36. tanév, tanulmányi szünet
Légy üdvözölve, kedves Látogató!
HírekFórumRegisztrációAz Iskoláról
Fórum Navigátor

Ki Online?
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa

Oldalak: [1] Le | Téma száljai | Szál kezdő | Témaleírás
Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2020. október 18. 20:58 | Link

Adam


szerda kora délelőtt | o


Egyenletesen lélegezve koncentrálok a futás monoton ritmusára, de közben a gondolataim szokás szerint vadul cikáznak. Főként a mestertanonci évem szokatlan órarendjén. Hétfőn délelőtt nincs órám például, most ugyan elvileg lenne, de még szervezés alatt van a dolog, úgyhogy megint rám szabadult egy kis szabadidő. Amit igencsak jól használok ki: egy kis futással ebben az őszies hűvös időben az emberektől félreeső helyek felé igyekezve.  Egyre közelebb és közelebb kerülök az erdőhöz, ahova nem szándékosan vezet az utam, viszont be a fák közé már igen. Az avar nedves illata, a barnás, sárgás, pirosas lombú fák szinte hívogatnak, teljes zavartalanságot és nyugalmat ígérnek. Lehet, hogy félnem kellene, hiszen éppen egy erdőben futok, ahol ki tudja milyen lények tanyáznak, de mégsem teszem.
Még akkor sem, amikor egy fehér akármit veszek észre egy bokor közelében heverni. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy más irányba haladok tovább, de aztán elvetem az ötletet. Nem tűnik veszélyesnek. Nem tűnik idevalónak. Lassítok, nehogy a frászt hozzam rá, a kis szőrgombolyagra. Aztán egy pillanatra megtorpanok, összeráncolom a homlokom és óvatosan közelebb sétálok. Egy cica. Egy cuki fehér cica. Különös. Miért fekszik így az oldalán, miért kapkodja a levegőt?
- Hát te? – suttogom el a kérdést, mintha tudna rá felelni. Meg ugyan nem szólal, de nyávogásra nyitja a száját. Fájdalmas nyávogásra. Már egész közel vagyok hozzá, leguggolok és lassan felé nyújtom a kezemet. Dorombolni kezd ahogy megsimogatom a buksiját. Eléggé furcsán tartja a lábacskáit, de nem merem végigtaperolni, hogy megtudjam melyikkel és mi gond lehet. – Gyere picim, elviszlek valahova, meggyógyulsz – magyarázom neki miközben óvatosan felemelem a földről. Eddig oké, de mégsem hoppanálhatok el vele a dokihoz, ki tudja hogy viselné szegényke, szóval akkor gyalog megyünk vissza. Meg is fordulok és teszek egy lépést, amikor megzörren az avar és mindenfelől macskák száguldoznak felém. A fekete bevágódik elém hangosan nyávogva, megállásra késztetve minket. A szürke dörgölőzni kezd, a vörös meg előrohan jobbra majd visszafut, majd előre és vissza.
- A tesóid, mi? És arrafelé laktok? – kérdezem a fehérségtől, hálás dorombolást kapva válaszul. – Oké, akkor irány arra – egyezem bele és követni kezdem a vörös cicát. Totál hülye vagyok az erdő közepén egy sérült macskával társalgok, majd követni kezdek még hármat ki tudja hova. De ők tudják, pillanatnyi hezitálás nélkül vezetnek engem egy ház felé. Mert igen, már látom a házat. Nem is tudtam, hogy van itt benn egy ház. De miért is ne lehetne? Tök jó lehet ennyire távol lenni a város zajától. Azt sem tudom, hogy kié ez a régies ház, de nem is igazán érdekel jelenleg. Felőlem akár maga Merlin is lehet a tulajdonos, vagy a vasorrú bába tök mindegy. Csak tudjon segíteni a cicán. Aggódom érte, egyre zihálóbb a lélegzetvétele. Határozott léptekkel sétálok fel a verandára, ügyetlen mozdulattal kiszabadítom az egyik kezem a cica alól és erőteljesen, határozottan – az erdő csendje után bántóan hangosnak tűnően – bekopogok. Légyszi-légyszi akárki is lakj itt legyél itthon és segíts!
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2020. október 19. 20:52 | Link

Juhász Laura
kora délelőtt | a folyosón | x

A kanapémon ülök egy szál nadrágban és köntösben, kissé görnyedten, térdeimen támaszkodva, lehunyt szemmel. Mint, aki mindjárt elalszik és előre dől. Pedig azt nem akarom. Gondolkozom, latolgatok, amennyire telik most tőlem. Aztán egyszerre kipattan szemem. Meghallom egy siető ember nehéz légzését, szapora szívverését, majd azt, ahogy változik az ütem és végül a kedves szavak is a fülembe szöknek. Felkelek a helyemről és ráérősen az ajtóhoz sétálok, mezítlábaim alig neszeznek az öreg padlón.
A folyosóm közepén állva figyelek a kintre. Egyre közelednek, az egész banda. Ahogy verandámra lép, a halandó illata beszüremlik a házba, végleg ráébredek, hogy ismerem az illetőt. Bekopogtat. Kissé elfintorodva nézek körbe magam körül, csak hogy jól átgondoljak még egyszer mindent. Nagyon kellemetlen egy helyzet ez a számomra most. Ügyesnek kell lennem.
- Szia Laura! - köszöntöm őt idebentről mély hangomon. - Én vagyok az, Adam Kensington - tisztázom monoton, színtelen szavakkal, hiszen nem tudom, van-e elképzelése róla, hogy én lakom itt és azt sem, megismeri-e csak így a hangom. De fontos, hogy a következők előtt világos legyen számára, kivel van dolga. Úgy talán kevésbé kérdőjelezi meg a további lépések szükségességét. - Az én macskám van nálad - adom tudtára ezt is, azzal együtt, hogy pontosan  képben vagyok, mi történik odakint. Ám nem azért, mert látom.
- Elmondom, mi lesz... - közlöm vele egyszerűen, talán kissé nyersen. Sehol egy kérés, sehol körmondatok. Remélhetőleg az előbbit elnézi nekem, utóbbit pedig nem is várta. - Amikor azt mondom, bejöhetsz, számolj el ötig, utána lépj be a házba, és rögtön zárd be magad mögött az ajtót! Haladj tovább a folyosón és fordulj be balra a nappaliba! - vázolom a teendőit lassan, nyomatékosan. - Rendben? - kérdezek rá, mindent értett és megjegyzett-e vagy ismételjek el valamit.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2020. október 22. 19:46 | Link

