- Bumszalagbőr!
- Doxitrágya!
- Tatuepét tessék! Friss a tatuepe!
- L-es békatojás!
- Itt olcsó a kadosszagyökér!

Várkonyi Tanár Úr

Kicsit ténfereg az ismerős falak között és közben azon merengek, hogy tényleg jó ötlet volt e visszajönni. Ugyan a hely az ugyan az, de én változtam és az akkori osztálytársak, barátok is feljebb vannak. Kicsit a szívembe marnak a gondolataim, így megpróbálom elterelni azokat. ~ De mégis hogyan? ~ Kiáltok bele a vakvilágba. Megint dühös vagyok, leginkább magamra, hogy egy helyben toporgok. Ekkor eszembe jut egy mentő ötlet, kimegyek a piacra és körbenézek ott. Úgyis azt mondják, hogy a nők megnyugszanak, ha vásárolnak. Marhaságnak tartom, de próba cseresznye, még be is válhat.
Baktatok a piac felé, miközben a szél csipdesi az arcom. Ahogy lassan közeledek a piac felé, megérzem a jellegzetes illatokat, és a szél magával hozza a vidám beszélgetések hangjait. Megtorpanok! Megfordul a fejemben talán mégsem jó ötlet ez a kis kiruccanás. Aztán mégis erőt vesszek magamon, ha már eddig eljöttem, nem fordulok vissza. Bent a piacon az fogad, amit már sejtettem, sürgés, forgás mindenhol és mosolygós emberek.
Aztán megakad a szemem valamin, amitől teljesen elszorul a torkom, nem jut más az eszembe, mint a menekülés. Nagy lobbal megfordulok és futásnak eredek. Azaz csak erednék, ugyanis csattanok valakin és a földön köttök ki. Felpislogva fel is ismerem, láttam már a suliba, ha jól tudom az Asztrológiai tanár Várkonyi Zoltán.
- Elnézést Tanár Úr! - Még mindig ülve rebegem el a bocsánatkérésemet.

Várkonyi Tanár Úr

Még mindig a földön ülve, megrökönyödve lesem a reakcióját. Tényleg ez lenne az a vérmes, pikírt tanár, aki állítólag még hírből sem ismeri az empátiát. Automatikusan nyúlok a keze után, melyet segítőkészen felém nyújt. Közben kicsit bambán pislogok rá, és próbálom eldönteni, hogy most csak szórakozik-e. A forró lötty szerencsére csak kabátomat érte, így megúsztam égési sérülések nélkül.
- Öööö… rendben vagyok köszönöm.– Válaszolom meg aggodalmas kérdését. Közben továbbra se értem a helyzetet, aztán rájövök valószínű most nem is fogom. Így épp azon lennék, hogy elköszönjek és fojtassam menekülésem erről a helyről, mikor újra meglep egy tőle nem várt gesztussal.
- Igen, az jó lesz…- Bököm ki, de ahogy elhagyják a szavak a számat, már meg is bánom. Egyébként is miféle ijedségről beszél, hisz csak el akarok menni innen. kezdek megint dühösé válni. Pláne, hogy folyamatosan érzem a késztetést arra, hogy újra az ominózus stand felé nézzek. Erőnek erejével fordítom vissza Várkonyi Úr felé a figyelmemet.
- Vagyis nem köszönöm. Jobb lesz, ha megyek, még mielőtt újabb galibát okozok. – Ezzel a mondattal lezártnak tekintem a beszélgetést és újra neki iramodok, majd két lépés után meg is torpanok. Ennek nem más az oka, mint hogy nemes egyszerűséggel áttiportam a tanár lábán. Nem tudom eldönteni, hogy most sírjak, vagy nevesek ezen az egészen, nem lehetek ennyire peches.  
- Bocsánat! – Mondom csipetnyi haraggal, hogy újra meg kell állnom. Ha a pár évvel ezelőtt történtek volna ezek, akkor én magam hívtam volna meg, hogy jóvátegyem ezeket a malőröket. Most meg csak állok és várom, hogy mikor szabadulok, mikor tűnhetek el innen.      

