A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Lassú folyamat a gyógyulás. Ezt mondták az orvosok. Közel két hónap teljes mozdulatlanság után szinte mindent újra kell tanulnia az egész szervezetének. Izmai testszerte az elenyészés kezdeti jeleit mutatják. Vérkeringése nem igazán kíván tudomást venni arról, hogy immár nem csak vízszintes állapotban kell ellátnia feladatát. Míg elméje színes vásznán, főleg az első napokban, egy Armageddonhoz merőben hasonlatos, kaotikus mozit vetítettek, nap-nap után. Mára ez kissé megváltozott. A mostani film inkább emlékezteti a Mátrixra. Minden olyan, mintha nem is az ő élete volna. Képtöredékek és hangfoszlányok csapódnak koponyájában ide-oda, hogy amikor megpróbálja megzabolázni őket, széthasadni érezze a fejét. Szülei elmondták neki, hogy mi történt. Balesete volt. Kómában töltötte a szeptembert és az októbert. Amnéziája van, de hogy pontosan mekkora idő intervallum esett ki tudatából és mikre-kikre nem emlékszik, az még nem egészen tisztázódott. Ahogyan az is kétséges, hogy az elveszett időt visszanyeri-e valaha. Kevesebb, mint egy hete tért magához. Azóta elkeseredetten, szótlanul ül a rehabilitációs részlegen lévő aprócska, de tökéletes kényelmet adó szobájában. Tolószékben van jelenleg is, bár már képes bottal járni, mégsem teszi. Fél. Az első alkalommal, amikor megpróbált lábra állni, elájult mert lezuhant a vérnyomása. Azóta csak a gyógytornász jelenlétében kel ki a székből. Arca fakó, máskor eleven, beszédes szemei hallgatagok és elveszett belőlük az a titokzatos értelem, mely annyi csodát igért. Haja hosszú, fénytelen tömegként keretezi csontos arcát. Lefogyott, akár egy soká égetett gyertya. Ablakából az ispotály kertjére lát. Nézi a fákat, ahogy levelenként vetik le színes kabátjukat, hogy kopár pőreséggel vessék testüket a közelgő tél elé, ahogyan eleve elrendeltetett. Hősnőnk is elvesztette színeit. Kopott kópiává lett a multiplexben. Mindenki biztatja. Rendbe fog jönni. A teste teljesen. A memóriája is talán tökéletesen helyre állhat. Bármi megtörténhet. Ezt állítják. Elektra mégis úgy érzi nincs Remény. A kegyetlen Sors kitéptett belőle egy részt. Megcsonkította. Úgy lüktet ez a hiány egész lényében, mint egy mély seb, ami nem képes behegedni. Néhány hét és haza mehet. De mi lesz azután? Miképpen legyen újra önmaga? Hogyan folytassa az életét? Hiszen még azt sem tudja,  Rothstein Elektra igazából kicsoda?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=837843#post837843][b]Rothstein Elektra - 2021.10.08. 10:37[/b][/url]

Lassú folyamat a gyógyulás. Ezt mondták az orvosok. Közel két hónap teljes mozdulatlanság után szinte mindent újra kell tanulnia az egész szervezetének. Izmai testszerte az elenyészés kezdeti jeleit mutatják. Vérkeringése nem igazán kíván tudomást venni arról, hogy immár nem csak vízszintes állapotban kell ellátnia feladatát. Míg elméje színes vásznán, főleg az első napokban, egy Armageddonhoz merőben hasonlatos, kaotikus mozit vetítettek, nap-nap után. Mára ez kissé megváltozott. A mostani film inkább emlékezteti a Mátrixra. Minden olyan, mintha nem is az ő élete volna. Képtöredékek és hangfoszlányok csapódnak koponyájában ide-oda, hogy amikor megpróbálja