A rúnázósegéd az asztala fölé görnyedve dolgozott a mobiltelefonján. Már nem is számolta, hányszor tette tönkre a szerkezetet a kísérletezései alkalmával, és hányszor kérdezte meg kelletlenül Ilosvai urat, hogy hogyan lehetne megjavítani. Ezen az éjjelen is az ő utasításait követve távolított el róla pár elrontott rúnát, és éppen készült feltenni az újakat, amikor megszólalt az ajtó feletti apró csengő. Kinsey természetesen tudta, hogy társtulajdonosa lépett a boltba. Ha nem számított volna a felbukkanására, valószínűleg nem is hagyta volna nyitva az ajtót. És egyébként is, senki más nem tudott annyira csendesen besurranni a boltba, hogy a csengetésen kívül semmilyen más zaj ne legyen hallható az érkezésekor.
Egy pillanatra felnézett a mobiljáról, görbe mosolyával és szintén egy biccentéssel üdvözölve Adamet. Aztán azonnal folytatta a félbehagyott pálcamozdulatot, melynek következtében felizzott a telefon hátlapja egy bizonyos alakzatban, majd elhalványult. Közben a perifériájából látta, hogy társa a vevőpulthoz sétált. Minden bizonnyal azzal a csomaggal kezd majd el foglalatoskodni, amit Gyuri bácsi vett át a délelőtt. A halk papírzörej arról tanúskodott, hogy Matthew-nak igaza volt, és Kens már ott helyben elkezdte bontogatni a küldeményt. Mivel a csomag a bolt címére érkezett, ezért Kinsey csupán arra gondolt, hogy a tartalma talán még az ő érdeklődését is felkelthetné. Talán Adamnek sikerült beszereznie azt az antennát, ami a legutóbbi kísérletükhöz kellett volna? A viselkedéselemző kíváncsiságát palástolva mormogott további varázsigéket a mugli szerkentyű fölött. Lehet, hogy megint csak okosnak hitte magát a következtetéseivel, amikről később majd kiderülhet, hogy hamisak voltak. Ritkán történt ilyen, de azokat az alkalmakat Matthew kifejezetten gyűlölte, ezért is folytatta inkább csendben a munkáját ahelyett, hogy ok nélküli izgatottságával esetleg pofára essen.

Kinsey-nek nem volt szüksége túl sok biztatásra ahhoz, hogy abbahagyja a munkáját. Elég volt pár drámai hangvételű szó, és ő nyugodtan letette a pálcáját, székestől Adam felé fordulva. Kérdően felvonta az egyik szemöldökét, majd az égnek emelve a tekintetét egy pillanatra elfordult.
- Remélem is, hogy nem hiába kerítesz ilyen nagy feneket neki - állt fel végül a helyéről Matthew, és sétált el ráérősen az asztalhoz. Ezek szerint mégsem sikerült annyira palástolnia a kíváncsiságát, mint amennyire szerette volna. Legalábbis Adam időhúzásából nagyon úgy festett.
Amikor aztán nagy sokára előhúzott valamit a csomagból, Kinsey nekidőlt a vevőpultnak, és szemügyre vette a szerkezetet.
- Aha, láttam már párat mugli kertekben. Szabad? - nyújtotta ki a kezét a mugli tárgy felé. Biztos volt benne, hogy vannak még a csomagban ketyerék, de mivel a társtulajdonosáról volt szó, ezúttal a nehezebbik utat választotta, és inkább először engedélyt kért.
- Hm, tudtommal a fénykibocsájtáson kívül csak dekoratív szerepük van, és öhm, napenergiával működnek? - pillantott a társára. - Szimpatikus technológia, bár én még csak számológépeknél használtam.
Nem törte magát azzal, hogy elmagyarázza társának ennek a mugli szerkentyűnek a működését, hiszen úgy is mindketten tudták, miről van szó. Inkább azzal foglalkozott, hogy valamilyen különleges tulajdonságokra utaló jeleket keressen a küldeményen, de semmit sem talált. Márpedig ezt a tárgyat Kens biztosan nem csak azért rendelte, hogy éjszakánként legalább indirekt módon eljuthasson hozzá a napfény. Vagy mégis...?
Nem, ennél többről lehetett szó. Érezte magán társának átható tekintetét, és talán emiatt is érezte magát képtelennek arra, hogy megfejtse a szavait.

