A szerdai és szombati piacnapon megtelik a boglyas tértől nem messze fekvő, téglalap alakú, füves terület, Bogolyfalva piactere, ahol helyi és átutazóban lévő árusok kínálják legkülönfélébb mágikus portékáikat. A szorosan egymás mellé tolt padok színpompás labirintusba vezetnek, a piacnak ilyenkor önálló utcái és sztrádái nyílnak, ha nem figyelsz, könnyen eltévedhetsz itt. A szerény standok között komoly, többemeletes sátrak is állnak, néha vészesen az út fölé billenve.
Ne lepődj meg, ha doxik röppennek el a fejed fölött, nyomukban az őket seprűvel kergető kofa, vagy, ha gyíkpetét nyomnak a kezedbe, hogy rád sózzák azt. A kaotikus kavalkádban mindent megtalálsz, amit keresel. HA elég ügyes vagy, a szóbeszéd szerint akár egy uncia méregdrága gyurgyalagcsipát is a pult alól.
Ám estére kiürül a piactér. A padok üres csontvázakként sorakoznak a letaposott fűben, a csöndben szemetet hord a szél, bezárnak a piac körül álló üzletek is.
Utóbbiak nemcsak piacnapokon, de a hét többi napján is nyitva állnak. A teret körülöleli többek között a pékség, a közért, a játékbolt, a pálcakészítő műhely és egy fodrászatot és szépségszalont ötvöző csinos kis helyiség. Föléjük a kastélynak beillő dilibolt, a Poénpalota magasodik.
Engedj a friss fánk illatának vagy a palotából kiszűrődő kacagás csalogatásának!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=818178#post818178][b]Hegedüsh Marcell - 2020.10.01. 13:19[/b][/url]

Ismeritek a friss, ropogós alma hangját, amikor beleharap az ember? Hogyne. Ezzel a nesszel és mókusszerű, teli szájjal mosolyogva intek a kofának, kezemben a megrágcsált zöldalmával. Hátat fordítok neki, mélyet szippantok a bogolyfalvi levegőből, és – ha ez egyáltalán lehetséges – még szélesebb vigyor terül szét borostás arcomon. Hazajöttem. Figyelem, ahogyan kikerül néhány fiatal, akik csacsogva, kezükben egy elviteles kávéval vagy forrócsokival nevetgélnek. Végig nézek rajtuk, s konstatálom, hogy minden a legnagyobb rendben van. Furcsa, ám egyben izgalmas, hogy újra a faluban vagyok, közel a kastélyhoz és mindenhez, ami régen voltam. Jó érzés. Akkurátusan emelem színtelen ajkaimhoz a zöldalmát, hogy újabb falattal soványítsam meg, majd bakancsos lábammal elindulok a magárus stand felé. Régebben lehetett wasabival bevont mandulát kapni, ami annak idején az egyik kedvenc csemegém volt, ezért kíváncsian csillogó fekete szemeimmel lépdelek az irányába. Sokan keresztezik utamat, de egyik kezemben az almával, másikban az egyre súlyosodó szatyorral kerülöm ki őket, hogy végre megpillanthassam az idős boszorkányt. Ismerős az öreg hölgy, és amikor felnéz rám szürke szemeivel, megcsillan bennük a felismerés.
– Hogy van ma, Norma? Mondtam, hogy nem szabadul tőlem – villantom meg fogaimat, majd néhány másodperc bájcsevely és a wasabis finomság megtalálása után a mellettem kutató nőre tekintek. Feje lehajtva, haja lófarokba kötve, bőrkabát és kedvemre való stílus. Elmosolyodok, majd megkerülve őt lépek a cukrozott gyömbérek felé, ám észreveszem, hogy nem hoztam magammal zacskót, az pedig a nő másik oldalán van. – Elnézést! Ne haragudj – kezdem rekedtes hangszínemen. – Adnál egy tasakot onnan? – fejemmel annak irányába bökök, arcomon kedves mosoly.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=818185#post818185][b]Hegedüsh Marcell - 2020.10.01. 15:24[/b][/url]

A hanyag mozdulatra komolyabb ábrázatomat veszem elő, hiszen eszem ágában sem volt megzavarni őt a válogatásban. Inkább összeszorítom ajkaimat, amiknek szegletében már csak apró mosolymaradékok húzódnak meg. Fogaim közé veszem az almát, hogy szabaddá tegyem legalább egyik kezemet, és megindítom azt a zacskó felé, amikor a nő felém fordítja arcát. Ábrázatom a hitetlenkedő, a zavart és a vidám határain ugrál, egyik halmazból a másikba, kiveszem az almát a számból, az újonnan szerzett tasakos kezemben szorongatva tárom szét karjaimat, hogy magamhoz ölelhessem a régen látott jóbarátot. A gyümölcsöt tartó kezem kissé kiemelem, de a másikkal finoman fogom megtarkóját, ahogyan feje belefúródik kulcscsontomba. Egy pillanat töredéke csupán, de még nagyobb nyugalom száguld végig bennem. Eltávolodunk egymástól, majd széles vigyorral felkacagok. – Nem változol semmit, igaz? – még mindig karakteresen csípős. Fejemet csóválom, majd a bókra játékosan végig nyalom fogaimat, és nyelvemmel csettintve igazgatom meg színpadiasan bőrdzsekim nyakát.
– Neked sincs okod panaszra – bókolok vissza. Arra, hogy hogyan is kerültem ismét ide néhány másodpercre elhallgatok. Csupán a titokzatosság kedvéért; picit közelebb hajolok, majd sunyi mosollyal fedem fel magam. – Az Eridon ház újonnan választott házvezető-helyettese áll előtted – tárom szét karjaimat, s amikor ismét leengedem, beleharapok az almába. – Igazából az sem lenne hazugság – nevetek fel a mandulára. Kölyök korom óta az a kedvenc nassolni valóm. Még ha a hatodiknál ki is gyullad a fejem. Néhány pillanatig csak figyelem őt, majd amikor kínossá válik a boldog bámulásom, visszafordulok a mandulák fölé. – Mesélj te – mondom félig almával teli szájjal. – Nem láttalak a… – temetés óta. – Nagyon régóta – mosolygok kedvesen. – Mi jót csinálsz még Bogolyfalván? A Nagyvárosban lenne a helyed.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=818213#post818213][b]Hegedüsh Marcell - 2020.10.01. 21:00[/b][/url]