megzabolázni őket, széthasadni érezze a fejét. Szülei elmondták neki, hogy mi történt. Balesete volt. Kómában töltötte a szeptembert és az októbert. Amnéziája van, de hogy pontosan mekkora idő intervallum esett ki tudatából és mikre-kikre nem emlékszik, az még nem egészen tisztázódott. Ahogyan az is kétséges, hogy az elveszett időt visszanyeri-e valaha. Kevesebb, mint egy hete tért magához. Azóta elkeseredetten, szótlanul ül a rehabilitációs részlegen lévő aprócska, de tökéletes kényelmet adó szobájában. Tolószékben van jelenleg is, bár már képes bottal járni, mégsem teszi. Fél. Az első alkalommal, amikor megpróbált lábra állni, elájult mert lezuhant a vérnyomása. Azóta csak a gyógytornász jelenlétében kel ki a székből. Arca fakó, máskor eleven, beszédes szemei hallgatagok és elveszett belőlük az a titokzatos értelem, mely annyi csodát igért. Haja hosszú, fénytelen tömegként keretezi csontos arcát. Lefogyott, akár egy soká égetett gyertya. Ablakából az ispotály kertjére lát. Nézi a fákat, ahogy levelenként vetik le színes kabátjukat, hogy kopár pőreséggel vessék testüket a közelgő tél elé, ahogyan eleve elrendeltetett. Hősnőnk is elvesztette színeit. Kopott kópiává lett a multiplexben. Mindenki biztatja. Rendbe fog jönni. A teste teljesen. A memóriája is talán tökéletesen helyre állhat. Bármi megtörténhet. Ezt állítják. Elektra mégis úgy érzi nincs Remény. A kegyetlen Sors kitéptett belőle egy részt. Megcsonkította. Úgy lüktet ez a hiány egész lényében, mint egy mély seb, ami nem képes behegedni. Néhány hét és haza mehet. De mi lesz azután? Miképpen legyen újra önmaga? Hogyan folytassa az életét? Hiszen még azt sem tudja,  Rothstein Elektra igazából kicsoda?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=837977#post837977][b]Mark D. McMillan - 2021.10.11. 20:59[/b][/url]

Már lassan két hónapja dolgoztam a Méhes ügyön, de hiába volt a kezemben tucatnyi információ, és bizonyítékfoszlányok, ha ezek még nem voltak elegek ahhoz, hogy a férfire rábizonyítsuk a bűneit. Kis stiklik persze voltak bőven a listán, de a komolyabb ügyeket valahogy sikerült úgy tisztára sikálnia, hogy a keze tiszta maradjon.
Hiába futottam át újra az egyik tanú nyilatkozatát, az jócskán hiányos volt, s valahogy nem állt össze fejemben a kép. Milyen jó lett volna, ha segít ebben Elektra…s ahogy eszembe jutott a nő, egy pillanatra felidéztem magam előtt a sziluettjét, komor, s harcias vonásait, majd a mosolyát. Egyszer veszedelmes volt, máskor meg vad és szenvedélyes. Tragédia. Még mindig nehéz volt elhinni azt, hogy ráomlott az a fal, hogy maga alá temették a törmelékek.
Csak a lapokból olvastam, de úgy tűnt, hogy nagyon súlyos az állapota. Egyszer voltam bent nála, de csak az üvegen keresztül néztem meg, majd látva, hogy vannak már nála, csak ott hagytam a virágot a recepción. Aztán egy alkalommal még érdeklődtem telefonon, de nem sok jóval kecsegtettek. Pedig milyen jó is lett volna megismerni, amilyen motivált volt Méhes kapcsán, közös erővel már biztosan rács mögé juttattuk volna a férfit.
Halk sóhajjal léptem tovább gondolataim fölött, hogy folytassam a tanú beszámolójának értelmezését, mikor váratlanul az egyik kollégám odalépett, s hozta a jó hírt. Magához tért.
