A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=407641#post407641][b]Almásy Léna - 2014.10.21. 22:18[/b][/url]

Akárhogyan is próbálkoztam, nem tudtam lenyelni azt a hatalmas gombócot, ami a torkomban nőtt. Idegesen, a szám szélét harapdálva dülöngéltem egyik lábamról a másikra, miközben a recepciós kikereste a kórterem számát. Annak a kórteremnek a számát, ahová azt az embert vitték, akiről eddig tudni sem akartam.
Nem tagadom, elég rendesen összezavart az utolsó találkozásunk, mert a szívem ment szembe az eszem akaratával és nagyon is úgy tűnt, hogy az előbbi fogja megnyerni ezt az amúgy egyáltalán nem egyszerű csatát. Utálok kétségek közt lenni, ezért inkább megpróbáltam tudomást sem venni a problémáimról - ez körülbelül naponta pár másodperc erejéig sikerült - és nemes egyszerűséggel visszatértem Indonéziába. Így legalább nem tudtam több oltári baromságot elkövetni.
Sietős léptekkel indultam meg a mérgezési osztály felé, ahogy a recepciós kibökte az információkat; Anton nem tájékoztatott félre, mint ahogyan azt reméltem... Az üzenetet megkapva nem volt kérdés, hogy mit fogok tenni, csak nem éppen a legegyszerűbb dolog a szeretteinkhez rohanni, ha a világ másik felének is kötelességgel tartozunk. Valósággal élőhalottá váltam, amíg a szabadsági kérelmem elbírálták. Folyamatosan csak az zakatolt az agyamban, hogy mi lesz, ha elkések. Hogy mi lesz, ha nem tudom már elmondani neki, amit szeretnék. Hogy mi lesz, ha nem lesz többé...
Hangtalanul nyitottam be a szobába, rettegve attól, hogy mit találok odabent. Felkészülni egyáltalán nem tudtam semmire sem, a levél, amit kaptam igazán szűkszavúan volt megfogalmazva, így csak reménykedtem benne, hogy nem túlságosan nagy a baj.
 - Dwayne!
Az ágya mellé léptem, még a lélegzetem is visszafojtottam. Egyáltalán nem nézett ki valami jól.
Semmit sem tudtam az állapotáról, nem az volt az első, hogy orvost keressek. Én csak látni akartam. Látni akartam a két szememmel, hogy életben van. Holmi méreg nem győzheti le.
Dwayne Warren, nem hagyhatsz itt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=407675#post407675][b]Almásy Léna - 2014.10.21. 23:01[/b][/url]

Láttam már egy párszor sebesülten, ágyhoz kötve, ez valahogy mégis más volt. Nem borították hatalmas sebek a fejét, karját, akármilyét, mégis sokkal, de sokkal rosszabbul nézett ki, mint máskor.
Megijesztett.
Lehuppantam az ágy melletti székre, közben le sem vettem a szemem az arcáról. Leperegtek előttem azok a szép, illetve kínos pillanatok, amit együtt éltünk meg... A gombóc egyre nagyobb lett a torkomban.
 - Nem fogsz meghalni.
Minden egyes szót hangsúlyosan, megnyomva ejtettem ki, kicsit már úgy tűnhetett, hogy ezzel magamat akarom meggyőzni. Hinni akartam, hogy megint olyan lesz minden, mint régen, sőt még talán jobb is. Az ember ilyenkor másba nem tud kapaszkodni, csak a szép pillanatokba és csak remélhet, remélhet folyamatosan.
 - Erős vagy és meg fogjuk oldani. Együtt.
Csalás vagy nem csalás, nem számított ott akkor semmi sem. Bátortalanul nyúltam a kikötözött karja után, hogy megfoghassam a kezét és végigsimíthassak rajta, már ha hagyja egyáltalán.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=415448#post415448][b]Almásy Léna - 2014.11.02. 11:13[/b][/url]

Csak néztem Őt, csak néztem és mindent elfelejtettem egy kis időre, ami a közelmúltban történt. Az arcomról az aggodalom és a szeretet hullámzó vegyesét lehetett leolvasni. Csak nem akartam elveszíteni, ennyi az egész.
 - Mert itt a helyem, azért.
Igen, elmenekültem megint a problémák elől, mondhatni gyáva nyúllá lettem, de mentségemre szóljon, hogy ezt a helyzetet más nők is valahogy így reagálnák le. Vagy mondjuk rosszabbul… de én nem az a típus vagyok.
Ajkaimat egy apró sóhaj hagyta el. Szívesen végigsimítottam volna az arcán nem-lesz-semmi-baj mondókát skandálva, de inkább csak gyengéden megszorítottam a kezét.
 - Minek nézel te engem?
Egy pillanat alatt megváltozott az arckifejezésem, a tekintetemből ijedtség sugárzott. Át sem gondoltam az egész történetet így egyben, de igaza volt… nyilvánvalóan én lehetek az elsőszámú gyanúsított az ügyben. Nyomozó fejjel már tudtam, hogy szinte semmim sincs, amivel rácáfolhatnék a feltételezésre.
 - Sosem bántanálak, remélem tudod.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=415518#post415518][b]Almásy Léna - 2014.11.02. 12:22[/b][/url]