Mosolyogva csóválok ismét fejet. Dehogy kellene! Kifejezetten örülök, hogy ebben a változó világban, ezzel a millió történéssel a hátunk mögött még tudunk azok lenni, akik régen is voltunk. Zoli barátom Elekrája mindig feldobta az összejöveteleket. Még ha eleinte a fiús témák is voltak porondon, egy idő után a nő is megjelent, hogy együtt folytassuk az estét. Ugye stabil kapcsolatom nem sok volt, csak a kisiskolás szerelem Petúniával – aztán a rommá ment házasságom; de erről később. Ezért általában hármasban töltöttük ezeket a felnőtt estéket. Nosztalgikusan mosolyogva teszek néhány lapáttal a gyömbérből a zacskóba, majd mindent, amit összeszedtem Norma néni felé nyújtok. – Kifejezetten jól áll az újságírás – ejtek meg egy utolsó bókot. Régebben Zoltán vérét is szívtam Elektra szépségével, de mindig is tudnivaló volt, hogy azt, hogyha nem viselkedik, lecsapom a kezéről csak gyerekes csipkelődés volt.
Amikor a macsós színjátékom végére érek, boldogan felnevetek. – Tudod, vannak dolgok, amik nem változnak – kacsintok játékosan, és a fizetés végeztével mindent a nagyobb szatyorba dobok. – Ezt mégis hogy érted? – felháborodásom megjátszott, ám hangszínem egészen hihető is lehetne, hogyha a nő nem ismerne. Az igazat megvallva, nem kevés félsz van bennem az új pozíció miatt, de próbálom elhitetni magammal, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Óraadó tanárként már szerepeltem életem során, az ex-szel együtt vezetett bolt vezetésében is részt vettem. Ásványok után kutattam messzi tájakon, de… varázstanodai házat még nem volt szerencsém vezetni. Nagyon izgatott vagyok. – Ha belőlem és Zoliból indulok ki, akkor eléggé hamar beleőszülök – furcsa, hogy ő már nincsen. Elektrával alapvetően sok közös témánk volt, mégis leginkább barátom kötött össze bennünket. Nem szeretnék a múltban ragadni, abból még soha semmi jó nem származott, ám most jól esik kicsit úszkálni a nosztalgikus érzésekben. A gratulációra köszönetképpen fejet hajtok a magam, jellegzetes csibészvigyorával, majd a régi találkozás említésére megszelídül mindkettőnk mosolya. Tudom mélyen, hogy nem kellene ennyire finomkodva viselkednem, de mégsem engedem el a dolgot. Csak mély sóhajjal kínálom meg mosolyomat, és bólintok egyet, hogy; értettem, nincsen tabu.
– Az igen – húzom el egy elismerő mosolyra ajkaimat. – Majd egyszer körbe vezethetsz a szerkesztőségben. Vagy akár a rádióban – elvégre most már újra itt vagyok, és igen érdekes lenne, hogyha pont mi nem tartanánk a régre nyúló kapcsolatot. – Milyen témájú a műsorod? – kérdem, majd jobb kezemmel az egyik fűszerlevelet kapom fel, hogy megszaglászhassam.
– Nekem is jól fog jönni egy kis nyugalom – sóhajtok először kissé meggyötört módon, de nincsen időm ebben az érzetben maradni, mert egy ismeretlen tényező üti meg a fülemet; a kislány. Még egyet szimatolok lassan a levélből, majd a megcsócsált almát a nő mögötti kukába hajítom. Nem hiába; a sportolói múlt. Összehúzom a szemöldökömet. – Van egy lányod? – teltek az évek, persze. Nem is lenne meglepő, ha Elektra újra házasodott volna. Csupán meglepő az információ. Ábrázatom ellenére nagyon is örülök, hogy nincsen egyedül.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=819794#post819794][b]Hegedüsh Marcell - 2020.10.22. 14:28[/b][/url]

