A rakodópart alsó kövén ülten és néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Aztán sehol a Duna, sehol a rakpart, de még dinnyehéj sincs, csak az idő úszik el folyamatosan, ahogy visszatértem gondolataimból. Mindig is kuszák voltak, elkalandoztak, akkor is, amikor arra lett volna szükségem, hogy koncentrálódjanak. ~ Már rég itt kéne lennie... Lehet, hogy késett a vonatom és én nem értem ide időben? Vagy nem ott vagyok, ahol lennem kéne? Kezdtem aggódni, hogy félre értettem valamit vagy Tilda néninél volt információs torzulás, aki volt olyan kedves leírni nekem az útvonalat, meg a vonatokat, meg a busz csatlakozást. Tétován ácsorogva vettem elő a térképet, amit az utasítások szerint rajzoltam és döbbenten vettem észre, hogy a kusza vonalak között már most nem tudok eligazodni. Dünnyögve bogarásztam a mugli szabásmintához hasonló összevissza egyeneseket és görbéket. ~ Innen indultam, itt a buszmegálló, itt szálltam le, onnan gyalogoltam idáig. Merlinre, itt lehet, hogy balra kellett volna mennem? ~ Zavartan forgattam kezemben a salátába hajló, hevenyészett térképet, és nem tudtam eldönteni, hogy merre van a rajzon észak. Pedig emlékszem, mikor idefelé jöttem, teljesen világosnak tűnt az ábra...pálcámat is használtam a tájoláshoz... ~ Nem, az nem lehet...valaki zagyváló átokkal küldött volna meg? ~ Körülnéztem. Nem ismertem Pécset, a nagymamának nem voltak itt kapcsolatai, így aztán Magyarországnak ez a része kiesett a köztudatomból. Segítséget kell kérnem hamarosan, vagy füstbe ment terv lesz tehetséggondozásom következő állomása. Nem választottam még ugyanis szakot, így meg szerettem volna ismerni a bűbájok világának minél több területét, hogy biztosan jól döntsek. Hát ez az út egyelőre úgy látszik, nem túl fényes, de ami rosszul indul, még el sülhet jól a végén, okulva az első Szikszais különórámból, aminek úgy örültem, aztán az izgalomból egy nagy égés lett, elázással kombinálva. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy elöntöttek az emlékek hullámai, ezért egy pillanatra el is felejtettem, hogy el vagyok veszve. Azt, hogy itt lehetek, ahol lehet, hogy nem vagyok, annak a Diri bácsi az oka, mert jó fej volt, mivel megengedte, hogy a vizsgaidőszak alatt ellógjak pár napot, persze nem mellőzve a vizsgákat, mert természetesen azokat is meg kell majd csinálnom.  ~ Na, most már aztán nincs mese, meg kell kérnem valakit, hogy igazítson útba, ha nem vagyok útban. ~ Körülnéztem támogatómat keresve, amikor egy bádogembert láttam közeledni, mögötte pedig hálóingben a kis Dorothy. Hova pottyantam? Biztos a zagyváló átok hatása...Jaj...ez csak Dol. Nagy kő esett le a szívemről, ezek szerint nem kavarodtam bele Az Óz a csodák csodájába, és még jó helyen is vagyok. A megkönnyebbülés széles vigyorával az arcomon integettem felé a térképemmel.
- Itt vagyok, itt vagyok... - A szél azonban kikapta a kezemből a pergament és elrepítette.

Szívem szerint örültem volna, ha tényleg Dorothy és a Bádogember lépett volna be az életembe, s így talán kicsit csalódott voltam, mert már elképzeltem mérhetetlen sok kalandunk lefolyását, ám Dolnak sem örültem kevésbé. A térképemnek sajnos annyi lett, mikor valami furcsa módon, öngyulladás következtében lett hamuvá. Csak agyamon futott át egy majd a jövőben fennálló probléma, hogy hogy találok vissza a vonathoz, ha haza kell mennem. Mosolyogva néztem Dolt, és nem árultam volna el neki, de nem néztem ki belőle, hogy útba igazít visszafelé. Még azonban meg sem érkezem, csak lesz valahogy azután, esetleg felmentő sereget küldenek utánam, ha nem jelenek meg időben a vizsgákon. A kedves üdvözlést úgy viszonoztam, hogy arcomon ne látszódjanak a kétségeim, amik csak erősödtek a páncélos láttán és hallatán.
- Szia... khm... Köszönöm, hogy időt szánsz rám, tulajdonképpen kicsit zavarban is vagyok attól, hogy talán feltartalak. - A köszönés után megbicsaklott a hangom. Nem voltam benne biztos, hogy letegezhetem-e, de ha emlékeim nem csaltak, akkor is tegeztem, mikor a házvezetőm volt, bár nem sok ideig. Lehet,hogy a nevemre sem emlékszik, villant az agyamba, megfelejtkezve tökéletesen arról, hogy akár Tilda néni, akár a Diri bá, biztosan említhette.
- Victoria Fresmoon vagyok, én jöttem a tanulmány...illetve izé napra. - Égettem zombivá magam végleg, ám ő sem maradt el mellettem, mikor a bádogembert akarta bemutatni. Csak bámultam merev tekintettel az összes történésre, bár nem kellett volna, hogy váratlanul érintsen, de a vaspasi lezsibbasztotta az agyamat, exhv-mről nem is beszélve. Persze meséltek róla fura dolgokat, de hittem is meg nem is, ám ezután nem voltak kétségeim. Unatkozni nem fogok vele és igaza lehet, tényleg izgalmas lesz. A fémember is átjött velünk a mágusegyetemre, ami egyfelől még kíváncsibbá tett, másfelől meg el is gondolkodtatott. Biztosan valami demonstráló eszköz, próbababa vagy hasonló lehet, egyéb segédeszköz, amiről fogalmam sem lehet...nem tudtam mást elképzelni, de egyelőre nem kérdeztem rá.
- Nem tudom, hogy mennyit mondott neked Tilda néni vagy a Diri, mármint, hogy miért vagyok itt. - Ocsúdtam az átkelés után. A csarnok, ahova érkeztünk, hatalmas volt, csak ennyit érzékeltem belőle, közben követtem Dolt, ha megindult valamerre, nem szerettem volna elveszni megint, mint az előbb majdnem.

