A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=837977#post837977][b]Mark D. McMillan - 2021.10.11. 20:59[/b][/url]

Már lassan két hónapja dolgoztam a Méhes ügyön, de hiába volt a kezemben tucatnyi információ, és bizonyítékfoszlányok, ha ezek még nem voltak elegek ahhoz, hogy a férfire rábizonyítsuk a bűneit. Kis stiklik persze voltak bőven a listán, de a komolyabb ügyeket valahogy sikerült úgy tisztára sikálnia, hogy a keze tiszta maradjon.
Hiába futottam át újra az egyik tanú nyilatkozatát, az jócskán hiányos volt, s valahogy nem állt össze fejemben a kép. Milyen jó lett volna, ha segít ebben Elektra…s ahogy eszembe jutott a nő, egy pillanatra felidéztem magam előtt a sziluettjét, komor, s harcias vonásait, majd a mosolyát. Egyszer veszedelmes volt, máskor meg vad és szenvedélyes. Tragédia. Még mindig nehéz volt elhinni azt, hogy ráomlott az a fal, hogy maga alá temették a törmelékek.
Csak a lapokból olvastam, de úgy tűnt, hogy nagyon súlyos az állapota. Egyszer voltam bent nála, de csak az üvegen keresztül néztem meg, majd látva, hogy vannak már nála, csak ott hagytam a virágot a recepción. Aztán egy alkalommal még érdeklődtem telefonon, de nem sok jóval kecsegtettek. Pedig milyen jó is lett volna megismerni, amilyen motivált volt Méhes kapcsán, közös erővel már biztosan rács mögé juttattuk volna a férfit.
Halk sóhajjal léptem tovább gondolataim fölött, hogy folytassam a tanú beszámolójának értelmezését, mikor váratlanul az egyik kollégám odalépett, s hozta a jó hírt. Magához tért.
Meglepetten pillantottam el Kálmánra, mert ezt így két hónap után már nem is mertem remélni. A neje az Ispotályban dolgozott, ezért még az elején megkértem, hogy üzenjenek, ha netán volna változás, de ahogy múltak a hetek, úgy egyre kevesebb lett az esély. S láss csodát, mikor már lemondtam arról, hogy ez megtörténhet, hozta a jó hírt.
Mint később kiderült, már egy hete magánál volt Rothstein kisasszony, de azt hiszem jobb is, hogy nem azonnal értesültem a hírekről. Talán nem is örült volna a látogatásomnak, azok után, hogy…vagyis, ki tudja. Tulajdonképp érdekesen alakult az az este, s kérdőjeleket hagyott maga után.
Néhány óra elteltével, nyugodt tempóban lendültem át az Ispotály bejáratán, kezemben egy csokor sárga és fehér rózsával, s a már jól ismert útvonalon sétáltam a nő szobája felé. Útközben majd fellökött egy - az ajtóból kiforduló - jó kondiban lévő, szakállas férfi. Nem láttam még korábban, az sem biztos, hogy Elektránál volt látogatóban, bár ki tudja.
Az ajtónál megálltam egy pillanatra, mert csupán néhány információm volt Elektra állapotáról, ami nem sok jót sejtetett. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy meg kell látogatnom, még akkor is, ha netán majd ismeretlenként kezel engem. Ezen gondolattól vezérelve lendítettem meg a kezem, gyengéden koppintottam az ajtó lapján kettőt, majd beléptem a szobába.
- Elektra…szia - lélekben felkészültem erre, de még ennek ellenére is nehéz volt szembesülnöm azzal, hogy milyen rossz állapotban volt a nő. Rá sem lehetett ismerni, szinte ellentéte volt annak a nőnek, akivel a bárban találkoztam. - Hoztam egy..egy kis virágot, tessék, remélem, hogy szereted - közelebb lépve nyújtottam felé a csokrot, miközben tekintetét fürkésztem, s próbáltam abból olvasni. Vajon felismert?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=838269#post838269][b]Mark D. McMillan - 2021.10.17. 21:30[/b][/url]

