognak a kezdete. Egy új baráttal vagyok, egy olyan helyen, amit eddig úgy kerültem, mintha valami Ördögtől való dolog lenne. És here we are. Érzem, ahogyan melegszik a vérem, s kellemes ritmust pumpál szívembe, ami majd’ kiugrik a helyére. Természetesen jó értelemben. Alig vártam, hogy elérkezzen ez a mai nap, habár amikor kitaláltuk a szünet előtti utolsó vacsoránknál a Nagyteremben még nem voltam benne teljesen biztos, hogy el fogjuk kezdeni valaha. És here we are… again.
Szendén mosolyogva fogok barátom vállára, miközben szemeimmel követem az előttünk elhaladókat. Amikor hallótávolságon kívülre kerülnek – mondjuk a hangos zenétől csökken ez a distancia, de nem lehet eléggé óvatos az ember –, Beni felé fordulok, és barátságosan csillogó kékjeimet az övéibe fúrom.
- Minden király, nyugi – s ahogyan széles jobbtenyeremmel ráfogtam a vállra, kedvesen simítok is rajta hüvelykujjammal. Végül elengedem őt, és követem a gépek felé. – Azt mondják, hogy a január ilyen – vonom meg a vállam séta közben. – Mindenki elhatározza az új évre, hogy kigyúrja magát, aztán februárban meg majd kergethetjük az ördögszekereket – vigyorgok fogatlanmód, majd megtorpanok, amint elérjük a súlyzókat. Tanácstalan röppen a magasba bal szemöldököm, de követem pajtásomat. Nyelek egyet, és Benit kezdem figyelni.
- Ühüm – szűkítem össze szemeimet, majd lehajolok egy súlyért. 10 kg van ráírva, de amint megemelném mindkettőt, szemeim kidüllednek, akár egy mesefigurának, és zavartan mosolyogva teszem vissza, hogy inkább az 5 kg feliratú súlyt emeljem meg. – Á – mondom, amikor a tévére terelődik a téma. Ha ott úgy volt, akkor biztosan úgy is kell csinálni. Szeretem a televíziót, de csak nagyon keveset nézhetem. Mugli cucc, és Édesanya nem igazán kedveli az ilyeneket. Velem ellentétben.
- Nézz ránk – nevetek fel boldogan. – El sem hiszem, hogy gyúrunk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=792045#post792045][b]Ivanich R. Benett - 2020.02.06. 02:58[/b][/url]

Ha ő képes rá, akkor én is az vagyok. Legalábbis ez a gondolat ad most erőt ahhoz, hogy itt álljak, noha van nálam vészforgatókönyv, ha kereket kell oldani. Nélküle, vagyis tök egyedül most nem szobroznék itt a teremben, hogy elindítsak végre valami életmódváltást az izmosabb test érdekében. Pont abba a korba léptem elvileg, amikor jól formálható vagyok. A könyvek fölött így is sokat görnyedek, a hátam és a vállaim nehezen szokták bírni az órákig tartó ücsörgést. Azért gondolom nem lesz mindig időm erre év közben, ha már minden tanár a számonkérésekkel bombáz minket, ugyanúgy az egészséges étkezést is iszonyatosan nehéz megoldanom, és nem is nagyon mondanék le a sok finomabbnál finomabb édességnél, vagy a számomra eddig ismeretlen varázsvilágbeli ételekről.
Felbátorodom, mikor megfogja a vállam, majd válaszul megveregetem a hátát. Talán nem is tudja, hogy milyen sokat jelent nekem a jelenléte. Így legalább kevésbé vagyok feltűnő a többiek előtt. Petya gyorsan meg is magyarázza, hogy szerinte a tumultus a január miatt van, amivel egyetértek. Csak aztán nehogy a sorsukra jussunk. Nem akarom az ördögöt a falra festeni, de meglepődnék magamon, ha kitartana a lelkesedésem. Ilyen szempontból nem vagyok valami kitartó, csak amiben jó vagyok. Az izomlázat például utálom, rettegek is tőle nagyon. De hát a szépségért szenvedni kell, és inkább az edzés fájjon, mint az öklös, amit másoktól kaphatnék, ha nem védem meg magamat.
