A Keleti szárny első emeletén, jól elrejtve az idegenek szeme elől, a folyosó jobb oldalán hatalmas festmény található, amely egy szfinxet ábrázol. Fölötte a felirat: Veritas, Scientia, Sapientia. Csak a beavatottak tudják: a festmény takarja a Levitába vezető bejáratot. A szfinx pedig csak akkor enged be a kék ház klubhelyiségébe, ha rejtvényét helyesen megfejted.
Mindenki mással is hajlandó elbeszélgetni a varázslatos lény a maga tűnődő, éteri módján, de ha információkat akarsz kicsikarni belőle, jobb, ha még néhány legendás lények gondozása órát meglátogatsz, különben nem vetemednél erre.

Vajon feltűnt már bárkinek is, miért alszanak olykor éjjelente ezen a folyosón meggyötört levitás gólyák...?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=858017#post858017][b]Dae Young Min - 2023.01.03. 08:33[/b][/url]

A mostani napok teljesen összefolytak, nemhogy egymással, még az éjszakákkal is. A tanórákra járás, tanulás, prefektusi dolgok elvégzése trió mellett szinte nem marad semmire sem időm. A haverjaim már hiányolják a közös meccseket, az otthoniak a baglyaimat, míg Jiyun az együtt töltött időt. Egyetlen élvezeti cikk, amivel a napokban élek az a töménytelen mennyiségű jegeskávé. Még senki nem látott ennyiszer a könyvtárban, ahogy a jegyzeteim felett sem gubbasztani. Egyszer egy elsős az előbb említett helyen, zárás előtt öt perccel ébresztett fel, hogy nem maradhatok tovább ott.
Most is későre jár az idő. Úgy döntök, hogy itt az ideje nyugovóra térni az ágyamban, és nem egy könyvön éjszakázni ismételten. Szerencse, hogy délután letudtam a fürdést élénkítő gyanánt, így azzal sem kell törődjek. Igazából semmivel sem kellene, hiszen magamnak tanulok, simán bejelenthetném, hogy én is a Samsung-nál szeretnék dolgozni, ahogy a nagybátyám tette. Szép álom!
A folyosón közeledve meghallom a szfinx mély hangját, miközben a találóskérdést teszi fel. Már távolról elkezdek gondolkodni, hogy miről szólhat, hátha ugyanazt teszi fel nekem is, és hamarabb bejuthatok. Egyre közeledem, és egy alakot is vélek felfedezni a szobor előtt. Láthatólag nincs képben a válasszal, amit a kérdező utolsó válasza meg is erősít. Közelebb lépve szemügyre veszem a srácot. Magasságban nem sok különbség van közöttünk, mégsem ez a legszembetűnőbb az egész jelenségben. Meglehet, hogy csak számomra idegen a szituáció, de nem sok koreai diákot szoktam látni házunk bejárata előtt.
- Helló! – köszönök neki a nyelvünkön. Megadom neki a tiszteletet, de mivel nem tűnik idősebbnek nálam, ezért nem a legformálisabb nyelvezetet használom. A bejáratra pillantok, majd megint a srácra.
- Nem akar beengedni, ha jól sejtem – mondom ki a gondolatomat, mintsem kérdés formájában tenném fel. Kétségbeesett arca, illetve a törülköző sokat elárul. Hacsak nem így indul útnak az esti sétájára, abban az esetben a halószobájába szeretne visszatérni. Visszafordulok a szfinx felé, hogy még egyszer nekem is szegezhesse azt a bizonyos versikét. Az ázsiaiak az eszükről híresek, mégis sokszor bosszant ez a „jelszó”. Őt sem ítélem el, amiért nincs képben vele, bár nem a legjobb dolog a folyosókon tölteni az éjszakát.
- Mi a neved? – teszem fel neki az első kérdést, érdeklődő tekintettel. Továbbra is az anyanyelvemen beszélek, ha mégsem koreai származású lenne, ami elég kínosan venné ki magát, abban az esetben elnézést fogok kérni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1643&post=858214#post858214][b]Dae Young Min - 2023.01.05. 08:04[/b][/url]

Fáradtan baktatok a hálókörletünk felé, másra sem tudok gondolni, csak a kényelmes ágyamra. Már előre elterveztem a hétvégémet, amikor is nem fogok semerre sem menni, maximum a konyhába étkezni, de ennyi lesz a napi testmozgásom. A napok többi részét alvással fogom tölteni.
Egy dolog választ el a tevékenységtől, amire vágyom, méghozzá a rejtvény, amit meg kell fejtenem. A folyosóra érve konstatálom, hogy más diákoknak is szokott nehézséget okozni a szfinx. Néha nekem is meggyűlik a bajom egy-egy feladattal, mégis megoldjuk valahogy a többi diákkal. Köszöntöm a srácot, és rögtön kérdéssel bombázom. Nem szokásom ilyet csinálni, azonban koreaival sem találkozom minden sarkon. Magyarázkodásba kezd, amihez a kezeivel is mutogat. Kielégítő választ kapok az egyik legegyszerűbb kérdésre. Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, mikor az érkezését taglalja. Az első eltöltött hónapomban nem értettem nekünk miért kell feladványokkal szenvedni, mikor a többi diáknak maximum a memóriájukat kell megmozgatni egyetlen egy szóval.
- Dae Young Min – bár nem kérdezte, úgy illik, hogy én is bemutatkozzam. Bárkit is kérdez meg a nevemmel kapcsolatban, semmi érdekes információval nem fog szolgálni a prefektusi rangomat leszámítva. A közösségi programok nem az én műfajaim, nem érdekel a színészet, ahogy a kviddics sem, édesapám legnagyobb bánatára.
- Az idei évben legtöbbször ezt a feladványt adja, a megoldás leprikon. Ha legközelebb emberibb időben szeretnél bemenni, és nem találsz mást, keress meg, és szívesen segítek – nézek a srácra. Tudom milyen érzés elveszettnek lenni. Őszintén szólva, még nem érzem magamat beilleszkedve, amikor Budapest utcáin sétálok. Sok a pillantás, amit érzek a hátamon, vagy olykor-olykor a rasszista beszólás, amiket mostanra már elengedtem.
- Honnan származol? Szöul, Puszan? – pontosítok a kérdésemen. Ha mégsem teljesen koreai lenne, esetleg máshol született, akkor ki tud javítani. A városokkal inkább útmutatást adok, mire is vagyok kíváncsi. Nem várom el, hogy csak úgy megossza velem, így én is megválaszolom a saját kérdéseimet.
- Én szöuli vagyok, onnan is Gangnamból származom. De csak háromnegyed vérig vagyok koreai, a további negyed az amerikai apai ágról. A varázsvilágról mennyit tudsz? Ide is most érkeztél, vagy csak az iskolánkba? – jobb letisztázni, hogy mennyit tud a srác. Felhúzott szemöldökkel vizslatom tovább, míg a válaszaira várok.