Adam


szerda kora délelőtt | o


Vajon mennyi ideig illendő várni kopogás után? Éppen hogy befejezem ezt a kérdést gondolatban és már hiúsul is meg, hogy választ keressek rá. Meghökkenek, egyrészt azért mert kiköszön a ház tulajdonosa. De főképp azon, hogy a nevemen szólít rögtön. Majd bemutatkozik. Ó, basszus. Tuti felébresztettem! Van valami infó vajon arról, hogy mi történik azokkal, akik felkeltenek egy vámpírt?
Egyébként nem, fogalmam sem volt róla, hogy ő lakik itt. A hangját sem biztos, hogy megismertem volna. Mármint normális körülmények között lehet, de most az aggódás a cica miatt nem éppen teremt ideális helyzetet. Ami ráadásul az ő macskája. Honnan tudja? Honnan tudja, hogy ki vagyok? Honnan tudja, hogy nálam van a macskája? Oh, oké, gondolom szagból. De, azt mondja hogy nálam van. Honnan tudja, hogy a kezemben van? Nem körülöttem, nem mellettem meg ilyenek, hanem nálam. Lát? Lát a falon keresztül?
- Ezt ho … - kezdenék bele majd elhallgatok és bólintok egyet. Hisz éppen utasításokat fogok kapni. Nem csacsogok, figyelek. Gondolom leteszem a cicát vagy kinyit egy ablakot és belebegtetem vagy … oh. Nem nyert. Behív. Behív? Be? A házába? Fú.
- Rendben, ötig számolás, besurranás, ajtóbezárás, folyosón balra nappali – ismétlem el utána címszavakban a teendőimet. Közben igyekszem nem elképzelni magamban, hogy vajon hogy nézhet ki egy vámpír lakása. Túl sok minden nem hinném, hogy lenne benne, vagy legalábbis az emberek házában előforduló bútorokból, berendezési tárgyakból jóval kevesebbre számítok. Megsimogatom a cicát, megnyugtatva, hogy mindjárt jó kezekben lesz. És egyre kíváncsibb meg izgatottabb leszek, hiszen az nem éppen átlagos dolog bebocsájtást nyerni egy vámpírbarlangba! Házba, tök mindegy. – Mi készen vagyunk – teszem még hozzá, még jobban magamhoz ölelve a meleg kis testet, stabilan fogva a balomban.

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2020. október 23. 21:00 | Link

Juhász Laura
kora délelőtt | a nappalimba érve | x

Jó, hogy háttérbe teszi most - amúgy érthető - kiváncsiságát, mert tényleg fontos, hogy figyeljen. Mindannyiunk érdeke. Ugyanis sajnos se a macskám letételével, se egy ablak kinyitásával nem oldanánk meg semmit. Vagyis valamit igen, csak éppen új problémákat szülnénk. Ez a legtisztább: ha behívom.
- Így van - jelzek vissza neki rezignált hangomon, hogy jól adta vissza az utasításaimat. Az másik kérdés, vajon ugyanígy végre is tudja-e majd hajtani őket. Nem mintha olyan nehéz lenne bármely lépés, csak hát jelen helyzetben könnyedén elterelődhet egy kamasz boszorkány.
- Akkor bejöhetsz - bólintok neki és már rég nem vagyok az ajtó közvetlen túloldalán, mire ő nekikezd ötig számolni. Ha belép, ott találja magát zsúfolt, szűk folyosómon, ahol keskeny, falhoz tolt bútordarabok sorakoznak némi távolságot tartva, rajtuk a legkülönfélébb holmik: könyvek, képek, ketyerék, gyér fényű kis lámpák. Cicáim csakhamar előre szaladnak hozzám. Az én lépéseimmel ellentétben az ő lépései alatt nyikordul az öreg padló. A falak színe maghatározhatatlan, amúgy is festmények, szőttesek fedik nagyrészt. Nyílnak ajtók kisebb szobákba, ám mindről egyértelmű, hogy nem a nappali. A folyosó végéről megy föl egy lépcső az emeletre, ám szerencsés esetben arra már nem ballag tovább a lány.
Nappalim bal oldala egy kész zenei stúdió, közepe egy klasszikus pihenőhely tévével, kandallóval, polcokkal, kacatokkal, jobbra pedig hangszergyűjteményem díszeleg a falon lógva, asztalon állva, bútornak támasztva. Otthonom minden szeglete tele ócskaságnak tűnő felbecsülhetetlenségekkel. Részemről kanapém előtt állok, magam mellett lógatott, sápadt kezekkel, kissé szétnyílt köntösben, rezzenetlen vonásokkal. Vastag függönyeim mind behúzva, lámpák világítanak itt-ott a halandó szemek kedvéért. Ahogy a bagolyköves megjelenik, először arcára tekintek, aztán a kezében lévő macskámra. Testvérei kanapémról vernyognak, lábamnál tekeregnek, asztalra ugrálnak, nyüzsögnek.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2020. október 24. 11:58 | Link

