A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=837844#post837844][b]Hegedüsh Marcell - 2021.10.08. 11:25[/b][/url]

Szeretem a rutint. Az biztonságot ad ezekben a bizonytalan időkben. Mégis váratlan fordulatot vett a reggel néhány nappal ezelőtt. Szokásos körömet futottam, majd betértem a Patronumba. Szokásos, fekete duplaeszpresszó, egy pult végéből kiragadott aznapi újsággal. Érmecsilingelés, fizetés. Újabb érme a befőttesüvegbe, ami akkor a menhely támogatására kérte fel a kedves fieztő vendéget. Ezért helyezték a pultra. Boldog mosollyal fordítottam hátat a pult mögött álló személyzetnek, s a baseball sapkát éppen arcomba húztam volna, amikor elkaptam egy női tekintetet. Egy szőke, középkorú, körülbelül velem egyidős boszorkány lehetett, aki szőke haja ellenére – hiszen ez a szín minden, csak nem zsáner –, szemeivel egy pillanatra meggyőzni látszott arról, hogy ideje lenne más nőkkel is beszélgetni, nem csak Zsófival. Illetve, arról sem ártana ennyi idő eltelte után leszokni, hogy Elektrához beszélek, amikor egyedül vagyok a szobámban. Mégsem szólítottam meg az ismeretlen nőt. Egy sármos mosolyt küldtem felé, igazítottam a sapka siltjén, majd távoztam a kávézóból. A hűs őszi szellő kellemesen bizsergette végig futástól kimerült testemet, s felmelegedésre vágyva kortyoltam nagyot a kávéból. Csábító forrósággal égette meg torkomat, hogy aztán a levegőt kifújva emeljem arcom elé az újságot. De egy férfinak mentem véletlenül. Morcos volt és goromba. Én mosolyogva, udvariasan kértem elnézést. Nem tudtam megnézni teljesen a mai nap főbb hírét. Megpördültem tengelyem körül és bocsánatkérőn fejet hajtva mormoltam el egy „elnézést”. Néhány jókedélyű lépés után találtam egy szimpatikus padot, ami felé céltudatosan indultam. Még egy ismerős. Bumm! Az újság már szinte üvöltött ujjaim szorításában, hogy olvassam, de csak csitítva dugtam hátam mögé, miközben elcsacsogtam az ismerős mestertanonc sráccal. Órájára nézett. Elköszönt és ott hagyott. Nyugalommal szívemben sóhajtottam és dobtam le magam végül a padra, hogy egy újabb korty kávé után magam elé vegyem az újságot. Lábamat által vetettem a másikon, jobb könyököm a pad támláját nyomta. A hírlap csörgése még sosem lassult le ennyire, ahogyan tekintetem elvesztette fényét, szívemet torkomban, majd fejemben véltem hallani, a kávét pedig kiejtettem ujjaim szorításából. Felpattantam. A papír a porban landolt, amin vérszerűn, s szívfacsaró lassúsággal terjedt szét a fekete kávé… „Rothstein Elektra válságos állapotban!”

Őszre jellemző, szélfútta illat lebegi körül megfagyott testemet, ahogyan szövetkabátom zsebébe dugott kézzel, a kórházi ágy lábánál állva figyelem az előttem fekvő nőt. Arcom egyelőre rezzenéstelen, processzálom a látványt. Napok óta próbálok bejutni. De mivel Karsa nem rokona Elektrának, sőt még ismerősének is alig nevezhető, ezért nem szerettek volna beengedni hozzá. Most is csak annyi volt a szerencsém, hogy ma valamiért a „kórházi látogatás világnapja” lehet, mert annyian vannak odalent, a pultnál, hogy nekem csak egy nagyobb „én voltam itt hamarabb” veszekedést kellett kihasználnom, és a tömeg mögött elsuhanva tovább állnom. Így nagy nehezen megtaláltam Őt. Fejemet oldalra döntöm, szemeim egyre nedvesebben csillognak a betegesen mesterséges fényben. Könnyezésem érkeztével egyre nagyobbakat kell nyelnem, ajkaim görbülnek. Fejem zsong. Figyelem soványságát leginkább jelző, kitüremkedő kulcscsontját, majd beesett, sápadt arcára kerülnek fakókék szemeim.
