A rakodópart alsó kövén ülten és néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Aztán sehol a Duna, sehol a rakpart, de még dinnyehéj sincs, csak az idő úszik el folyamatosan, ahogy visszatértem gondolataimból. Mindig is kuszák voltak, elkalandoztak, akkor is, amikor arra lett volna szükségem, hogy koncentrálódjanak. ~ Már rég itt kéne lennie... Lehet, hogy késett a vonatom és én nem értem ide időben? Vagy nem ott vagyok, ahol lennem kéne? Kezdtem aggódni, hogy félre értettem valamit vagy Tilda néninél volt információs torzulás, aki volt olyan kedves leírni nekem az útvonalat, meg a vonatokat, meg a busz csatlakozást. Tétován ácsorogva vettem elő a térképet, amit az utasítások szerint rajzoltam és döbbenten vettem észre, hogy a kusza vonalak között már most nem tudok eligazodni. Dünnyögve bogarásztam a mugli szabásmintához hasonló összevissza egyeneseket és görbéket. ~ Innen indultam, itt a buszmegálló, itt szálltam le, onnan gyalogoltam idáig. Merlinre, itt lehet, hogy balra kellett volna mennem? ~ Zavartan forgattam kezemben a salátába hajló, hevenyészett térképet, és nem tudtam eldönteni, hogy merre van a rajzon észak. Pedig emlékszem, mikor idefelé jöttem, teljesen világosnak tűnt az ábra...pálcámat is használtam a tájoláshoz... ~ Nem, az nem lehet...valaki zagyváló átokkal küldött volna meg? ~ Körülnéztem. Nem ismertem Pécset, a nagymamának nem voltak itt kapcsolatai, így aztán Magyarországnak ez a része kiesett a köztudatomból. Segítséget kell kérnem hamarosan, vagy füstbe ment terv lesz tehetséggondozásom következő állomása. Nem választottam még ugyanis szakot, így meg szerettem volna ismerni a bűbájok világának minél több területét, hogy biztosan jól döntsek. Hát ez az út egyelőre úgy látszik, nem túl fényes, de ami rosszul indul, még el sülhet jól a végén, okulva az első Szikszais különórámból, aminek úgy örültem, aztán az izgalomból egy nagy égés lett, elázással kombinálva. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy elöntöttek az emlékek hullámai, ezért egy pillanatra el is felejtettem, hogy el vagyok veszve. Azt, hogy itt lehetek, ahol lehet, hogy nem vagyok, annak a Diri bácsi az oka, mert jó fej volt, mivel megengedte, hogy a vizsgaidőszak alatt ellógjak pár napot, persze nem mellőzve a vizsgákat, mert természetesen azokat is meg kell majd csinálnom.  ~ Na, most már aztán nincs mese, meg kell kérnem valakit, hogy igazítson útba, ha nem vagyok útban. ~ Körülnéztem támogatómat keresve, amikor egy bádogembert láttam közeledni, mögötte pedig hálóingben a kis Dorothy. Hova pottyantam? Biztos a zagyváló átok hatása...Jaj...ez csak Dol. Nagy kő esett le a szívemről, ezek szerint nem kavarodtam bele Az Óz a csodák csodájába, és még jó helyen is vagyok. A megkönnyebbülés széles vigyorával az arcomon integettem felé a térképemmel.
- Itt vagyok, itt vagyok... - A szél azonban kikapta a kezemből a pergament és elrepítette.