A bűbájraktár sokkal több érdekességet rejt, mint azt az ember elsőre fel tudná fogni, ugyanis az iskola rövid létezése óta archiválnak mindent, ami itt a falak között készült. Innen aztán az illető - ha túlélte a saját találmányát -, viszi is a Minisztériumba bemutatni, és ha megfelel a követelményeknek (márpedig általában megfelel), akkor jegyzékbe is veszik és a mágustársadalomnak is elérhetővé teszik. Vannak azonban itt olyan igék is, amelyek valamiért félresikerültek és nem kerülhetnek forgalomba. Bizony, mindent amit lehet el kell raktározni, hogy véletlenül se kerüljenek rossz kezekbe.
- Fírinne? - egy éles hang töri meg az ámulat csendjét, ami a szobába nyíló másik ajtóból jön, s a gömbök derengő fényében kirajzolódik egy hosszúkás, szigorú női arc. Fekete-őszes haja szoros kontyba kötve téveszti meg általában az embereket, akik legelőször egy morcos könyvtárosnőre tippelnek ilyenkor aki már vagy kétszáz éve tengeti itt életét, de sajnos ez tévedés. Részben, mert az iskola nincs olyan idős, részben mert ő nem könyvtáros. Bruckner Zita az, az egyetem egyik legszigorúbb professzora, akit a háta mögött még a kollégái is csak egyszerűen Para-ként emlegetik, a Zitát lehagyva. A magas, vékony asszony közelebb halad a két látogatóhoz, hosszú bársonytalárjában szinte úszik a padlón, lépteinek meg-meg szakadását észre se lehet venni. Végignéz Dolérance-on, aztán az ismeretlen, fiatal lányon is. Bruckner nem igazán kedveli az effajta látogatókat, főleg nem az olyat, akik csak kutatás címszóval foglalja itt valamelyik termet és néha benéz egy-egy órára. Tekintete felsiklik a páncélra is, aztán megvető hangon az itteni "ismerőséhez" intézi szavait.
- Mi folyik itt? A bűbájraktár nem holmi turistalátványosság Fírinne, ezt maga is nagyon jól tudja. - barna szemei csak úgy villognak kis medrükben, mintha a bizonyosság aljas fénye csillanna meg bennük, hogy végre talált egy kihágást a fiatal arcú feltaláló makulátlan listáján.

Exházvezetőm nem tűnt túl kommunikatívnak, de bíztam benne, hogy ez változni fog vagy ha mégsem, akkor ...nem tudom. Egyelőre várakozásokkal telten álltam a hatalmas csarnokban, melyből rengeteg ajtó vezetett ki és ezáltal be is, bár ki tudja, hogy működnek itt a nyílászárók. Nem kaptam egyértelmű választ a kérdésemre, de azt hiszem, jobb, ha rábízom magam, mást úgysem csinálhatok, és ha már itt vagyok, akkor kihasználni az alkalmat, amennyire csak telik tőlem. Izgatott lettem, mit akar megmutatni, de kicsit bizalmatlanul követtem a páncélsrácot. Egészen megkedveltem a kis Anonymust. Készséges volt, alkalmazkodó, engedelmes és csendes, ha leszámítjuk a lemezek csörgését, amit menet közben kiadott. Kapkodtam a lábam utána, ahogy a folyosókon csörtetett végig. Szépen festhettünk, elől a bádogkrapek, utána Dorothy.
- Lehetne a neve Anonymus! - böktem fejemmel a bádogos felé, Dolnak címezve az ötletet, vajon mit szól hozzá. Közben megérkeztünk egy raktárba, ahol, mint Dol mondta, bűbájokat tároltak. Ámulva néztem körbe, ilyet még soha nem láttam, de még a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy azokat is lehet raktározni.
- Ez valami csodálatos. Most úgy érzem magam, mint Alice csodaországban, csak az Óz a nagy varázsló szereplőivel. - céloztam a bádogemberre nevetve, de ajkamra fagyott a vigyorgás. Éles hang hasította át a raktár állott levegőjét, mikor is megjelent a fekete boszorkány a...talán a...Hamupipőkéből.
- Mintha összekeveredtek volna a mesék. - csúszott ki a számon köszönés helyett. Aztán csak hallgattam...egy darabig. Kényelmetlenül éreztem magam, mert hibás voltam a dologban. Elvégre, ha nem akarok idejönni, akkor ez most nincs. Dol nem kerül szorult helyzetbe, holott csak a jó szándék vezérelte. Nem hagyhattam, hogy kitessékeljék innen.
- Elnézést kérek, de azt hiszem én vagyok az oka mindennek. Eltévedtem, tudom ez nem mentség, de nem találtam vissza a bejárati csarnokba. Ne haragudjon professzor asszony! Dol csak engem keresett, amikor ide is benézett. -

Szemlátomást a szigorú vonásokat nem hatja meg, hogy a két kéretlen látogató a megbűvölt páncél mögül igyekszik menteni helyzetét. Ráadásként a számára vadidegen, fiatal boszorkány áll ki mindhármukért. Bruckner professzor asszony összeszorítja ajkait, mintha gésásat szeretne játszani, de valójában ez nála az idegesség jele.
- Nem magát kérdeztem, kisasszony. Ráadásul maga ha jól sejtem még éppenhogycsak nagykorú lett, az idősebbek beszélgetésébe pedig nem illik kérdezés nélkül beleszólni. - most Dolon a sor. A nő újra szóra nyitja a száját, de abban a pillanatban hangos zörej, csattogás és szavak hallatszanak a másik ajtó mögül, ami elnémítja a tanerőt. Pár pillanatig vacillál, hogy folytassa-e a megrovást, vagy utánanézzen-e a dolognak, aztán újra apróra húzza száját.
- Magukkal még nem végeztem. Jöjjenek utánam. - pár lebegő lépés alatt oda is ér a kérdéses ajtóhoz és azonnal benyit.

Odabent teljes a káosz. Az elraktározott bűbájokat tartó gömbök össze-vissza hevernek a teremben, már amelyik épségben van. A legtöbbre ugyanis a megsérült szó is kevés lenne. Fénytelenül, darabokban hevernek itt-ott, a szilánkok megreccsennek a beérkezők talpai alatt. És ha ez még nem lenne elég, három egyetemistakorú fiú vihog a szemben lévő sarokban. Az egyiknek fél szeme csigaszemmé alakult, a másiknak egyik alkarjától lefelé csak egy terelőütő van. A harmadiknak úgy néz ki, semmilyen látható baja nincs. Újabb csörömpölés és megint padlót ért egy bűbáj. Újabb féktelen vihogás, aztán egyikőjük véletlenül belerúg az egyik üres üvegbe, ami halk, monoton gurulással címkéstől felfelé áll meg az újonnan érkezők előtt. A fiúknak most tűnik fel, hogy jöttek be hozzájuk, a csigaszemű hallgató pedig felkapja az egyik épségben lévő gömböt és az ajtó felé dobja, ami most egyenesen Victoria felé tart...