Várkonyi Tanár Úr

Ahogy nézem a könnyes szemű, két pohárral egyensúlyozó tanítót egy kicsit elszégyellem magam. Pláne mikor megszólalt és magát hibáztatja a történtekért. Én megyek neki, aztán még meg is taposom, és erre ő akarja jóvátenni. ~Itt valami nagyon nem stimmel. ~ Egyszerűen képtelen vagyok reagálni, hisz ezek után még a legnyugisabb, elnézőbb ember is kiakadt volna egy kicsit, és megdorgált volna legalább, hogy ne ilyen sebbel-lobbal közlekedjek. De a derűs arcú, már-már víg Várkonyi arcán jelét se lehet látni haragnak, inkább csak egy kis szégyenkezést lehet felfedezni kedélyes arcán.
Majd fokozza zavaromat és értetlenkedésemet. ~ Hol sérültem én meg? ~ Pislogok nagyokat, közben a tekintetemmel követem a mozdulatait. Leteszi a két italt, majd szép fokozatosan letekeri a nyakáról a sálat és az én nyakam köré igazítja azt. Majd azon kapom magam, hogy a karjaiba cipel, hogy a gyengélkedőn ellássák a nem létező bajomat, én meg teljesen lefagyva nézek rá először, aztán egyszerűen csak kirobban belőlem a röhögés.
- Szerintem inkább önnek kéne az ellátás Tanár Úr! Valami nagyon nem stimmel a fejével. Én tényleg jól vagyok. – Mondom ki meggondolatlanul a szavakat, persze továbbra is visítva a röhögéstől. Valahogy teljesen abszurd ez az egész szituáció. Továbbra se értem a helyzetet, képtelen vagyok kiigazodni rajta, hisz itt van a hírhedt tanár, aki most kedélyesen cipel. Mindeközben én vigyorgok a helyzeten, rajta, de legfőképpen magamon.
Kis idő elteltével tudom kontrollálni vigyorgásomat és a gondolataimat is. Veszek még két mély levegőt, hogy teljesen kitisztuljon a fejem.
- Tanár Úr, kérem, tegyen le, hisz se a lábamnak, se más egyebemnek nincs baja. -  Kicsit nyugodtabban várom, hogy teljesítse óhajomat, miközben érzem, hogy a „már-már hisztérikus” nevetésem is alábbhagy.
- De most komolyan, mi van önnel? Valahogy nem ilyenek képzeltem önt a hallottak alapján. – Teszem föl nem épp udvarias kérdésemet, továbbra is várva, hogy a két lábam talajt érjen. Valahogy kényelmetlennek találom ezt az egészet.

Várkonyi Tanár Úr

Szavaimat, mi szerint neki kéne ellátás, egyszerűen nem reagálja le. Helyette jön valami sütivel. Persze az se kerüli el a figyelmemet, hogy az okítóm fújtat közben, aminek hatására megfordult a fejembe, hogy „ennyit híztam volna”. Ezen gyorsan túllépek, hisz soha nem problémáztam a súlykérdésen, és valószínű nem is mostanság fogom elkezdeni. Az már viszont jobban zavart, hogy a tanító képtelen figyelni arra, amit mondok. Lehet a figyelem összpontosításban az is zavarta, hogy folyamatosan dudorászót, mint valami kelekótya. Ez annyira nem lepet meg, hisz találkoztam pár tudós emberrel, akik szintén elvarázsoltak voltak, és folyamatosan hallgattak valami adást, amit a mellettük lévő egyed nem hallhatót, így ők vagy motyogtak, vagy épp dudorásztak, mint a jelenlévő kedélyes Várkonyi.
Valami csoda folytán eljut tanárunk fülébe, hogy szeretnék a saját lábamon állni és ez a vágyam teljesül is. Nem épp egyszerűen, hisz egy szónoklat is kíséri. Már épp azon vagyok, hogy mindent megígérek neki, csak szabaduljak innen, amikor elkezdi babrálni a sálját azon mesterkedve, hogy a fülem is be legyen fedve. Ez még annyira nem is akaszt ki, de amikor megszabadul kesztyűitől és úgy kezdi el tapogatni hallójárataimat, egyszerűen ki akadok. Felforr a vérem és érzem, hogy már a halántékomnál lévő ér is lüktet.  Nem bírom féken tartani a dühöm és ráordítok a tanerőre.
- Hagyja már abba! – Mindeközben bőszen hessegetem annak kezeit fülkagylóimról. Hátrább is lépek egy kicsit, hogy ne érjenek el a matató praclik. A kérdése nem jut át a fejembe lévő vöröslő ködön, így azt megválaszolatlanul hagyom. Pár pillanatig csak fújtatok, mint valami öreg gőzös.
- Próbáljon meg koncentrálni és figyelni arra, amit mondok. – Várok egy kicsit, kutatva tekintetét hátha észreveszem, hogy egy kicsit tud figyelni. Közben igyekszem visszanyerni a hidegvéremet, amit nem sikerül meg lelnem bárhogy keresem. Aztán úgy folytatom a hozzávaló beszédet, mintha egy gyengeelméjűvel társalognék, rövid érthető mondatokkal.
- Én teljesen jól vagyok, nem kell orvos, sem gyógyszer. Nem fázom, nem fáj semmim. Ön viszont jobb lenne, ha megnézetné magát. A füleit se hagyja ki a vizsgálatokból, mert a hallásával is lehetnek némi gondok. Plusz egy hangyász doki se ártana. – Még mindig ködös elmével várom, hogy mit reagál, már ha hajlandó válaszolni. Tisztább, kedvesebb részem tudja, hogy egyáltalán nem épp tanár-diák viszonyhoz méltó a viselkedésem, de ez most hidegen hagy.  