Szívem szerint örültem volna, ha tényleg Dorothy és a Bádogember lépett volna be az életembe, s így talán kicsit csalódott voltam, mert már elképzeltem mérhetetlen sok kalandunk lefolyását, ám Dolnak sem örültem kevésbé. A térképemnek sajnos annyi lett, mikor valami furcsa módon, öngyulladás következtében lett hamuvá. Csak agyamon futott át egy majd a jövőben fennálló probléma, hogy hogy találok vissza a vonathoz, ha haza kell mennem. Mosolyogva néztem Dolt, és nem árultam volna el neki, de nem néztem ki belőle, hogy útba igazít visszafelé. Még azonban meg sem érkezem, csak lesz valahogy azután, esetleg felmentő sereget küldenek utánam, ha nem jelenek meg időben a vizsgákon. A kedves üdvözlést úgy viszonoztam, hogy arcomon ne látszódjanak a kétségeim, amik csak erősödtek a páncélos láttán és hallatán.
- Szia... khm... Köszönöm, hogy időt szánsz rám, tulajdonképpen kicsit zavarban is vagyok attól, hogy talán feltartalak. - A köszönés után megbicsaklott a hangom. Nem voltam benne biztos, hogy letegezhetem-e, de ha emlékeim nem csaltak, akkor is tegeztem, mikor a házvezetőm volt, bár nem sok ideig. Lehet,hogy a nevemre sem emlékszik, villant az agyamba, megfelejtkezve tökéletesen arról, hogy akár Tilda néni, akár a Diri bá, biztosan említhette.
- Victoria Fresmoon vagyok, én jöttem a tanulmány...illetve izé napra. - Égettem zombivá magam végleg, ám ő sem maradt el mellettem, mikor a bádogembert akarta bemutatni. Csak bámultam merev tekintettel az összes történésre, bár nem kellett volna, hogy váratlanul érintsen, de a vaspasi lezsibbasztotta az agyamat, exhv-mről nem is beszélve. Persze meséltek róla fura dolgokat, de hittem is meg nem is, ám ezután nem voltak kétségeim. Unatkozni nem fogok vele és igaza lehet, tényleg izgalmas lesz. A fémember is átjött velünk a mágusegyetemre, ami egyfelől még kíváncsibbá tett, másfelől meg el is gondolkodtatott. Biztosan valami demonstráló eszköz, próbababa vagy hasonló lehet, egyéb segédeszköz, amiről fogalmam sem lehet...nem tudtam mást elképzelni, de egyelőre nem kérdeztem rá.
- Nem tudom, hogy mennyit mondott neked Tilda néni vagy a Diri, mármint, hogy miért vagyok itt. - Ocsúdtam az átkelés után. A csarnok, ahova érkeztünk, hatalmas volt, csak ennyit érzékeltem belőle, közben követtem Dolt, ha megindult valamerre, nem szerettem volna elveszni megint, mint az előbb majdnem.

A bűbájraktár sokkal több érdekességet rejt, mint azt az ember elsőre fel tudná fogni, ugyanis az iskola rövid létezése óta archiválnak mindent, ami itt a falak között készült. Innen aztán az illető - ha túlélte a saját találmányát -, viszi is a Minisztériumba bemutatni, és ha megfelel a követelményeknek (márpedig általában megfelel), akkor jegyzékbe is veszik és a mágustársadalomnak is elérhetővé teszik. Vannak azonban itt olyan igék is, amelyek valamiért félresikerültek és nem kerülhetnek forgalomba. Bizony, mindent amit lehet el kell raktározni, hogy véletlenül se kerüljenek rossz kezekbe.
- Fírinne? - egy éles hang töri meg az ámulat csendjét, ami a szobába nyíló másik ajtóból jön, s a gömbök derengő fényében kirajzolódik egy hosszúkás, szigorú női arc. Fekete-őszes haja szoros kontyba kötve téveszti meg általában az embereket, akik legelőször egy morcos könyvtárosnőre tippelnek ilyenkor aki már vagy kétszáz éve tengeti itt életét, de sajnos ez tévedés. Részben, mert az iskola nincs olyan idős, részben mert ő nem könyvtáros. Bruckner Zita az, az egyetem egyik legszigorúbb professzora, akit a háta mögött még a kollégái is csak egyszerűen Para-ként emlegetik, a Zitát lehagyva. A magas, vékony asszony közelebb halad a két látogatóhoz, hosszú bársonytalárjában szinte úszik a padlón, lépteinek meg-meg szakadását észre se lehet venni. Végignéz Dolérance-on, aztán az ismeretlen, fiatal lányon is. Bruckner nem igazán kedveli az effajta látogatókat, főleg nem az olyat, akik csak kutatás címszóval foglalja itt valamelyik termet és néha benéz egy-egy órára. Tekintete felsiklik a páncélra is, aztán megvető hangon az itteni "ismerőséhez" intézi szavait.