Na, kész lebuktunk. Még a bádogos kemény páncélja sem védhet meg minket a professzor asszony élesen metsző tekintetétől és fülhasogatóan éles hangjától. Hiába volt elterelő hadműveletem is, rövid úton elintézett, én pedig befogtam a szám, nem akartam még nagyobb bajt okozni. Valami azért még kicsúszott a számon.
- A Bűbájtanban jobb vagyok, az Illemtan nem megy annyira, de arra egy varázslónak kevesebb szüksége van. - Totál igaz volt, amit mondtam, de így utólag már nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt, csak hát már nem lehetett visszacsinálni. Remélhetőleg a keletkező zaj, feledteti vele szánalmas menekülési kísérletem, mellyel inkább csak mélyebben nyomtam fejem a hurokba. Az utasításnak megfelelően indultam el nyomában, de aztán, amit láttam, lecövekelt valahol az ajtó környékén. Elborzadva néztem egy darabig a pusztítást és szabályosan fájt a sok eltékozolt bűbáj, mely kiszabadult, és egyben el is veszett. Legyen akár jó, tökéletesen megalkotott, akár elrontott, félrealkotott varázslat, számomra mindnek volt értelme, mert a hibákból tanul az ember a legtöbbet. Erre Szikszai óráján jöttem rá, sok minden mással együtt. Némelyik, például amitől a gyereknek az egyik karja ütővé alakult, egészen praktikus. Ha lehetne haza vinném Dashának, hasznos lehetne neki. A csiga szem is jó lehet valamire, ha az ember rendesen átgondolja. Azért volt valami, ami viszont érthetetlen volt számomra és megdőlt a bizalmam ebben az egyetemben. Ha ezek a srácok, bekaptak egy egész sor átkot, nem lehetnek valami nagy tehetségek. Elképzelhető, hogy ha ilyen képességekkel bír itt a többség, itt maradhatnék tanítani. Én azért jöttem ide, hogy fejlesszem a tudásom, tágítsam az ismereteimet, de ha úgy van, ahogy gondolom, nem sok keresnivalóm akadt itt. A döbbenet és agykerekeim nyikorgása sem kötötte le annyira a figyelmemet, hogy ne legyen készenlétben a pálcám. Mikor megláttam a felém tartó varázslatgömböt, egy pajzs bűbájjal igyekeztem hárítani azt. Esélyes, hogy egy elsős bűbáj, egy bűbáj tehetségnek nem okoz nehézséget és elkerülöm a következményeit.

A Victoria felé dobott bűbájgömböt sikeresen hárítják a lányok, Brucknernek pedig vörösben izzik a feje. A három fiú fújtató röhögésben tör ki a sikertelen akciótól, egészen addig, amíg a lovagi páncél robusztus, kemény lépteivel el nem indul feléjük. A terem vészjóslóan kong az ütemes cammogástól, ők pedig egyszerre hallgatnak el.
- Héé...héééhaver. Micsaaaaaaak vicceltünk héééé! - szólal meg az ütőkezű fiatalember, hangja némiképp zavart, mintha azt se tudná, most éppen hol van. A másik kettő is hasonló mentegetőzéssel hátrál, a közelgő összecsapás jövőképe ezzel a legyőzhetetlen lovaggal, eléggé letörte férfiasságukat. Az üres alkoholos üvegek megint megcsörrennek a lábuk alatt, a csigaszemű meg is botlik az egyikben és a hátsójára huppan, az összetört bűbájgömbök közé. Bruckner eközben büszkén egyenesedik ki, mintha ő küldte volna a rendbontókra ezt a páncélt. A két siheder felsegíti elesett társát, aztán hangos, színpadias sírásba kezdenek. A csigaszemű fiú Dolra néz és neki intézi szavait.
- Léééégysziii, mi nem akartunk rosszaat. Csakhát ma szereztünk diplomát ééés... - sandán az üvegekre pillant, majd vissza a fiatal nőre, szándékosan elkerülve az egyetemi tanerő villogó szemeit. Aki láthatóan semmiféle sérülést nem szenvedett pedig Victoriára néz.
- Széplány, szedd le rólunk ezt a fenevadat, kérlek! - aztán csuklik, illetve olyasmit produkál, mert a száján egy elefánt trombitálásához hasonló hang jön ki. De az ütőkezű srác nem akarja ilyen könnyen adni magát. Letörli arcáról a szégyenkezése nyomait, aztán kétségbeesetten nekilódul a páncélosnak, de mielőtt nekiverné "sérült" kezét, úgy tűnik, kapcsol, hogy az akár bele is törhet, így inkább felkap egy gömböt és azt vágja az őrnek. Olajzöld füst kíséretében törik szét az átok, a fémszörnyeteg pedig eltűnik benne, és mire eloszlik a varázs, a helyén egy gumikacsa marad. A lányok pedig mondhatni védtelenül maradnak a feldühödött, illuminált állapotban lévő varázsló előtt, akiben elpattan valami és ütős kezével megindul feléjük.

Dol, na és persze az én ügyességem párját ritkítja, nem tudni ugyan, hogy mi lett volna, ha eltalált volna minket az a rejtélyes átok, de jobb így. Elvégre csak végig kellett néznem a rossz példákon és azok szerintem csak enyhe játékszerek voltak, ahhoz a mérgeszöld valamihez képest. Első látásra nem fogtam fel, hogy azok az alakok, enyhén szólva sem szomjasak, én azt hittem, hogy alapból ennyire sötétek. De most komolyan. Át kellett értékelnem a helyzetet, de nem sokban. Akkor is lehetne annyi esze egy frissen egyetemet végzett mágusnak, hogy nem játszadozik ismeretlen bűbájokkal. Ez az a nagy szigor, ami a boszorkány, cseppet sem szűz kislányoknak való kinézetével sugallt? Miért nem őrizték jobban ezeket a varázslatokat, ha egyszer tilos ide bejönni, miért nincsenek védőbűbájok, "belépni tilos" táblák háromfejű kutya, de még egy fia dementor sem. Bár elég riasztó ez a három alak. Ráadásul az egyik meg is szólít.
- Anonymusz nem is fenevad. - keltem védelmére a bádogembernek, ám hiába.  
Ő is is kedvet kapott a harcra, de szomorúbb sorsra jutott, mint mi Dollal. Sajnálom, hogy nem lőttem rá is egy pajzsbűbájt. Megérdemelte volna az önfeláldozásáért, meg egyáltalán a hozzáállása miatt. Na, mindegy, én posztumusz megajánlottam neki gondolatban egy "Pro Immerens" díjat. Bár eddig nem volt ilyen, de most kitaláltam, és pár képzeletbeli könnyet hullajtva a gumikacsára, rátestáltam a díjat is. Miután lezajlott az ünnepi ceremónia, azon gondolkozta, hogy vajon ez melyik mesébe illik bele, rá is jöttem nyomban, csak egy baj volt vele, még nem írták meg. Nem volt időm azonban pennába diktálni, mert az ütős kezű Bálint, felém indult. Kérdés, hogy a lefegyverező bűbájjal hatástalanítható-e egy terelő ütő? Valószínűleg nem, ezért inkább egy másikkal próbálkoztam
- Finite incantatem! - Ha eltűnik a fából vaskeze, már csak nem lesz annyira nagylegény...talán. Vagy annyira hálás lesz nekem, hogy könnyekben fog kitörni és nem engem akar majd betörni.