- Hát, kíváncsi leszek - vonok vállat végül, aztán megvakargatom a fejem, még mielőtt a kezembe vehetném a súlyt. Lassan végzem a gyakorlatot, hogy teljen az idő. Elég nehezen megy, látszik a fejemen, hogy az első néhány mozdulat után fáradni kezdek, de még küzdeni akarok, hogy ne égjek be. Aztán rávigyorgok, majd elismerősen bólintok, mikor már ő is velem edz.
- Az. De tudod mit felejtettünk el? Bemelegíteni! Szerinted gáz, ha kihagyjuk? - húzom el a számat, de a szokásosnál is bizonytalanabbá válok. Tekintetem ide-oda ugrál a súlyokon, mint akinek fogalma sincs, hogy mit tegyen. - Remélem, hogy holnap nem lesz túlságosan izomlázam - osztom meg vele az aggodalmamat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=794662#post794662][b]Csepreghy Péter - 2020.02.18. 14:52[/b][/url]

Az elismerő bólintásra szélesen elmosolyodok, és csábosan tekintek vissza az előttünk elterülő tükörrengetegbe. Kék szemeimmel jobban kezdem megvizsgálni magam, ahogyan bozontos jobb szemöldököm a magasban mutogatja magát és veszi le a lábáról az erre járókat. Szögletes arcformámra azonban egy pillanatra ráfagy a mókás mosoly. Apró szemeimet kezdem fürkészni, majd fogatlan szájamra tekintek, és azonnal összezárom azt. Nem hiába kell nekem edzenem. Vannak rajtam olyan dolgok, amikről igazán nem árt, hogyha elvész a mások tekintete. Világ életemben én voltam a kis szerencsétlen szerepben, és nagyon örülnék neki, hogyha Benivel legyőznénk ezt, és megmutathatnánk azt, amiben a legjobban hiszek; mindig a jó győz.
Látványosan megrázom bongyor fejemet, majd emelek egyet jobb karomon, majd a balon. Érzem, ahogy’ az erek kitágulnak, és mintha egy energiavarázslatot szórnának rám folytatom váltott karral a bicepszezést. Ez teljesen eltér a megszokott érzéseimtől, de kifejezetten tetszik. Újra tükörképemre nézek, és a tükörből az aggodalmaskodó Benettre tekintek. Lágy mosoly terül szét arcomon, majd megcsóválom a fejemet.
- Én nem tudom – engedem le a karom elbizonytalanodva. – Kell? – kérdezek vissza, de a választ meg sem várva, felelőtlenül folytatom a gyakorlatot. Nem akarok ennyire tudományosan belemenni egyelőre. Ez már önmagában hatalmas lépés, hogy egyáltalán betettük a lábunkat a terembe. Elhessegetek minden negatív gondolatot, majd szeme sarkából pajtásomra sandítok egy gyermeki kaján mosoly kíséretében.
- A csajok meg fognak őrülni értünk. Erre gondolj – kacsintok mellé, miközben végigszalad a gondolat fejemben, immáron képekké formálódva. – Mondtam, hogy jelentkeztem a kviddicscsapatba? – kérdem halkan, és teszek egy lépést Benett felé, nehogy más is hallhassa, mert egyelőre nem látszok nagy sportreménységnek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=795488#post795488][b]Ivanich R. Benett - 2020.02.23. 17:46[/b][/url]

Az előttünk lévő tükörfal az én figyelmemet is magára vonja. Szomorú arccal veszem tudomásul, hogy kifejezetten idétlenül nézek ki ebben a szerkóban... Mintha kötelességem lenne belenőni a lógó ruhákba ahelyett, hogy egy méretemnek megfelelő darabot vennék az egyébként nem túl sok pénzemből. Karjaimon az erek kiduzzadnak az erőfeszítésektől, ahogy a súlyokat emelem, közben pedig zavartan ellenőrzöm magam, hogy mindent jól csinálok-e. Mintha értenék hozzá... Aztán Petyára nézek, hogy ő hogyan boldogul a feladattal. Látszólag feldobja őt belül ez az újszerű élmény, én már kezdek fáradni, de jelenléte motivál a folytatásra. Egyre hangosabban fújom ki a levegőt, mégis mosolyt erőltetek az arcomra.