Mr. Kensington


szerda kora délelőtt | o


Elmosolyodom a megerősítésen, tudom én jól, hogy nem hagytam ki semmit sem, megjegyeztem mindent, ami fontos. Felkészültnek érzem magam, már amennyire ebben a helyzetben felkészülhet az ember.
- 1, 2 … - kezdek el hangosan számolni, amint megkapom a jelzést. Magamban is mondogathatnám a számokat, de így talán jobban fel tud készülni a férfi a betoppanásomra. Az ötös szám elhangzása után gyorsan és határozottan lenyomom a kilincset és besurranok a lakásba. Azonnal csukom is be magam után az ajtót, kizárva a nappali világosságot. Pár másodpercet várok, amíg hozzászokik a szemem a benti sötétebb fényviszonyokhoz, majd elindulok a kijelölt úton. Tekintetem végigsiklik a folyosón elhelyezett dolgokon, de nem állok neki töprengeni azokon, hogy miket is látok és azok milyenek, és nem is állok meg jobban körbenézni. Majd talán máskor, vagy később. Semmiképpen nem most, amikor egy kis törékeny testet ölelek magamhoz, akinek minden pillanat számíthat. A szobákba se kukkolok be, haladok egyenesen előre, a bal oldalt elhelyezkedő nappalit keresve. Nem nehéz megtalálni, nem nehéz nem bemenni, felmenni máshova. Nem nehéz a célra koncentrálni. A lehető legkevesebb gondot szeretnék okozni. Mindenkinek.
- Itt vagyunk – közlöm a nyilvánvalót, amint belépek a nappaliba. Lepillantok a cicára, és talán csak ez utal arra, hogy őhozzá beszéltem, őt akartam megnyugtatni. Itthon van, jó kezekben van. Aztán gyorsan felmérem a terepet, de közben már mozdulok is a férfi felé. Egy icipicit elcsodálkozom a sok mindenen, tekintetem pár pillanatig megpihen pár hangszeren, de nem húzom most az időt szétnézéssel, inkább végigmérem a ház tulaját. Kissé meghökkent a megjelenése, valahogy nagyon nem számítottam arra, hogy köntösben fogad, úgy, hogy az arcán és kezén, esetleg karján kívül más bőrfelületet is megpillanthassak belőle. Oké, eleve már az meghökkentő, hogy egyáltalán van köntöse. Nem tudnám megmondani miért, de fura. Félresöpröm viszont ezt az egészet, hisz most nem fontos. Megállok közvetlenül a vámpír előtt. Olyan közelségben, hogy simán el tudjon érni engem és én is őt. Olyan közelségben, amilyenbe nem szeretek menni, lenni. Olyan közelségbe, amilyenre most talán szükség van ha át akarja venni tőlem a cicát.
- Egy bokor mellett feküdt, eléggé egyenetlenül lélegzett, fájdalmasan nyávogott amikor rátaláltam. Furcsán tartotta a hátsó lábait, úgy néztem hogy fáj neki, de nem láttam konkrét jelet arra, hogy mi lehet a baja. Nem nyílt törés. A többiek azonnal előrohantak amint felemeltem és mutatták az utat idáig. Úgy érzem hogy gyengül – adom elő a történetet, felidézve lehetőség szerint minden fontos részletet miközben azokba a fura szemekbe nézek. Nem félek tőle, nem érzem magam rosszul attól, hogy ilyen közel állok hozzá. És attól sem tartok hogy esetleg mindjárt kinyújtja a kezeit és átveszi tőlem a kis fehérséget.

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2020. november 9. 18:43 | Link

Juhász Laura
kora délelőtt | a nappalimban | x

Végigtekintek az érkezőn, majd pillantásom rögtön fehér macskámra szegeződik. Nem mozdulok, nem lépek közelebb, hagyom, hogy a lány tegye. Mégis csak most sétált be egy vámpírfészekbe. Akárhogy a jószándék vezérli és az állatka egészsége az első, a félelem és az életösztön sok mindenre képes. Végighallgatom elmondását az eddigiekről, és bólintok egyet, majd felemelem sápadt kezeimet és nyúlok a cicáért, hogy átvegyem. Könnyedén elfér nagy tenyereimen. Odahúzom mellkasomhoz és nézek le rá, arcom mellett lelógó hajjal. Megfordulok aztán, odasétálok kanapémhoz, leülök és az ölembe fektetem őt. Légzése és szívverése egyre lassabb. Valóban gyengül, biztosan a fájdalomtól, a kétségbeeséstől.
- Jól van, D'Artagnan - csitítgatom mély hangomon susogva, miközben hosszú ujjaim végigszántanak a kis testen, néhol nyomást helyezek rá kissé, tapogatok. Így teszek azzal a bizonyos hátsó lábbal is, mire a fehérség megrezzen, köntösömbe mélyeszti kicsit karmait és gyengén, de fájdalmasan nyávog egyet. - Tudom - bólogatok és vizsgálom tovább óvatosabban, aztán egy idő után már csak úgy simogítom őt. - Ez eltört - állítom fel a diagnózist. Finoman lehelyezem őt az ölemből a kanapéra, én pedig felkelek és kisétálok a folyosón át a konyhába. Onnan zörgés, matatás hangjai érkeznek. Kisvártatva visszatérek egy fadobozzal. Visszaülök macskám mellé. Leteszem a dohányzóasztalra a gyógyszeres tárolót és kinyitom: mágikus és mugli készítményeket egyaránt rejt. Tallózásomból közben a bagolykövesre tekintek.
- Meg tudod gyógyítani varázslattal? - kérdezem tőle, hiszen tisztában vagyok vele, hogy van ilyen bűbáj. Még az igét is tudom, de ugyebár az sajnos nem úgy megy, hogy én elmondom neki, ő meg elismétli, hussantva a pálcájával és ennyi. Ismernie kell a varázslatot. Fontos, alkalmazta-e már vagy sem.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2020. november 15. 17:57 | Link

Mr. Kensington


szerda kora délelőtt | o


Az életösztön úgymond cserben hagy hisz érzem ugyan, hogy nem kellett volna bejönnöm ide, a józan ész azt diktálta, hogy ne tegyem, de játszi könnyedséggel tudtam félresöpörni ezt a kis kellemetlen érzést. Lehet, hogy röhejesnek hangzik, de megbízom a vámpírban. Hiába nem tudja senki sem, hogy hol vagyok, nem látott ide bejönni senki sem, mégse félek attól, hogy soha nem jutok ki innen. És ez nem csak azért van, mert most valószínűleg neki is fontosabb a macskája élete, mint az, hogy lakmározzon belőlem.
Nem ejtem le a karjaimat azonnal amikor átveszi a fehérséget. Egy ideig még a levegőben tartom őket, tekintetemet le sem veszem a kis testről. Mintha fel lennék készülve rá, hogy elkapjam ha esetleg elejtené. Micsoda marhaság ez már! Ezerszer jobbak a reflexei a férfinak, és kizárt, hogy elejtse a cicust. Hiába olyan kis picike. Szinte megbabonázva figyelem, ahogy magához öleli, ahogy figyeli az állatkát. És bevillan az a vágy, hogy megörökítsem valahogy ezt a jelenetet. A fekete hajfüggönyt, ami a kis fehérség felett lóg. Adam arcát, a cica arcát. Bárcsak tudnék jól rajzolni! Egészen addig bámulom, amíg a mozdulatlanság meg nem szakad. Révetegen követem, megállok velük szemben, tisztes távolságban. Nem azért mert félek, hanem mert teret szeretnék adni neki. És nem akarom elszívni a levegőt a cica elől.
Felszisszenek amikor a cica jelzi, hogy fáj neki. És ösztönösen mozdulok közelebb, mintha meg tudnám védeni ettől. Pedig hát a gazdája nagyon óvatosan vizsgálgatja. Egyelőre elrakom magamban a fehérség nevével kapcsolatos gondolatokat. Majd ha túl leszünk a nehezén akkor majd visszatérek rá.
- Jaj, szegény! – motyogom, mégis biztos vagyok benne, hogy jól hallja a férfi, amit mondok. Aggodalmasan cseng a hangom, és csak remélem, hogy nem komoly az a törés. Nem szilánkos vagy ilyesmi. A sima törés is borzalmasan fájdalmas, mint a mellékelt ábra mutatja.
- Én nem … - kezdek bele fájdalmas arccal miután megcsóváltam a fejemet – csak gyógyító mestertanconci képzésen tanítják az ilyen varázslatokat. Sajnos én nem tanultam – magyarázom csendesen. Hallottam róla, hogy van ilyen varázslat, még olvastam is róla. De ennyi ismerettel eszemben sincs megpróbálkozni vele. Rengeteget árthatok vele, ha nem sikerül, vagy nem úgy sikerül. – Fájdalomcsillapítani tudok, hűtéssel – jegeléssel, nem tudom, hogy az szükséges-e – teszem még hozzá, hiszen a mágiám erre is használható. És szeretnék segíteni, de tényleg, de nem mertem eddig ezt alkalmazni, hisz ha ártok vele … nem kockáztatok na. Közben közelebb lépek a kanapéhoz, hogy megsimogathassam a cicust. Meg ha kell, akkor segítek megtartani vagy akármi.
- Helyre tudja tenni itt helyben, vagy el kell vinni valahova?