Várkonyi Tanár Úr

Mikor a füleimre szánt kenőcsőt, akaratom ellenére kiverem a kezéből, az, az egy szó motoszkál a fejembe, hogy reménytelen. A szememmel én is követem a tégely szép ívű röptét. Szegény kence hasonló helyzetbe kerül, mint én. Édes fojtogatásba.
Aztán valami csoda folytán az okító mégis megpróbál rám figyelni, ennek még hangot is ad, hát neki állok a beszédnek, még mindig emelt hangon. Tényleg igyekszek a lényegre szorítkozni, pláne, hogy látom, nem teljes a figyelme. Megoszlik köztem és a szerencsétlenül járt tégely között. A mondanom végén felnevet, én meg nézek, mint Rozi a moziba, hogy mi humorosat mondhattam. Mikor kiböki, hogy mit tart ennyire viccesnek, kis híján a hajamat tépem. Nem lehet ennyire értetlen. Már épp azon vagyok, hogy felvilágosítsam tévedéséről, nem épp barátságos hangnembe, mikor Várkonyi Úr mozdul. Az orromat még sikerül megvédenem, de a taszítást már nem sikerül elkerülnöm. Majd diadalmas arccal elém áll, vattacukorral a kezében. Annyira megdöbbenek, hogy elveszem a felém nyújtott édességet. Úgy hallgatom meg kérdését,- kérését, hogy leülök a földre és elkezdem csipegetni a vattapamacsot. Már azon vagyok, hogy elküldöm melegebb éghajlatokra, mikor kiszúrok valamit. Felpattanok és a kezébe nyomom a pamacsot, majd a szájába is helyezek egy kicsit, nehogy esélye legyen megakasztani.
- Pár pillanat és itt vagyok. – Szólok, miközben ellépek mellette és elindulok a kiszemelt standig. Meg veszem, amit kinéztem és visszatérek a tanerőhöz, kezemben a szerzeményekkel és egy kölcsön kért sámlival. Lehelyezem a tanár mellé és fellépek rá, majd szép módszeresen feldíszítem kínzómat. Végezvén elé állok és megnézem művemet. Egy diadém a fején, rózsaszín csicsás szárnyak a hátán és az elengedhetetlen csillag végű pálca a szabad kezében. Pazar látványt nyújt, el is mosolyodom egy kicsit.Mit mondjak édes a bosszú.
- A kérdésére válaszolva, ön most kedélyes, közvetlen, segítőkész, mint egy jó tündér. Hozzá teszem, igen idegesítő fajtából. A hallottak alapján ön pont az ellentéte ennek. Még, ha túlzóak is a pletykák, nem szoktak ennyire mellé menni a valóságnak. – Világosítom fel kedélyes egyedünket.
- Nem mellékesen a hangyász nem a sünt takarta, hanem a dili dokit. Nézesse meg magát mielőbb, nehogy súlyosabbá váljon az állapota. -

Várkonyi Tanár Úr

Elégedett szemlélődésem átcsap vizslatásba, valami változott. Az okító tekintete már nem kedélyes, sőt, már inkább a gyilkos felé hajlik. Megijedni sincs időm, már zúdulnak is a nyakába a haragvó szavak. Dermedten állok és ámulok, micsoda változás pár perc leforgása alatt. A kedélyesség helyét átvette a harag, a jó tündér karakter is eltűnt, helyette inkább az ördög vasvillával, ami jellemzi tanerőnket. Miközben megszabadul, nem épp finoman a jelmeztől, megfordul a fejembe, hogy ez már tényleg túlzás volt a részemről, de jobb volt ez, mint, ha módjuk felképelem, hogy térjen észhez. Közben leesik, hogy mit is mond. „koporsó?” Most tényleg a halállal fenyeget? Nem is tudom hirtelen eldönteni, hogy melyik Várkonyi változat az idegesítőbb, a nyájas, vagy aki most áll előttem. Dühöm csillapításában az sem segít, hogy a megtartót tündér pálcával igyekszik kibökni a szemeimet. Régebben nem dühítetek volna a tanár szavai, valószínű halálra is rémültem volna tőle, igaz a másik változata sem borított volna ennyire ki. ~De mégis mit képzel, először lehetetlenségeket művel, aztán meg fenyeget.~ Dühöngök magamba. Karba fonom kezeim és úgy nézek fel rá.
- Tanár úr, sajnálom… – Keresem a szavakat, hisz mégis egy feljebbvalómmal beszélek. Kívülről talán úgy tűnhet, hogy ijedtembe nem tudok egy épkézláb mondatott befejezni, de valójában csak igyekszek illedelmesebb megfogalmazást találni. Ahogy keresem, a szavakat megakad a szemem az okítóm állán, melyen még mindig ott ékeskedik a rózsaszín habcsoda maradványai. Ezen mosolyognom kell, mivel elég groteszk a párosítás. A parázsló tekintet mellé, habos babos áll.
Aztán megint ledobja az agyam az ékszíjat. „Utolsó kívánság?” Már másodjára utal a kivégzésemre.
- Mint mondtam sajnálom, de mégis mit várt? Egész idő alatt táncolt az idegeimen. Már-már kínzásnak is felér, amit ön művelt velem. Ráadásul teljesen érthetetlen volt. Legalább hatszor elmondtam, hogy jól vagyok, és mégis meg akart gyógyítani a nem létező bajaimból. Ön nem akadt volna ki? Nem tett volna valamit? – Zárom kérdéssel a kis replikámat. Közben reszketve várom, hogy mi lesz a vége. De azt nem tudom eldönteni, hogy a félelem vagy a dühöm miatt rezeg minden porcikám. Ennek ellenére mégis felemelt fejjel és dacos tekintettel nézek kínzómra.  