- Hát... - pislogok magam elé bizonytalanul. Érzem a homlokom, hogy elkezdek izzadni, talán a teremben uralkodó fülledt levegő is rásegít, vagy a pólóm anyaga izzaszt le könnyebben. - Nem tudom, talán - gondolkodom tovább, egy kis szünetet tartva a mozdulatsorban. Amíg lenn lógatom a súlyt a kezemben, nem is tűnik annyira nehéznek. Persze nem mondom, hogy órákig bírnék így ácsorogni, de a gondok ott kezdődnek, amikor meg kell emelni őket. Végül arra jutok, hogy amíg kisebb súlyoknál maradunk, és nem erőltetjük úgy meg magunkat, addig nem hiszem, hogy tragédia fog történni. Főleg, hogy Petya is folytatni kezdi.
- Azt megnézném - röhögök fel a kelleténél egy kissé hangosabban. - Azta! Még nem mondtad. Nem félsz a rellonosoktól? De hát azt hittem, hogy tériszonyos vagy - értetlenkedek egy sort, hagyva némi hatásszünetet a mondataim között. Eltátom a számat meglepettségemben, még le is kell tegyem az eszközöket egy pillanatra. Petya és a kviddics... Én szurkolok neki, de mintha túl nagy fába vágta volna a fejszéjét. Ez egy durva sport, főleg edzettség nélkül. Ha van, ami nehéz tárgy számomra, az a repüléstan. És mintha úgy rémlene, hogy ő félős alkat a magasban.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=795686#post795686][b]Csepreghy Péter - 2020.02.25. 08:07[/b][/url]

Tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz egyszerű beleszoknom a kviddics világába, de azt is tudom, hogy a javamat fogja szolgálni. Ott egy csapatért leszek felelős, nem csupán magamért. Ez adja majd meg számomra a motivációt – legalábbis ebben reménykedek. Elvégre nagyon sok önfegyelmet kell tanulnom, hiszen eléggé szétszórt egy kölyök vagyok, valljuk be. Illetve Eli is jelentkezett. Nagyon szeretnék vele egy csapatban lenni, együtt edzeni akár a kviddicspályán vagy bármi. Nem mintha nem töltenénk elég időt együtt a szobánkban, de akkor is szeretek kihasználni minden pillanatot, amit szintén bongyor pajtásommal, az eridonon kívül is tölthetek.
Arcizmaim megfeszülnek, amikor meglátom Benett aggódó arckifejezését. Nekem is izgulnom kellene emiatt az egész kviddics-láz miatt? Nemt’om.
- Dehogynem – mondom halkan, kerülve Beni tekintetét. A rellonos diákok közös félelmünk tárgyát képezik, eddig bele sem gondoltam, hogy valamelyikkel szembe is kerülök majd a pályán. Nagyot nyelek, és visszafordítom kipirosodott arcomat a levitás felé, miközben leengedem a súlyzót mindkét kezemben. – Az vagyok kicsit – vonom meg a vállam. – De annyira nem vészes. Napról napra magasabbra repülök a seprűmmel. Csak megszokom egyszer – vágok fancsali képet, ahogyan társam tekintetét kutatom, s abban reménykedek, hogy néhány bátorító szó fogja elhagyni ajkait. Igazán jól esne, hogyha támogatna ebben, hiszen ő is tudja, hogy mennyire nagy döntés ez a részemről. Szeretném megmutatni, hogy máshoz is értek, mint a játékok.
Felcsendül az egyik kedvenc nótám a teremben, amire szélesen elmosolyodok, és ismét megmozdítom karjaimat. Megpróbálom, hogy milyen állapotban is van az a tricepsz.