Egyszerűen megállíthatatlan vagyok - gondoltam, mikor egy újabb bűbájos sikert könyvelhettem el, igaz ami igaz azonban, hogy Dol is ügyeskedett a védelmemben, még ha akaratán kívül is, de ő már csak ilyen. Mielőtt azonban végképp elszállt volna az agyam magamtól, Szikszai kevésbé ismert, szigorúbbik arca kúszott a tudatomba, ami által azonnal visszacsavartam az önelégültség mutatóját, ezzel párhuzamosan pedig, kellő alázatot tanúsítottam a mágia irányában. Míg ezt lejátszottam magamban, már véget is ért a harc, szegény gumikacsa vereségével. A jó kis bádogember, aki értünk vállalta a kacsaságot, most kutyaszorítóba került. Túszul ejtette az illuminátusok egyike, alias Csaba király, mialatt minket kifelé tuszkolt a banya. Hiába örültem annak, hogy mi megúsztuk a büntetést, ám sajnáltam Anonymust, akit ezennel Duckra kereszteltem. Elvégre, ha már nem bádog és ember, hanem gumi és kacsa, akkor másik név is dukál neki. Ez kérem a teljes anyagcsere velejárója. És ha már ő kockáztatta értünk a bádogságát, nem hagyhatjuk magára a gazemberekkel. Hallottam a fenyegetést és nem tagadom, nagyon megsajnáltam Duckot. Az ajtó felé nyomkodásom közben, egy, a kezemhez közel álló polcról levettem egy szimpatikus bűbájgömböt. Nem néztem, hogy kiféle-miféle, a származását meg a nevét sem kérdeztem, de nagyon szép, a szivárvány összes színében játszó sűrű löttyöt tartalmazott, felette apró lila gőzpamacsokkal, amik néha pöfékelés szerű formában fortyogtak a belsejében. Összetett egy bűbáj lehet, az biztos, nem valami kis egyszerű Lumos, úgyhogy megfelelőnek ítéltem a mentési akcióra. Meglendítettem, amennyire tudtam, a célzás is nehéz volt, hiszen a ba...izé professzor asszony ott lihegett a képünkben, de azért próbáltam Csaba királyt eltalálni. Repült a könnyű, de bonyolult bűbáj, egyelőre még a tokjában, ki tudja hol áll meg, és kit hogyan talál meg. Én pedig a csatakiáltást is az arcába vágtam a túszejtőnek.
- Gömbért gömböt! Ide a kacsát vagy kirántalak! -  

Mezőssy Eliza

Egy egyetemi buli mindig jó móka. Csak felnőttek vannak ott, a kicsiket kihagyják az ilyen bulikból, szóval senki sem fogja hisztizve elrontani, és senkiért se fog berongyolni a koliba a dühöngő apuka vagy báty. Persze ezeknél a buliknál van egy aranyszabály: ne te legyél a házigazda. Ezt már Viktor is megtanulta egy életre, az biztos. Saját hibáiból tanul az ember ugyanis.
De most szó sincs arról, hogy Viktor lenne a házigazda, helyette az egyik kollégium ad otthont a szokásos csütörtöki partinak. Pénteken úgy is keveseknek szokott órája lenni, egy valahogy ilyen aranyszabály, hogy a tanárok nem szeretnek pénteken órát tartani, ha meg mégis, akkor arra a diákok nem szeretnek bejárni. Van egy így. Minden órát amúgy sem lehet látogatni, ez az egyetem kérem szépen, ha valaki minden órán bent van, akkor az egy pszichopata, és jobb lesz vele vigyázni.
Egy egyszerű galambszürke inget vett fel Viktor erre az alkalomra, farmerral, sportcipővel, bőrdzsekivel. Haja kusza, arcán kis borostával. Szereti ezeket az eseményeket, ide nem kell kiöltözni, kitennie magáért, mert senki sem várja azt el tőle, hogy díszmagyarban jelenjen meg. Sőt! A többség pont inkább azt szereti, ha így néz ki. Mármint a női többség, és Viktornak most ez a társaság a fontos. Élvezi az egyetemi életet na. Ezen nincs mit szépíteni.
Belépve az ajtón, ami persze tárva nyitva áll a ki-be csatoráló dohányra vagy friss levegőre vágyók miatt. Vigyorogva int is oda pár kint lévőnek, de ő inkább bemegy, ahol összepacsizik, öklözik, ölelkezik egy pár sráccal, néhány lánnyal meg puszit váltanak üdvözlésképp.
 - Jól nézel ki Vik, te is Sammy! - Néz végig elismerően a két lányon, majd beljebb halad az italos pulthoz. Milyen vendég lenne ő, ha nem lenne legalább egy pohár vagy egy üveg a kezében? Hát rémes! Szóval itt az ideje belelendülni a dolgokba, amihez persze ő is hozzárakott egy-azt. Érthető módon valakiknek össze kell dobni ezt a sok fogyasztani való dolgot, hát Viktor köztük volt. De eltakarítani tuti nem fog.
A poharat a szájához emelgetve néz körül a lányok között. Meg is akad a tekintete egy olyan sötét hajún, akivel eddig még nem is találkozott. Lehet cserediák, vagy csak valaki becsempészte ide. Ki tudja? Hát Viktor most meg fogja tudni. Ezt már most láthatjuk előre. Szóval vigyorogva odacsusszan a csaj mellé, hogy rövid társalgást kezdeményezzen.
 - Helló, még nem láttalak itt eddig, de örülök, hogy itt vagy. - Na jó, a múltkor lehet, hogy hazudtam és még mindig nem a legtökéletesebb a csajozási módszere. De azért a bénázásait egész kedvelni szokták a csajok. Kompenzál a cuki mosoly a szép szemek és az elhanyagolhatatlan kidolgozott vázizomzat.
 - Viktor vagy, benned kit tisztelhetek? - Kezd is el kíváncsiskodni a neve felől, amit persze lehet, hogy el fog felejteni az este végére már, de igyekszik az eszébe vésni, amennyiben a lány bemutatkozik neki.

Viktor

O u t f i t

Egy teli pohárral a kezemben ácsorgok egy ismeretlen épület ismeretlen csarnokában, miközben ismeretlen emberek vesznek körül. Folyik az alkohol agyba-főbe, a fiatalok beszélgetnek, táncolnak. Mindenki jól érzi magát, és mindenki idősebb tőlem. Mégis mit keresek én itt?! Hogy lehetett annyi eszem, hogy eljöjjek Olival erre a bulira? Pedig Brigi mondta, hogy ha jót akarok magamnak, akkor nem megyek. Hát én bátor voltam és itt vagyok.
Ezt a hétvégét unokatestvéreimnél töltöm, akik közül Olivér a Academia Magicae Sopianaeiensisre jár. Nővére, Brigi pedig nem rég végzett itt. Oli ódákat zengett az itteni bulikról és közölte, hogy muszáj elmennem vele. Én pedig belementem. Magamra kaptam a legvállalhatóbb szettemet és belevetettem magam a pécsi éjszakába. Imádok bulizni, szóval miért is ne?!
Tompán állok miközben a fények villognak és az emberek kiabálnak. Egy erősebb basszusra beremeg az ablaküveg én pedig mozdulni se tudok. Megrázom a fejem, hátha ettől magamhoz térek, de nem megy. Egy lányhorda halad el mellettem hangosan nevetve és meglöknek. Mintha ott se lennék! Egy lépést arrébb tántorodom. Újabb fejrázás, mely végre hat. Egy csendesebb részt kezdek keresni, míg végül az italos pult közelében kötök ki.Izzadt vagyok, mint aki egészen idáig táncolt és bulizott. Nyilván ez is történt. Bár őszintén, azt sem tudom, hogy kerültem a tömeg közepére. Egy kis idő kiesett az emlékezetemből, melynek okát pontosan tudom. De most újra magamnál vagyok.
Egyszer csak egy alak jelenik meg mellettem. A mai este folyamán ő a negyedik fiú, aki így ismeretlenül leszólít. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kapós leszek. Azért na, elég jó hely ez az egyetemi buli.
- Ömm, hello!- egy zavart mosolyt küldök a fiú felé, aki egész helyes. Hogy ez az idősebb korosztály mennyivel férfiasabb, mint az átlag ott nálunk Bagolykőn. Kérdés hallatán kicsit elgondolkodom.  
- Eliza. - bököm ki végül a nevemet. Lehúzom a poharam tartalmát, majd jobbomat a fiú felé nyújtom.
- Ne haragudj, de hogy jutok ki innen? Azt hiszem kicsit szükségem lenne friss levegőre. -
Beszédem eléggé akadozik, és látszik rajtam, hogy nem vagyok teljesen képben. De talán ez nem annyira feltűnő.