Átvette Adamtől a lámpát, és közben elmondott mindent, amit ezekről a mugli szerkezetekről tudott és gondolt. Eközben a vámpír bólogatott, és amikor ő is elmondta a véleményét, Kinsey is ugyanúgy reagált. Nem volt valami nagy környezetvédő, de szerette az újító, hasznosnak ígérkező ötleteket, és a napenergia felhasználása nagyon is annak tűnt. Azonban az exlevitás jól sejtette, hogy nem ez lehetett az egyetlen oka Kens rendelésének. Erre egyből rájött, amikor a másik feltette a filozófiára vonatkozó kérdését.
- Mondhatni - bólintott aprókat válaszul. - De gondoltam, hogy hozzád viszont közel áll.
Amíg Adam kifejtette, miért is jelentett olyan sokat számára ez a ketyere, Kinsey egy pálcaintéssel lefejtette az izzót felülről védő műanyagrészt. Varázsló létére más módszerekkel dolgozott, mint a varázstalan vámpír, de emiatt még esze ágában sem volt megvetni bármiféle bütykölést, sőt, még ő is ezt az utat választotta néha a mágia helyett. Több időt igényelt, de egyúttal hangulatosabb is volt, és jobban megismerhette közben a tárgyat, amin ügyködött.
Kens befejezetlen mondatára felnézett a munkájából, és tőle szokatlan melegséggel elmosolyodott. Amikor a vámpír is rá emelte a tekintetét, pár másodpercig csendben maradt, majd a szokásos arckifejezését felvéve így szólt:
- A te szemszögedből elhiszem, hogy az.
Nem volt hozzászokva ilyen bőbeszédűséghez Adam részéről, a személyesebb kérdéseire legtöbbször csak röviden, vagy éppen sehogy sem válaszolt. Nem mintha ez különösebben zavarta volna Kinsey-t, hiszen ő sem volt az a cseverészős típus. Most viszont úgy gondolta, ha már ilyen szerencsés hangulatban fogta ki a társtulajdonosát, igazán megpróbálkozhatna egy-két olyan kérdéssel, amikre eddig nem hitte, hogy kaphatna választ.
- Akkor te valóban rettegsz a nappaltól? - próbálkozott a viselkedéselemző úgy, hogy a hangneme ne tűnjön túlságosan tolakodónak. Tudta ő, hogy a vámpírokat úgy égeti a napfény, akár az embereket a tűz, mégis nehezen tudta elképzelni, hogy emiatt egy egész faj rettegjen tőle. Gyűlölni esetleg, de rettegni? Utóbbi túlságosan intenzív érzésnek tűnt Kinsey-nek ahhoz, hogy minden vámpír egyaránt érezhesse, amikor a nappalról van szó.

Felség

Szilviának ezúttal szabadnapja volt, úgyhogy csak Ilosvai úr és Kinsey tartózkodtak az üzletben. Ők is éppen a hátsó helyiségben rúnáztak egy kisebb televíziót, így történhetett az, hogy senki nem köszöntötte azonnal a boltba lépő férfit. A csengőszót hallva Kinsey ránézett a mesteremberre, aki már indult is volna a lehetséges vásárló elé.
- Folytassa csak, az első égetésbe még úgysem tudnék besegíteni - közölte a fiú, és kilépett a szobából a vevőpulthoz. Közben csúnya krákogás ütötte meg a fülét, amiről kiderült, hogy a boltban várakozótól származott.
- Jó napot kívánok, segíthetek? - szólította meg kedvetlenül a férfit. Kötelessége volt tisztelettel szólni a vásárlókhoz, de közben gyanakodva tekintett az előtte állóra. Az a fakanál az övben és az illető furcsa némasága arra engedte következtetni, talán ismét egy őrülttel van dolga. Bár Kíráról kiderült, hogy állítólag nem klinikai eset, ő még mindig nem volt biztos benne. Így volt ez az idegen esetében is. Csak itt nem vághatta olyan könnyen hozzá a következtetéseit, mint Kírának a saját otthonában. Megadta neki az esélyt, hogy bemutassa, tévedett, és valójában csak egy  hivatásos szakáccsal volt dolga, aki szenvedélyből hordott mindig magánál egy fakanalat.