- Aú! – kiáltok fel, amikor fejem fölé emelem a súlyt, és nyakam mögött próbálnám kinyújtani, hogy ne csak bicepszem kapja a mai napon. De valami rosszul sikerül. – Baszki, ez fáj – mondom, miközben a földre eresztem a súlyzókat, és aggódó kék szemeimet Benettre emelem. Lehet, hogy nem kellene ennyi pofázni közben, hogy elvonjam a saját figyelmemet arról, amit éppen csinálok. – Szerintem meghúztam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=796343#post796343][b]Ivanich R. Benett - 2020.03.01. 18:56[/b][/url]

Furcsa lesz számomra, ahogy oldalra pillantgat, mintha szándékosan nem akarna a szemembe nézni. Jobb szemöldököm felszalad, aggódó arcommal pedig gyanakvóan fürkészem Petyáét. Mibe keveredtél, pajti? Remélem nem külső nyomásra, netán kényszerből rángattak bele ebbe a veszélyes sportba. Jól tudom róla, hogy milyen srác, elvégre együtt szívtunk a folyosón, nem is olyan régen. Hát, hiába nagyobb darab nálam, szerintem egyformán a gyengék közé tartozunk, annyi különbséggel, hogy én még vele se mernék ujjat húzni, ha nem tudnám róla, hogy helyén van a szíve, és eddigi ismereteim alapján a légynek sem tudna ártani. De pont ezért, olyan fura... Nem gondoltam volna, hogy a haverom meghajol ennek a vad sportágnak, főleg ilyen fiatalon. Mestertanoncok is vannak a csapatban, akiknek sokadik évadjuk a következő, tudnak egyet, s mást. Biztos, hogy közéjük akarna tartozni Petya? Mintha túlzottan félteni kezdeném őt belül, vagy talán azt is, hogy ezentúl elfoglaltabb lesz, nem lesz ideje összejárni kalandregényeket olvasni, vagy akár az újabb szerepjátékait kipróbálni. Én ezt így nem akarom.
- Hát, izé... - de hát ő is kellett, hogy halljon már a balesetekről, meg minden. Annyi szemétség és feszültség van a csapatokon belül, hogy az valami hihetetlen. Ezek állandóan marakodnak valamin. De amúgy nagyon izgi sport, meg látványos is. - És melyik csapatban leszel? Majd kimegyek szurkolni - vagy imádkozni érte. Mosolyt erőltetek az arcomra, hogy valamivel legalább biztatni tudjam, aztán lerakom egy pillanatra a súlyokat, hogy nyújtani tudjam az idő közben túlságosan befeszülő karjaimat.
- És mondd csak, mennyi idő van a következő meccsig? - puhatolózom, hogy mégis meddig kell összeszednie magát a valódi mérkőzésig. Aztán gondolom legrosszabb esetben a kispadra ültetik, de ott legalább ragad rá valami hasznos. Tény, hogy bátor húzás ez a részéről, nekem nincs hozzá elég önbizalmam, jár neki a tisztelet.
- Mi?! - kapom oda a fejem ijedtemben. A frászt hozza rám, rögtön a legrosszabbra gondolok. - Hol fáj? Te jó ég... Próbálj meg nyújtani. Vagy nem tudom - nézek körbe szerencsétlenül, de tanácsot kérni senkitől nincs pofám.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=796872#post796872][b]Csepreghy Péter - 2020.03.04. 11:42[/b][/url]

Érzem a fesztültséget, ami a beszélgetésünkre telepszik a kviddics téma felhozása után. Szájamat elhúzom, és keserves fintor rondítja el kisfiús ábrázatomat. Figyelem a zöldes szemeket, és megpróbálom kiolvasni belőlük, hogy mégis milyen gondolatok cikázhatnak a levitás koponyájában. Egyik pillanatban megnyugodni látszom, mert valami kellemes fény csillan benne, aztán valami féltés szerűt vélek felfedezni, szinte aggodalmat sugároznak felém, amire kényelmetlenül rándul össze gyomrom. Sokat jelent, hogy mit gondol rólam vagy éppen arról, amit csinálok. We’re buddies, you know. Egyértelmű, hogy érdekel a véleménye, akármi is legyen az.