Elveszett lány

Nem arat túl nagy sikert a lánynál, mert az egyből a bemutatkozás után mit mond? Hát természetesen azt, hogy ki szeretne innen jutni, csak éppen kérdésbe foglalva. Na, ennyit erről Viktor. De mivel még tökéletesen az eszénél van segít a lánynak a kitalálásban a kézfogás után.
 - Gyere, kikísérlek. Becs szó, nem bántalak! - Teszi a szívére az egyik kezét, a másikat pedig maga mellé feltartja, mintha esküt tenne. Persze általában az ilyeneknek nem lehetne hinni, de Viktor tényleg soha nem bántana egy lányt. Őt arra nevelte az apja, hogy a nőkkel különlegesen kell bánni, és soha sem szabad bántani őket. Ez egy aranyszabály, amit ő mindig meg is fog tartani, pedig némelyik nő szörnyen ki tudja őt néha hozni a sodrából, pedig Viktort nem egyszerű, elég birka türelemmel megáldott egy lélek a szentem.
Na, de szóval az eskütétel után a lányt kézen fogja és elkezdi maga mögött húzva kivezetni a házból. Ő ismer innen minden kijáratot, és minden titkos bejáratot is. Volt már rá példa, hogy beszökni vagy éppen kiszökni kellett innen. Télen az utóbbi annyira nem mókás, de lesz mit mesélnie a gyerekeknek majd, az unokáknak meg főleg. Viktor nem él unalmas életet.
Az ajtón kilépve már megállítja lépteit és a lányra tekint.
 - Minden oké? - Egy szelíd mosollyal tekint le a lányra, hogy lássa nem-e véletlenül rosszul van és inkább azért szeretett volna ide kijönni. Bár az is lehet, hogy most fogja magát és elszalad amerre lába viszi. Mondjuk azért talán annyira nem rémisztő a mosolya, hogy attól világgá szaladjon az ember.
 - Nem fázol? - Most veszi csak észre, hogy bizony a lány elég lengén van öltözve és bár Viktor sem túl vastagon öltözött azért annyi lovagiasság szorult belé, hogy inkább szétfagy, de a lány a társaságában ne fázzon, vagy legalábbis kevésbé. Szóval a választ inkább meg sem várva vette le dzsekijét és terítette rá a lányra. Na, ilyenkor igazából nem a lovagiasság jön elő belőle a leginkább, hanem a bátyói hozzáállás, a tanári viselkedés - amit persze jelenleg nem gyakorol és nem is túl példaértékű a viselkedése néha.

Viktor

O u t f i t
Az ismeretlen fiú kérés nélkül felajánlja, hogy megmutatja a kifelé vezető utat. Igazából nem lett volna szükségem kísérőre, de végül is nem zavar. Legalább nem kell egyedül ácsorognom kinn. Egy mosoly keretében biccenek, hogy elhiszem amit mond, miszerint nem fog bántani. Érzem ahogy megfogja a kezem, majd húzni kezd maga után. Ezek szerint jól ismeri errefelé a járást, ha ilyen rutinosan töri az utat az emberek között. Teljes lelki nyugalommal követem őt. Valami oknál fogva megnyugtat az az érzés, hogy kézen fogva segít kijutni innen. Nem félek tőle egy cseppet sem. Meg sem fordult a fejemben, hogy bántani fog. Érdekes, hogy azonnal ezzel kezdte. Lehet mégis tartanom kellene tőle. Csak az kezd védekezéssel, akinek oka van rá. Végigfut a gondolat a fejemben, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is vetem. Mellé lépek, de továbbra is fogom a kezét. Felnézek rá és alaposan megnézem magamnak. Cuki. Ez az első jelző, ami eszembe jut róla. Nem, tuti nem fog bántani. Bár a legnagyobb pszichopatákon nem lehet látni, hogy azok.
Ahogy kilépünk megcsap a kellemes, hűvös őszi levegő. Szép tiszta az ég, így látni lehet a csillagokat. Akár még romantikus is lehetne ez az este, ha meglenne hozzá a megfelelő partner. De nincs. Hallom, amint egy kérdést intéz hozzám a fiú. Rá pillatok, majd egy szelíd mosoly jelenik meg arcomon.
- Igen, minden remek. - kacsintok rá a fiúra. Hogy mit csinálok!? Jééézusom! Nem Eliza, nem kacsintgatunk! Nem flörtölünk és nem iszunk több alkoholt! Így is éppen eléggé megittad a magadét! Pedig, hogy megfogadtad, hogy nem fogsz többet inni, mert ilyenkor csak hülyét csinálsz magadból. Igyekszem elhessegetni a kis mumust a fejemből, aki megállás nélkül mondja a magáét. De ettől eszembe jut Ethan, és mintha egy bunkós bottal hasba vertek volna. Miért?! Miért csinálom ezt magammal? Pedig már az alkohol hatására olyan szépen elfelejtettem. Igaz nem örökre, de erre a kis időre, erre a pár órára.
- Nyugodtan menj ám vissza! Nem kell itt maradnod velem, nem azért jöttél. Tök jól elleszek egyedül is. - közlöm, majd keresztbe fonom magam előtt a karjaimat. Ekkor egy újabb kérdést intéz hozzám Viktor. De válaszolni sincs időm, és ő már veszi is le a kabátját. Hamarosan már a vállamon pihen a dzseki és újra meleg ölel át. Egy beletörődő sóhaj hangzik el.
- Figyi, erre tényleg nincs szükség. Nem fázom! - erősködöm. Kicsit lejjebb hajtom a fejem és veszek egy mély levegőt. Igen, az ő felsőjének van ilyen kellemes illata.
- Milyen parfümöt használsz? - kérdem miközben megpróbálom levenni a rám tett kabátot.