- Mi folyik itt? A bűbájraktár nem holmi turistalátványosság Fírinne, ezt maga is nagyon jól tudja. - barna szemei csak úgy villognak kis medrükben, mintha a bizonyosság aljas fénye csillanna meg bennük, hogy végre talált egy kihágást a fiatal arcú feltaláló makulátlan listáján.

Exházvezetőm nem tűnt túl kommunikatívnak, de bíztam benne, hogy ez változni fog vagy ha mégsem, akkor ...nem tudom. Egyelőre várakozásokkal telten álltam a hatalmas csarnokban, melyből rengeteg ajtó vezetett ki és ezáltal be is, bár ki tudja, hogy működnek itt a nyílászárók. Nem kaptam egyértelmű választ a kérdésemre, de azt hiszem, jobb, ha rábízom magam, mást úgysem csinálhatok, és ha már itt vagyok, akkor kihasználni az alkalmat, amennyire csak telik tőlem. Izgatott lettem, mit akar megmutatni, de kicsit bizalmatlanul követtem a páncélsrácot. Egészen megkedveltem a kis Anonymust. Készséges volt, alkalmazkodó, engedelmes és csendes, ha leszámítjuk a lemezek csörgését, amit menet közben kiadott. Kapkodtam a lábam utána, ahogy a folyosókon csörtetett végig. Szépen festhettünk, elől a bádogkrapek, utána Dorothy.
- Lehetne a neve Anonymus! - böktem fejemmel a bádogos felé, Dolnak címezve az ötletet, vajon mit szól hozzá. Közben megérkeztünk egy raktárba, ahol, mint Dol mondta, bűbájokat tároltak. Ámulva néztem körbe, ilyet még soha nem láttam, de még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy azokat is lehet raktározni.
- Ez valami csodálatos. Most úgy érzem magam, mint Alice csodaországban, csak az Óz a nagy varázsló szereplőivel. - céloztam a bádogemberre nevetve, de ajkamra fagyott a vigyorgás. Éles hang hasította át a raktár állott levegőjét, mikor is megjelent a fekete boszorkány a...talán a...Hamupipőkéből.
- Mintha összekeveredtek volna a mesék. - csúszott ki a számon köszönés helyett. Aztán csak hallgattam...egy darabig. Kényelmetlenül éreztem magam, mert hibás voltam a dologban. Elvégre, ha nem akarok idejönni, akkor ez most nincs. Dol nem kerül szorult helyzetbe, holott csak a jó szándék vezérelte. Nem hagyhattam, hogy kitessékeljék innen.
- Elnézést kérek, de azt hiszem én vagyok az oka mindennek. Eltévedtem, tudom ez nem mentség, de nem találtam vissza a bejárati csarnokba. Ne haragudjon professzor asszony! Dol csak engem keresett, amikor ide is benézett. -

Szemlátomást a szigorú vonásokat nem hatja meg, hogy a két kéretlen látogató a megbűvölt páncél mögül igyekszik menteni helyzetét. Ráadásként a számára vadidegen, fiatal boszorkány áll ki mindhármukért. Bruckner professzor asszony összeszorítja ajkait, mintha gésásat szeretne játszani, de valójában ez nála az idegesség jele.