Várakozó kékjeimet fúrom végül Beni lélektükreibe, és a gyomrom összerándulása inkább egy késszúrást imitál lágy pocakomba. „Hát, izé” ez mindenhogy hangzik, csak nem biztatóan. Érzem, hogy ajkaim kiszáradnak, ezért hegyes kis nyelvemmel nedvesítek a felsőn, majd az alsónak sem hagyom, hogy összeszottyadjon. Arcomra visszakerül a szomorkás fintor, de egy pillanat alatt eltűnik, amikor Beni végül meggondolja magát talán, és inkább érdeklődni kezd ahelyett, hogy megkérdezné; elment-e az ép eszem valami melegebb égtájra nyaralni.
- A Rivalló Rúnakígyókban – mondom ajkaimat menőn összehúzva, szemeimmel hunyorítva. Eléggé brutál, hogy én, Csepreghy Petya ebben a sportban szeretném kipróbálni magam, de ilyen az élet. Élednek bennem a férfi ösztönök; páváskodni akarok – jó értelemben –, meg szeretném mutatni a színeimet minden hímnek és nősténynek, aki a közelemben van, hogy többre vagyok hivatott, mint official rellon-bokszzsák. – De jó lenne! – tapsikolok egyet, ami megérne egy sitcom-os alánevetést hiszen, ha valaki hallotta volna az eddigi férfias gondolataimat, akkor most még furcsábban venné ki magát örömködésem arra irányulóan, hogy Beni eljönne meccset nézni.
- Még van egy kis idő – legyintek bátorságot színlelve. – Másfél hónap múlva lesz hivatalosan az első meccsem – furcsa számomra a hangzása annak, hogy sportról beszélgetek akárkivel is. Mármint igazi sportról, mert egyszer valaki azt mondta, hogy a mugli E-sport nem minősül „igazi sportnak”.
Ekkor eresztem le a súlyokat és kiáltok fel fájdalmamban. Ha egy ilyen jellegű rossz mozdulatnál ilyen mértékű fájdalmam van, akkor mi lesz, ha nekem hajítanak izomból egy gurkót? Nagyot nyelek, és a még nem sérült kezemmel nyúlok rokkant jobb vállamhoz. Ajkaimat biggyesztve fordulok Benett felé. – A vállam – nyögöm elhalóan. – Roppant egy nagyot, most meg… - próbálnám megemelni, de azonnal felszisszenek. Ép kezemmel Beni keze után nyúlok, és megszorítom finoman, amikor tenyeremben érzem ujjait. – Ne szólj senkinek – kérlelem. Mindkettőnknek támadási felület volna, ha megtudnák, hogy már az első alkalommal lesérültem.
Még mindig a fiú kezét fogom, kék, kérlelő szemeimet mélyen az övébe fúrom.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=797659#post797659][b]Ivanich R. Benett - 2020.03.09. 02:50[/b][/url]

Érzem rajta, hogy a gondolataimban próbál olvasni, ami különös feszültséggel tölt el. Szinte már sajnálni kezdem, amiért ilyen fontos számára a véleményem, ami egyúttal nagyon megtisztelő is a részéről. Mintha én is hajlamos lennék elfelejteni, hogy máskor mennyire függök a többiek véleményétől, pedig tudom, hogy nem kéne. Petyával viszont barátok vagyunk. Ő hallgat a szavaimra, én viszont nem akarom őt megbántani, vagy netán elbátortalanítani attól, amibe belevágott. Nem tudom, hogy jó-e, amit csinál, mert belül irigy vagyok rá, amiért belevágott, és egy kicsit mondhatni kilépett ezzel a komfortzónájából, mégis reálisan belátható, hogy hiányzik a megfelelő testalkata ahhoz, hogy a pályán repdessen. De abban sem vagyok biztos, hogy megvan-e a játékhoz szükséges önbizalma, a kiemelkedő tehetsége, ami nélkül mit sem ér az egész, és talán többet árt, mint használ. Látnom kellene őt az egyik edzésén, ezért sem ítélek elhamarkodottan. Aggódó tekintet viszont van. Azt nem tudom elrejteni előle, mert nem olyan vagyok. Nagyon bénán megy, a színjátszóban is azért maradnék meg inkább háttér-embernek.