Mosolyom szüntelen és felhőtlen. A nosztalgia hullámvasútjára felülve hagyom, hogy vigyen az érzés, hiszen régen éreztem hasonlót. Általában egyedül voltam vagy éppen új ismeretségekre tettem szert, ezért igazán különleges, hogy most régi barátom feleségével járhatom a piacot. A csípős, frappáns megjegyzésekre csak mosolyogva csóválom a fejemet. Mintha tegnap lett volna, hogy elváltunk egymástól. Mégsem lehet ugyanaz minden, elvégre Zoli nem fog felbukkanni közöttünk, hogy mégis mivel bolondítom már megint a kedvesét. Mindig is jól viselte a sajátos humoromat, amin más már régen megsértődött volna, ő kedvesen mosolyogva fejet csóvált. Mint ahogyan most én teszem Elektrával. Akit egy életvidám és erős nőként látok magam előtt. Más már biztosan összeroppant volna ennyi súly alatt, de ő kitart. Lenyűgöző.
– Pedig olyan büszke voltam rá, hogy közel negyven évesen még nincsen őszhajszálam – biggyesztem le játékosan az ajkaimat, majd tovább szagolgatom a leveleket. Szeretek elveszni az illatokban. Talán erre vagyok a leginkább érzékeny, ha ingerekről van szó. Meg a jó rock dallamokra. Az érintésekre hétköznapi dolgokként tekintek, noha nem is tudom, hogy mikor érintett meg valaki magától utoljára. Persze Elektra ölelésén kívül. Attól függetlenül nem tulajdonítok sok jelentőséget nekik. A szemek, az illatok és a jó zene tud felpezsdíteni. – Én? – kérdezem őszintén felnevetve, miközben egy marékkal teszek a zsályalevelekből egy újabb zacskóba. – Interjút? – kérdezek vissza ismét jókedélyű hitetlenséggel hangomban. Érdekessége jellememnek, hogy a hatalmas önbizalom csupán látszat. Nem is értem a nő kijelentését. Kishitű vagyok. Ki lenne mégis kíváncsi rám? – De csak akkor, hogyha utána eljössz velem vacsorázni – kacsintok bájgúnár módjára, habár semmi hátsószándékom nincsen. Ezt Elektra is jól tudhatja. Ismer engem. Ilyen igazi műmájer vagyok, aki szereti mutatni a macsót, közben meg… – Szigorúan szakmai estebéd lenne – teszem hozzá megjátszott komolysággal, majd a kislányra terelődik a szó.
– Imola – ízlelgetem a nevet. – Különleges – mosolyom meglepően elszelídül. Mindig is vágytam gyerekekre, csak valahogy úgy hozta az élet, hogy ők nem vágytak rám. Vagyis leginkább az anyukáik. A hihetetlen történetbe annyira belefeledkezek, hogy majdnem a stand pultja mellé támaszkodok, de idejében összeszedem magam, és nem lesz baleset a vége. – Milyen sorsszerű... – motyogom inkább csak magamnak, és egy elvarázsolt horkantással fordulok vissza a fűszerek felé.
– Alig várom, hogy megismerjem a kiscsajt – válaszolom. Habár látszik, hogy egy pillanatra elkalandozok. – Mész még valamerre a piac után? – kérdem érdeklődve.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=820028#post820028][b]Hegedüsh Marcell - 2020.10.25. 14:16[/b][/url]

Mosolyom szüntelen Elektra társaságában. Fel-felkuncogok a néhány csípős nyelvű riposztra, miközben fejemet csóválva nyúlok ismét tárcámhoz, hogy a megvásárolni kívánt tételeket mihamarabb a többi közé tegyem. A szatyrot karomra húzom, hogy mindkét kezem szabaddá válhasson, így egyikben a tárcával, a másikban pedig a bankjegyekkel fordulok a nő felé. Féloldalas mosollyal kacsintok sajátos módomon, majd a kofának nyújtom a pénzt, és végre el is van intézve a mai vásárlás. A lakásomba nemrégiben költöztem, ugye, így még nem sok minden van benne a bútorokon kívül. A ruhákat is csak a franciaágyra volt időm kihajítani, mert egyelőre annyi üres minden, hogy képtelen voltam még jobban ténykedni benne. Az ex-feleséggel közös tulajdonban lévő házra emlékeztet még ebben a nyers formájában, és a nemrégiben már begyógyulni kezdett sebeket nem szívesen szakítom még fel. Furcsa az élet. Reménykedtem abban, hogy jó ismerősökbe botlok majd, elvégre sokan nem szívesen hagyják el Bogolyfalvát. Miért is tennék? Számomra még mindig ez a leggyönyörűbb hely a világon. Románia is szép volt a maga módján, csak amikor megtaláltam a férget az almában, inkább minden elhajítottam és szedtem is a sátorfámat. Kutatások miatt az Egyesült Államokban töltöttem sok időt, de csak lakókocsiparkban engedhettem meg magamnak állandó lakhelyet, mert Otília szinte mindent vitt. Így jár, aki szerelemből ír házassági szerződést. No, de inkább kanyarodjunk vissza jelenbe, ahol éppen vadalma módon vigyorogva kezdek bólogatni Elektra szavaira.
– A főztöd – törlöm meg jobb kezemmel bal szájam szegletét, miközben a szatyrot leengedem másik kezemben, s már a tárcát is zsebembe mélyesztettem. – Zseniális ötlet – teszem még hozzá, hiszen nem egyszer és nem kétszer csodálhattam már meg a nő főzéstudományát, most mégis minden más lesz. Csak ő, én és Imola. Jóleső bizsergés járja át testemet a finom érintésre, majd újfent bólintok egyet. – Akkor azt hiszem, ezt meg is beszéltük – indulunk meg egymás mellett, miközben hümmögve veszem tudomásul a női további programját a mai napra. – Motorral vagy? – kérdezem végül érdeklődve, amire ő meg is osztja velem, hogy nem tévedek, ezért bólintok egy nagyot és beszívva a szombati délelőtt friss levegőjét, és fejemmel egy irányba bökök. – Elkísérlek egy darabon. Nem szeretném, hogyha elrabolnának – villantom meg ismét fehér fogsoromat, majd tovább duruzsolva lépkedünk egymás mellett. – Ami pedig a házasságot illeti… – kezdek a sztoriba, csupán az alapfelállást elmesélve. Megosztom vele, hogy bizony csúnya váláson vagyok túl, és többek között ezért is tértem vissza ide, mert tudtam, itt mindig otthonra lelek. Sokat utaztam mielőtt arra adtam volna a fejem, hogy ismét bogolyfalvi lakossá váljak. Természetesen megpróbálom nem tragikusan előadni a történteket, noha egyértelműen megbújik minden mosolyom mögött, hogy nem volt egy leányálom az utóbbi egy év. Komótosan sétálva vegyülünk el a piactér tömegében, mint két régi jó barát. Visszatértem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=823061#post823061][b]Hegedüsh Marcell - 2020.12.14. 13:02[/b][/url]