Eliza

Na mi az? Talán mégsem annyira temethető ez a próbálkozás? A lány ugyanis rákacsint amikor már kint vannak. És persze azért láttam ám én, hogy tetszett a lánynak, hogy Viktor szépen kézen fogva vezette őt ki innen. Persze Viktornak hátul nincs szeme, és gondolatolvasásra is képtelen. Pedig néha tök jól jönne neki. Gondolkozott is már a legilimencián, de még nem jutott el odáig, hogy a gondolatból gyakorlatot csináljon. Szóval így csak a saját gondolatait hallja, amit jobb, ha más nem hall és lát. Higgyétek el nekem, én látom és hallom őket ugyanis,
 - Nem foglak itt hagyni egyedül, hacsak nem kéred. -
Hangja határozott, mosolya szelíd. Megy ő, ha úgy akarják, de azért az éjszaka közepén egy lányt nem fog sorsára hagyni, még ha itt rengeteg ember cirkál is, akkor sem. Az elég nagy taplóság lenne tőle. Szóval ahelyett, hogy menne még a kabátját is odaadja, amit persze rögtön elkezd visszautasítani a lány. Tipikusan nő, a feminista fajtából, aki erős egyedül is, nem kell a segítség. De azért néha igazán elfogadható az nem? Főleg, ha még az illata is kellemes.
 - Azért inkább maradjon, nehogy megfázz, nem vagy túlöltözve, én meg hozzá vagyok szokva a hideghez. A hegyek között nincs fűtés. -
Vigyorog, miközben persze már el is mondja magáról azt, hogy szokott a hegyekben járni, és bizony a sátrak tényleg nem fűtöttek. Mondjuk ezen segíteni szokott egy varázslattal, de azért a hegyvidéki hideg az hegyvidéki hideg marad. Ahhoz képest itt most enyhe az idő. Szóval Viktor még így, ingben sem fázik.
 - Ez most éppen Police, mugli parfümmárka. - A parfümöket nem Viktor szokta kiválasztani, ezeket leginkább kapja karácsonyra, szülinapra vagy névnapra, és azokat használja. Persze, ha kellene maga is tudna parfümöt választani magának, azért nem elveszett kisfiú ő, de vásárolni nem igazán szeret. Azért mégis csak pasi, na.
 - Marad a kabát, vagy megint magamra veszem, de belebújtatlak téged is. -
Fenyeget nevetve, amit persze csak úgy kell elképzelni, hogy egy gyors tágítóbűbájt rámormol a dzsekijére, amit aztán a lány köré is von és összecipzározza. Na jó, ez tény, hogy a személyes szférába igen nagyfokú belépést jelent, de Viktornak csak ilyen meggyőzési ötlet jut az eszébe, mert hát akkor ő is jól jár, mert a lány is, aki egyébként meglehetősen fiatalka lehet, de megszokta, hogy vannak lányok, akik csak 16-nak néznek ki, miközben 22 évesek. Szóval fel sem merül benne, hogy megkérdezze a lány korát, pedig ha tudná, hogy az bizony még a mágustanodát sem járta ki lehet nem incselkedne itt így vele. Hiszen, ha még tanítana, akkor bőven a tanítványa lehetne neki.

Viktor

O u t f i t
„Ha csak nem kéred…” visszhangzik a fejemben. Most erre mégis mit kéne mondanom? Kérjem meg, hogy hagyjon itt? De miért? Nincs nekem útban, nem zavar, hogy itt van. Csak hát nyilván nem azért jött, hogy egy ismeretlen lányt istápoljon kinn. Gondolom bulizni jött és a haverjaival lenni, inni, táncolni, jól érezni magát. Végezetül csak ennyit reagálok, hogy megvonom a vállam, ezzel jelezve, hogy nekem mindegy mit is csinál.
A parfüm márkáját melyet említ ismerem, vagyis hallottam róla. De valami oknál fogva nem szimpatizáltam vele. Úgy az üvegcsében nem tetszik az illata, de így Viktoron elég kellemes. Érdekes, hogy mennyit változik egy parfüm a bőrön, és mennyivel másabb tud lenni egy-egy személyen. Bután nézek rá, amikor a hegyekről és a fűtésről kezd el beszélni. Nem nagyon értem, hogy ez most miért, és honnan.
- Ezt kifejtenéd kérlek? – kérdem, mert jó lenne azért tudni, hogy mire is gondol. Lehet le kellene esnie, de nem esett. Sokat agyalni rajta vagy éppen barkóbázni pedig nem szeretnék. Szóval hamarabb túl leszünk rajta ha elmondja. Viktor csak nem akarja, hogy levegyem a kabátomat, de én akkor is leemelem vállaimról, majd szépen a karomra hajtom, így nyújtom oda Viktornak.
- Hidd el, ha fáznék akkor visszamennék a kabátomért. De azért jöttem ki, hogy kicsit észhez térjek, azon pedig a hűvös idő segít csak. – Azt már nem teszem hozzá, hogy jól esik egy kicsit fázni. Furcsa egy lány vagyok, tudom én, de hát na.
- Azért köszönöm szépen, lovagias gesztus volt. - Remélem, hogy elveszi a felé nyújtott kabátot és, hogy nem hajtja végre tervét, miszerint ketten bújunk bele az ő kabátjába. Ha mégis, akkor sem fogok futva menekülni. Bár rosszul viselem ha az intim szférámba tapos bele így valaki. Pláne ha ezt egy ismeretlen pasi teszi. Na az a legrosszabb.
- Amúgy ide jársz suliba? – bökök fejemmel az intézmény ajtaja felé, ahol kijöttünk. Lehet ő is csak úgy esett be ide, ahogy én. De ott van az az opció is, miszerint itt végi tanulmányait. Igyekszem azért ismerkedni vele, hogy mégse egy vad idegennek ácsorogjak itt kinn.

Eliza

Vállrándítás. Hogy ezt a férfiak hogy utálják. Tudom én. Ennél csak a nem tudom a rosszabb. Két szó, amivel egy férfi bármikor kikergethető a világból. De tényleg. Na, de most Viktor csak mosolyog a lányon és betudja az alkohol hatásának ezt a kissé durcás viselkedést. Megszokta, hogy a lányok, ha nem szomjasak már nagyon, akkor kissé gyerekesen tudnak viselkedni. Azért töltött már el egy pár lánnyal egy-egy bulizós estét. Persze azért nem ő a suli Casanovája, azért erről szó se essék.
 - Persze. Hobbihegymászó vagyok. Szóval ez a hideg nem olyan, mint egy havas hegycsúcs hidege. -
Rántja meg a vállát a kifejtést követően. Néhányan furán is néznek rá, hogy ő sokkal alulöltözöttebb szokott lenni a többieknél. Én is furán nézek rá innen a meleg pokróc alól. Na jó nem, igazából egy tök hideg vonaton ülök épen. Jó, jó tudom, ez senkit sem érdekelt. Szóval rükverc vissza a kabáthoz, amit felé nyújtanak, és mivel a lányon látszik a hajthatatlanság Viktor megadóan felteszi a kezét. Nem fog egy lánnyal se veszekedni, aki nem a barátnője vagy a rokona, de az más helyzet, és azokkal se szívesen. Elég konfliktuskerülő.
 - Oké, ha ennyire ezt szeretnéd. -
Veszi el a kabátját és magára is húzza, nem szeret tartogatni semmit sem. Ezért találták ki a férfiaknak a hátizsákokat, hogy ne kelljen semmit sem kézben vinni.
 - Igen, ide járok. Ez előtt meg a Bagolykövön végeztem, aztán ott tanítottam, most továbbképzem magam mondhatni. - Ad az igennél egy kicsit hosszabb választ. Ha már a lány próbálkozik az ismerkedéssel, akkor Viktor nem fog egyszavas válaszokig süllyedni. - Na és te? - Eddig Viktor számára evidens volt, hogy a lány is ide jár, de ha megkérdezte, akkor illik visszakérdezni, mi van, ha mégsem. Bár a korbűbáj nem enged át 17 éven aluliakat az ilyen helyekre, de azért egy 19 éves is lehet olyan, hogy még csak tanodába jár, és még csak nem is mesterképzésre.

