- Bumszalagbőr!
- Doxitrágya!
- Tatuepét tessék! Friss a tatuepe!
- L-es békatojás!
- Itt olcsó a kadosszagyökér!

Ahogy a konyha mellett elhalad, csábító illat üti meg a szaglószervét. Arra fordítja teljes figyelmét, mit analizálhat ki az összetevők közül, minek van ennyire, még számára is csábító illata. Valami különleges dologban mesterkednek a manók, nagy odabent az izgalom meg asürgés-forgás. Biztosan már megint az átkozott karácsony kerítette hatalmába a bamba kis lényeket - gondolja keserű szájízzel, ám az illatok nem hagyják nyugodni. Bedugja fejét érdeklődő képpel, szemben vele pedig egy elképedt konyhai dolgozó néz farkasszemet.
- Á, tanár úr! Tesztelné a legújabb süti alkotásunkat? Épp most készült el a prototípus. Karácsonyi idill a neve, és na-a-agyon finom - hadarja az apró teremtmény, közben egy papírtányéron a tanár felé nyújtja az  illatozó süteményt. Bár Zoltánunk nem édesszájú különösebben, mégis valami arra csábítja, hogy megegye azt az utolsó morzsáig.
- Van még mit javítani a recepten, nem elég savanyú - jegyzi meg epésen, és már menne is odébb, ha a kis lény nem replikázna vissza azonnal.
- De hát ez sütemény - mondja hüledezve, felháborodástól fuldokló hanggal. Várkonyi csak hallgat, nem felel vissza jó szokása szerint valami pikírt megjegyzéssel, ehelyett az iskola kapuja felé veszi az irányt. Fejében dallamocska formálódik, valami száncsengőről, meg hóesésről...idióta kis nótácska. Nem is tudja, hogy mászhatott a fülébe, el is hessegeti, míg kiér a Piactérre. Ott úgy néz körül, mint akinek fogalma sincs, hogy hol van, sőt, hogy hogy került oda. Találó az érzés, mivel tényleg nem tudja. Szája mosolyra húzódik a színes mécsesek láttán, a fahéjas füstölők, egykor oly irritáló illata, most egyenesen felüdíti lelkét. Észre sem veszi, hogy dúdolgatva nézegeti a rénszarvasos zoknikat. Jópofa a piros kis orra - gondolja magában, amitől valahol mélyen jeges rémület keríti hatalmába. Kívülről azonban nyugodt és laza.

"Földobban két nagy ló, kopp-kopp-kopp nyolc patkó...nyolc patkó kopp-kopp-kopp csöndzsákból hangot lop..." dúdolgatja elégedetten, miközben a töklámpásokat csodálja. Kezeit a lángok felett melengeti. Kicsit csípős már az időjárás, hiába, közeleg a tél. Nem is érti, hogyan jutott eszébe ez a dalocska, az meg végképp nem, hogy mióta szokott ő énekelgetni. Mivel az illúziómágia a birtokában van, képes valamilyen, csekély szinten megőrizni a "józan eszét, de érvényre nem tudja juttatni. Az igaz Várkonyi benne mélyen elásva szenved, a hányingert fojtja vissza, és a szégyen pírját takargatná az arcán, ám azon nem látszik más, csak télapós víg kedély, joviális szelídség, és a karácsony varázsa. Az igazi Várkonyi, felismeri, hogy a sütemény az oka mindennek, ám nem tud változtatni a hatáson, csak kivárni, míg elmúlik. Ha elmúlik egyáltalán. Utóbbi eshetőség, görcsöt rak a gyomrába. Kedélyes tanerőnk fordul egyet a másik stand felé, ahol sült tök illatozik, igazi kemencében sült, mellette fahéjas tea. Széles mosollyal köszönti az eladót.
- Szép estét! Közeledik az ünnep - kacsint is egyet nyomatékosítva, hogy ismeri a nagy misztériumot, amivel az ünnep jár, és aztán ő persze teljes valójában megmártózik a hangulatban. Elvesz egy poharat, kifizeti, jókora borravalót hagyva az árusnál, mikor egy óriási ütés éri oldalról. A kezében nyugvó forró folyadék, az üstökösként belé zuhanó diákja nyakába borul, ha az nem vigyáz eléggé.