Hangosan hagyom lefulladni az ezerötszáz köbcentis csodát, majd férfiasan hanyag mozdulattal kitámasztom, miközben óvatosan levadászom fejemről a sisakot. Az ember szeme elé táruló látvány nem éppen a legszebb; arcom beesett, bőröm sápadt és szemem alatt karikák. Borostám már majdhogynem szakállnak nevezhető, szemeim pedig vörösesen néznek vissza arra, akinek még így is van gusztusa rám tekinteni. Alig láthatóan kezdem el rágni rágógumimat, ami friss mentolos illatot lebegtet körbe bőrfelszerelésemen, és hagyja orromban a kellemes bizsergést maga után. Kiszáradt alsó ajkamat harapdálom, és fáradt feketéim energiaszegényen követik az előttem távozó alakokat. A hangokat szinte teljesen kizártam, csak annyi erőm van, hogy a képeket tudjam követni. Már amennyire. Alig néhány percet töltök ebben az elvarázsolt érzésben, így látványosan fejet rázva szállok le paripámról, miközben jobb kezem szorításában tartom a bukósisakot, és a kulcsot belsőzsebembe rejtem. Először kicsit megszédülök, ezért szabad kezemmel arcomra fogok. Szemeimet összeszorítom, majd mélyet sóhajtva indulok el az egyik legközelebbi standhoz, ahol az alapvető élelmiszereket tudom beszerezni. Semmi nincsen már otthon. Szó szerint semmi. Amikor már nem volt mit enni, akkor csak a kávét ittam, ám mostanra azt is elfogyasztottam. Megfogadva az ügyvédnő tanácsát; elkezdem összeszedni magam, elvégre nem hagyhatom ily’ mértékben elburjánzani a depressziót. Így is sokkal rosszabbul éltem meg, mint eddig bármit. Kelletlenül nyögök egyet, és szabad kezem ujjainak szorításába veszek egy meglepően nagy méretű, pettyes gyöngytyúk-tojást. Hallom, hogy köszönt engem az árus, amire én felé csak egy másodpercre tekintek, hogy komoran biccenthessek egyet üdvözlésképpen. Mostanra teljesen passzol viselkedésem a morcos motoros külsőhöz, és már igencsak azzal a pár emberrel vagyok a régi – de ez is túlzás, mert az lehet sosem leszek már – önmagam, akikkel úgy érzem; megéri. Hallucinálva folynak össze a tojás pettyei szemem láttára, amire erősen pislogni kezdek, majd a tojást visszahelyezem a fészekszerű tartóedénybe. Jobb kezem sután lóg mellettem, aminek ujjai még mindig az éjfekete sisakot tartják, ám a szabad, balkéz hüvelyk- és mutatóujja orrnyergemre szalad. Kellett nekem kimozdulni…

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=823066#post823066][b]Hegedüsh Marcell - 2020.12.14. 15:26[/b][/url]

Hűvös szellő suhan végig rosszulléttől kimelegedett testemen, azonban ez rengeteget segít abban, hogy hamarosan visszatérjek a megszokottba; vagyis az enyhe gyengélkedésbe. Mert mostanra az a normális, hogy a fejem lüktet, mellkasom szorít és csak akkor érzek némi megnyugvást, ha a zuhany alatt tudok tölteni néhány tízpercet. Most is ez a művelet segített abban, hogy legyen erőm kimozdulni a házból, és Edu barátomnak is megígértem, hogy ma már nem fogom lemondani a közös programot. Ezért nem is ártana, hogyha végre lenne valami normális étel és ital az otthonomban. Lemondó sóhaj távozik ajkaimon, miközben magamhoz veszek nyolc darab gyöngytyúk-tojást, egy fél kiló magvas kenyeret és többféle zöldséget. Ezzel már nagyjából elleszek a hét többi napjára, hogyha rá tudom venni magam az étel elkészítésére. Ami azt jelenti, hogy ebből semmi nem lesz, de ha esetleg ellenőrzést kapnék valamelyik barátomtól, akkor meg tudjam mutatni, hogy be van vásárolva.
– Még azt a palack forrásvizet kérem – mutatok tárcámból kutató mozdulataim között az italpult felé, és amikor megkapom a végösszeget, az árus kezébe tudjam nyomni a csilingelő pénzérméket. Köszönetként biccentek egyet, és a magam lassú tempójában kezdem elpakolni a zsákmányt. Hosszú ujjaim érzékenyen reagálnak a furcsa tapintású csomagolásnak köszönhetően, ezért fintorogva és egyre udvariatlanabbul rágva a mentolos ízű gumit lépek el a standtól, hogy néhány öles lépéssel a padka mellett parkoló járgánynál teremjek. Mélyet sóhajtok. Ahogyan a levegőt beszívom orromon, szinte végig éget az érkező oxigén a mentolosrágótól.
A szerzemények az oldaltáskában landolnak, én pedig már majdnem kapnám fejemre a sisakot, hogy lelépjek a piactérről, ám ekkor kétségbeesett és ismerős kislányhang csapja meg a fülemet. Lehet ez? Vagy ez már a hallucináció egy újabb formája. Megrázom fejemet, és ahogyan megpillantom Imolát végig szalad a hideg gerincem mentén. Kiejtem ujjaim közül a sisakot, zsebembe vágom a néhány deciliteres vizet, és egy másodperc alatt termek az ájult nő mellett. – Menj hátrébb, Kicsim – becézem ösztönösen a gyereket, hogy közelebb hajoljak édesanyjához. Lélegzik. – Elektra – szólítom meg először normál hangerőn, majd a következőt megszólítás már erősebben távozik torkomon. – Elda! – idegesen törlöm meg ajkam jobb szélét, miközben finoman vállaira fogok, és megrázom őt. Más ingerre nem számítok reakciót, elvégre ájult betegről beszélünk. Feje mögé térdelek, így combomra emelve finoman sötét hajkoronáját, és így folytatom a hozzá való beszédet. – Elektra, térj magadhoz!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=823078#post823078][b]Hegedüsh Marcell - 2020.12.14. 18:38[/b][/url]