- Nem magát kérdeztem, kisasszony. Ráadásul maga ha jól sejtem még éppenhogycsak nagykorú lett, az idősebbek beszélgetésébe pedig nem illik kérdezés nélkül beleszólni. - most Dolon a sor. A nő újra szóra nyitja a száját, de abban a pillanatban hangos zörej, csattogás és szavak hallatszanak a másik ajtó mögül, ami elnémítja a tanerőt. Pár pillanatig vacillál, hogy folytassa-e a megrovást, vagy utánanézzen-e a dolognak, aztán újra apróra húzza száját.
- Magukkal még nem végeztem. Jöjjenek utánam. - pár lebegő lépés alatt oda is ér a kérdéses ajtóhoz és azonnal benyit.

Odabent teljes a káosz. Az elraktározott bűbájokat tartó gömbök össze-vissza hevernek a teremben, már amelyik épségben van. A legtöbbre ugyanis a megsérült szó is kevés lenne. Fénytelenül, darabokban hevernek itt-ott, a szilánkok megreccsennek a beérkezők talpai alatt. És ha ez még nem lenne elég, három egyetemistakorú fiú vihog a szemben lévő sarokban. Az egyiknek fél szeme csigaszemmé alakult, a másiknak egyik alkarjától lefelé csak egy terelőütő van. A harmadiknak úgy néz ki, semmilyen látható baja nincs. Újabb csörömpölés és megint padlót ért egy bűbáj. Újabb féktelen vihogás, aztán egyikőjük véletlenül belerúg az egyik üres üvegbe, ami halk, monoton gurulással címkéstől felfelé áll meg az újonnan érkezők előtt. A fiúknak most tűnik fel, hogy jöttek be hozzájuk, a csigaszemű hallgató pedig felkapja az egyik épségben lévő gömböt és az ajtó felé dobja, ami most egyenesen Victoria felé tart...

Na, kész lebuktunk. Még a bádogos kemény páncélja sem védhet meg minket a professzor asszony élesen metsző tekintetétől és fülhasogatóan éles hangjától. Hiába volt elterelő hadműveletem is, rövid úton elintézett, én pedig befogtam a szám, nem akartam még nagyobb bajt okozni. Valami azért még kicsúszott a számon.
- A Bűbájtanban jobb vagyok, az Illemtan nem megy annyira, de arra egy varázslónak kevesebb szüksége van. - Totál igaz volt, amit mondtam, de így utólag már nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt, csak hát már nem lehetett visszacsinálni. Remélhetőleg a keletkező zaj, feledteti vele szánalmas menekülési kísérletem, mellyel inkább csak mélyebben nyomtam fejem a hurokba. Az utasításnak megfelelően indultam el nyomában, de aztán, amit láttam, lecövekelt valahol az ajtó környékén. Elborzadva néztem egy darabig a pusztítást és szabályosan fájt a sok eltékozolt bűbáj, mely kiszabadult, és egyben el is veszett. Legyen akár jó, tökéletesen megalkotott, akár elrontott, félrealkotott varázslat, számomra mindnek volt értelme, mert a hibákból tanul az ember a legtöbbet. Erre Szikszai óráján jöttem rá, sok minden mással együtt. Némelyik, például amitől a gyereknek az egyik karja ütővé alakult, egészen praktikus. Ha lehetne haza vinném Dashának, hasznos lehetne neki. A csiga szem is jó lehet valamire, ha az ember rendesen átgondolja. Azért volt valami, ami viszont érthetetlen volt számomra és megdőlt a bizalmam ebben az egyetemben. Ha ezek a srácok, bekaptak egy egész sor átkot, nem lehetnek valami nagy tehetségek. Elképzelhető, hogy ha ilyen képességekkel bír itt a többség, itt maradhatnék tanítani. Én azért jöttem ide, hogy fejlesszem a tudásom, tágítsam az ismereteimet, de ha úgy van, ahogy gondolom, nem sok keresnivalóm akadt itt. A döbbenet és agykerekeim nyikorgása sem kötötte le annyira a figyelmemet, hogy ne legyen készenlétben a pálcám. Mikor megláttam a felém tartó varázslatgömböt, egy pajzs bűbájjal igyekeztem hárítani azt. Esélyes, hogy egy elsős bűbáj, egy bűbáj tehetségnek nem okoz nehézséget és elkerülöm a következményeit.