- Ugyan, ugyan. Én kérek elnézést, ha leforráztam volna. Roppantul sajnálom. Nem esett baja? - aggódón hajol fölé, kezét is nyújtja, közben pedig az igazi Várkonyi ott belül, bezárva, embertelen dühvel a tehetetlenség által rákényszerített helyzetben tombolásra késztetve. Mit csinálok, én szerencsétlen, tutyimutyi trotty? Ez a legenyhébb kifejezés, amivel önmaga csökött mását illeti.
- Biztosan jót fog tenni az ijedtségre egy fahéjas tea. Meghívom - erősködik a szelíd, önmagából kifordult Várkonyi.

Szerencsére a kis malőr, jól sül el. Várkonyi zavarban van, ami tőle merőben szokatlan, hiszen soha életében nem érzett hasonlót. Bezárt énje sem ismeri az érzést, így ő is tanácstalan, és ha tanácstalan, csak még jobban őrjöng, bár nem jellemzők rá a dühkitörések, hideg arroganciája nem hagy kétséget felőle, hogy nem örül. Te szerencsétlen tulok - kiáltja belül - térj már eszedhez! Abnormális Várkonyink azonban csak bárgyún vigyorog.
- Tudja nagyon sajnálom, hogy leforráztam. Biztosan komoly égési sérülései lehetnek, attól ilyen piros az arca. - Őszinte sajnálat cseng a hangjából, de ugyanakkor megmaradt a csendes derű állapotában, mint valami másodmikulás, aki eltévedt az időben egy kicsit. Akkor sem lenne hitelesebb az alakítása, ha mögötte ott parkolna hét rénszarvasa a szánnal: Rudolf, Üstökös, Íjas, Csillag, Táncos, Pompás, Villám, Táltos és Ágas. Módosult tanerőnk biztató mosolyt küld a balesetet szenvedett lánynak, aztán az árusnak.
- Legyen olyan kedves! Adna még egy teát a kis hölgynek? Persze én fizetem, de legyen különlegesen finom ám! Betegnek lesz - kacsint jókedvűen, míg odabent dörömböl az igazi Várkonyi. Mit művelsz te szánalmas bamba bálna? Tönkreteszed a hírnevemet, amiért annyit dolgoztam. Ha kikerülök innen, megátkozlak, abban biztos lehetsz. Abban azonban mi is biztosak lehetünk, hogy a Konyhában is tesz majd látogatást, ha ennek a rémálomnak vége, és más valakinek kezdődik el egy még rémesebb valóság.
Felcsendül a téren egy halk dalocska, és persze, hogy az asztrológia bölcs tudora újra énekelni kezd. Dudorászva adná a teát a lánynak, ha az közben nem gondolta volna meg magát.
- Galibát? Ó, dehogy okozott, dehogy okozott. Én voltam roppantul útban. - Ezt már csak a lány háta hallja, a professzor meg ott áll két pohár teával, féllábon egyensúlyozva. Ügyel arra, nehogy megint kiboruljon az értékes lé, ami közben erősen égeti a kezét, a lába meg sajog, miután a lány átrobogott rajta. Könnyek szöknek a szemébe a hirtelen fájdalomtól, meg az égető érzéstől is, de nem enged el semmit.
- Ejnye, hát már megint útban voltam. Ez már megbocsájthatatlan. Árulja el, mivel tehetem jóvá a sorozatos hibáimat? - Ha ez a jellemrombolódás így halad tovább, a hajdan arrogáns Várkonyiból, Teréz anya válik? Vajon meddig tart a varázssüti hatása? Meddig bárgyul a tanerő, vagy egy idő után megfordul a folyamat?
- Biztosan megsérült megint miattam. El kell vigyem a gyengélkedőre, de előtte fogadja el a sálamat, még megfázik. Olyan csupasz a nyaka. - Nekiveselkedik, hogy rátekerje a saját barna csíkos sálját, mely durva posztó, ám de meleg. Ha ez sikerül, akkor megpróbálja felkarolni a levitást, hogy maga cipelje a gyengélkedőre, már ha engedik neki. Ismerős a kép?

Sikerül valahogy a kapálózó lányt a karjaiba vennie, miközben belül egy hang ordít: Ha meghúzod a derekamat, én meggyilkollak, lassú, kínos halállal. A megváltozott Várkonyi egyelőre nem hallgat arra a bosszantó kis szösszenetre, ami most a belső hangja, amúgy meg az igazi énje, annyira elnyomja a bűbájos sütemény elméje önkontroll részét. vajon ilyen lenne, ha nem olyan lenne, amilyen általában? A legjóindulatúbb tenni és segíteni akarás tombol benne, kézen fogva némi lelkifurdalással, ezért igyekszik olyan bőszen a gyengélkedő irányába. Kicsit ki is pirul a nagy igyekeztében, még jó, hogy a sálját átadta a lánynak, így nincs ami még ráadásul túl is hevítse.