- Ahha - bólogatok nagyokat, mintha tudnám, hogy miről lenne szó. Ijesztően hangzik a csapatnév, gondolom ez is volt a céljuk vele, szóval utána kéne járnom, hogy még kik a tagjai, ki a csapatkapitány, és zömében melyik ház diákjai remekelnek benne. Akkor talán összeállhatna a fejemben az erőviszonyok alapján, hogy Petya haveromnak mennyi létjogosultsága van a felállásban. - Azt tudod már, hogy milyen poszton fogsz játszani? - kérdezem meg tőle rögtön azután, hogy izgatottan tapsikolni kezd a meccsnézésem hírétől. Erre a hangra persze többen odakapják a fejüket, majd ki-ki a maga nézése után folytatja a dolgát.
- Menő vagy... és bátor - vigyorodom el, majd elszántan tartom fel előtte a tenyeremet, hogy lepacsizhassak vele. Gyerünk Petya, ezt így kell csinálni! Már csak meg kell nyomni az edzést, hogy kigyúrjuk őt addigra. - Majd még emlékeztess, de szerintem biztos szabad leszek, mert szinte mindenki meccset néz olyankor - jegyzem meg neki, aztán letörlöm az alkarommal az erőlködéstől a homlokomra tapadt izzadságcseppeket.
Fájdalmas felkiáltására aggódóan tapogatom meg a vállát, óvatosan és a súlyozástól erőtlenül remegő ujjakkal. Nem vagyok orvos, de elhallgatom a panaszokat, fancsali képet vágva kezdek tanácstalan töprengésbe.
- Jól van, csak semmi hirtelen mozdulat - fújom ki a levegőt, mikor beállok elé, hogy farkasszemet nézve meg tudjam őt nyugtatni. Még a mutatóujjaim is felemelem, hogy hangsúlyozzam ennek fontosságát. Izzadt keze az enyémre fonódik, kérlelő szemeitől összezavarodom. - Nyugi, alap. De akkor most mit csináljunk? - suttogom neki, hogy nehogy lebukjunk a többiek előtt. Lábazni még tudnánk, ha tudnám, hogyan kell.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=799831#post799831][b]Csepreghy Péter - 2020.03.22. 15:10[/b][/url]

A fájdalom éles késként hasít vállamba, ami olyannyira fáj, hogy egy kövér könnycsepp csorog le gyötrelemtől elsápadt arcomon. Nem bírom jól a sebesüléseket egyelőre, ezen mindenféleképpen javítani kell a jövőre való tekintettel. Fejem zakatol, beszűkül a tér, és egyedül akkor sikerül végre összekaparnom magamat, amikor meghallom Benett hangját. Megnyugtató lágyságával hatol be hallójáratomba, amire kénytelen vagyok egy gyengéd mosolyt megengedni felé, noha arcom teljességében azt mutatja, hogy valami nagyon nincsen rendben. Nem vagyok abban teljesen biztos, hogy nem fogok elájulni, vércukorszintem a béka hátsója alá esik, ezért kétségbeesetten tekintek körbe, de hála Merlinnek senki nem vesz tudomást a szerencsétlen helyzetről.