A Victoria felé dobott bűbájgömböt sikeresen hárítják a lányok, Brucknernek pedig vörösben izzik a feje. A három fiú fújtató röhögésben tör ki a sikertelen akciótól, egészen addig, amíg a lovagi páncél robusztus, kemény lépteivel el nem indul feléjük. A terem vészjóslóan kong az ütemes cammogástól, ők pedig egyszerre hallgatnak el.
- Héé...héééhaver. Micsaaaaaaak vicceltünk héééé! - szólal meg az ütőkezű fiatalember, hangja némiképp zavart, mintha azt se tudná, most éppen hol van. A másik kettő is hasonló mentegetőzéssel hátrál, a közelgő összecsapás jövőképe ezzel a legyőzhetetlen lovaggal, eléggé letörte férfiasságukat. Az üres alkoholos üvegek megint megcsörrennek a lábuk alatt, a csigaszemű meg is botlik az egyikben és a hátsójára huppan, az összetört bűbájgömbök közé. Bruckner eközben büszkén egyenesedik ki, mintha ő küldte volna a rendbontókra ezt a páncélt. A két siheder felsegíti elesett társát, aztán hangos, színpadias sírásba kezdenek. A csigaszemű fiú Dolra néz és neki intézi szavait.
- Léééégysziii, mi nem akartunk rosszaat. Csakhát ma szereztünk diplomát ééés... - sandán az üvegekre pillant, majd vissza a fiatal nőre, szándékosan elkerülve az egyetemi tanerő villogó szemeit. Aki láthatóan semmiféle sérülést nem szenvedett pedig Victoriára néz.
- Széplány, szedd le rólunk ezt a fenevadat, kérlek! - aztán csuklik, illetve olyasmit produkál, mert a száján egy elefánt trombitálásához hasonló hang jön ki. De az ütőkezű srác nem akarja ilyen könnyen adni magát. Letörli arcáról a szégyenkezése nyomait, aztán kétségbeesetten nekilódul a páncélosnak, de mielőtt nekiverné "sérült" kezét, úgy tűnik, kapcsol, hogy az akár bele is törhet, így inkább felkap egy gömböt és azt vágja az őrnek. Olajzöld füst kíséretében törik szét az átok, a fémszörnyeteg pedig eltűnik benne, és mire eloszlik a varázs, a helyén egy gumikacsa marad. A lányok pedig mondhatni védtelenül maradnak a feldühödött, illuminált állapotban lévő varázsló előtt, akiben elpattan valami és ütős kezével megindul feléjük.

Dol, na és persze az én ügyességem párját ritkítja, nem tudni ugyan, hogy mi lett volna, ha eltalált volna minket az a rejtélyes átok, de jobb így. Elvégre csak végig kellett néznem a rossz példákon és azok szerintem csak enyhe játékszerek voltak, ahhoz a mérgeszöld valamihez képest. Első látásra nem fogtam fel, hogy azok az alakok, enyhén szólva sem szomjasak, én azt hittem, hogy alapból ennyire sötétek. De most komolyan. Át kellett értékelnem a helyzetet, de nem sokban. Akkor is lehetne annyi esze egy frissen egyetemet végzett mágusnak, hogy nem játszadozik ismeretlen bűbájokkal. Ez az a nagy szigor, ami a boszorkány, cseppet sem szűz kislányoknak való kinézetével sugallt? Miért nem őrizték jobban ezeket a varázslatokat, ha egyszer tilos ide bejönni, miért nincsenek védőbűbájok, "belépni tilos" táblák háromfejű kutya, de még egy fia dementor sem. Bár elég riasztó ez a három alak. Ráadásul az egyik meg is szólít.