Azt hinné az ember, két ilyen komor tulajdonossal a Kins&Kens lehetett a legmogorvább hely a világon. Azonban ezek az emberek valószínűleg sohasem látták a két férfit olyan meghitten szerelni és beszélgetni, mint most. Hasonló érdeklődési körük és személyiségük révén bizony Matthew is egész kényelmesen érezte magát Adam társaságában, és ugyanúgy élvezte a néma bütyköléseiket, mint az ehhez hasonló elmélkedéseiket.
Miután Kens a maga módján viszonozta a mosolyát, bevallotta, hogy inkább csak a hangzatosság kedvéért használta a rettegett jelzőt. A viselkedéselemző megértően bólintott, hiszen nem a vámpír volt az egyetlen a helyiségben, akire néha jellemző volt a drámaiság.
- Így már értem, miért tartod annyira pikánsnak az ötletet - húzta félre a száját együttérzőn Kinsey. - Hiszen ha a szabadságérzeted így megsínylette a vámpírrá változásodat, igazán különleges lehet irányítani valami olyasmit, ami általában téged irányít. Vagy legalább kapcsolatba lépni vele, ha már máskor nem teheted meg.
Amíg Kens a napközbeni rosszulléteiről számolt be, addig Kinsey kiszedte az apró lapot a lámpa tetejéből, amely a napsugarakat gyűjtötte be és alakította át villamos energiává.
- Mindezek mellett azért gondolom nem bántad meg az átalakulást... ugye? - bizonytalanodott el a fiú. - Mondjuk ha abból indulok ki, hogy hasonlít a gondolkodásunk, én meglehetősen nehezen fogadnám el az örök életet.
Miután alaposan szemügyre vette a napelemet követte társa példáját, és összeszerelte a szétbontott ketyerét. Ellökte magát a vevőpulttól, és közelebb lépett Adamhez, hogy visszaadhassa neki a kölcsönvett lámpát.
- A filozófiától eltekintve azért remélem, hogy majd nekem is fogsz szólni, ha neadjisten elromlana az egyik - szólt a viselkedéselemző. - Kíváncsi lennék, ketten mihez tudnánk velük kezdeni. A nagy igyekezetben talán még tovább is fejlesztenénk őket.
Ezen a gondolaton ismét elmosolyodott egy pillanatra. Az internetes terveikből kiindulva valóban úgy gondolta, nagy dolgokat érhetnének ők még el együtt.

Felség

Az idegen első megszólalásából kiderült, hogy Kinsey bizony nem tévedett. Bogolyfalva vonzza a legtöbb elmegyógyintézeti beteget. Fáradt sóhajjal figyelte, a másik hogyan emelte fel a lábát a pultra. Egyelőre nem szólt, csak elpakolt pár törékenyebb tárgyat a férfi közeléből.
- Ebben a boltban egyik eladónak sem kötelessége megcsókolni a vevő cipőjének orrát - felelte nyugodtan az idegen sürgető szavaira. Amikor a férfi végre azt is elárulta, mit keresett, egykedvűen félrehúzta a száját. Remek, most megint próbálkozhatott szót érteni egy őrülttel.
- A legdrágább, aranyból készült zsebóránk ára százharminc galleon, de csak akkor adhatom, ha ki tudja fizetni - figyelmeztette a másikat, de gyanította, hogy ezzel még nem fog megszabadulni tőle. Nem szívesen hívta volna ki újból az aurorokat, még a végén meggyanúsítanák, hogy ő az, aki őrületbe kergeti a körülötte lévőket. Bár ebben is lehetett némi igazság, azért nem szó szerint... Kinsey a pult mögött állva megtapogatta a bal zsebét, amelyben pálcája pihent. Ha gond van, akkor ezzel a férfival talán elbírna egyedül is.