Szívem kalapál, és ésszel fel sem fogom, ami történik, csupán ösztönösen cselekszem. Elfog a mély aggodalom, miközben próbálok mindent megtenni, hogy Imolát nyugodtan, Elektrát pedig éberen és egészben tudhassam. Azonban ez nem egyszerű. A fejem zúg, a külső hangok – amik egyre hangosabbak, mégis – eltompulnak. Simogatom méretes tenyeremmel a sötét hajzuhatagot, és megállás nélkül szólongatom őt. Olykor ki-kitekintek a kislányra, akinek hátát másik kezemmel simítom végig nyugtatásképpen, ám ekkor valakinek van pofája fölém magasodni, és ekkor nyílik meg füleimnek újra a világ. Ingerülten tekintek fel, és a keselyűkre emelem szikrákat szóró, már majdhogynem ijesztően agresszív tekintetemet. Védelmező kutya módjára feszítem meg állkapcsomat, hogy mélyről jövő öblösséggel küldjek el mindenkit melegebb éghajlatra, de még idejében kapcsolok; nem rémiszthetem meg Imolát. Akit soha nem akartam, hogy sérüljön ebben a történetben. Minden erőmet összeszedve fordulok hát felé, hogy kedveskedő, de mégis ijedelemtől reszkető szemeimet az ő szempárjába fúrjam. Éppen meg is szólalnék, amikor az egyik járókelő végre rendre utasítja a csűrhét, én pedig hálásan csillogó szemeimmel és egy lágy biccentéssel köszönjem meg neki a közreműködést. Noha ezután ismét magamra maradok. Egy halálra rémült gyerekkel és ájult édesanyjával. Nem engedhetem magam kétségbe esni. Ámde nem tudom, hogy mi legyen a következő lépés. Karomba emelném, hogy vigyem az ispotályba, azonban addig mi lesz Imolával. Idegenre mégsem bízhatom, ezért csak közelebb hajolok a földön fekvő nőhöz, hogy reszkető kezeimbe vegyem orcáját, hogy onnan szólongassam és kérleljem őt tovább.
– Elda, kérlek… könyörgöm, térj magadhoz! – döntöm jéghideg verítéktől gyöngyöző homlokomat az övéhez, és még egyszer finoman megrázom őt, miközben mélyet sóhajtok. A földön sem feküdhet az örökkévalóságig, de egyedül nem nagyon tudom, hogy most mit tehetnék. Ájult embert meg ugye nem emelünk fel egy ideig, ezért még várok, s közben felegyenesedek. Egy, még ott maradt férfira emelem a tekintetem végső kétségbeesésemben. – Elnézést! Hé – kezdem és intek neki, hogy jöjjön közelebb. – Kérem, értesítse az ispotályt – Ébredj már, Elektra.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=823090#post823090][b]Hegedüsh Marcell - 2020.12.14. 20:19[/b][/url]

Aggódásom eléri a maximum szintet. Közben a megszólított járókelő biccent, és elindul a segítségért, mire én némiképp megkönnyebbülve folytatom a tincsek simogatását. Több mindenre kell figyelnem most, ami nem éppen nevezhető egyszerűnek az engem is gyötrő rosszullét miatt, de össze kell szednem magam. Erősnek kell lennem. Imolát tekintetemmel kísérlem megnyugtatni, ami végül megindítja nyelvét, és apró szája megosztja velem az elmúlt hetek történéseit. Elektra rosszul volt. Ismerős dolgokat ír le nekem ebben a groteszk mesekönyvben, amit az tesz még furcsábbá, hogy az apró lány hangját kell azt végig hallgatnom. Látványosan mozdul egy nyeléssel férfias ádámcsutkám, és a simogatásom is abbamarad a sztori erejéig. De mi történhetett? Nem tudom elődönteni, hogy minek vagy kinek tudható be az étvágytalan depresszió. Elvégre ha miattam lenne szomorú, akkor valami rosszat kellett volna tennem. Ám erre nem emlékszem. Hiszen elmenekült előlem. Elmenekült előlünk. Az elől, amik lettünk és lehettünk volna. Sírt a nevem említésére, amit újfent nem tudok hová tenni. Valaminek történnie kellett, hogy szó nélkül távozott, s az sem éppen bizalomgerjesztő rám nézve, hogy arról sem kaptam semmilyen nemű információt, hogy visszatérnek Bogolyfalvára.
- De már nincsen baj, Hercegnőm. Itt vagyok - felelem, s ekkor mindketten felfigyelünk arra, hogy Elda reagál a külvilágra. Szemeim reménnyel telin csillannak fel, miközben belső indíttatásból húzom magamhoz közelebb Imolát, hogy egy hármas összefagyott szoborként éljük meg az elkövetkezendő másodperceket. Nem tudom, hogy mit kellene éreznem, de megnyugvásom bizonyos. - Elektra - suttogom, és óvatosan tarkójára csúsztatom hosszú ujjaimat. Figyelem reszketését, így lassan eleresztem őt, hogy levegyem bőrdzsekimet. A hideg belemar a pólóm alól kilógó karomba, és libabőr formájában emeli magasba a szőrt mindkét alkaromon. Lágyan próbálom felültetni a nőt. Ám éppen annyira  hogy ráterítsem a kabátot, és hátát mellkasomnak döntsem. Így ülünk tovább, csendben néhány percig, mielőtt újra megszólalnék. - Igyál - felelem, és a hátára terített dzseki belső zsebéből előveszem az imént vásárolt forrásvizet. Jéghideg ujjait érik enyéim, ahogyan a palackra kívánom fogatni azokat, és elindítom a színtelen ajkak felé. - Kérlek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=823112#post823112][b]Hegedüsh Marcell - 2020.12.15. 09:31[/b][/url]