- Anonymusz nem is fenevad. - keltem védelmére a bádogembernek, ám hiába.  
Ő is is kedvet kapott a harcra, de szomorúbb sorsra jutott, mint mi Dollal. Sajnálom, hogy nem lőttem rá is egy pajzsbűbájt. Megérdemelte volna az önfeláldozásáért, meg egyáltalán a hozzáállása miatt. Na, mindegy, én posztumusz megajánlottam neki gondolatban egy "Pro Immerens" díjat. Bár eddig nem volt ilyen, de most kitaláltam, és pár képzeletbeli könnyet hullajtva a gumikacsára, rátestáltam a díjat is. Miután lezajlott az ünnepi ceremónia, azon gondolkozta, hogy vajon ez melyik mesébe illik bele, rá is jöttem nyomban, csak egy baj volt vele, még nem írták meg. Nem volt időm azonban pennába diktálni, mert az ütős kezű Bálint, felém indult. Kérdés, hogy a lefegyverező bűbájjal hatástalanítható-e egy terelő ütő? Valószínűleg nem, ezért inkább egy másikkal próbálkoztam
- Finite incantatem! - Ha eltűnik a fából vaskeze, már csak nem lesz annyira nagylegény...talán. Vagy annyira hálás lesz nekem, hogy könnyekben fog kitörni és nem engem akar majd betörni.

Egyszerűen megállíthatatlan vagyok - gondoltam, mikor egy újabb bűbájos sikert könyvelhettem el, igaz ami igaz azonban, hogy Dol is ügyeskedett a védelmemben, még ha akaratán kívül is, de ő már csak ilyen. Mielőtt azonban végképp elszállt volna az agyam magamtól, Szikszai kevésbé ismert, szigorúbbik arca kúszott a tudatomba, ami által azonnal visszacsavartam az önelégültség mutatóját, ezzel párhuzamosan pedig, kellő alázatot tanúsítottam a mágia irányában. Míg ezt lejátszottam magamban, már véget is ért a harc, szegény gumikacsa vereségével. A jó kis bádogember, aki értünk vállalta a kacsaságot, most kutyaszorítóba került. Túszul ejtette az illuminátusok egyike, alias Csaba király, mialatt minket kifelé tuszkolt a banya. Hiába örültem annak, hogy mi megúsztuk a büntetést, ám sajnáltam Anonymust, akit ezennel Duckra kereszteltem. Elvégre, ha már nem bádog és ember, hanem gumi és kacsa, akkor másik név is dukál neki. Ez kérem a teljes anyagcsere velejárója. És ha már ő kockáztatta értünk a bádogságát, nem hagyhatjuk magára a gazemberekkel. Hallottam a fenyegetést és nem tagadom, nagyon megsajnáltam Duckot. Az ajtó felé nyomkodásom közben, egy, a kezemhez közel álló polcról levettem egy szimpatikus bűbájgömböt. Nem néztem, hogy kiféle-miféle, a származását meg a nevét sem kérdeztem, de nagyon szép, a szivárvány összes színében játszó sűrű löttyöt tartalmazott, felette apró lila gőzpamacsokkal, amik néha pöfékelés szerű formában fortyogtak a belsejében. Összetett egy bűbáj lehet, az biztos, nem valami kis egyszerű Lumos, úgyhogy megfelelőnek ítéltem a mentési akcióra. Meglendítettem, amennyire tudtam, a célzás is nehéz volt, hiszen a ba...izé professzor asszony ott lihegett a képünkben, de azért próbáltam Csaba királyt eltalálni. Repült a könnyű, de bonyolult bűbáj, egyelőre még a tokjában, ki tudja hol áll meg, és kit hogyan talál meg. Én pedig a csatakiáltást is az arcába vágtam a túszejtőnek.
- Gömbért gömböt! Ide a kacsát vagy kirántalak! -