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2020. november 18. 10:54 | Link

Juhász Laura
kora délelőtt | a nappalimban | x

Fehér kezem cirógatón jár tovább a szintén fehér macskán, aki nyugtatón dorombol magának, közben másik kezemmel keresgélek tovább a dobozban és várom a navinés válaszát, fel-fel pillantva rá közben tincseim mögül. Csak rövidet bólintok neki, mikor kiderül, ő nem tudja azt a bűbájt. Nem volt sok esélye, de egy próbát megért. Hallgatom aztán újabb ajánlatát. Latolgatva nézek D'Artagnanra.
- Adok neki fájdalomcsillapítót, viszont, amíg hat, addig talán jól jönne - élek a jegelés lehetőségével. Ő biztos kellemesebben meg tudja oldani, mintha én hoznék a hűtőből valami erre alkalmasat és a pórul járt lábnak nyomnám.
- A kedvesem majd elviszi az állatorvoshoz - válaszolom neki, közben rálelve az említett gyógyszerre. Tabletta formájában van. Egy kis tányér fölött ujjaim közé fogom, melyeket összezárok és a fájdalomcsillapító porrá lesz, lehullva a tálra. Ugyanezt általában fémkanál közé fogva szokták megtenni vagy valamilyen súlyt alkalmazva. Nekem erre nincs szükségem. Nem baj, hogy az ujjamon is maradt a gyógyszerből, az egészet összekeverem egy igazán kevéske májkrémmel, amit szintén a konyhából hoztam és nekiállok rákenni a macska ínyére, másik kezemmel tartva fejét. Óckodik természetesen, ám kényszerűen lenyalogatja. Ennyi erő azért még bőven van benne.
- Valamikor délelőtt érkezik - teszem még hozzá, mikor jut az állat ellátáshoz. Ugyan nem szentírás, hogy Kíra tényleg megjön, amikorra ígérte magát. El is felejthette meg igazából nagyjából akármi képes elterelni a figyelmét a céljairól. Ha valaki felhúzza, vagy ha valaki kedves vele; ha esik az eső, vagy ha kisüt a nap; ha nem ízlik neki a sütemény, amit valahonnan elhozott, vagy ha túlságosan ízlik neki. Akármi. Viszont van B tervem. Tudok másnak is szólni.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2020. november 23. 19:29 | Link

Mr. Kensington


szerda kora délelőtt. | o


Nagyjából erre számítottam. Semmi szomorkodás, vagy olyan arckifejezés, hogy ezt azért illett volna tudnom, vagy akár valamiféle elismerés, hogy nem ködösítettem, őszintén bevallottam, hogy nem értek hozzá. Nagyon sokan valamit mondtak volna, vagy ilyenek. De nem a vámpír. Ő egyszerűen tudomásul veszi a dolgot és már napirendre is tér felette, arra koncentrálva, hogyan oldjuk meg akkor hát ezt a helyzetet.
- Rendben, akkor majd finoman lejegelem – biccentek tudomásul véve a feladatom. Persze előbb megvárom amíg beadja neki a gyógyszert, valószínűleg akkor úgy is ficeregni fog a cica, és nem szeretném elrontani a fájdalomcsillapítást.
- Ó, értem. Akkor jó – felelem csodálkozó hangon. Nem tudnám megmondani, hogy mi lepett meg. Hogy kedvese lenne a férfinek? Nem hiszem. Talán az, hogy majd ő viszi el a dokihoz. De, miért ő? Próbálom végiggondolni, hogy mi felett siklottam át, de tátva marad a szám és teljesen kiürül az agyam. Puszta kézzel porrá zúzta a gyógyszert! Csak úgy! Jó, igen, tudtam én hogy erősek a vámpírok, de látni még sose láttam, hogy mennyire. És ez egy kis apróság, egy semmiség volt, ebben biztos vagyok.
- A vámpírlétnek is megvannak a maga előnyei. Az erő, a gyorsaság. Mit szeret benne a legjobban? – lehet hogy butaság erről kérdezni, főleg most, de képtelen vagyok megállni a dolgot. Vagy felteszem a kérdést, vagy tovább gondolom és eljutok oda, hogy vajon mennyi erőre lenne szüksége ahhoz, hogy a koponyámat zúzza porrá ugyanígy. Gyanítom, hogy nem sok.
A kis állatka letisztogatja magát, nem is ficereg túl sokat, úgyhogy munkához látok én is. Magam elé emelem a kezemet, noha nem lenne már szükségem a kézmozdulatokra. Most viszont szeretnék teljesen biztos lenni a dolgomban, és ez segít összpontosítani. Megsimítom a levegőt, a sérült lábacska körül pedig egy vékony jégréteg képződik. Látványra olyan, mintha hozzá se érne a lábára, csak körülötte lenne, ám éri a kis végtagot, kellemesen hűsítve azt. Érzetre pedig olyan, mint valami lufi, nem vizes hatású, és pláne nem olyan, mintha odafagyna hozzá az ember, vagy az állat.  Homlokráncolva figyelem a cicát, hogy amint megmozdul rögtön igazodjak hozzá a kis jeges borogatásával.
- Mennyi idő alatt hat a gyógyszer? Vagy érzi ha bekerül a véráramába teljesen? – kérdezem, aztán végre megvilágosodom. – Délelőtt? – ezt már hangosabban kérdezem meg, fel is pillantok a férfira. Hát ez volt a fura! Hogy a kedvese viszi el, és nem ő. Tehát nem este jut el dokihoz a cica. És a kedvese viszi el, mert ő kimehet nappal, mert ő nem vámpír. Mert ő nem vámpír?!
- Az, az, az jó. Akkor hamarosan megérkezik elvileg. Esetleg, maradjak amíg ideér? Hátha történik valami és azonnal állatorvoshoz kellene vinni D’Artagnant. Mert hát, szóval, érti – ajánlom fel a további szolgálataimat. Nagyon szívesen elvinném a cicát. És tényleg nem azért mondom, hogy maradnék, mert kíváncsi vagyok a hölgyre. Nem az én dolgom, és ugyan miért ne lehetne egy vámpírnak ember kedvese?