Mindhárman reszketünk valami miatt. Elektrát a hideg és az erőtlenség kínozza, míg engem csak az előbbi. Azonban Imola ijedtsége rémiszt csak meg engem igazán, ami – meglepő módon, de hozzá teljesen jellemzően – hamarosan fakulni kezd, amikor megpillantja tudatára ébredő édesanyját. Megkönnyebbült sóhaj távozik tüdömből, miközben azt figyelem, ahogyan a nő végre inni kezd. Nem is keveset, ezért ha az ő szervezete nem kezdene tiltakozni, akkor éppen én venném el szájától a palackot. Nem tanácsos egyszerre ennyit inni, mert a végén még kidobja magából gyomra, és csak még inkább kiszárad. Óvatosan kell. Finoman. Ha kell, akkor most negyed óránként meg is fogok vele itatni egy kortyot, amíg ébren van. Hiszen nem kérdés, hogy valahogyan hazakísérem őket, és ágyba fektetem mindkettőjüket. Ugyan este még nincsen, de Imolát is láthatóan kimerítette a családi dráma, Elektra esetében pedig nem is kérdés, hogy a végtelenségig ki van merülve. Egy ideig karjaimban tartom, reszkető mellkasomon pihentetve a törékeny hátat, majd amikor megkísérli a feltápászkodást, azonnal felpattanok, hogy meg tudjam tartani őt. Vaskos ujjaim érik az ő gyengéd kezeit. Fázik. Hogyne fázna. Az időjárás sem kegyes ma hozzánk, és egy ennyire kimerült test nem tudja már megtartani úgy egészséges hőjét, ahogyan kellene.
– Akkor menjünk – suttogom, majd a súlyos szatyrokért hajolok. Kettőt aggatok erősebb, bal karomra, s azzal karolom át Elektra derekát, hogy hazafelé megtarthassam. Ujjaim végén kényelmetlenül lóg a harmadik táska, de így nem fogom elengedni őt, és még az otthonra szánt élelmet is elbírják erős karjaim. Ilyenkor jön igazán jól a fizikai edzettség. Jobbomat lelógatom magam mellé, és megmozgatom ujjaimat, hogy jelezzem a kislány felé; erre bizony most rá kell fognia. Nem hagyhatom elveszni, de annyi felé nem tudok szakadni, hogy még őt is felkapjam karomba. Imola kesztyűs kis kezei tenyeremben landolnak, és végre elindulunk.
– Óvatosan – mondom alig hallhatóan a nő felé, majd amikor elsétálunk motorom mellett, csak egy védőbűbáj hagyja el ajkaimat, hogy az illetéktelen kezek ne érhessék, amíg vissza nem jövök érte. – Sok érdekeset láttál? – fordulok a kislány felé, és ugyan nem tudom megkérdezni, hogy hol is voltak, de próbálom kirántani az őt ért sokkból. Így tűnünk el az utca forgatagában, hogy hamarosan a Holdfény utcában lehessünk.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=855994#post855994][b]Hegedüsh Marcell - 2022.11.07. 09:42[/b][/url]

A kimerültség egyik ember szervezetére sincsen jó hatással. Így – természetesen – én magam sem vagyok kivétel ez alól. Sután és erőtlenül emelem hosszú lábaimat egymás elé, miközben fejemet lehajtom, fakószínű kezeim pedig nadrágzsebemben pihennek. Nem vagyok túl szép látvány, ezért inkább csak fejem búbját mutatom a nagyérdeműnek. Az, hogy mostanság nem sikerült jól aludni, nemigen foglalja magába az igazságot. Ja, mégis; nem sikerült aludni. Van, hogy éjszaka fent vagyok, és próbálom kitalálni, hogy merre menjek, mit tanuljak, mit tanítsak, miben lehetek jó. A sörözésben verhetetlen vagyok, azonban megélni nem fogok belőle, az már egyszer biztos. Nem, nem lettem újra a lecsúszott alkoholista kategória, de azért esténként le-lecsúszik egy-két-három üveggel. Hátha megszületik az elképzelés a jövőmmel kapcsolatban. Olvastam egy mugli tanulmányt, amiben azt írták, hogy érdemes egy bizonyos véralkohol-szintet tartani, hogyha elveszítjük kissé a kreativitásunkat. Noha itt is nagyon figyelni kell arra, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára, ami eddig nálam kifejezetten eredményesnek mondható. Nem vagyok teljesen összetörve, de nem érzem jól magam a bőrömben. Bizonyára hozzátesz az is, hogy végre elértem arra a pontra, amikor őszintén tudtam Elektra szavaira és tetteire reagálni. Nem teljesen emlékszem az agyamat elöntő méregtől, hogy pontosan hogyan fejeztem ki magam. Néhány napig csak ezen kattogott az agyam, hogy vajon mennyire voltam bunkó és mennyire tapostam a nő lelkébe, de amikor az ő szavait újra pörgettem koponyámban, akkor valahogy ismét elöntött a düh és már nem érdekelt. Kígyót-békát kiabáltunk egymásra, ami – véleményem szerint – teljesen helytálló volt. Itt volt az ideje egy ilyennek, mert az sem mehet az idők végezetéig, hogy mindent lenyelek azért, hogy ő ne sérüljön. Valamilyen irányba biztosan épülni fogunk mindketten ebből a veszekedésből.
Észre sem veszem, hogy egy lágy dallamot kezdek dudorászni, és már-már totálisan elveszek gondolataimban, amikor megérzem mellkasomon valaki vállát. Szépen belesétáltam az illetőbe; összeszedetlen kapom fel fejem.
– Elnézést! Nem akar… – pillantom meg a nőt, mire hangosan kifújom a levegőt, majd már mélyebb tónuson fejezem be mondatomat. – Nem, nem akartam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=855999#post855999][b]Hegedüsh Marcell - 2022.11.07. 11:56[/b][/url]