Felség

A férfi arca teljesen elváltozott a dühtől, Kinsey pedig összevont szemöldökkel húzódott hátrébb tőle. Az idegen ábrázata nem volt valami bizalomgerjesztő, a pultra emelt lábáról nem is beszélve.
- Majd ha látok egy uralkodót, elgondolkodom rajta - felelte élesen Matthew, és leseperte a vevőpultot ott, ahol a férfi talpa nyomot hagyott. Legtöbbször igyekezett elfojtani a szarkazmusát a vevők közelében, de ebben az esetben nem érezte úgy, hogy megérné. Egyre valószínűbbnek tűnt, hogy az idegennek nem volt pénze, és erre utalt a következő megjegyzése is.
- Fenyegetőzhet nyugodtan, ingyen akkor sem fogok aranyórát adni - vágott vissza a bolttulajdonos. A férfi ugyanolyan makacsnak tűnt, mint ő maga volt. Kinsey azért remélte, hogy nem fognak egész álló nap azon vitatkozni, hogy mik a kötelezettségei egy mogorva rúnázónak a falu bolondjával szemben. A viselkedéselemző egy pillanatra hátat fordított neki, és Ilosvai urat látta zavartan pislogni rá a televízió mögül. Matthew egy intéssel jelezte neki, hogy egyelőre ura volt a helyzetnek, és visszafordult az idegenhez. Nem szerette volna, ha mellette még a kedves rúnázómester is felhúzta volna magát az állítólagos uralkodó miatt.

Felség

Minden egyes megszólalásával a férfi elmélyítette Kinsey-t abban a hitében, hogy megint egy őrülttel volt dolga. Sejtette, hogy az idegen nem fogja szó nélkül hagyni a tényt, hogy azonnal eltakarította a lábnyomát a pultról, de hogy erre majd mókusszőr ecsetekről fog hablatyolni... Hát, ezt még a viselkedéselemző sem láthatta előre. Ingerülten forgatta meg a szemeit, miközben a másik a képzeletbeli palotájának szőnyegeiről mesélt neki.
- Igazán? - kérdezett vissza unottan. - Eddig még senki nem állt ott olyan sokáig, hogy ez zavarta volna.
A finom utalások nyilván nem segítettek az állítólagos uralkodó esetében. Továbbra is követelte az aranyóráját. Komolyságának bizonyításaként az asztalra helyezett egy erszényt, amelyben feltehetőleg pénzérmék koccanhattak össze. Kinsey a furcsa sértegetésre is csak egy lemondó sóhajjal hajolt a pult mögé, és elővette az emlegetett aranyórát.
- Egy svájci mester készítette, és pálcaintésre iránytűként is működik - közölte az áru fontosabb tulajdonságait. Megforgatta, és ki is nyitotta a zsebórát, a férfinak azonban még nem adta át. Emellett azt sem sietett említeni, hogy szerinte ha valakinek varázspálcája volt, akkor az már egy egyszerű "Tájolj!"-jal is boldogulhatott volna iránytű helyett. Elvégre nem az ő véleménye volt a lényeges, hanem az, hogy minél hamarabb megszabadulhasson a vevőjétől. Az már igazán nem érdekelte, hogy ezt egy sikeres vagy sikertelen vásárlás után érhette el.