– A rohadt életbe – suttogom a semmibe, miközben lehajtom fejemet és lassacskán eltörik az a bizonyos mécses. Próbálom visszafojtani; egyre mélyebb levegővételekkel szabotálom a sírást, azonban amikor újra feltekintek rá, egy kövér könnycsepp gurul végig kimerültmód ráncos Karsa-vonásaim között. Idegesen túrok vörös tincseim közé, majd teszek néhány lépést a tipikusan „kórházszín” falak felé. Alig bírom visszafogni magam, hogy ne verjek ököllel belé. A kétségbeesés okozta fájdalmas düh egyre jobban terjed szét a szívem felé száguldó vérben, ezért ujjaimmal először homlokomba marok, majd orrnyergemre csípve dőlök az ablakpárkánynak. Lábaimat keresztezem magam előtt, szabad kezemmel – ami nem orromat szorítja – átkarolom felsőtestem, hogy azon támasszam meg az orrnyeregre csavarodott kéz könyökét. Mi jöhet még?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=837851#post837851][b]Hegedüsh Marcell - 2021.10.08. 13:36[/b][/url]

Érzem, ahogyan csigolyáim megroppannak a teher miatt, amit az utóbbi hónapok történései hagytak vállaimon. Ujjaim már ajkaimat csípik össze, miközben szemem alatti karikáim mintha egyre csak sötétednének. Figyelem a szinte élettelennek ható testet, és a sírás visszafojtása végett most két hatalmas levegőért könyörgő nyögés hagyja el ajkaimat. Arcom eltorzul a szomorúságtól, s ajkaim végül remegve görbülnek, és keserves, ám halk sírásba kezdek. Nem merek közelebb menni. Nem akarok hozzáérni. Félek, hogy jéghideg testet érintenek ujjaim. S a látvány már magában olyan megrázó, hogy soha nem fogom tudni kitörölni emlékeim közül. Nagyot nyelek, miközben félhangosan szívok egyet orromon, hogy tenyeremmel a könnyeket tüntessem el szemeimből, amikor hallom a nyíló ajtó zaját. Megilletődve tekintek annak irányába, ahol egy kisebb hegyomlással találkozik tekintetem. A zavartság azonban gyorsan vált vissza a szomorúságba; legalábbis egy kevésbé drámai verzióba. Amolyan szomorkásan aggódó ismerősnek tűnhetek a nem avatott szemeknek. Valójában annyira elveszítettem a valósággal a kapcsolatot, hogy visszafordulok bárminemű köszönés nélkül Elektra felé, és egy jó ideig – amíg a kérdést nem hallom – bámulom őt. Nem tudom nem magamat okolni minden miatt, ami mostanság történt. Egy szörnyeteg vagyok. Mindenkivel meg kell szakítanom a kapcsolatot, elutazni messzire, és soha vissza nem térni. Önző dolog volt Bogolyfalvára jönni. Undorodom magamtól. A gondolattól perzselni kezd a bőröm, legszívesebben lekaparnám magamról, de… szólnak hozzám. Felkapom a fejem, és megcsóválom a fejem. Már majdnem kicsúszik a számon, hogy „én? senki”. Ám megemberelem magam egy kis idő után.
– Egy aggódó ismerős – felelem a sírástól meggyötört, karcos hangon, majd kicsit megköszörülöm a torkom. – Ez az őszi nátha… – teszem hozzá, majd közelebb lépek az óriásforma férfihez. – Petrovics Karsa. Az Eridon házvezető-helyettese. A szerkesztőségben sokszor összefutottunk – magyarázom meg, elvégre ettől a férfitól nem szívesen kérek egy maflást a jelenlegi, gyenge fizikai állapotban. – Ön pedig? – érdeklődök egy halvány, ám valódinak tűnő megjátszott mosollyal.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=837916#post837916][b]Hegedüsh Marcell - 2021.10.10. 14:13[/b][/url]

Ijesztő ez az alak. Fut át a gondolat koponyámban, ahogyan végig mérem a félóriásnak tűnő férfit. Azonban most jobban megvizsgálni vagy esetlegesen találgatni arra, hogy ki is lehet – vagy még rosszabb; összeesküvés-elméleteket kezdenék gyártani – nincsen erőm. Nincsen lelki- és fizikális erőm sem ahhoz, hogy a jelenből kilépjek. Beszippantott. A látvány, ahogyan a törékeny test a lehető legsebezhetőbb állapotában fekszik az ágyban. A kórház szag. A végtelen tehetetlenség. Érzem, ahogyan fülem sípolni kezd, ezért szemeimet még egy pillanatra összeszorítom, mielőtt megfognám a felém nyújtott jobbot. Finoman szorítom. Nem akarok én is erőt méregetni, hiszen abban most bizonyára alul maradnék. Talán amúgy is. Hansági Tamás. Biccentek, miközben valamiféle emlékfoszlány előbújik a neve hallatán. Ő volna az asztalos? Mintha láttam vagy hallottam volna már felőle. Noha ez most legkevésbé sem mozgat. Elhessegetem a gondolatot olyan gyorsan, mint ahogyan a sejtés belebújt koponyámba. Unokabáty. Szentimentális vagyok, s ettől jégveremmé vált mellkasomban aprócska fény gyullad; Elektra egy darabjával állok szemben. Figyelem a kedveskedő mozdulatot, amivel végig simítja a nő arcát, majd nagyot nyelve emelem élettelen szempáromat a férfira.     A kérdésre először csak fejet csóválok, végül visszalépkedek az ablakhoz.