- Majd viszek magának almás sütit és meglátogatom - lihegi a súly alatt. Hiába, mostanában nem törődött annyit az alakjával és a kondijával, mint kellett volna. A füle sem a régi, hogy nem hallja meg a levitás szavait, talán ez is a süti műve. Szelektív hallást fejleszt ki annál, aki elfogyasztja? Azon kívül, hogy a tanerő, idegesítően készséges és alázatos, még a folyamatos, negédes dúdolgatása is kikergetheti a világból azt, aki nem bírja ezt sokáig elviselni. Egyelőre a kéket nem zavarja, csak az, hogy akarata ellenére kisbabaként cipeli a férfi. Ennek a nemtetszésének folyamatosan hangot is ad, hátha végre a férfiben megmozdul az értelem csírája és virágot bont.
- Rendben, leteszem, ha akarja, de ígérje meg, hogy megvizsgáltatja magát, és értesít róla, ha valami baja esett! Kötelességem gondoskodni magáról, ha ilyen galibát okoztam. Nem fázik a füle? - Sálját próbálja feljebb húzkodni a lány hallókáira, ugyanis a tanerő úgy látja, mindjárt lefagynak, noha nincsenek mínuszok még. Ő azért meg van róla győződve, hogy a lány súlyos náthát fog kapni, ha nem vigyáz. Saját fülét is ellenőrzi, csak azért, hogy összehasonlítsa a lányéval, melyik a hidegebb, így meggyőződik igazáról, fagyveszély fenyegeti a levitás hallószerveit, és nem azért kékek, mert levitás. Lehúzza vékony bőrkesztyűjét, hogy forró tenyerével melengesse a lány fejfüggelékeit. Miközben ezen mesterkedik, eljut hozzá a berzenkedés, ez pedig szöget üt a fejébe.
- Valóban? És miket beszélnek rólam? Biztosan kiderült, hogy nem szeretem a sós mogyorót. - Érdeklődve hallgatja a választ, ha kap, a benne élő Várkonyi elvesztette minden reményét, mélyen hallgat szegény és bízik egy jobb jövőben.

A hallószervek tapogatása nem volt jó ötlet, hiszen a lánynak láthatóan nem ennek jól a tanerő jó szándékú tapizásai. Várkonyi először nem is tudja mire vélni az ellenkezést, hiszen ő színtiszta jóindulat, ám aztán leesik neki az ok. Nem lehet más, biztosan előrehaladott a fagyás. Csak ez a magyarázat.
- Jaj, ne haragudjon, nem akartam fájdalmat okozni magácskának. Tudja mit? van nálam gyógykenőcs, direkt fagyás ellen. Óvatosan kenje be, segíteni fog. - Átnyújtja a lánynak a tégelyt, ami kisebb akadályba ütközik, hiszen jár a keze, mint a cséphadaró. Egy óvatlan pillanatban ki is üti a tanerő kezéből a dobozkát, ami a szomszédos eladópult vattacukrai között landol. Ám most nincs érkezése arra, hogy kihalássza a habos finomságból a krémet, mert a levitásra kell figyelnie. A normális Várkonyi, börtöne magányában az utolsó szál háját tépi ki csendben. Remeg idegességében, és ha lenne odabent vele valaki, már rég leátkozta volna a fejét.
- Koncentrálok, kedves, koncentrálok - hebegi a felemelt hangerő hatására. Milyen félelmetes is tud lenni egy aprócska diáklány, ha a betegség ennyire elhatalmasodik rajta. Szánakozón tördeli a kezeit, kabátujja rejtekében, de tényleg igyekszik figyelni. Néha fél szemmel ugyan a kenőcs felé is pillog, kár lenne, ha elveszne vagy valami rettenetes történne vele.
- Mi vagyok én, hangyász sün? Milyen vicces a kis leányka kedves - nevet a viccen, mármint amit annak hisz, de aztán elkomorodik a tekintete. Új cukorpamacs készülődik az árus lavórjában. Pörög-forog körbe a rózsaszín cukor, sodorodik a fa pálcára, mint egy tornádó, ami felkap minden közelében lévő tárgyat, s így a kencés tégelyt is, beledolgozva azt egészen a cukorfelhőbe. Várkonyi lecsap az édességre, az elképedt kis diák orra ellőtt, barátságosan félrelökve azt.