Várkonyi Tanár Úr

Várom ítéletét, reménykedve benne, hogy a józan ész nem kerüli el a tanárt teljes mértékben. Bár az is igaz, hogy eddig nem az dominált az oktatónál. Érdekes, hogy nem emeli fel a hangját, mégis ijesztőbb a halk beszéde, mintha ordítana velem. Közben határozott mozdulatokkal elkezdi az állát dörzsölni. Valószínű észrevette, hogy mit nézzek, bár nekem sem kerüli el a figyelmemet a zavartsága. Meglepődök, hisz nem az járja róla, hogy lennének bármiféle érzései. Bár azt is sejtem, hogy ennek ellenére nem lesz túl kíméletes velem.
Mikor a szavaim visszhangoznak az ő szájából, nem egészen értem, hogy miért. Gúny lapul-e mögötte, vagy mérlegelés szempontjából ismétli meg szavaim egy részét, keresve, hogy van e benne igazság. Idő közben a nap is kezd alábukni, így a szigorú tekintetett még sötétebbé varázsolja. Még én ezen mélázok, addig Várkonyi úr előhalássz a zsebéből egy noteszt és a nevem után érdeklődik.
- Plata Luna vagyok. – Válaszolom meg kérdését, amit egy másik követ.
- Tessék? Hogy jön ez most ide? – Lepődök meg, hisz valami mást vártam. Például, hogy fogjak egy ásót és ássam ki a nyugvóhelyem. Kérdésemre nem várok választ, így folytatom is.
- Keveset tudok még róla, ezért is tanulom öntől, hogy ez változón. Tehát badarság lenne azt mondanom, hogy jól, ahhoz még sokat kell tanulnom, tapasztalnom és érzékelnem, hogy kijelenthessem, jól megy az asztrológia. -  Válaszolok őszintén. Majd azért még odaszúrom.
- Ha konkrétumra kíváncsi, tegyen fel konkrét kérdést. -  

Várkonyi Tanár Úr

Remek napnak, remek zárása. Az idegeim már teljesen rojtosak. Veszek jó néhány mély levegőt, aminek az lesz a következménye, hogy elkezd kaparni a torkom a hűvös levegőnek köszönhetően. A monológot, hogy miért is nem szerepelek a füzetbe, torok köszörülve hallgatom végig. Különböző replikák kívánkoznának ajkaimra, de kivételesen sikerül megfékeznem meggondolatlan énemet, így csendbe maradok.
Mikor beírja becses nevemet a kis noteszba, enyhe gyanú fog el, hogy ez nekem hosszútávon nem lesz kifizetődő. Bár ezen most megpróbálok túllépni, hisz így is nehéz lakatott tennem a számra, hogy ne rontsam tovább, az amúgy se túl fényes helyzetem. A tanár szavai visszhangot vernek a fejembe. Na igen, tényleg nem kellett volna, odaböknöm az utolsó szavaimat, de már késő bánat, visszaszívni már nem tudom. Úgy tűnik a tanár úrnak is kezd elege lenni ebből az egészből, mert gyorsan eldarálja a büntetésem, és köszönés nélkül ott hagy. Megint begazolok.
- Önnek is további szép estét Tanár úr! – szűröm ki a fogaim között. Oké, aláírom, hogy ez a jelmezes akcióm pofátlan dolog volt, de azért egy „pát”, vagy valami hasonlót odaszúrhatott volna. A tanár alakja lassan elvész meszességbe, addig dühöngök ott magamban. Miután kicsit csitul a haragom, elindulok én is a kastély felé, egész úton azon gondolkozva, hogy vajon melyikünk is kapja a nagyobb büntetést, ezzel a különórával.