Meglepetten pillantottam el Kálmánra, mert ezt így két hónap után már nem is mertem remélni. A neje az Ispotályban dolgozott, ezért még az elején megkértem, hogy üzenjenek, ha netán volna változás, de ahogy múltak a hetek, úgy egyre kevesebb lett az esély. S láss csodát, mikor már lemondtam arról, hogy ez megtörténhet, hozta a jó hírt.
Mint később kiderült, már egy hete magánál volt Rothstein kisasszony, de azt hiszem jobb is, hogy nem azonnal értesültem a hírekről. Talán nem is örült volna a látogatásomnak, azok után, hogy…vagyis, ki tudja. Tulajdonképp érdekesen alakult az az este, s kérdőjeleket hagyott maga után.
Néhány óra elteltével, nyugodt tempóban lendültem át az Ispotály bejáratán, kezemben egy csokor sárga és fehér rózsával, s a már jól ismert útvonalon sétáltam a nő szobája felé. Útközben majd fellökött egy - az ajtóból kiforduló - jó kondiban lévő, szakállas férfi. Nem láttam még korábban, az sem biztos, hogy Elektránál volt látogatóban, bár ki tudja.
Az ajtónál megálltam egy pillanatra, mert csupán néhány információm volt Elektra állapotáról, ami nem sok jót sejtetett. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy meg kell látogatnom, még akkor is, ha netán majd ismeretlenként kezel engem. Ezen gondolattól vezérelve lendítettem meg a kezem, gyengéden koppintottam az ajtó lapján kettőt, majd beléptem a szobába.
- Elektra…szia - lélekben felkészültem erre, de még ennek ellenére is nehéz volt szembesülnöm azzal, hogy milyen rossz állapotban volt a nő. Rá sem lehetett ismerni, szinte ellentéte volt annak a nőnek, akivel a bárban találkoztam. - Hoztam egy..egy kis virágot, tessék, remélem, hogy szereted - közelebb lépve nyújtottam felé a csokrot, miközben tekintetét fürkésztem, s próbáltam abból olvasni. Vajon felismert?

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=837984#post837984][b]Rothstein Elektra - 2021.10.11. 22:36[/b][/url]

Lassan fordítja fejét a hang forrása felé. A diszkrét kopogás hangja visszahúzta sötétlő gondolatainak mocsarából, melybe már nyakig belesüllyed. Talán jobb is így, mert az élet múlandósága és a levelek hullása közti párhuzam fejtegetése lélekölőbb bárminél. Nevén szólítja a belépő és virággal kedveskedik. Fehér rózsa, a tiszta szerelem virága és a sárga, mely a barátságot, vagy épp az irigységet szimbolizálja. Utóbbit talán célszerűbb, ha azonnal kizárja. Ezt az állapotot senkinek sem kívánja. - Szia...- viszonozza halk, szinte tónustalan hangon a köszönést, miközben sötét, fénytelen tekintettel nézi látogatóját. Aztán elméjébe mondhatni belehasít a felismerés. Akárha tekercset cserélnének a mozigépben, úgy pereg le néhány snitt a fejében. Megcsillannak lélektükreiben az emlékek keltette érzelmek és az enyhe fájdalom is, mely kísér minden egyes alkalmat, amikor eszébe jut valami régi-új információ. Nehezen építette fel a teóriát, de úgy sejti, hogy akik igazán fontosak számára, azok tudatában megmaradtak. Bevésődtek és elevenen élnek. Így most egy halvány mosoly jelenik meg szép ívű ajkán, megidézve a pillanat tört részére azt a nőt, aki