- Nézze! Visszaszereztem életem árán a krémet, de előbb le kell ennie róla a vattacukrot, remélem nem baj. - Lelkesen vigyorog, miközben átnyújtja a habos finomságot, valahol a közepén a kenőccsel.
- Mit is mesélnek rólam? Árulja el! -

Ilyen azért még nem történt vele, bugyutábbik énje rövid pályafutása alatt, de végtére is, az a pár perc nem sok idő, hogy ilyenek történjenek. Elképedve áll, vattacukorral kitömött szájjal, ami valljuk be, már neki is sok, bár még nem sejti, mit tervez a másik. Készülődik azonban valahol a mélyben egy kitörő vulkán. A sütemény hatása csökkenőben van, és az eddig kényszerűen rejtőzködő normális Várkonyi a karmait élesíti. Mondjunk el a levitás lelki üdvéért pár Miatyánkot, ha segíteni szeretnénk, mert a történések nem ígérnek semmi jót. A tanerő még békésen tűri a nyilvános megaláztatást, csak halk horkanások törnek néha elő a vattacukor szakáll alól, minek fele beleolvad lassan az arcát borító macsós borostái közé, némi rózsaszín felhangot kölcsönözve a sziluettnek. Földbe gyökerezett lábbal áll, meg sem mer mozdulni, de mintha az átalakulás, vagy inkább visszaalakulás venne el oly sok energiát tőle, hogy ez akadályozza a mozgásban. Szóval csak áll, szinte ledermedve, már a szárnyai is felkerültek, kezében a csillagos játékpálca groteszk dizájnja sokat tompít a marconásodó arcon. Csendben hallgatja a lány gúnyolódó szavait, és immár hangosabban horkan fel, amire kissé felijed. Még hogy ő idegesítő? Ez a legrosszabb, ami róla napvilágra került? Hát ezért dolgozott annyit az imidzsén, hogy csak ennyi ülepedjen le róla a hisztis ifjúságnak, hogy idegesítő? Amilyen gyorsan jött pár perccel ezelőtt a kedélyesség homálya, oly gyorsan oszlik most szét. A tanár tudata tisztulni kezd, a karácsonyi giccs hangulat szertefoszlik, helyét átveszi az eddig elfojtott agresszió, és akkora erővel törne elő, ha a professzor nem tompítaná direkt, hogy a levitás két kilométerrel arrébb kereshetné a skalpját.
- Azt nem hallotta véletlenül, hogy nagyon megjárja, aki szórakozik velem? Hogy megrendelheti a koporsóját, akinek nem tetszik a nézése, meg a járása, meg a csípőjének a ringása? Hogy én vagyok az ördög maga, tanár képében? Hogy a pókok tőlem menekülnek, mióta megismertek? - Lefejti magáról a szárnyakat, a fejéket messze hajítja úgy, hogy nyekken. A csillagos pálcácskával pedig olyan hevesen hadonászik, hogy majd kiveri vele a levitás szemeit. Nem tartja be a másik személyes szféráját, miért is tartaná? Őt itt most vérig alázták, és vér fog folyni, ha a kék nem talál gyorsan valami mentő körülményt, amivel megmenekül a halál karmaiból. A büntetés elől azonban nem.
- Mi az utolsó kívánsága? -

Egész idő alatt a bezárt Várkonyiban csak gyűlt a düh, és a tehetetlenség sem segített a helyzet oldásában. Immár  tiszta fejjel, vagy legalábbis tisztulóban lévővel, gyerekjáték megállapítania, hogy minek is köszönheti ezt a kis incidenst. A hibát persze először nem önmagában, nem a felelőtlen habzsolásban találja meg, hanem a manóban, aztán a lányban. Józanabb pillanataiban ugyan feldereng a saját vigyázatlansága is, és mivel éveken át arra trenírozta magát, hogy függetlenítse szellemét mások illúziótól, vagy legalábbis felismerje azokat, így nem volt nehéz rájönnie az összefüggésekre, azonban ez nem csillapította a haragját. Villámló szemekkel néz le a leányzóra, akinek dühtől remegő szája, természetesen szintén nem segít a lenyugvásban.