Felség

Minden igyekezetére ellenére a férfi meg volt győződve róla, hogy Kinsey a lehető legudvariatlanabbul viselkedett vele. Pedig általános viselkedését tekintve most aztán igazán visszafogta magát.
- Én egyben tulaj is vagyok - vonta meg érdektelenül a vállát. - Ergo ebben a helyiségben én vagyok a király.
Na, ha Matthew-t eddig pofátlan pórnépnek tartotta az idegen, akkor most már végképp leírta magát a szemében. A bolttulajdonos türelmetlenül dobolni kezdett a pulton. A vásárló következő megjegyzését eleresztette a füle mellett, java részt azért, mert ennél az embernél nem tudhatta pontosan, mire is vonatkozik. Mi vitte csak eddig, a bolt? Az határozottan jól ment. Elég jól ahhoz, hogy mindegy legyen, elűz egy idegesítő vásárlót vagy... Nem. Ha már ennyit elszenvedett, nem most fogja feladni. Előkaparta a legértékesebb zsebórájukat, és röviden bemutatta azt. A másik ekkor elővett egy ékszerésznagyítót. Kinsey-t az összes eddigi cselekedete közül ez lepte meg a legjobban. Nyilvánvaló őrültsége ellenére talán tényleg értett az órákhoz? Miután megvizsgálta az árut, egyből felvetette azt a lehetőséget, hogy hamisítványt próbálnak rátukmálni. Ez persze nem volt igaz, de bizonyos fokú megfontoltságról tanúskodott. Ez az elismerő pillanat Matthew részéről azonban rögtön elmúlt, amikor a portéka kopottsága került szóba.
- Persze, hogy kicsit kopott, hiszen antik - vázolt fel a számára nyilvánvalót Kinsey. - Bársonypárnát meg szerezhet a szemközti ajándékboltból, ha ragaszkodik hozzá.
Matthew bizony nem bánta volna, ha a másik most már Gareth-et boldogította volna a Fő utcza túloldalán. Azonban azt még egy őrültnek sem tudta megengedni, hogy elhíresztelje a faluban, náluk hamisítványokat árulnak.
- Leellenőriztettük egy szakemberrel, de hajrá, győződjön meg maga is róla. Arany - szólt, és átadta a zsebórát.

Felség

Tisztelet. Mindketten főleg ezt hiányolták a másik megszólalásaiból. A viselkedéselemző mondjuk úgy érezte, a lehető legtiszteletteljesebben szólt a furcsa öregemberhez, de hát csak nem beszélhetett úgy vele, mint egy királlyal. Sőt, Kinsey ki is jelentette, hogy ebben a boltban ő volt a király, mire csak egy gúnyos nevetést kapott válaszul. Igazából csoda (és szerencse), hogy az idegen nem fakadt ki újra. A göndör hajú az eddigi heves válaszai után kezdett egyre fáradtabbá és érdektelenebbé válni. A férfi gőgös megjegyzésére is csak legyinteni tudott. Látván, hogy az idegen mennyire figyelmesen szemügyre vette a portékát, Kinsey eldöntötte, hogy tényleg megpróbálja eladni neki. Jelenleg nagyon úgy tűnt, hogy így szabadulhat meg a leghamarabb a másiktól.
- Ez főleg egy ketyererúnázó és -bűvölő bolt, ha ez mond bármit is magának - felelte. - Tényleg nem ez a szakterületünk, de attól még alaposan utánanézünk az áruinknak.
Matthew unottan pislogott a fontoskodó vevőre. Mégis kinek hiszi magát, hogy... Mindegy, már teljesen mindegy. A srác most már csak szabadulni akart tőle, minél hamarabb. A férfi következő szavaira Kinsey csak hitetlenül meresztette a szemeit. Ezt nem gondolhatta komolyan.
- Én százharmincat mondtam - nyomatékosította. - Ennyit ér, mert akármennyit is volt használva, attól még arany. Őrültség lenne száz alatt odaadnom...
A viselkedéselemző egy pillanatra megállt. Tényleg őrültség lenne? Vagy az lenne nagyobb őrültség, ha most nekiállna alkudozni (amit egyébként is gyűlölt) egy őrülttel.
- Tudja mit? Vigye. Vigye csak el húszért. Eddig egy ember sem kért tőlem zsebórát, szerintem ezután se fog - emelte fel megadóan a kezeit. A bajsza alatt még mormogott valamit, ami egész könnyen lehetett káromkodás is, majd felemelte és átnyújtotta a zsebórát.