Viktor

O u t f i t
Nem nagyon tudok mit kezdeni jelenleg azzal a dologgal, hogy Viktor hobbi hegymászó. Ez engem sose vonzott, de az ismeretségi körömben akad olyan, akit évek óta foglalkoztat ez a sport. Gondolom lehet sportnak nevezni, mert elég komoly erőnlét kellhet hozzá.
- Oh értem. – végül csak ennyit tudok hozzáfűzni egy bocsánatkérő tekintettel.  Lehet kérdeznem kellene valamit a hobbijáról, ha már így megosztotta velem. De mégis mit? Mekkora volt a legmagasabb csúcsod? Ezt kicsit másképp is értelmezhetné a piszkos a fantáziája. Szóval egyelőre jegelem a témát, majd talán később,  ha beáll a kínos csend, akkor újra bedobom témának.
Szerencsésen sikerül visszaadnom a kabátot és Viktor nem hadakozik kézzel-lábbal, hogy márpedig húzzam vissza. Elveszi és végül rajta landol a saját kabátja.
- Hát igen, rajtad határozottan jobban áll. – közlöm, majd végigsimítok a karján. Eliza mégis mit művelsz?! Már megint idiótát fogsz csinálni magadból!!! Ne legyél ennyire gyerekes csak mert újra sikerült meginnod pár shotot. Emlékezz mi lett múltkor is a vége! Ethant azóta se heverted ki! Újra kiabál velem a mumusom a fejemben. Még jó, hogy van, mert neki köszönhetően kapom el a kezem Viktor karjáról. Bocsánatkérően pislogok rá, miközben újra összefonom karjaimat a mellkasom előtt. Talán így a legbiztonságosabb. Ezután térünk rá a suli kérdésre. Nagyot nyelek amikor elmondja, hogy Ő amúgy tanár ott, ahova én járok. Furcsa, hogy még sosem találkoztam vele ezelőtt. Pedig három évet lenyomtam a suli falai között azelőtt, hogy elköltöztünk volna. A negyediket magántanulóként végeztem el. Na de most mégis mit mondja Viktornak, mert ezt így nem fogom tálalni az tuti! Hát akkor jöjjön aminek jönnie kell.
- Én is ide járok, most kezdtem. Szóval még nagyon friss hús vagyok. – hazudom mosolyogva. – Na és milyen szakra jársz? – kérdem. Ha elmondja, akkor már három szakot fogok ismerni, így majd valamelyiket bekamuzom neki. Ha eddig nem vette észre, hogy csak 19 vagyok, akkor azután se fog feltűnni neki. Úgy fest elég naiv egy teremtés lehet, de én legkevésbé se bánom. Végül is mennyi esély van rá, hogy mi még összefutunk Bagolykő falai között? Ha jól sejtem, akkor mire ő itt végez, addigra én már elvégeztem ott az alap képzést. Mesterre úgysem tervezek menni. Tehát nincs probléma és nincs lebukás veszély. Ebből kifolyólag pedig szabad játszani a tűzzel.

Eliza

A beszélgetés kissé laposodik itt-ott, de azért nem adja fel egyikőjük sem. Viktor még nem ivott eleget, a lány meg már eleget ivott, azt hiszem. Szóval így nem a legjobb a hullámhossz, amin vannak. De azért próbálják előre görgetni a beszélgetést mind a ketten, miközben a kabát Viktorra vissza kerül, és a kezére a lány keze kerül egy bókkal együtt. Nem igazán érti Viktor, hogy most mit is szeretne a lány, néha kissé elzárkózó, aztán meg kezdeményező. Nem igazán tud ő ezen kiigazodni. Persze tudna ezekre most pszichológiai magyarázatokat adni, de az biztos, hogy egy pszichológiai könyv se segít neki a női nem kiismerésében. A női lélek teljes feltérképezése totálisan lehetetlen, ahogy a logikájuk megértése is.
 - Szerintem neked is nagyon jól állt. -
Egy kacsintás mind e mellé. Ha a lány közeledik, akkor ő is, de csak óvatosan. Bár lehet nem volt jó ötlet, ugyanis Eliza vissza is húzza a kezét. Ki érti ezt?
Na, akkor inkább ismerkedjünk kicsit elvre fel! Eliza kérdez, Viktor válaszol. A kérdezz-felelek játék egyszerű, ismerkedős szintje. Eliza nagyot is néz, hogy Viktor milyen teljes körűen ad felvilágosítás a sulijáról és hogy miért is van itt. Persze az meg sem fordul a fejében, hogy esetleg azért nyelt egy nagyot a lány, mert az igazából egy volt esetleg jövőbeni diákja is lehetne. Kissé naivnak mondható, ez tény. Az arany szíve miatt nem egyből azt feltételezi a másikról, hogy hazudik neki, így meg is eszi Eliza szövegét, mint kacsa a nokedlit.
 - Akkor üdv itt. Ez az első ilyen bulid? - Ez megmagyarázza számára, hogy miért is volt olyan elveszett odabent a lány és még miért is nem találkoztak. Ha a lány nem vett részt eddig a közösségi életben, akkor érthető, hogy elkerülték egymást. Viktor nem szűnt meg Eridonosnak lenni, szeret a társaság középpontjában lenni, a közösség aktív tagjaként tevékenykedni, ha bulizásról vagy számára is érdekes eseményekről van szó.
 - Pszichóra járok. És te? - Érdeklődik visszafelé, na nem mintha egyébként minden szakot ismerne, ami itt van, hiába nem gólya ő már itt.
 - Van kedved majd visszamenni táncolni? Ahogy elnézem már jobban vagy. -
Mióta egyetemre jár Viktor táncolni is egész megtanult, az előtt totálisan falábú volt és bár most sem a parkett ördöge, de azért ugrálni ő is tud a zenére, ahogy mindenki más, vagy éppen a lány derekát fogni.