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2021. március 10. 10:51 | Link

Juhász Laura
kora délelőtt | a nappalimban | x

Tényleg nem lenne túl nagy fáradtság, hogy macskám megmentőjének formás koponyája más halmazállapotot vegyen fel, azonban bennem fel sem merülnek ilyen gondolatok. Csak azért, mert valamire képes vagyok, nem fogom megtenni. Általános hiba az embereknél, hogy erről nem így gondolkodnak. Meg az is, hogy előítélkeznek. Még ez a prefekta is. Egy pillanat alatt juthat el olyan következtetésekre velem kapcsolatban, amelyekre én magam soha nem adtam okot, csak a fajtám és tulajdonságaim. Nem arról van szó, nem hibáztatom érte. Ez csak ténymegállapítás.
Felvetése és sablonkérdése nyomán csak felpillantok rá, arcomba hulló hajam keretéből, lassan pislogva egyet, aztán lesütve tekintetem macskámra.
- A gyorsaság jó. Hogy hamar ott vagyok mindenhol. Bár nem olyan gyorsan, mint ti - teszem hozzá, miközben elmormogom válaszom. Hiszen a varázslók tudnak hoppanálni meg miegyébb közlekedési módokat alkalmazni. Igaz, ehhez nekik külön tanulás, külön eszköz, külön mágiafelhasználás kell, nekem viszont ugyanolyan, mint hogy mondjuk sétálok vagy beszélek. Egyéb előny nem annyira jut eszembe. Mások annak tartanák őket, de aki naponta éli, annak ugyanannyira átok, mint áldás.
Arrébb húzom a kezem a cica lábáról, ahogy a borogatása érkezik. Figyelem a lány mozdulatait, majd a képződő jégréteget. D'Artagnan odapislog és kis vékony hangot ad, aztán pihen tovább erőtlenül. Bólintok Laurának hálám jeléül.
- Egy-két perc - felelem a gyógyszer hatását illetően, majd éppen csak biccentek egyat harsányabb kérdésére. Nem teljesen világos számomra, hogy arra a felismerésre jutott-e, miért a kedvesem viszi el abban az időben, vagy arra, hogy a kedvesemnek miért nem gond akkor elvinni. De mindegy is ez. Az már kevésbé mindegy, hogy egyre laposabbakat pislogok, miközben simogatom a kis fehérséget. A többiek hol a lánynak teszik a szépet, hol itt érdeklődnek nálam.
- Az jó lenne - fogadom el maradási ajánlatát, hiszen érzem és látom rajta, hogy szívén viseli állatom sorsát. Addig úgyse nyugodna, míg nem tudja, hogyan alakultak a dolgok. Meg ki vagyok én, hogy eldöntdem, hogy lenne-e ennél jobb dolga? Ráadásul a végén lehet, hogy tényleg arra szorulok, hogy őt kérjem meg az elvitelre, ha nem érek el hirtelen mást. Illetve, ha hirtelen alaludék. Oké, nem fogok, de egyre nehezebbnek tetszem magamnak.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2021. március 31. 10:34 | Link

Mr. Kensington


szerda kora délelőtt. | o


Lehet, hogy sablonkérdésnek számít, és lehet, hogy ezerszer megkérdezték már tőle (vagy inkább többezerszer), de nálam ez nem csak valami egyszerű érdeklődés, hogy milyen vámpírnak lenni vagy valami olyan, hogy ’kérdezek valamit, csak hogy kérdezzek valamit’. Engem ő érdekel, hogy ő hogyan vélekedik, hogyan látja a dolgokat. Az, hogy mit mond és az, ahogy mondja. A mormogó választ hallva bólintok egyet, aztán egy pillanatra összeráncolom a homlokom. De egyelőre magamban tartom a gondolataimat, hiszen most fontosabb feladatom van: jegelni kell a cica lábát. A halk nyávogást hallva még óvatosabbá válnak a mozdulataim, holott valószínűleg csak meglepődött a cicus, hogy mi ez a hideg a lábánál. Vagy hát nem tudom, de fájni nem fájhat neki az tuti. Egy halvány mosollyal fogadom a hálálkodást, még örülök is annak, hogy nem szavakkal fejezi ki, zavarba jönnék tőle.
- Az jó – gyorsan hat a gyógyszer akkor. Viszont nem kapok választ arra, hogy vajon érzi-e a cicán, hogy bekerül-e a véráramába. Lehet, hogy túl tolakodó a kérdés? Nem hiszem. Talán túl sokat tudnék meg akkor? Lehet. Vagy csak szimplán nincs kedve a vámpírságáról cseverészni. Pedig nekem rengeteg kérdésem van ám. És ahogy telik az idő úgy lesz egyre több.
- Köszönöm – felelem hálásan és rögtön kényelmesebben helyezkedem el, hol a beteg cicát simogatva, hol a többieket. – Mi a történetük a cicáknak, ide születtek, vagy befogadta őket? – kérdezem meg elnézve a bohóckodó kölykök felé. Az egyikük éppen a cipőfűzőmet szemelte ki magának. Tuti nem lehet unatkozni mellettük. Egy cica mellett sem lehet, nemhogy négy mellett. Mosolyogva pillantok a férfira, amikor a feketeségnek sikerül kikötnie a cipőmet, ám látva a férfi arcát elhalványul a mosolyom. Fáradtnak tűnik a férfi, de hát nem is csoda, ilyenkor aludni szokott, csak mi felkeltettük.
- Ha … ha tud, akkor visszapihenhet, ha gondolja. Vigyázok rájuk és felkeltem ha bármi történik – vetem fel csendesen. Én személy szerint biztos nem tudnék pihenni, ha tudnám, hogy baj van a cicámmal, de lehet hogy ő tud. Az már más kérdés, hogy ha tudna is megtenné-e. Hisz nem is ismer meg minden. Oké, ez lehet hogy megint egy butaság volt részemről. De persze nem is én lennék, ha megállnék itt. Így, az alvás küszöbén annyira fiatalnak látszik a házigazda, és annyira nagyon emberinek. Mire észbe kapnék már ki is csúszik a számon a kérdés halkan és kedvesen. – Van emléked arról, hogy milyen volt az emberi életed? – nem veszem észre, hogy letegeztem, most először. Nem visszakozom, nem kérek bocsánatot, de nem is nézek tovább rá. Így próbálom kifejezni, hogy ha nem akar nem kell válaszolnia, simán figyelmen kívül hagyhatja.

