Ombozi.
Zene
Ruha

* A fürdőben igazgatja a haját és magán a ruháját. Sötét szemei a tükörképére merednek, s a mosdókagylóba eresztett vízre érkező csöpögést hallgatja. Egyre jobban kezdi megszokni, már nem kell kirohangálnia a dolgát végeznie erre a hangra. Gótikus beütésű szerelés, zöld színű fűzőszalaggal, csuklyával, amit úgy imád, hosszú kesztyűvel, órával (hogy tudják, merre is járnak az idővel), a nyakában az ezüst, kígyókat ábrázoló nyakláncával. No meg persze a speckó combfixével, ami most a pálcáját tartja. Készen kell állnia minden eshetőségre, úgyhogy egy kisebb fajta retikül is van nála, amiben a fékész térkép és az a könyv van nála, amit mindenhová magával cipel. A helyére tesz még egy tincset, kihúzza magát úrinősen, és kisiet a helyiségből, majd a szobájukból is, csak fel ne riassza a járkálásával a többieket. Az hiányzik még, hogy beköpjék egy prefektusnak. A zöld bársonnyal borított, meghitt fényű klubhelyiségbe érkezve veszi észre, hogy Ombozi ott vár rá - ki tudja mióta. Erős késztetést érez, hogy a megjegyzésre előkapja a pálcáját, de nem teszi, helyette megejt egy fintort és pár lépéssel közelebb merészkedik a fiúhoz, szemei megakadnak a nyakkendőjén. *
- Jaj, nemár. * Húzza el a száját cukkolásként, aztán már Noel után is megy, ki a pince biztonságából. Haladás közben a kereszt tetoválású lány szemei ide-oda járnak, ő inkább óvatos most, ha kikapnak egy éjjel portyázó tanárt, vagy prefektust, itt helyben búcsút mondhatnak a bajnoki címnek. De a fiú úgy néz ki elég magabiztos, nem fél a lebukástól, céltudatosan halad előre, antihősnőnk azért még gyanakodó, nesztelen léptekkel fedezi őt hátulról. A Keleti szárny felé haladnak, ezt még az enyhén pislákoló fáklyák fényéből is ki tudja venni, amik csak a fordulókban adnak némi támpontot. Aztán Ombozi egyszer csak megáll, felé fordul és beszédhangján kérdezi meg, nála van-e a félkész munkájuk. *
- Ja. * Morogja tömören, majd a lopózsákjához nyúl, amiből kiveszi a hajtogatott pergament, amire a lány-féle gyöngybetűkkel van ráírva: Bajkeverők Tájolója. Ez még ugyan korántsincs kész, jó sok dolgot és titkos átjárót nem tartalmaz, de legalább már a vallatásokból sikerült felkanyarítani rá a klubhelyiségek lehetséges bejáratait. Kihajtogatja a lapot, nemsokára úgy is világosság lesz, hiszen a srác felajánlotta, hogy csinál egy kis fényt. Persze az első gondolata Erisnek az, hogy majd meggyújtja a pálcáját, de a tűz jellegzetes, ropogós hangjára, no meg a nagy világosságra felkapja a fejét a térképkezdeményből. A lélegzete is eláll egy időre az égő festmények látványától. Persze tudja, hogy ez nagyon házirend ellenes dolog, de egyszerűen csodaszép. Na, de itt most neki kell a földhöz ragadottabb félnek lennie, így a csodálkozás után összehúzza a szemöldökeit. Az álmukból a festménylakók még nem ébredtek fel, ha meg fel fognak, akkor biztos riadót fújnak és akkor ennek itt vége, az igazgató megtudja, és nemhogy bajnokok nem lesznek, de az iskolából is kicsapják őket. Idegesen tenné fel kérdését, miben Ombozi szellemi hogyléte felől érdeklődne, de addigra a fiú már a térképük fölé hajol és megfejti belőle az útvonalat. Tettetett flegmasággal megvonja a vállát. *
- Csak haladjunk. * Persze azért jobban érdekli, hogy mi lesz ezekután, tényleg el kell oltania az égő kereteket a lakóikkal együtt. A tűz fényében megpillantja a fiú szemeiben azt a különleges fényt, amit eddig tényleg nem látott soha. Még akkor sem, mikor azt a sírt ásták ki, vagy mikor elárasztották puffskeinekkel a folyosót. Mitől buzdulhatott fel ennyire? Szóra nyitja a száját, de helyette inkább odanyúl Noel erős vállaihoz, és gyengéden, de határozottan forgat egyet rajtuk, hogy most a másik hátát lássa. Nyomatékos nonverbális kérés a további út megtételére. Engedi, hogy Ombozi előtte menjen, addig ő a térképét picit félretéve (előtte meg jól megnézve az útirányt) próbál koncentrálni arra, hogy némi vizet juttathasson az égő festményekre, de őszintén szólva, ez nem könnyű feladat. Különösen nem egy olyan lánynak, aki a gondolatait is alig tudja összeszedni, nemhogy egy dologra összpontosítani. Csapong a feje, mert fél is, hogy lebukhatnak, de nyerni is akar. Fogalma sincs, mi várhat rá a Levitásoknál, izgul, tud-e majd rendesen rögtönözni. Egy kicsit lemarad Noeltől, hogy odafigyelhessen arra, amit csinál, de egyszerűen nem tudja kivonni a levegőből a vizet. Aggódva, nehogy erre fény derüljön, előkapja a pálcáját és suttogva vizet fakaszt belőle. Ezt már könnyebb irányítani, úgymond kész termék. Egyik kezével fogja az ébenfát, a másikkal pedig irányítgatja ide-oda a belőle jövő hűsítő folyadékot. Ez némiképp egyszerűbb, de már ez is annyira kimeríti, hogy inkább hagyja magát Noelre bízni tájékozódás-ügyileg. Az elemi mágiát használó keze ugyanis teljesen elhidegült, páracseppek jelennek meg rajta, a feje is egyre üresedik, még sose használta ilyen sokáig ennyire aktívan a képességét. A két sárkány pedig így halad folyosóról folyosóra. Elől Ombozi, aki felgyújtja az alvó portrékat és tájképeket, nem kihagyva a csendéleteket sem. Mögötte pedig Kowai, aki szorgosan eloltja az okozott kárt, ezzel pedig maguk mögött ismét sötétséget hagynak - nomeg füstöt, amitől utuk csak még művészibb lesz. Megjárják az első emeletet, és mire a szfinxes festmény elé érnek, Eris már nagyon kimerültnek érzi magát. Az utolsó csudaságokat is eloltva gyorsan elteszi a pálcáját, nehogy feltűnjön szövetségesének a csalás. *
- Ez lenne az? * Vonja fel sápadt arcán a szemöldökét. *
- Veritas.... Sotentia... Kis fényt ide is. * Hunyorog a keretből kidomborodó szöveget nézve, majd megijedve saját szavaitól gyorsan javítani is akarja magát. *Jaj, eszedbe ne jusson! * Vonja fel mutatóujját Noel szemét majdnem kibökve, nehogy ezt is meg akarja itt pörkölni, mert akkor az életben nem jutnak be. *