volt annak idején. - Köszönöm - nyújtja kecses, vékony kezeit az erőkifejtéstől kissé remegve a virágokért, s miután átvette őket, közel hajol a szirmokhoz, hogy illatukat belélegezze. - Mark vagy, igaz? - kérdezi, majd ölébe ereszti a csokrot és úgy kapaszkodik belé ezután, mintha valamiféle vezetőszál volna, ami talán segíthet visszatalálnia önmagához. Az ablakon beáradó fény ragyogást festve tompít éles vonásain és halványít a szemei alatt lévő sötét karikákon. Sosem volt igazán szép. Nem abban az értelemben, ahogyan mostanság szokás ezt a kifejezést valamihez társítani. Arcának fanyar vonzósága talán ezért is maradhatott meg annak dacára, hogy pár kilót fogyott és láthatóan meggyötörte az elmúlt két hónap. - Jó érzés olyasvalaki arcát felismerni, aki nem a rokonom - mondja a rá egykor nagyon is jellemző csípős irónia jócskán megenyhült változatával hangjában, hogy azután fázósan összébb húzza magán köntösét. Egy vadidegent pillantott meg ébredése pillanatában, aki ráadásul úgy megijedt, hogy azonnal elrohant, mindezt tette ráadásként anélkül, hogy elmondta volna, hogy kicsoda. Azóta pedig csupán szerettei járnak be hozzá. Mást nem is igazán engednek be elvileg az orvosok, míg nem tisztázódik tudatállapotának helyezte.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=838269#post838269][b]Mark D. McMillan - 2021.10.17. 21:30[/b][/url]

Nem kedveltem a kórházakat, mikor az orromba kúszott a fertőtlenítő, s a gyógyszerek illata. Nem szerettem látni a sérült és beteg embereket, s én magam sem szerettem beteg lenni a szürkeséget tükröző falak között. Ez most sem volt másként, frusztrált egy kicsit a hely, de elhatároztam, hogy ha már eddig eljöttem, akkor meg is látogatom a nőt.
Persze volt bennem egy kis félsz, hogy majd hogyan is reagál, ha meglát, vagy mire fog emlékezni. A legelső találkozásunk ugyanis nem volt szívderítő, akkor nagyon nem kedvelt, s félő volt, hogy ha csupán arra a fél órára emlékszik belőlem, akkor ez a látogatás csak zavaró tényező lesz életének legnehezebb perceiben, sem mint üdítő látvány.
Ezen morfondíroztam még az utolsó pár másodpercben, de aztán végül vettem egy nagy levegőt, aztán ki is fújtam, s megérkezvén egy gyors köszönés után át is adtam a virágot. A mozdulatomban volt némi sutaság, de ez csak abból adódott, hogy egy kicsit megzavart ez a hely, s azt sem tudtam, hogy pontosan hogyan is viszonyuljak a nőhöz, akit még csak alig ismertem, mégis történt már köztünk sok minden.
- Nincs mit - viszonoztam a mosolyt, igazán meg is lepett, hogy Elektra is mosolygott, de ez talán jót jelenthetett ebben az esetben. Gondolkodtam, mit is mondhatnék, kellene-e bármit is mondanom a látogatásom céljáról, vagy magamról, de míg én ezen agyaltam, addig máris érkezett a kérdés, s ez egyben valamelyest meg is könnyítette a helyzetem. - Igen, Mark vagyok - bólintottam, s újabb kedves mosolyt küldtem felé. Szegény tényleg nagyon megviseltnek tűnt, de ezt nem is csodáltam azután, ami vele történt. Ezt persze nem akartam, hogy leolvassa az arcomról, így nem is adtam ennek jelét.