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2021. május 19. 20:40 | Link

Juhász Laura
kora délelőtt | a nappalimban | x

Nem azért nem felek a véráramos kérdésére, mert túl sokat árulnék el vagy mert tolakodó lenne. Egyszerűen az kimarad. Hogy az álmosságom miatt vagy másért, azt nem tudom. A lényeg, hogy nem szándékos.
- Kint találtam rájuk egy dobozban - fedem fel kimerítő részletességgel a cicák eredetét, fejemmel az ajtóm irányába bökve, így utalva a házam környékére. - Behoztam őket, aztán itt maradtak - folytatódik a míves történet, éppen csak vállat nem vonok hozzá.
Kecsegtető az ajánlata, hogy lepihenjek. Igazából fel is merült bennem. Hiszen nincs itt nagyon már mit tennem és ezen állapotomban különben sincs sok hasznom. Jó, persze, a fehérségnek biztosan jól esik, hogy így a közelében vagyok és vigyázok rá, de van itt más is, aki megtegye. Én meg nem vagyok aggódó típus. Ha bármi gond lenne, különben is rögvest tudnám, hiába alszom. Itt teremnék seperc alatt. Már talán éppen felelnék javaslatára, amikor eléggé bensőségesen kérdez. Éppen csak rápillantok, aztán pislogok le tovább D'Artagnanra, meg kicsit elnézek Porthos felé, aki ledobja magát mellém, oldalamnak simulva és tisztálkodni kezd.
- Halványan dereng - bólogatok. - Tudom, ki voltam és hogyan éltem, de érezni nem érzem. Mintha nem feltétlen velem történt volna - rázom meg kissé a fejemet, próbálva leírni, milyen ez. Azt nem is sejtem, hogy az emberek is így vannak valahogy a kisgyerek korukkal. Elmesélik nekik, látják fotókon, vannak foszlányaik, ám összességében egy film is lehetne ennyi erővel. Na nekem ilyen a halandóságom.
- Nem úgy, mint a halálom - teszem hozzá monoton baritonomon. Na tessék! Ez viszont már biztos a kényszerű ébrenlét hatása: nekiálltam fecsegni. - Arra elég tisztán emlékszem - bólogatok aprókat, lassan, s közben egyre több hangot nyelek el. Kicsit, mintha félálomban beszélnék. - Gondolom, jobban odafigyeltem rá, hiszen úgy hittem, az az utolsó alkalom bármire is figyelni - elmélkedem el ezen. Hiszen annyi minden történik velünk, ám van, amit már másnap elfelejtünk és van, ami belénk ég örökre. Vagy, mert már akkor és ott tudjuk, hogy fontos pillanat, amit magunkba kell vésni; vagy valahogy megörökítik; vagy annyiszor meséljük el, hogy fenn marad. Utóbbinak nálam kevesebb az esélye.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2021. május 22. 08:58 | Link

Mr. Kensington


szerda kora délelőtt. | o


Tehát kis lelenckék. Az mondjuk akár meg is lephetne, hogy végül itt maradtak, hogy egy vámpír befogadott négy kiscicát. Meglephetne, de nem lep meg. Nekem az teljesen magától értetődik, hogy ha az ember talál egy kisállatot, és van lehetősége otthont biztosítani számára, akkor megtartja. És nem igazán látom, hogy ezen mit változtat az a tény, hogy az illető ember egy halhatatlan. Talán ez a kijelentés tökéletesen leírja azt, ahogy én látom a mellettem ücsörgő házigazdát. A vámpírsága számomra nagyjából olyan, mint az hogy én hydromágus vagyok. Egyfajta képesség, ami persze sok mindent meghatároz vele kapcsolatban, de ennyi. Nekem ő ember, noha talán nem abban az értelemben, amit mások értenek ez alatt.
Mosolyogva biccentek csak, miközben folytatom a cica simogatását. Felesleges kommentálni a dolgot. Tök mindegy, hogy vajon pontosan honnan kerültek ide, elismerő szavakra meg kétlem hogy szüksége lenne a házigazdának, hogy igen, jól tette hogy befogadta őket. Egy biztos, a macskuszoknak arany életük van mellette.
Éppen a berendezést veszem jobban szemügyre – bármit igazából csak ne a férfira nézzek és őszintén szólva bőven van mit megszemlélni, hisz ez a hely egy kincsesbánya! - , amikor a hangja kizökkent a néma ámuldozásomból, és egyfajta másfélébe rángat bele. Oké, nem számítottam válaszra. Ilyen bőbeszédűre meg végképp nem. Lassan ráirányítom a tekintetem, fejemet kissé megdöntve hallgatom. Tökéletesen megértem, sőt ismerem is az érzést, amire utal. Már éppen el is mondanám ezt neki, amikor folytatja tovább. Apró ráncok jelennek meg a homlokomon és egy kicsit közelebb húzódok, ami nekem fel sem tűnik. Még úgy sem, hogy így a kis fekete cica kénytelen egy kis időre felfüggeszteni a cipőfűzőmmel való hadakozást, hisz a lábam is arrébb kerül. Na nem mintha ez őt megakadályozná bármiben is, jön és vadul esik neki a madzagnak, feltett szándéka, hogy kikösse valahogy, vagy hogy elszeleljen vele. De nem figyelek rá különösebben, a gazdájára figyelek.
- Akkor … akkor … - oké, na ezt hogy kérdezzem meg. – tulajdonképpen, aki … szóval … ő megmentette az életedet? – kicsit meg-megtorpanva, másképp nekifutva de csak sikerül kinyögnöm. Ő akkor a halálán volt és ha nem jön az az ember, akkor ő már nem is élne? És nem, eszem ágába sincs úgy megfogalmazni, hogy aki átváltoztatta, aki vámpírt csinált belőle, meg ilyesmi. Persze ott motoszkál bennem az a kérdés is, hogy fájt-e az egész folyamat, de elég nagy butaság lenne megkérdezni. Hisz valószínűleg igen, és nem igazán illendő még ennél is jobban emlékeztetni rá, megkérni arra, hogy élje újra úgymond, azzal, hogy elmeséli. Meg egyébként is, az előbb még arra utalgattam, hogy pihenjen csak le, hisz fáradt. Nem igazán tűnik túl elfogadhatónak az, hogy egy félálomban lévőből ’szedek’ ki információkat. Kismillió kérdésem van pedig amik talán segítenek megfejteni a legnagyobb rejtélyt.