Nannerl végre nálam volt.
Mióta Charlotte megérkezett, magával hozva az én kis drágámat, nem tudok másra gondolni, mint a hegedülésre. Nos, egy kicsit elragadtattam magam ma, és délután hattól egészen mostanáig, a régi darabok felidézésével töltöttem az időt, és mikor rájöttem, hogy mennyi az idő, gyorsan összepakoltam a hegedűn, majd bepakoltam a bársonyborítású tokba, és elindultam a klubhelyiség felé. Féltem, gumitalpú cipőm nyikorgása megint elárul engem, mint amikor Axellel találkoztam, de Fortuna kegyes volt hozzám, és inkább segített nekem. Ser Karom sem volt nálam, szóval csak magamra voltam utalva, ebben az életveszélyes helyzetben... na jó, kicsit eltúloztam, de nagyon is komoly volt. Nem kellett volna meginni azt a másfél liter Earl Grey teát, biztos pörögni fogok reggelig, holnap pedig tanítás lesz. A folyosó, ahol be lehet menni a Levita ház termeibe, tele volt lovagi páncélokkal, és festményekkel, bár eddig mégy egyiket sem néztem meg igazán. Sajons az egyik portré kiszúrt, de én  csak mutatóujjam számhoz emelésével jeleztem neki, örülnék, ha meg sem mukkanna. Lépéseket hallottam. Nem mondhatom, hogy természetfeletti, de éles hallásom van, hála a zenei környezetben való nevelkedésnek.
Kettő
Becsúsztam az egyik páncél mögé, és imádkoztam, hogy ne vegyenek észre. Vártam a prefektusokat, de valami teljesen mást kaptam. Egy srác, fekete, hosszú hajjal, elég veszélyesnek tűnt, biztos nem prefektus.
És egy lány... Fekete ruhában volt, ami arca nagy részét takarta, de az egész fekete volt, és ijesztő... betörők? Itt nem hinném, hogy vannak olyanok, hogy ők nem Levitások, az is biztos. A szemem lehet, hogy az álmosságtól, de fájni kezdett, és volt ez a furcsa szag is, mint amikor.
Füst.
Akkor meg mit keresnek itt? lehet, hogy ők gyújtották...
Gondolatmenetemet megszakította egy szőke villanás, egy idegen lány csúszott be mellém, garantálva a szívrohamot. A gerincemen végigfutott egy különös érzés, kirázott a hideg. Szerencsére nem értem hozzá a páncélhoz, még nem buktunk le. Úgy látszott, ő sem számított rám, de mikor visszaszerezte az önuralmát, halkan megkérdezte, mitévők legyünk. Inkább meg sem szólaltam, csak mutogattam. rámutattam, majd artikulálva elszótagoltam neki, hogy pre-fek-tus.  Úgy látszik, megértette, mert
elmosolyodott.