- Ennek örülök, ezek szerint akkor emlékszel rám? - pillantottam rá kérdőn, mert ez a megjegyzése, és mosolya sokat sejtetett. De vajon mire is emlékezhetett? Halovány mosolyom nem feltétlenül árulhatott el sok mindent, bár egy pillanat erejéig lejátszódott elmémben az a szenvedélyes éjszaka, s az a másnapi ebéd. De kár, hogy nem sikerült megismernem, így hiába is jöttem be most hozzá, feszengtem, mert nem tudtam, hogyan is segíthetném, mikor még nekem sem sikerült Őt feltérképeznem? - Na és…hogy vagy itt? Nem unatkozol? Mikor engednek ki? - próbáltam kérdésekkel oldani a helyzetet, vagy leginkább magamat, de szerintem már ő is észrevehette rajtam, hogy egy kicsit kellemetlenül érzem magam ebben a helyzetben.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=838278#post838278][b]Rothstein Elektra - 2021.10.17. 23:37[/b][/url]

Emlékezés. Ez a szó új értelmet nyert az utóbbi pár napban. Hősnőnk memóriájában ott volt életének teljes története, színről színre. A gyermekkorától a tanulmányain át egészen addig, míg be nem költözött az ő saját, viktoriánus stílusú házába, aminek lilásszürke fadeszkás fala és türkizszín bejárata van, amitől otthona egyedi és különleges. Aztán jön a kínzó, ködösen derengő sötétség, melyből néha, főleg visszatérő rémálmában elővillan egy vérvörös ajtó. Nem tudja kinyitni. Hiába próbálkozik, mindig éktelen fejfájásra ébred. Pontosan úgy, ahogy ma is tette. Erre most megjelenik ez a férfi, akit hirtelen felismer és az emlékeket, amik apránként eszébe jutnak vele kapcsolatban, igen közelmúltbelinek érez. Különös egybeesés. - Igen, emlékszem - bólint aprót majd szinte félénknek tetsző hangon folytatja - Nagyon jól táncolsz és... - kicsit elakad a szava, mert enyhe sajgás közepette elméje színes széles vásznára felfestődnek egy heves együttlét pillanatai. Újabb részletekre derül tehát fény Markkal közös élményeiből, amik őszintén összezavarják. Teste is reagál a fülledt képsorra. Pupillái mérsékelten kitágulnak, s ajkait is ösztönösen nedvesíti meg miattuk, majd szóra nyitja őket - Mi ugye...mi...voltunk együtt...Úgy... - sötét szemeit lesütve, puhatolózva beszél. Zavarban van, mert fogalma sincs róla, hogy a vele szemben ülő az egyetlen, vagy akadt a kiesett közel két évben más is még, akivel elhunyt férjén kívül nászt hált. Akár állva, akár fekve. Sosem volt ugyanis csapodár fajta, így most a teljes kétségbeesés veszélye fenyegeti. Magát sem érti. Tekintetét Markéba igyekszik fűzni. Nem csak a virágcsokorban keres fogódzót. Tőle vár segítséget. Eltévedt ebben a furcsa útvesztőben. Arcolvasói képessége jelenleg nem használatra kész, ezért csak inkább ösztönből hallja meg a másik fél hangjából, hogy ő maga sem tud mit kezdeni a helyzettel. - Kényelmes a szobám, az ápolók és az orvosok kedvesek - kezd el válaszolni a sutának ható kérdésekre még annál is ügyetlenebben a vállát megvonva - Minden nap jön be valaki a családomból, szóval nem igazán unatkozom - folytatja, de azt nem teszi hozzá, hogy amikor magára marad, szörnyű és nyomasztó gondolatok terhelik - Azt mondják még egy kis ideig maradnom kell, hogy lássák boldogulni fogok-e, amikor majd hazaengednek - magyarázza még mindig sokkal enerváltabban és reményvesztettebben, mint azt Mark várhatja tőle. Összepréseli száját egy vonallá, hogy aztán mély lélegzetet véve szánja rá magát egy kérdésre - Meglátogatsz majd otthon is, ugye? - emeli sötét, halványan fénylő szemeit a férfira kérlelőn, hangjából pedig az hallatszik, méghozzá igen tisztán, hogy nagyon bizonytalan. Mondhatni identitása imbolyog, s nem igazán találja egyelőre önmagát. Rothstein Elektra magabiztossága ugyanúgy talonban pihen, mint tanult szakértelmei. Az orvosok szerint minden visszajöhet, csak motiváció és idő kell hozzá. Egyet viszont már most tud hősnőnk magáról. A türelem sosem volt, s nem is lesz az erőssége.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=838315#post838315][b]Mark D. McMillan - 2021.10.18. 18:56[/b][/url]

Mosoly szökött az arcomra, mikor a táncot idézte fel, de aztán a szemöldököm is feljebb szökkent, mikor kiejtette ajkain az és szócskát. Nem tudtam, hogy mennyire emlékszik, mi lehet az utolsó emléke, de ebből azt gondoltam, hogy talán csak ez. Elképzelhető volt, hogy csak a táncra emlékszik, hisz a múlt egy részére szinte nem is emlékezett az orvosok szerint. Én pedig nem tudtam, hogy most vajon folytatnom kellene-e a mondatát, s elmesélni neki azt, hogy pontosan mi is történt. Vagy lehet, hogy jobb lenne, ha megtartanám magamnak?