Nem igazán tudtam, mit mondhatnék neki. Annyi minden megbeszélnivalónk lett volna - legalábbis szerintem -, de ezeknek akkor és ott nem volt helyük. Ott nem a sérelmeket kellett volna megbeszélni, valahogy mégis afelé sodródtunk és én ezt nem akartam. Nem akartam, hogy esetleg az utolsó beszélgetésünk, az utolsó perceink így teljenek.
De hiába. Ezt elrontottam.
 - Ezt ne. Most ne. Kérlek...
Képes vagyok ilyen totális hangulat- és nézőpontváltásra. Eddig tökéletesen megbántva éreztem magam és nem is akartam tudni róla, most meg olyan vagyok, mint egy meghunyászkodó, szemeivel könyörgő kiskutya. Más ne akarjon kiigazodni rajtam, amikor én magam sem tudok.
Pislogtam, bámultam Dwayne beesett, gyötrött arcát és nem akartam tudomást venni a kéréséről, vagy inkább utasításáról.
 - Nem... - hangom megremegett - Nem megyek el. Én itt akarok lenni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=415596#post415596][b]Almásy Léna - 2014.11.02. 13:55[/b][/url]

Összepréseltem az ajkaimat, próbáltam visszaszorítani az elkeseredettségem és a feltörni vágyó sírást. Nem is tudom, mit vártam a múltkori után... Az kezeimet az ölembe ejtettem és rájuk bámultam. Így könnyebb volt.
 - Én csak...
Minden egyes kijelentése ostorcsapás volt a számomra. Mintha arcon csapott volna újra és újra, és újra.
Az események egy pillanat alatt felgyorsultak. Azonnal felpattantam, ahogy köhögni kezdett és leverte az ágytálat. Felugrottam, hogy segíthessek, ügyetlen mozdulatokkal kaptam a mindenféle váladékkal szennyezett tál után.
Azután már nem szóltam egy szót sem. Először csak egy könnycsepp csusszant ki a szorításmból, aztán egy újabb, a végén pedig csak úgy záporoztak. A torkom teljesen elszorult, küszködtem a sírással, ahogy leraktam a tálat mellé az ágyra.
Amilyen gyorsan csak tudtam, felkaptam a táskám, amit előtte a szék lábához helyeztem és kiviharoztam a szobából a sérelemmel vegyült szerelmemmel együtt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=545254#post545254][b]Almásy Léna - 2015.11.19. 21:18[/b][/url]

Óvatosan húzta be maga mögött a kórterem ajtaját, nehogy felverje az odabent pihenőket édes álmukból. Munka után egyből az ispotály felé vette az irányt, hogy meglátogassa kedves excsibéjét, aki tényleges pehelysúlyú világbajnokként nyomja az ágyat odabent. Nos, amit látott, az egyáltalán nem derítette jókedvre. Sajnálatára talán nincsenek is szavak, de igyekezett nem kimutatni a lány előtt, mennyire lelombozza az állapota. Végignézni, ahogy valaki szó szerint elfogy a társadalom alkotta torz kép miatt... Ő maga soha sem volt a külsőségek rabja. Igen sokáig szürke kisegérként élt, öreglányos ruhákban járva és a reflektorfényt kerülve. Aztán jött Nicol és mindent megváltoztatott, nem csak a külsejét és a ruhatárát - megtanította nőként viselkedni, ezért pedig örökre hálás lesz a nőnek.
A kihalt folyosón sétálva összébbhúzta magán vékonyka ballonkabátját, kezeit szorosan összefonta maga előtt. Utálja az ispotályokat. Mindent egy furcsa aura leng körbe, amitől ő személy szerint falra tudna mászni. Semmi más emlék nem fűzi a helyhez, csak a rettegés és a fájdalom. Lépteit szaporábbra vette. Gondolatai Shay-en jártak, azon, hogy mennyire is közel járt az a lány a halálhoz, ráadásul ilyen pimaszul fiatalon. Látott már pár alattomos betegséget, de ilyen durva következményeket még nem tapasztalt. Életében a csontkollekció új értelmet nyert és nem, egyáltalán nem viccként vagy rosszmájú megjegyzésként.
Az elméjét elborító függöny mögül egy nagy tálcányi orvosságot cipelő gyógyító rángatta ki, akivel majdnem frontálisan összeütközött figyelmetlensége miatt. Sűrű, mégis élettelen hangvételű bocsánatkérések közepette kerülte ki a rosszalló pillantásokat lövellő boszorkányt, hogy aztán szemtől szembe találhassa magát a folyosón ücsörgő főnökével. Már épp megfordult volna a fejében, hogy Révay még a szabadidejében is kísérte, aztán ráfüggesztette barnáit a férfi cseppet sem bizalomgerjesztő arcára.
 - Jó estét, Parancsnok... vagy inkább jobbat - tette hozzá gyorsan. Ugyan kinek lehet jó estéje, ha azt éppen egy ilyen helyen kell eltöltenie? Mindamellett egyáltalán nem volt benne biztos, hogy a férfi éppen az ő társaságát szeretné élvezni.
 - Jól van?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=545894#post545894][b]Almásy Léna - 2015.11.22. 08:28[/b][/url]