//Mivel egyedül maradtam, de nem akartam kitörölni, bátorkodtam átírni a dolgot. Elnézést kérek a mélyen tisztelt mesélőtől, és a Rellonosoktól a kavarásért.//

Az éj sötétje néhol felvillan a két rosszcsont által felgyújtott festményektől, a kastély kihalt csendjét csak a kint fújdogáló széltől időnként becsapódó ablakok törik meg. Uraságunk élelemért szimatolva indult útnak a pincebéli rejtekéből, de nem a konyhát vette most célba; ezúttal az a helyiséget keresi, ahol az a tűzrakás van, és a diákok mindig esznek ott valami finomat, ami nem lelhető fel a manóknál. Négy pici macskával a folyosó szegélyénél halad, időnként meg-megállva szimatol a levegőbe, majd folytatja megkezdett útját. Hosszú farkincája úgy oson utána, akár a egy véreb, szájában szinte összefut a nyál az ínycsiklandozó pattogós kukorica gondolatára, ami megszökött egy ügyetlen kezdő zacskójából. De mi ez? Füstöt szimatol. Frisset, pörköltet, némi fa és vászon is keveredett közé. Aggódó pillantásokkal néz körbe, de nem lát tüzet. Úgy dönt, inkább tovább halad, az eleség fontosabb, mint az érzékei becsapása. Ahogy közeledik a négy kis diák felé, egyre erősödik a bűz, már az orrát is facsarja. Mozgást érzékel az egyik festmény mögött, fényt is lát, úgyhogy gyorsan bebújik az egyik páncél mögé - történetesen pont oda, ahol a két tettenérésre készülő Levitás terveiket osztják meg egymással. Patkányuraságunk lyukat talál a páncélon, s a belsejében egy-kettőre felmászik a sisakba, ami pont nyitva van, így onnan kukucskál ki és figyeli az eseményeket. Időnként még cincog is, úgy tűnik, ő nem vette észre a rejtőzködő fiatalokat - talán azok őt igen?