– Nem – kezdem félhangosan. – Vagyis nem teljesen – köszörülöm meg torkom, hogy erőt adhassak hangomnak, majd folytatom. – Mindannyiunkat megrázott a hír, de nem parancsra érkeztem. Csupán kíváncsi voltam, hogy milyen állapotban van – emelem kékjeimet a pihegő nőre. Nem bírom ezt a látványt. Minden porcikám azt üvölti, hogy bárcsak tudnék valamit tenni. Ez a tehetetlenség felemészt. Meg fogok bolondulni. Nagyot nyelve, tekintetem le sem emelve Elektráról hallgatom, hogy mi is történt pontosan. Hazudnom kell. Mégsem mondhatom, hogy csak egy mondatot olvastam az újságból és kezdtem be-belopakodni a kórházba. Miért akarna bármit is Petrovics Karsa Rothstein Elektrától, ugye... Kissé remegő jobb kezem emelem rőt borostáim elé.
– Miért ment az épületbe? – kérdem félve, s óvatosan Tamásra tekintek.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=837944#post837944][b]Hegedüsh Marcell - 2021.10.10. 20:49[/b][/url]

Mérhetetlenül aggódom. És ezen a belülről felemésztő érzésen Tamás válasza sem segít igazán. Sőt. Most úgy érzem, hogy egy szorosan megkötött, szögesdrótokkal teli nyakkendőt kötöttek nyakam köré, s a gombóc – ami a még bennem maradt sírás maradványa – egyre elviselhetetlenebbül fojtogat. Izzadni kezdek. Mint aki ájulás szélén van. Nem érdekel, hogyan mutatkozok most a férfi előtt. A fejemben sokkal nagyobb a káosz, mint ahogyan kívülről látszik. Pedig az sem éppen egy egészséges ember képét festi, amilyen összeszakadtan állok most az ablak mellett. Érzem a kívülről jövő hűvösséget, ami szinte átharapja az ablaküveget, ezért látványosan kiráz a hideg. És közben mégis felgyullad a testem. Tamás nem hisz a felépülésében. Újra Elektrára tekintek. Igaza lehet? Meglehet, hogy elveszítem őt örökre? Csak távolról akarom őt nézni. Mindig távolról voltam boldogabb. Onnan nézni őt, ahogyan boldog és valakivel maga mellett nevelheti Imolát... fájdalmas, ám mégis erre vágyom. Amennyiben ő is. De úgy néz ki, hogy talán soha nem tudom meg. Az idők végezetéig abban a tudatban kell lennem, hogy lehetett volna másképpen. Maradhattam volna a seggemen, nem pörögtem volna túl ezt a Karsa-dolgot sem. Otthon kellene lennem. „Otthon”, a Mennydörgő utcában. Tanulmányoznom a jelentéseket, és összekötni a pontokat. Ahogyan Elektra és Zsófi tette hónapokon át. Ők csodák. Én egy kész katasztrófa. Az életem egy katasztrófa. Mérgező vagyok. Egy gennyesen bűzlő seb. Hegedüsh Marcell vagyok, kiáltanám a levegőbe, és legyen, aminek lennie kell, de...
...mégsem teszem. Mélyet szippantok a fertőtlenítő bűbáj illatából, majd betegesen remegő kékjeimet Tamásra emelem. – Azért reméljük, hogy nem magának lesz igaza – engedek meg egy fájdalmas mosolygrimaszt.