Utoljára módosította:Juhász Laura, 2021. május 22. 09:29
Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2021. szeptember 25. 20:24 | Link

Juhász Laura
kora délelőtt | a nappalimban | x

Hűs kezem a nekem támaszkodva magát tisztogató Porthosra tévedt valamikor és most őt simogatom robotikus mozdulatokkal, észre sem véve igazán, amit csinálok. Ez már csak úgy jön magától. Pedig volt idő, amikor csodaszámba ment, hogy egy állat nem iszkol el farkát behúzva a puszta jelenlétemtől, nem hogy hozzájuk tudtam volna érni. Milyen hamar hozzászokunk a jóhoz...
Mondanám, hogy türelmesen várom, hogy a macskamentő kibökje, mi érdekli, azonban az, hogy rezzenéstelenül ülöm végig, míg megfogalmazza, pusztán természetemnek és jelenlegi elcsigázottságomnak köszönhető. Ez utóbbi különben percről percre rosszabb.
- Igen. Pontosan - felelem csöndesen, ám határozottan - Ha nem ő ragad el, akkor a pestis - bólogatok, egyszerűen megfogalmazva a történtek lényegét, miközben újabb részletet fedek fel majdnem-halálomból.
D'Artagnan közben megnyugodni látszik, amennyire ez lehetséges az állapotában. Persze, eddig sem mozdult sokat, viszont mostmár fájdalmai is szépen enyhültek. Érzem rajta. A navinés meg látja, gondolom.
- Lefekszem - jelentem be, finoman arrébb tolom magamról a szürke cicát, simítok egyet fehér betegünkön és lassan felemelkedem ültömből. - A konyhát arra találod, nyugodtan szolgáld ki magad a mélyhűtőben lévő fémtégelyek tartalmán kívül bármivel - mutatok el arrafelé és bár nyilvánvalóan mindenkit pont az érdekelne leginkább, amit tabunak jelölök, egyrészt kevesen olyan vakmerőek, hogy egy alvó vámpír készleteit megdézsmálják, másrészt olyan fajtának tűnik nekem ez a lány, aki tiszteletben tartja mások otthonát, tulajdonát, kéréseit.
- Ha bármi gond van - pillantok pórul járt jószágom felé - valószínűleg úgyis érezni fogom, de ha mégse jelenek meg záros határidőn belül, ébressz fel - adom a további instrukciókat, Laura felett magasodva vékony, köntösös alakommal.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2021. szeptember 25. 21:08 | Link

Mr. Kensington


szerda kora délelőtt. | o


Lenyűgözötten hallgatom a férfit, nem csupán azért, amit mond, hanem azért is ahogy mondja. Ahogy fogalmaz. Jó, a hangja is eléggé figyelemfelkeltő. Vagy legalábbis hatással van az emberre. Vagy megrémül tőle, vagy szinte megbabonázottan hallgatják. Nálam az utóbbi eset forog fenn jelenleg és ezt a vak is láthatja rajtam. Felettébb érdekes az, hogy úgy emlékszik vissza a történtekre, hogy a megmentője elragadta őt. És utána vajon mi történt? Éppen azon tanakodom, hogyan is kérdezzek rá erre, vagyis inkább azon, hogy megkérdezzem-e most, amikor a váratlan kijelentés megakaszt mindenben is. A gondolatmenetben, a cica simogatásában, de még egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni. Lefekszik?! Mármint, tényleg? Úgy, hogy én itt vagyok? Így megbízna bennem, vagy ennyire átlát rajtam, hogy úgyse ártanék se neki, se a cicáinak, de még a berendezési tárgyaihoz sem nyúlkálnék hozzá?
- Ó, rendben. Izé, köszönöm, de … köszönöm – biccentek egyrészt mert tudomásul vettem amit mondott, másrészt meg a gesztust is nagyra értékelem, hogy engedne szabadon garázdálkodni a hűtőjében, vagy a konyhában. Kétlem ugyan, hogy élnék ezzel a lehetőséggel, ezt el is kezdeném mondani neki, de aztán feleslegesnek ítélem a dolgot. Gondolom neki aztán édes mindegy, hogy kiszolgálom-e magam vagy sem, amíg a tiltott dolgokhoz nem nyúlok. Nem különösebben érdekel, hogy vajon milyen tégelyek is lehetnek, igazából van egy elég erős tippem, de a lényeg, hogy az tilos és kész.
- Rendben – magam is a kis állatkára nézek, kezem nem sokkal a kis teste felett van még mindig, és ekkor jut el a tudatomig a korábbi mozdulatsor. A férfi ide nyúlt a cicához, megsimogatta, én pedig nem kaptam el a kezem jó messzire, nem húzódtam el jó messzire. Teljesen … természetesen reagáltam. Vagyis sehogy. Ami totálisan nem természetes nálam. Mi a szösz? Oké, ez hogy így fölém tornyosul ez kevésbé komfortos érzés, de még ez is elviselhető. Zavarba ejtő. – Izé, hát akkor jóé … akarom mondani szép álmo … khm, jó pihenést? – fényes nappal mit lehet mondani egy vámpírnak, akiről nem is tudom, hogy tud-e egyáltalán álmodni? Jó lenne ha már nem állna így itt előttem, de … de, kicsit félek egyedül maradni. Nem hiszem, hogy gond lenne a cicákkal, gondolom a betoppanó kedvesével is szót értek majd, de nyugtalanít a gondolat, hogy magamra maradok a szobában. Fura.