Miközben efféle gondolatok kavarogtak bennem, nézve a nőt, végül Ő törte meg a csöndet, s tapogatózó szavakkal próbált fényt deríteni a múltunkra.
- Igen, voltunk, ott a Pub-ban, a megismerkedésünk második napján - tettem hozzá még ezt a kis információmorzsát, miközben halovány mosoly húzódott az arcomra. A téma egyáltalán nem volt kellemetlen számomra, inkább csak a helyzet, de azt sem akartam, hogy morcos ábrázatom köszönjön vissza rá, s ez ez megijessze őt. Ezért volt hát a mosoly, de közben azért fürkésztem Elektra vonásait is, hogy kiolvassam azokból a nő gondolatait. Egy kicsit úgy tűnt, mintha zavarban volna, pedig nem kellett volna, hogy ezt érezze, s ahogy visszaemlékeztem magam is arra az éjszakára, nos, ott határozottan nem volt zavarban. - Másnap ebédeltünk egy jót, és elég sok mindenről beszélgettünk - fűztem még hozzá, mert ki tudja, erre talán már nem is emlékezett. Azt viszont nem tudtam, hogy mi mást is mondhatnék, hisz lényegében azon az egy éjszakán kívül nem történt semmi. Még csak lehetőségünk sem volt arra, hogy megismerjük egymást.
Mivel nem akartam csak úgy ácsorogni, körbepillantva szék után kutattam, meg is láttam egyet, azt egy kicsit közelebb húztam, s arra letelepedve érdeklődtem a benti körülményekről. Látszólag tényleg jó helyen volt, bólintottam is a szavaira. - Ez teljesen érthető, nagyon komoly sérüléseid voltak, de szerintem néhány hetet már kibírsz - biztató szavakkal próbáltam egy kicsit jobb kedvre deríteni, bár ha magamból indulok ki, rám ez sem hatott volna, még mindig gyűlöltem a kórházakat. Éreztem is, hogy talán jobb lenne, ha mennék, csak nem akartam bunkónak tűnni, mégis, egy kicsit feszengtem ebben a szituációban.
- Nos..elég sok a munkám, lassan mennem kell - fűztem hozzá, s közben álltam is fel a székről, támlájára helyeztem a tenyerem, hogy visszacsúsztassam azt a helyére. Elektra kérdése meglepett, rá is emeltem a pillantásom. - Öhm, igen, persze - feleltem, némi kis habozás körüllengte a hangomat, s a mozdulataimat. - Remélem, hogy mielőbb jobban leszel! - mondtam mindezt őszintén, de úgy éreztem, mennem kell. Nem tudtam, hogy miről is beszélhetnék vele, mikor alig is emlékezett valamire. Talán még azt sem tudta, amit elmeséltem neki magamról.
- Akkor én..megyek - tarkómat vakarva az ajtóra böktem, ujjaim a kilincsre fonódtak, s lenyomtam azt, de kilépés előtt még visszapillantottam a nőre. - Viszlát, Elektra - azzal kiléptem az ajtót, s magam mögött hagytam a nyomasztót helyiséget. Rengeteg gondolat kavargott az elmémben, eszembe jutott a nejem is, hogy talán Ő is ott fekszik valahol betegen, s talán Ő sem emlékszik a múltjára, úgy, mint Elektra.