A történet, miszerint a bakeliteket szerette volna összeszedni a szerkesztőség régi épületében, borsóméretűre szűkíti össze gyomromat. A felsorolt zenekarok mindegyike emlékeket robbant felszínre agyamban, amire csak alig láthatóan megrázom a fejem, hogy kihulljanak belőle. – Mindegyik megsemmisült? – kérdem, mintha csak a lemezek érdekelnének. Furcsán hangozhat. Pedig... csak azért kérdezem, hogy újra be tudjam szerezni neki azokat. – Mármint... mindegy. Felejtse el – lépek közelebb az ágyhoz, miközben csak arra vágyom, hogy néhány percet kettesben tudjak tölteni a nővel. – A szülők nem nagyon járnak be?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=837961#post837961][b]Hegedüsh Marcell - 2021.10.11. 00:15[/b][/url]

Túllőttem a célon. De nem tudom tartani a kontrollt. Ehhez nagy lélek jelenlét kellene, azonban sajnos az jelenleg nem kivitelezhető. Itt van egy idegen, akit mégsem tudok Miatta idegenként kezelni. Megnyaltam ahhoz képest, hogy „csak az iskolából és a szerkesztőségből ismerjük egymást”. Talán látja, talán nem. Érdekel?  A legkevésbé sem. Vannak pillanatok, amikor egyszerűen túlvisz a szívem. Túlvisznek az érzeteim. És elfelejtem, hogy ki vagyok. Karsa? Nem. Hegedüsh? Az sem. Egy kapott testben élő valaki vagyok, aki tisztában van a kötelezettségeivel, de nem tudja, hogyan kezelje őket. Tudna beszélni. Tudna látványosan érezni. Egyiket sem teheti meg igazán. Elfojtott frusztráció. Elfojtott igazság. Nézem őt és nem tudom, hogy mitévő legyek. Nem ezt érdemli Ő. Nem ezt érdemli a kapcsolatunk. Nem is a családja. Nem a gyermeke. Senki nem érdemel ilyet. Némán bólintok Tamás szavaira, és én válok innentől szobanövénnyé. Azt hittem, hogy érdemes... a magasztosabb cél. Merlinre! Nincsen itt Nála magasztosabb. Szar az egész. Legörbül ajkam egy undorszerű grimaszba. Nem Tőled. Magamtól. A helyzettől. Lehet, hogy megbolondultam. Nem lenne csoda. Fejemet, majd állkapcsomat markolva szólalnék fel, amikor Tamáshoz megérkezik a nővér. A helyzetből kizökkenve húzom ki magam zavaromban, majd biccentek arra a semmire, amiben a férfi ott hagyott engem. Egy ideig várok. Egyedül... kettesben maradtunk. Nézem a számomra oly’ kedves vonásokat. Úgy, mintha először lenne erre alkalmam. A hamvas bőr, a vörösből színtelenné vált ajkak. A sötét pillák és haj. A szemeit nem látom. Miért nem látom? Miért nem? A szemeidet akarom, Elda. Látni, hogy szeretsz, ismersz. Tudod, hogy ez mennyire fájó. Közelebb lépek. Mélyet szippantok a levegőből, majd fölé hajolok. Végig simítom sötét tincseit, majd egy csókot lehelek homlokára. Finoman, mégis hosszan. Addig tartom rajta ajkaimat, amíg egy kövér könnycsepp le nem hullik Karsa arcán. Ekkor mintha a levegővétel más ritmust venne; valami evilágit. Kezem még mindig a hajzuhatag tetején, s közben látom, ahogyan megrebeg szemhéja. Alul működő szívem érez valamit, amit eddig nem volt ott. Mintha valami volna ott, amit eddig nem éreztem. Az elvesztést feloldó csomó? Talán. Felnyitja szemeit, én pedig ösztönösen szaladok az ajtó felé, hogy minden bátorságomat összeszedjem; én nem vagyok arra jogosult, hogy itt legyek. Kidobnak. Nem érdekel. Kicsapom az ajtót.
– Nővért! Ápolót! Orvost! – kezdem, majd megköszörülöm a torkom. – Felébredt! – kiáltom már teljes hangomból, ahogyan a szinte üres folyosón végig nézek. Majd jön valaki; szaladok vissza az ágy mellé, hogy könnyes szemekkel figyeljem őt, amikor meglátom a szempárt. Nem lát. Nem ismer. Mi történik? Az üresség fájdalmasan mar testembe, hogy aztán értetlenül álljak, szó nélkül fölötte, amíg a megérkező nővér ki nem tessékel a kórteremből. Lassan hátrálok. Körülállják őt néhánan, én pedig a nem létezés fájdalmában elhagyom az ispotályt.