Bágyadt bambasággal meredek az először meglepett tekintetbe, majd lomhán nézek a köveken puffanó táskára. Egy begyógyszerezett pszichiátriai gondozott látszatát kelthetem, ahogyan a lehető legnagyobb nyugalommal nézem végig, ahogyan Elektra lassított felvételben lehajol a retikülért, és összeszedi a kihullott tartalmat. Fejemet kissé oldalra döntöm, fekete szemeim homályosan követik minden egyes mozdulatát. Ajkam elgondolkodón biggyesztem, és erős érzelemhullámaimnak köszönhetően könnyek gyűlnek akaratlan lélektükreimben. De szörnyen nézünk ki, Merlinre! Még akkor is jobban festettünk, amikor szeszélyes viszonyunk süllyedő csónakján áztunk a szélsőségek jéghideg folyójában. Nagyon lassan kapcsol be a gentleman-mód agyamban, így akkurátusan hajolnék, hogy az utolsó tárgyak felvételében segítsek, de már Elektra végez is, és óvatosan kezd felemelkedni. Mafla arccal indulnak el feketéim a karakteres arcélen, hogy aztán a kabát ujjának vonalát követve mélyet sóhajtsak. Milyen furcsa érzés, hogy nem érinthetem többé, gondolom magamban, majd hirtelen hátra hőköl sípolással teli koponyám. Ez nem én voltam, ugye? Nem, nem. Én direkt nem is mentem a közelébe aznap este, inkább távolról emeltem fel a hangom. De, ha a közelében maradtam volna sem okoztam volna ilyen sérülést. Soha nem bántanám őt. Vagy mégis én voltam? Oké, azt hiszem, hogy kezdem elveszíteni a józan eszem.
– Ööö… – kezdem halkan, majd torkomat vagyok kénytelen köszörülni, mire Elektra már nekem is szegezi a kérdést. Fejemet csóválom némán, majd lopva tekintek újfent a nő csuklójára. – Elektra – kezdem halkan, miközben feketéim felszöknek a még meggyötört állapotában is leggyönyörűbb szemekbe. – Ki tette ezt veled?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=856093#post856093][b]Hegedüsh Marcell - 2022.11.08. 14:53[/b][/url]

Látszólag egyikünk sincsen a képességei csúcsán, de az meglep, hogy nem vág azonnal a kérdésre az esze a nőnek. Látom rajta a bágyadt, megfáradt elgondolkodást, mire én éppen megismételném a kérdést, kiegészítve azzal, hogy a nyomokra is mutatok. Azonban nem sokkal később mégis megkapom a választ. Ami nem hazugság ugyan, hiszen lehetséges, hogy egy „ügy” kapcsán szerezte ezeket, noha akkor is valakinek el kellett követnie a szorítást ahhoz, hogy ilyen sebesülés maradjon utána. Attól, hogy még nem mutatom magam mindig a legélesebb késnek a fiókban, nem azt jelenti, hogy agytekervényeim képtelenek az ilyen jellegű puzzle-darabokat összerakni. Elgondolkodón nyalom meg színtelen, kissé kiszáradt ajkaimat. Szeme sem rebben, persze. Hiszen nem hazudik, de mégis elhallgat valamit. Ha egy olyan ügy lenne, akkor talán hozzátette volna, hogy valami félbolond tette ezt vele. Mégsem teszi, ami miatt arra merek következtetni, hogy vagy véd valakit, vagy tényleg úgy érzi, hogy semmi közöm már ahhoz, amit csinál. Nem tudom. Valamiért mégis inkább az előbbi az, ami megmozgatja bennem az Elektrától eltanult gondolkodást, így csakis egy emberre tudok gondolni, aki talán megtehette, és Elektra védené őt. Ki tudja… talán lesz alkalmam óvatosan puhatolózni a témában. Aggódom érte. Persze, hogy aggódom, különben nem esnék gondolkodóba. Azonban azt is látom, hogy minden szava és mozdulata közömbös. Meglehet, hogy nekem is ehhez kell tartanom magam. Nem tudok… nincsen erőm már egy olyan szekér után futni, ami egyszerűen nem akar már engem felvenni.
– Ühüm – hümmögök végül érezhető gyanakvással, de nem feszegetem tovább a témát. Nincsen szándékomban megalázni magam azzal, hogy aggodalmamnak és féltésemnek hangot adok, amikor a másik látványosan hallani sem akar rólam. El kell fogadnom a tényt; Elektra nem, hogy nem szeret, hanem teljesen közömbössé is váltam számára, ami még fájdalmasabban hatol szívembe. Még szerencse, hogy a kialvatlanság valamelyest tompít minden érzelmemen. – Tudom – bólintok arra, hogy én sem vagyok egy matyóhímzés ezzel az ábrázattal. Megvonom vállamat. – Ashwagandha bogyót keresek – Európában igaz nem túl ismert az „álombogyó”, azonban meglepően sok dologra lehet bukkanni a bogolyfalvi piacon. Lassan tekintek vissza a nőre, akire a titkolózáson kívül minden rá van írva; a hanglejtése személytelen, tekintete fakó és idegen. Hümmögök még egyet, amolyan „megértettem” jelentést hordozva magában. A helyzet kezd kifejezetten kellemetlen lenni számomra; senki nem szereti érezni, hogy felesleges, így zavartan megköszörülöm torkomat, finoman kikerülöm a nőt, majd még egy pillanatra felé fordulok az elköszönés előtt. A zöldes foltokra mutatok hosszú, kissé remegő ujjaimmal. – A fekete nadálytő és árnika általában segítenek az ilyenen – szorítom egy halvány, kedves mosollyal össze ajkaimat. -  Legyen szép napod! – nem tudom megjátszani, hogy nem érdekel, ám azt látva, hogy ő a háta közepére sem kíván… nem akarok bohócot csinálni magamból. Lassan indulok hát tovább.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=856262#post856262][b]Hegedüsh Marcell - 2022.11.10. 16:17[/b][/url]