Szerencsére - illetve Révay úr büntetése miatt - elég rég nem kellett meglátogatnia az ispotályt komolyabb sérüléssel, de a gyötrő emlékek mindig megrohamozzák, akárhányszor is lépi át az épület küszöbét. A tehetetlen mozdulatlanság, a törött csontok, az ezernyi kék és fekete színben pompázó zúzódás és az a maró fájdalom, ami minden lélegzetvételét kísérte... Amikor még a helyszínen sötétedik el a világ és már az ispotályban ébredsz teljesen magatehetetlenül, na az a kemény és nem a kád széle.
Nem is lenne a nyomozónak való, ha nem vette volna észre Nándor egészségesnek nem mondható járásciklusát, ám annak miértjeit soha sem merte forszírozni. Már az is elég nagy előrehaladásnak számít, hogy a napi jelentések előtt nem áll ökölnyi görcsbe amúgy is összezsugorodott gyomra.
 - Én csak egy diákomat látogattam meg - vágta rá rögtön a kérdésére válaszát, igencsak meggondolatlanul. Elég sűrűn agyalt már azon, hogy vajon jól teszi-e hogy ilyen túlságosan is jó viszonyt ápol csibéivel és hogy megteheti-e azt, hogy tanárként ilyen közel engedje magához őket... Maga előtt összefont kezeit kibogozta, hogy aztán eltüntethesse azokat kabátja zsebeiben. Szemeit lesütötte itt-ott koszfoltos csizmájának orrára, ám a férfi átható pillantásai ettől függetlenül ugyanúgy perzselték ruhába bújtatott bőrét, mint korábban. Minden különösebb ok nélkül felfutó pulzusa s vérnyomása pirosra színezte fakó arcát. A férfi tekintetét kerülve nézte végig annak bravúros felállását,  segítő kezei végig készenlétben álltak mélyen a zsebekbe rejtve. Bizonytalan lépésekkel követte a férfit, mintegy hátvédként.
 - Ha esetleg tudok... - belekezdett mondandójába, de vetett egy gyors pillantást Nándor arcára és inkább elharapta a mondat végét. Egy ilyen büszke és életerős férfi számára talán a legnagyobb sértés lehet a Földön, ha egy gyenge nő sajnálatból - vagy sokkal inkább együttérzésből - felajánlja támogatását.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=546892#post546892][b]Almásy Léna - 2015.11.25. 00:20[/b][/url]

Talán túlzás nélkül kijelenthető, hogy aki kicsit is foglalkozik a munkájával és féli annak elveszítését, tart valamilyen szinten a kedves Parancsnok úrtól. Hiába a jómodor, hiába az etikett pontos betartása, a vasszigor és a maximalizmus mindig körbelengi a férfi szavait illetve tetteit és ezt minden egyes beosztott pontosan tudja. Talán éppen ez sikerének titka. Nem úgy, mint a viráglelkű aurorkisasszonynak, aki még mindig képes összerezzenni, mint gyenge hajtás a tavaszi szélben, ha indulattól hangos kritika illeti. S bár van benne tartás és női büszkeség, az önbizalomnak azonban hiányát szenvedi, bármennyit is fejlődött az utóbbi években.
Aprót biccentett. Tulajdonképpen nem is várt mást Nándortól, már-már csalódott volna benne, ha elfogadja segítő gesztusát. Ha fordított helyzetben lettek volna, nyilván ő is ugyanígy reagált volna, hiszen ki is ő valójában, hogy ilyen elvetemült felajánlásokkal éljen? Egy mezei beosztott, aki megrovásban büntetésben részesült, semmi egyéb oka nem volt szóba elegyedni oly' távolinak tűnő főnökével...
Tekintetét lesütve, a kellő távolságot kínosan megtartva követte a férfit, s szeme sarkából meg persze annak minden rezdülését is.
 - Igazából... - mondandóját délelőtt óta éhező gyomrának korgása szakította félbe - ... hazafelé indultam, de ha gondolja, akkor kereshetnénk valamit a közelben, mert a katin nem éppen emberbarát hely. Persze ha szereti a két napos szendvicseket...
Egy valamit nem vallana be nem hogy másnak, még magának sem: ha férfiakról van szó, szörnyen mazochista tud lenni.