- Ha azt gondolja, hogy ebből ép bőrrel kimászik, akkor jobb, ha tudja, hogy csalódni fog! - Halkan beszél, és nála a visszafogott hangerő semmi jót sem jelent. Észreveszi a halovány mosolyt is a másik arcán, így zavartan lesöpri aa cukor maradványait, sőt meg is dörgöli, hogy biztosan lejöjjön a máz álláról és ajkairól. Most tényleges és a valóságban is édes lett a csókja, ami eddig nem lehetett jellemző a morcon tanerőre. De ne kalandozzunk el, mert senkit nem fog megcsókolni, sőt... Szemei alatt a karikák egyre sötétebbek, ahogy a Nap is eltűnik a látóhatár alatt.
- Sajnálja, sajnálja...de mégis mit várt? Egész idő alatt táncolt az idegeimen. Már-már kínzással is felért, amit ön művelt velem. Ön nem akadt volna ki? - Kérdez vissza, szinte szó szerint elismételve az iménti vádló szavakat, amik a lány szájából hangzottak el. Megdöbbentő, hogy milyen igaz mindkettő, mégis két ellentétes történet, ami persze nem kerülte el Várkonyi figyelmét. Nincs szükség rá, hogy részletezze a keserveit, azokat úgysem értené meg más, mit kellett kiállnia egy idióta testébe zárva, aki szintén ő volt.
- Hogy is hívják magát? - Előveszi a a méltán hírhedt zöld noteszét, melynek csak színe kopott meg az évek alatt, kétes dicsősége azonban nem. A kicsi csonknyi ceruzát is előkotorja, hogy felírja a levitás adatait, illetve ellenőrizze, szerepel-e már valami feljegyzés róla. Még hozzáteszi a lényeges kérdést, ami nála perdöntő:
- Hogy megy magának az asztrológia? meséljen! -

Ahogy a Nap lemenőben, a hideg, feljövőben. A tanerő ujjai bizseregnek a notesz lapozgatása közben. Általában nem szokott fázni, de talán ez mellékhatás a süti miatt. Magában átkokat szór arra a bizonyos manóra, és megfogadja, hogy soha többé nem eszik a konyhában semmi olyasmit, amit nem ő főzött vagy magának rendelt. Anélkül ide sem jön, nem állna itt a szürkületben neveket bogarászva. Hiába keresi azonban a rosszak listáján a lányt, ám nem igazán érti, hogy kerülhette el eddig a sorsát.
- Nincs még felírva nálam. Ennek csak egy oka lehet, hogy mostanában jött a suliba. Nem emlékszem az arcára, csak tudom, hogy ismerem és jár hozzám. - Mint ismeretes, nem vesződik azzal, hogy a jelentéktelen diákok arcát megjegyezze, ahhoz meg még a nevet is! Neki nincs erre kapacitása. Elég azokat memorizálnia, akik rosszul viselkednek, vagy tudják az asztrológiát. Lunában így nem biztos, viszont nála az mérce, hogy valaki mire haladt a tanulásban. Dupla büntetés motoszkál benne lehetőség gyanánt, és nem éri be kevesebbel, ez már biztos.
- Konkrét kérdéseket akar? Nos, jogos az igény, meg is kapja. - Valamit felír a noteszbe, feltehetően a lány nevét a rosszak közé. Oda könnyű bekerülni, de nehéz kitörlődni. Mint valamiféle nagyon tartós festék, ezután bármilyen helyzetben jelezni fogja a tanerőnek, hogy kivel van dolga, és ő e szerint bánik az illetővel. Nem jó ómen a zöld noteszben szerepelni, de az sem jobb, ha valaki nincs benne, hisz ez csak idő kérdése Várkonyinál. Zoltánt a fokozódó hideg türelmetlenné teszi, menne már haza, ami logikus, hiszen azt sem tudja, mit keres itt. A levitás is csak feltartja, de a büntetés kiosztását nem mulasztaná el a világért sem. Azért van itt, hogy jobbítsa a diákságot, fegyelmet tanítson, ez szent kötelessége. Mehetnékje viszont gyorsít a tempón. valószínű, hogy ezzel a lány csak nyert.
- Holnapután este, várom a szobámban a konkrét kérdéseimmel. Büntetése egy asztrológia különóra, ahol garantáltan kimelegszik, és remélem, hogy meg lesz elégedve a kérdésekkel, mert ezek szerint most nem hoztam a formám. - Ezzel zsebre vágja a kis füzetkét, hátraarcot csinál, és elegánsan, de köszönés nélkül távozik. Nagylelkű volt, hiszen hagyott a lánynak két napot, hogy felkészüljön a legrosszabbra, a halálnál is rosszabbra.