Nem kedveltem a kórházakat, mikor az orromba kúszott a fertőtlenítő, s a gyógyszerek illata. Nem szerettem látni a sérült és beteg embereket, s én magam sem szerettem beteg lenni a szürkeséget tükröző falak között. Ez most sem volt másként, frusztrált egy kicsit a hely, de elhatároztam, hogy ha már eddig eljöttem, akkor meg is látogatom a nőt.
Persze volt bennem egy kis félsz, hogy majd hogyan is reagál, ha meglát, vagy mire fog emlékezni. A legelső találkozásunk ugyanis nem volt szívderítő, akkor nagyon nem kedvelt, s félő volt, hogy ha csupán arra a fél órára emlékszik belőlem, akkor ez a látogatás csak zavaró tényező lesz életének legnehezebb perceiben, sem mint üdítő látvány.
Ezen morfondíroztam még az utolsó pár másodpercben, de aztán végül vettem egy nagy levegőt, aztán ki is fújtam, s megérkezvén egy gyors köszönés után át is adtam a virágot. A mozdulatomban volt némi sutaság, de ez csak abból adódott, hogy egy kicsit megzavart ez a hely, s azt sem tudtam, hogy pontosan hogyan is viszonyuljak a nőhöz, akit még csak alig ismertem, mégis történt már köztünk sok minden.
- Nincs mit - viszonoztam a mosolyt, igazán meg is lepett, hogy Elektra is mosolygott, de ez talán jót jelenthetett ebben az esetben. Gondolkodtam, mit is mondhatnék, kellene-e bármit is mondanom a látogatásom céljáról, vagy magamról, de míg én ezen agyaltam, addig máris érkezett a kérdés, s ez egyben valamelyest meg is könnyítette a helyzetem. - Igen, Mark vagyok - bólintottam, s újabb kedves mosolyt küldtem felé. Szegény tényleg nagyon megviseltnek tűnt, de ezt nem is csodáltam azután, ami vele történt. Ezt persze nem akartam, hogy leolvassa az arcomról, így nem is adtam ennek jelét.
- Ennek örülök, ezek szerint akkor emlékszel rám? - pillantottam rá kérdőn, mert ez a megjegyzése, és mosolya sokat sejtetett. De vajon mire is emlékezhetett? Halovány mosolyom nem feltétlenül árulhatott el sok mindent, bár egy pillanat erejéig lejátszódott elmémben az a szenvedélyes éjszaka, s az a másnapi ebéd. De kár, hogy nem sikerült megismernem, így hiába is jöttem be most hozzá, feszengtem, mert nem tudtam, hogyan is segíthetném, mikor még nekem sem sikerült Őt feltérképeznem? - Na és…hogy vagy itt? Nem unatkozol? Mikor engednek ki? - próbáltam kérdésekkel oldani a helyzetet, vagy leginkább magamat, de szerintem már ő is észrevehette rajtam, hogy egy kicsit kellemetlenül érzem magam ebben a helyzetben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=838315#post838315][b]Mark D. McMillan - 2021.10.18. 18:56[/b][/url]

Mosoly szökött az arcomra, mikor a táncot idézte fel, de aztán a szemöldököm is feljebb szökkent, mikor kiejtette ajkain az és szócskát. Nem tudtam, hogy mennyire emlékszik, mi lehet az utolsó emléke, de ebből azt gondoltam, hogy talán csak ez. Elképzelhető volt, hogy csak a táncra emlékszik, hisz a múlt egy részére szinte nem is emlékezett az orvosok szerint. Én pedig nem tudtam, hogy most vajon folytatnom kellene-e a mondatát, s elmesélni neki azt, hogy pontosan mi is történt. Vagy lehet, hogy jobb lenne, ha megtartanám magamnak?
Miközben efféle gondolatok kavarogtak bennem, nézve a nőt, végül Ő törte meg a csöndet, s tapogatózó szavakkal próbált fényt deríteni a múltunkra.
- Igen, voltunk, ott a Pub-ban, a megismerkedésünk második napján - tettem hozzá még ezt a kis információmorzsát, miközben halovány mosoly húzódott az arcomra. A téma egyáltalán nem volt kellemetlen számomra, inkább csak a helyzet, de azt sem akartam, hogy morcos ábrázatom köszönjön vissza rá, s ez ez megijessze őt. Ezért volt hát a mosoly, de közben azért fürkésztem Elektra vonásait is, hogy kiolvassam azokból a nő gondolatait. Egy kicsit úgy tűnt, mintha zavarban volna, pedig nem kellett volna, hogy ezt érezze, s ahogy visszaemlékeztem magam is arra az éjszakára, nos, ott határozottan nem volt zavarban. - Másnap ebédeltünk egy jót, és elég sok mindenről beszélgettünk - fűztem még hozzá, mert ki tudja, erre talán már nem is emlékezett. Azt viszont nem tudtam, hogy mi mást is mondhatnék, hisz lényegében azon az egy éjszakán kívül nem történt semmi. Még csak lehetőségünk sem volt arra, hogy megismerjük egymást.
Mivel nem akartam csak úgy ácsorogni, körbepillantva szék után kutattam, meg is láttam egyet, azt egy kicsit közelebb húztam, s arra letelepedve érdeklődtem a benti körülményekről. Látszólag tényleg jó helyen volt, bólintottam is a szavaira. - Ez teljesen érthető, nagyon komoly sérüléseid voltak, de szerintem néhány hetet már kibírsz - biztató szavakkal próbáltam egy kicsit jobb kedvre deríteni, bár ha magamból indulok ki, rám ez sem hatott volna, még mindig gyűlöltem a kórházakat. Éreztem is, hogy talán jobb lenne, ha mennék, csak nem akartam bunkónak tűnni, mégis, egy kicsit feszengtem ebben a szituációban.
- Nos..elég sok a munkám, lassan mennem kell - fűztem hozzá, s közben álltam is fel a székről, támlájára helyeztem a tenyerem, hogy visszacsúsztassam azt a helyére. Elektra kérdése meglepett, rá is emeltem a pillantásom. - Öhm, igen, persze - feleltem, némi kis habozás körüllengte a hangomat, s a mozdulataimat. - Remélem, hogy mielőbb jobban leszel! - mondtam mindezt őszintén, de úgy éreztem, mennem kell. Nem tudtam, hogy miről is beszélhetnék vele, mikor alig is emlékezett valamire. Talán még azt sem tudta, amit elmeséltem neki magamról.
- Akkor én..megyek - tarkómat vakarva az ajtóra böktem, ujjaim a kilincsre fonódtak, s lenyomtam azt, de kilépés előtt még visszapillantottam a nőre. - Viszlát, Elektra - azzal kiléptem az ajtót, s magam mögött hagytam a nyomasztót helyiséget. Rengeteg gondolat kavargott az elmémben, eszembe jutott a nejem is, hogy talán Ő is ott fekszik valahol betegen, s talán Ő sem emlékszik a múltjára, úgy, mint Elektra.