/Bocsi a kavarodásért, én veszem át Hanka helyét, remélem, nem zavartam meg nagyon a dolgokat. /

Sötétben suttogva settenkedők

Bizony az öröklétnek megvan az a sajátos velejárója, hogy aki szüntelen lebeg élet és halál között, elveszti olykor időérzékét, és hosszú idők telnek el anélkül, hogy bármi érdemlegeset is csinálna. Sőt, egyesek már egyáltalán nem is foglalkoznak az idő múlásával. Nappal vagy éjjel, éjjel és nappal, mindegy nekik, ahogy az is, hogy az a nemrég látott vörös hajú fiú nem ugyanaz, akivel hatvanöt éve leálltak beszélgetni.
Hanna azonban más. Ő ritkán lebeg át egyik szobáról a másikra mindenféle ok nélkül, rendszerint nyitva felejtett könyvek után kutat, hogy elolvashassa őket, de ha diákokba botlik, annak örül a leginkább. A Levita ház tagjainak pedig mind-mind tudja a nevét is, sőt, többségükről még titkokat is őriz. Szívesen áll tehát velük le csevegni, de persze az éjszaka közepén ebbéli vágya ritkán teljesül, így ezúttal érdeklődő tekintettel arcán kémlel szét, ahogy átsuhan a sötét klubhelyiségen a Levita toronyban. Sehol semmi érdekes.
Elmereng, vajon mikor lesz majd vizsgaidőszak, amikor majd a ház fele ébren virraszt, és tanul, mert akkor majd nem kell tovasuhannia, ahogy most. És vajon azok ketten akkor mit csinálnak ott a folyosón?
Megtorpan a falban, épp csak a feje kandikál ki belőle, és nagyokat pislogva fürkészi a két alakot a bejárati portré előtt. Valamit susmognak, Hanna pedig nyomban felemelkedik, és a plafonból csüngve közelíti meg őket, hogy ne vegyék észre. Füst gomolyog körülöttük, a padló pedig kisebb-nagyobb víztócsáktól fénylik.
A Kishölgy némán figyel, a sötétben más alakokat is lát mozogni, de tekintetét most a két sötét alak vonja magára a szfinx képe előtt. Csak nem be akarnak menni? Mert bizony nem levitás egyik sem, ezt jól tudja.
Váratlanul egy kellemesen búgó, női hang töri meg a csendet, és a sötétséget egyaránt:
 - Ahol a fény, ott a tudás. - Fellobbannak a folyosón a fáklyák, elvakítva egy pillanatra a diákokat. - Remélem ennyi fény elegendő lesz számotokra. Mondjátok csak, elvesztettétek az órátokat? Vagy talán megállt? Volt egy mugli, egy egyszerű fajta, aki szerette a régi kacatokat. Egy szem órája volt, az is egy felhúzós féle, ami rendkívül pontosan járt mindaddig, amíg nem felejtette el felhúzni időnként ugyebár. Egyszer úgy esett, hogy megfeledkezett róla, de nem zavartatta magát, elment a barátjához, együtt töltötték az estét, majd az egyszerű mugli fogta magát, hazament, és beállította a pontos időt az óráján. Vajon hogy csinálta, ha előtte nem tudhatta, mennyi idő a barátjához az út?
Hanna meghökkenve figyelte az eseményeket. A szfinx láthatóan nem tudta, hogy nem a Levita diákjaival van dolga, vagy ha mégis, jól titkolta, vagy egyszerűen nem számított neki. Aki elég okos megfejteni a rejtvényét, az beléphet.