Hozzászólásai ebben a témában
Adam Kensington
Bogolyfalvi lakos, Staff, Alapító, Boltos


suicidally romantic scoundrel
offline
RPG hsz: 1282
Összes hsz: 8148
Írta: 2021. szeptember 27. 19:18 | Link

Juhász Laura
kora délelőtt | a nappalimban | x

Tudom, sokak megzavarodnak attól, amikor a másik egy olyan gesztust tesz feléjük, amely arra enged következtetni, hogy megbíznak benne és nem féltik tőle se magukat, se a holmijaikat. Ez itt a kelet-európai régióban különösen jellemző. Rögtön az kezd motoszkálni bennük, hogy itt valami átverés van, vagy hogy ezért majd tartozni fognak az illetőnek. Ám még ha ilyesmi nem is kering bennük, egy furcsa, meglepődött érzés mindenképpen rájuk ül. De hogy miért bízom meg így a lányban? Nos nem bízom meg benne. Vagyis inkább se nem bízom, se nem nem bízom. Tökéletesen semleges ebből a szempontból, ahogy igazából mindenki. Még Kíra is. Még Dwayne is. Még Kins is. Mindenki. Az, hogy mégis ki az, akit így beenegedek az otthonomba vagy akire bármit rábízok, mindössze gesztus inkább. Jelzem, hogy értékelek benne valamit. Azonban a nagy igazság az, hogy azért vagyok ilyen könnyelmű ezzel, mert ártani nem igazán árthat nekem. Semmi sincs, amibe beleroppannék, ha tönkretennék vagy ellopnák; és ahhoz pedig egy zseni fondorlata vagy egy vámpírvadász több évtizedes tapasztalata kell, hogy elkerülje a figyelmem a felém irányuló ártó szándék. Szóval nem megbízom az emberekben, csak tisztában vagyok a képességeimmel és az ő korlátaikkal.
Érdemes kivárni, mert a jó pihenést megfelelő kívánságnak tűnik, amiért hálásan biccentek egy rövidet. Nem lesz gond vele, úgy érzem. Ezt tanúsítja az is, amilyen ólmosakat pislogok szemembe hulló hajam mögött.
- Ha Kíra nem jönne meg egy-két órán belül, szintén kelts nyugodtan - teszem hozzá ezt az opciót is a listához. Hiszen csak nem maradhat itt estig, őrize a macskám. Mármint tőlem nyugodtan maradhat, de gondolom, van egyéb dolga is, ráadásul D'Artagnant is jó volna eljuttatni egy szakemberhez.
Mindenesetre most elfordulok és indulok kifelé a szobából, mindezt még halandó sebességel, viszont a lépcsőn már csak felsuhanok. A következő pillanatban már egy szál alsónadrágban heverek az ágyamban, rendetlenül magamra tekert takaróval.
Hozzászólásai ebben a témában

Juhász Laura
INAKTÍV


Nyárfalevél kisasszony ^^
offline
RPG hsz: 919
Összes hsz: 3147
Írta: 2021. október 4. 19:31 | Link

Mr. Kensington


szerda kora délelőtt. | o


Valószínűleg hosszú évek alatt sem tudnám teljesen megérteni ezt a semlegességet, amit a férfi érez az emberek iránt. Vagyis velük kapcsolatban. Jó emberismerőnek tartom magam, képes vagyok olyat is meglátni és megérteni, átérezni, amit mások csak nehezen, vagy egyáltalán nem tudnak. De szerintem még  a halálos ágyamon sem jelenthetném ki, hogy ismerem Mr. Kensingtont. Mármint ha addig végig ugye ismeretségben maradnánk, sok beszélgetéssel meg minden. Van vajon olyan, aki elmondhatja magáról, hogy ismeri őt, de úgy igazán?
Hála Merlinnek, hogy nem tanultam legilimenciát, mert most aztán nagyon zavarba jönnék, és millió kérdés árasztana el. Mert ez most azt jelenti, hogy értékel bennem valamit? De hát mit? Nincs is bennem semmi extra, semmi különös, tök átlagos vagyok, egy kis senki, olyan mint minden más ember.
Megnyugodva szuszannok egyet és elmosolyodom a gesztustól. Csak sikerült jót mondanom végül!
- Rendben! – vágom rá gyorsan és elraktározom a fejemben a nevet. Pocsék a névmemóriám, szóval legközelebb már tuti nem tudnám a kedvese nevét felidézni. De most nem lesz vele gond. Az egyébként nem igazán van a gondolatmenetemben, hogy lenne-e más dolgom úgy egyébként, sőt az se, hogy ha betoppanna Kíra akkor utána mi lesz. Vagy ha nem toppan be, akkor maradnék estig? Vagy nem? Nem tudom. A jelen a fontos most. Vigyáznom kell a kis sebesültre, amíg a gazdája alszik. Ha bármi van akkor meg felkeltem. Felkeltem?! Ööö, na jó, de mégis hogyan? Ugye elég ha csak a nevét mondom, és ő arra már felébred, ugye? Vagy csak bekopognom kell és be se kell mennem, uuugye? Nem, kizárt, hogy be kelljen mennem, vagy hogy hozzá kelljen érnem. Jézusom Laura állj már le! Nehogy már ráparáztasd itt magad erre!
Saját magam lenyugtatására halk dúdolásba kezdek, figyelem a játszadozó, majd lepihenő cicákat, hallgatom az egymást túlharsogó dorombolásukat. Egy idő múlva halkan felkelek és magamhoz veszek egy könyvet, azzal együtt telepszem vissza a kanapéra a cicák közé. A külvilág teljesen megszűnik számomra (nyilván a rám bízott állatkákra azért figyelek, de másra nem), ahogy az időt sem érzékelem többé.

Hozzászólásai ebben a témában

Oldalak: [1] Fel | Téma száljai
Bagolykő Mágustanoda FórumBogolyfalvaA falu határa