Lomhán emelem lábaimat, ami nem csupán a bágyadtságnak betudható. Egyszerűen nem akarnak vinni mázsásérzetű lábaim. Nem akartam, hogy ez legyen. El sem tudtam képzelni, hogy milyen, amikor gyönyörű szemei a tüzes szerelem helyett már üresen, személytelenül néznek vissza az enyémekbe. Legbelsőm fekete-fehér billentyűinek basszus szekcióján egyre mélyebb és mélyebb hangok zenésítik meg a bennem kavargó érzelmeket. Fancsali képet vágva bámulok magam elé, eres kézfejemet visszadugom zsebem menedékébe, majd egyszer csak megtorpanni kényszerülök. Néhány lépést tettem, így még bőven hallótávolságban vagyok úgy, hogy Elektrának nem is igazán kell felemelnie a hangját. Nagymenő. Sosem fájt még ennyire a megnevezés. Nem akarom többé hallani. Elektra, nem vagyok a barátod, soha nem is voltam és soha nem is leszek. Mindig szerettelek. Legyek Marcell, legyek Hege. De a Nagymenőt egy életre kitörlöm az életemből. Még mindig háttal állok a nőnek, csupán orcámat fordítom jobb vállam fölé, miközben hallgatom őt. Igazam volt. Ez egy pillanatra talán még kellemesen is bizserget, azonban az, ami ezután jön kettős érzésekből egyre fájdalmasabbá kezd válni. Felléptem ellene akkor. Mert úgy éreztem helyesnek. Most nem érzem így. Nem akarok többet erről beszélni. Aztán egy igencsak durva mondat hagyja el Elektra ajkait „Téged mindig könnyű volt bántani, mert tudtam mivel okozhatom a legnagyobb fájdalmat neked”. Akkurátusan, szinte lassított felvétel-szerűen fordulok szembe vele. Miért akart tudat alatt bántani engem? A gyengédség miatt, amivel fordultam felé? Nem értem, hogy mi történik. Remélem, hogy csak álmodom az egészet, mert ha ezek a szavak valóban elhagyják gyönyörű ajkait, akkor csupán egy rémálom formájában vagyok hajlandó emlékezni rá. Fekete lélektükreim mélységes kiábrándultságot közvetítenek lelkem moziterméből, ám könnyekre már nem futja. Azt mondják az okosak, hogy mindenki céllal érkezik az életedbe, tanítani szeretne neked valamit. Sokat tanultam magamról és arról, hogy az érzelmek elfojtása, a másokba vetett, elvakult hit nem vezet sehová. Csak engem egy kényelmes gumiszoba irányába.
Ekkor lép elém a nő. Meglepetten húzom ki magam, hogy fölé magasodva nézzem őt. Kabátját bájosan húzza össze magán. Látom rajta, hogy a bocsánatkérés után máris útjára indulna, ezért még utoljára finoman arcéle alá fogok, hogy homlokát ajkaim elé emelhessem, ahová utolsó óvó csókom kerül. Megtanultuk a fájdalmas leckét saját bőrünkön. – Ég veled, Elektra! – suttogom még homlokába, majd lassan elhúzódok. Egy erőtlen mosolyt küldök felé, s végig nézem, ahogyan eltűnik a ködben. Egy ideig még ácsorgok, majd mély sóhaj hagy páragőzt a fagyos, őszi levegőben, hogy aztán csüggedt arccal, lehajtott fejjel és szájam belsőjét rágcsálva tűnjek el én is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1898&post=873026#post873026][b]Hegedüsh Marcell - 2024.01.31. 20:49[/b][/url]

Korán keltem. Visszavittem Imolát Elektrához, aztán előkészítettem a garázsban a mai munkához a szerszámokat és a fát. Úgy döntöttem, hogy ez lesz a legjobb program mára, elvégre még várok a megrendelőm pontos utazási adataira, aztán a hónap végén irány Anglia. Újra. Mindig is szerettem utazni. Munkaügyeim is általában kellemesen alakultak. Kivéve azok a kellemetlen hetek Romániában. Na, de ne is legyen szemeink előtt az a néhány horrorisztikus kép, inkább élvezzük a napsütést. A piactér irányába többször is meg kell állnom, hogy az arra járó ismerősökkel váltsak egy pár szót. Mostanság újra visszatér a régi élet; embereket érdekli, hogy mi van velem, nem néznék rám furcsán, nem éreztetik, hogy kívülálló vagyok azok után, amik az elmúlt évek alatt történtek. Márpedig igencsak megküzdöttem a „ne szólj hozzám” címért. Most mégis hatalmas vigyorral az arcomon érkezek meg a térre, hogy ott is köszöntsem a kedvenc árusaimat egy-egy kedves szóval mint „ma is milyen csinos, Alma” vagy „nem is tudtam, hogy a Napnál is tud valaki ma szebben ragyogni, Irénke”. Csak a régi, szokásos Hege finomságok. Ebben az állapotban érkezek meg az egyik kedvenc zöldségárusomhoz. Éppen nagyon beszélget valakivel, ezért először a portékát veszem szemügyre. Gyönyörű cukkinik, hagymák sorakoznak előttem, így meg is kívánok egy kis cukkinitócsnit. Meg fog gyűlni vele a bajom, mert múltkor is olyan keményre sütöttem a burgonyából készült változatot, hogyha kihajítottam volna az ablakon, és eltalál valakit, akkor most a börtönből írnám az emlékirataimat. A cukkinitócsni gondolatán fellelkesülve fordulok gyorsan a kofa felé.
– Ebből olyan ebéd lesz ma, hogy megszólal – ekkor tekintek a vele beszélgető nőre, amire azonnal összehúzom a szemöldökömet. Látszik rajtam, hogy kutakodok a fejemben. Megnyalom ajkaimat, majd az alsóra ráharapok elgondolkodásom közben. Még nem tudom őt hová tenni, ezért az első gondolatomat elteszem a fejemben. Inkább a recepthez szólok hozzá. – Ne sajnálja belőle a fokhagymát – bökök fejemmel az említett zöldség felé. – Itt pedig úgyis a legjobbat találja majd.