- Basszus – motyogom, majd Benett kezét nem engedve, óvodás kisgyerek módjára húzom magam után a legközelebbi fekpadhoz. Nyelek egyet, majd megrázom fejemet, próbálom kitisztítani azt, s újra barátomra emelem kékjeimet. Halovány mosoly jelenik meg arcomon, és lassan elengedem hideg ujjaim szorításából az eddig biztonságot nyújtó kezet. Mélyebbnél mélyebb levegővételek után lassul a szívverésem, és ilyen tempóban tisztul a tudatom is. A fájdalom nálam egyenlő a pánikkal, de hamar túl tudok lenni rajta, hogyha jó társaságban vagyok. Most pedig az egyik legjobban történt a baleset. Szemeim kedvesen csillognak, ahogyan a levitásra emelem őket. Fájó karom bágyadtan lóg mellettem, a sértetlennel pedig legyintek egyet a levegőbe.
- Semmi para – hangom még mindig erőtlen, de érezhető benne a küzdés. – Tényleg – erősítem meg, ha kétkedő pillantást kapok válaszként. – Csak még nem nagyon bírom a fájdalmat. Egyszer egy kutyaharapástól is majdnem elájultam – nevetek fel, majd veszek még egy mély levegőt. – Szerintem ez nekem mára ennyi volt – tudom, hogy szánalmasan gyenge volt a teljesítményem még az átlagos képességeimhez mérten is, de ez már így alakult. Hálás vagyok, hogy Beni elkezdte velem ezt az egészet. És remélem, hogy mihamarabb folytathatjuk, de most… - Eljössz velem a gyengélkedőre? Asszem ezt jobb lenne megnézetni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=204&post=801611#post801611][b]Ivanich R. Benett - 2020.03.30. 01:31[/b][/url]

Nem tudom, milyen mozdulatot ronthatott így el Petya. Kívülről semmi durvát nem csinált, ami kiválthatta volna belőle a villámszerű fájdalmat, amivel jócskán a frászt hozza rám. Kétségbeesetten pislogok, hogy vajon csak nem az elmaradt bemelegítés hatására történhetett-e ez vele... Nehezemre esik ilyenkor, hogy tehetetlenül cövekelek mellette, s a bűntudat gyötör, amiért nem erőltettem jobban az edzés előtti felkészülést. Túl hirtelen vágtunk bele, és nevetségesen elszántan hittünk a sikerben. Vagy ki tudja... Ilyenkor arra is gondolok, hogy akár velem is megtörténhetett volna. Ha csak néhány pillanattal tovább folytatom a gyakorlatot, a saját testem is megadhatta volna magát. Végül is benne volt a pakliban. És ez nagyon megijesztett.
- Az egész az én hibám - mintha mindig mindenre csak ezt tudnám mondani, de most sincs másképp. Én hoztam fel a szünet előtt, hogy kezdjünk el edzeni, és lehet, hogy az ő szervezete még nem állt készen erre, de jó barátként velem akart tartani, és aztán... Ez borzasztó! Idegesen rázom meg a fejem, a félelemtől ökölbe szorítom mindkét kezemet, mikor már a padon nyugtatgatom őt.
- Ne kezdj sírni, hallod? Ki fognak minket nevetni! - kérlelem kétségbeesetten, de nem durván, hanem amolyan együtt érzően, mintha nekem is nagyon fájna, hogy így kell őt látnom. Tudhatja jól, hogy ezt a saját védelme érdekében tanácsolom neki. - Hát, a fájdalomnak szerintem holnap kéne jelentkeznie, izomláz formájában - tanakszom el, mert hát persze nem kellemes érzés a súlyokat emelgetni, de csak nem olyan durva, hogy könnycsepp is kigördüljön a szeméből... A fájdalomküszöbét pedig már megtapasztaltam, nem itt kéne kezdődnie.
- Oké, persze! Kapaszkodj belém, ha kell - egyezek bele készségesen. Szerintem is jobb, ha megnézeti, és nyilván segítségre van szüksége. Ott még amúgy sem voltam, remélem nem is leszek betegként soha. Hagyom, hogy belém kapaszkodjon, ha kell, aztán cuccostul elhagyom vele a termet. Még az se jut eszembe, hogy a helyére rakjam a súlyokat, ami miatt biztos bunkónak fogok tűnni. Ez nem volt a legjobb kezdés.