Viktor

O u t f i t
- Oh, köszönöm szépen! - fogadom a bókot, melyet kapok. Nem hiszem, hogy egy sok számmal nagyobb kabát tényleg jól állt volna. De hát úgy fest újabb úriemberrel hozott össze a sors, aki dicsér, ha kell, ha nem. Aranyos tőle, de tényleg. Bár remélem nem folytatja sokáig ezt a bájolgást, mert nehezen viselem egy idő után. Akkor már olyan álszentnek tűnik a dolog. Látom szegény pasin, hogy teljesen összekuszálom a fejében, hogy hova is tegyen engem. Egyszer nyitok felé és flörtölök vele, utána pedig azonnal visszazárom a kiskaput. Én sem tudom mit csinálok. Csak úgy jönnek a hülyeségek maguktól, nyilván az alkohol miatt.
Hamar a sulira terelődik a szó, és én ekkora kezdek el hazudni. Szerencsére ez mindig hibátlanul ment, és sose buktam le. Csúnya dolog hazudni tudom én, de ha muszáj, akkor muszáj. Most pedig úgy vélem, hogy muszáj volt. Rosszul vette volna ki magát, ha benyögöm, hogy csak most töltöttem be a 19-et. Ő pedig már nyilván van úgy 25.
- Nos igen, ez az első bulim. De eddig egészen jó. Tetszik! - válaszolom, és még csak nem is hazudtam. Tényleg ez az első bulim, és gyanítom, hogy nem az utolsó. Elképzelésem szerint, amikor jönni fogok rokonlátogatóba, akkor majd mindig megyek bulizni Olival. Sajnos Bagolykőn kevés ilyen buli akad, és Bogolyfalván még kevesebb. Pedig mekkora biznisz lenne nyitni, egy kisebb klubot, ahol hétvégén bulik lennének. Na nehogy egyszer megvalósítsam. Na tessék, itt van a jövőbeli célom. Bogoly Club. Kicsit beindul a fantáziám és már látom is magam előtt a klubbot teljes pompájában.
Viktor kérdése, miszerint én mire járok várható volt, így nem ért annyira váratlanul. De mégis akadozva válaszolok. Vacillálni kezdek, hogy Brigi által végzett igazságügy és varázstörvénykezést mondjam, vagy inkább a méregtant, melyre Olivér jár. Hmm. Egyikhez sem konyítok, de mivel ötletem sincs feldobom azt a bizonyos érmét fejben, az majd dönt.
- Hát, ömmm... méregtanra járok. - nyögöm ki végül. Most már csak reménykedhetem, hogy Viktor nem fog belekérdezni. De szerencsére ekkor dobja fel a menjünk vissza labdát, melyt azonnal le is csapok.
- Rendben mehetünk! Remélem tudsz táncolni! - megfogom a kezét majd azon az úton, ahol kijöttünk, vissza is vezetem az italos pultokhoz, majd tovább a "táncparkettre".

M u s i c

Eliza

Kis erőltetett éle van a beszélgetésnek, ezért is veti be azt Viktor, hogy esetleg menjenek be. Az eddigi ismerkedős blokkot ugyanis meglehetősen kimerítették. Szóval jobb, hogyha most már inkább csinálnak valamit, mint hogy itt álljanak és nézzenek egymásra szépen, miközben mindketten próbálnak valami érdeklődést magukra erőltetni. Viktor a bulikra nem azért jön elsősorban ugyanis, hogy mindenkit minél belsőségesebben megismerjen. Na jó, máshogy kellene fogalmaznom, szóval nem az életrajzi adatok begyűjtésének céljából tartózkodik itt. Na igen, így már egészen szakmai a megfogalmazás.
Szóval akkor menjünk be a táncparkettre inkább, ahova már a lány vezeti a fiút. Igen, általában ez így szokott lenni. Csak a többségében a vezetés inkább rángatásnak felel meg, de most Viktor szívesen táncol a lánnyal. A zene elég jó, és lehet is rá táncolni, a lüktetést érezni.
 - Tudok, nem lépek a lábadra. -
Vigyorog rá kis fáziskéséssel a lányra a parketten. Persze pasiból van, és a lány meglehetősen egyértelmű jeleket tett neki arra, hogy bátran közeledhet, szóval a kezét a lány derekára vezeti és közel húzza őt magához. Szerencsére csak kb. 10 centi van közöttük, így kényelmesen tudnak együtt táncolni. Persze hagy a lánynak mozgásteret és ha akar, akkor ki is szabadulhat Viktor kezei közül, nem erőszakos ő, de férfi, és nem fogja meghazudtolni önmagát.

Viktor

O u t f i t
A parkettre érve egy egész jó kis zene megy, aminek hatására azonnal érzem a lábamban a ritmust. Még séta közben már testem mozogni kezd a zene ritmusára. Ahogy a tömeg közepére érünk és megállunk érzem, ahogy Viktor kezei a csípőmön landolnak. Nem újdonság nekem így táncolni egy fiúval, de sose voltam ennek a híve. Így egy kicsit olyan, mintha meg lennék kötve. Ő fog, olykor irányít és belemászik az aurámba. Mint az esetek többségében, így ez utóbbi most is zavar. Azonban nem hátrálok ki. Hagyom. Egyszer ezt is meg kell szokni, és ha Ethan közelsége nem zavart, akkor nyilván egy idő után ezt sem fog. Remélem! Ahogy egyre jobban belefeledkezem a zenébe, úgy foglalkoztam egyre kevésbé azzal a ténnyel, hogy ennyire közel kerültem egy férfihoz. Mindvégig háttal álltam neki, és úgy mozogtam a zene ritmusára. Ám egy hirtelen ötlettő vezérelve szembe kerültem Viktorral, majd egyik karomat a vállára tettem és kezemmel pedig megfogtam gyengéden a nyakát. Így táncoltunk tovább. Agyam teljesen kikapcsolt a drum and basst hallgatva. Imádom! Amikor újra magamhoz tértem Viktor haját birizgáltam a nyakánál két ujjammal. Idő közben pedig az a 10 centit távolság is lecsökkent. Jaj ne! Már megint mit művelek? Esküszöm szükségem lenne egy őrangyalra, aki nem engedi, hogy ilyesmit csináljak. Nem kéne megint hülyét csinálnom magamból. Kezem a fiú mellkasára csúszik, majd ellököm magamat tőle, vagy őt magamtól. Nézőpont kérdése.
- Ne haragudj de ez nekem nem megy. - közlöm, majd veszek egy 180 fokos fordulatot és sietős léptekkel hagyom ott Viktort. Egészen az italokig meg se állok, ahol töltök egy kis adag vodkát magamnak, melyet azonnal le is húzok. Egy mély sóhaj tör fel belőlem. Hogy faképnél hagyott táncpartnerem érti-e mire gondoltam, nem tudom. Őszintén én sem értem miért mondtam ezt. Mi nem megy? A flörtölés? A pasizás? Egy kis szabad, laza este, egy helyes és kedves fiúval? Vagy éppen fejben én már tovább léptem egy másik szintre és arra nem lennék képes? Nem tudom, nem akarok ezen gondolkodni. Mindössze reménykedem, hogy Viktor nem jön utánam.

M u s i c

---

VB karácsonyi ajándékkereső
2018. december 23.