A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Még mindig nagyon dühös vagyok, de a tehetetlenségem miatt elsősorban. Tudtam, hogy Ákossal vannak bajok, de arra nem számítottam, hogy teljesen összeverve állít haza. Hadd helyesbítsek, a kórházból értesítenek, hogy van egy iciri-piciri probléma, nevezetesen félholtra gyepálták. Ezek után már gyerekjáték volt megtudni, hogy Ákos illegálisan kereskedett bájitallal, ebből következően már az sem sokkolt, hogy a felvállalt melót csúnyán elcseszte. Finoman szólva sincs jó bőrben és, bár próbálok nem szemrehányást tenni vagy kikelni magamból, ez bizonyul a legnehezebb feladatnak. Merészségnek gondolná sok ember, hogy felvettem a kapcsolatot a beszállítókkal, hogy elsimítsam a dolgot, de nyilván mindenki számára egyértelmű, hogy amikor felajánlottam, hogy az okozott kárt az utolsó galleonig megtérítem, nem ellenkeztek. Pár extrával még azért megtoldották az alapot, ezért cserébe pedig csak annyit kértem, Ákost ne alkalmazzák többé. A megállapodás megköttetett, a tartozásaink rendezésére két nap múlva kerül sor. Természetesen nem vagyok agyalágyult, nem vittem el azonnal a pénzt, azt hazudtam, hogy kérek pár napot, míg összeszedem - pedig igazából a nagy összeg ellenére sem lett volna kihívás egy órán belül átadni. Csak gondoltam kímélem magam, nehogy újabb követelések áldozata legyek.
Rezignáltan sétálok az ispotályhoz, a vállamon lógó táska pántját erősen megszorítom, ahogyan szobájának folyosójára érek. Végül mély levegőt veszek és benyitok úgy, ahogy mindig teszem. Egy hosszabb pislogással konstatálom, hogy a meglepetésem még nem érkezett meg. Annyi baj legyen.
- Szia. Hogy vagy? - odahúzok egy széket az ágy szélére, hogy leüljek rá, majd szép lassan megnyugszom. Az senkinek sem jó, ha feszült vagyok, legyünk pozitívak!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612433#post612433][b]Egerszegi Nina Viktória - 2016.08.14. 00:11[/b][/url]

Még mindig nagyon dühös vagyok, de a tehetetlenségem miatt elsősorban. Tudtam, hogy Ákossal vannak bajok, de arra nem számítottam, hogy teljesen összeverve állít haza. Hadd helyesbítsek, a kórházból értesítenek, hogy van egy iciri-piciri probléma, nevezetesen félholtra gyepálták. Ezek után már gyerekjáték volt megtudni, hogy Ákos illegálisan kereskedett bájitallal, ebből következően már az sem sokkolt, hogy a felvállalt melót csúnyán elcseszte. Finoman szólva sincs jó bőrben és, bár próbálok nem szemrehányást tenni vagy kikelni magamból, ez bizonyul a legnehezebb feladatnak. Merészségnek gondolná sok ember, hogy felvettem a kapcsolatot a beszállítókkal, hogy elsimítsam a dolgot, de nyilván mindenki számára egyértelmű, hogy amikor felajánlottam, hogy az okozott kárt az utolsó galleonig megtérítem, nem ellenkeztek. Pár extrával még azért megtoldották az alapot, ezért cserébe pedig csak annyit kértem, Ákost ne alkalmazzák többé. A megállapodás megköttetett, a tartozásaink rendezésére két nap múlva kerül sor. Természetesen nem vagyok agyalágyult, nem vittem el azonnal a pénzt, azt hazudtam, hogy kérek pár napot, míg összeszedem - pedig igazából a nagy összeg ellenére sem lett volna kihívás egy órán belül átadni. Csak gondoltam kímélem magam, nehogy újabb követelések áldozata legyek.
Rezignáltan sétálok az ispotályhoz, a vállamon lógó táska pántját erősen megszorítom, ahogyan szobájának folyosójára érek. Végül mély levegőt veszek és benyitok úgy, ahogy mindig teszem. Egy hosszabb pislogással konstatálom, hogy a meglepetésem még nem érkezett meg. Annyi baj legyen.
- Szia. Hogy vagy? - odahúzok egy széket az ágy szélére, hogy leüljek rá, majd szép lassan megnyugszom. Az senkinek sem jó, ha feszült vagyok, legyünk pozitívak!

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612440#post612440][b]Egerszegi Ákos - 2016.08.14. 00:28[/b][/url]

Nem éppen volt fájdalommentes az elmúlt két-három napja. A bal kezét többször próbálták megműteni, hátha egyszer majd normálisan használhatja - mindhiába. Éppen túl van egy újabb meneten, az alkarja gipszben és felakasztva, ugyanis az ujja külön ki van támasztva. Az egész bal karja mozgásképtelen jelen pillanatban, ő maga pedig picit kába még a fájdalomcsillapítók hatásától. Bár fogalma sincs, a gyógyítók mit műveltek a kezével, de most már legalább nem fáj úgy éjjel-nappal, hogy ordítani tudna tőle. Nem mintha panaszkodott volna valaha a fájdalom miatt.
Igenis vállalja, hogy ez volt a hibájának a következménye. Ahogy azt is, hogy még valószínűleg lesz is folytatás, nem ússza meg ilyen könnyen. A feje kicsit nehéz a gyógyszerektől, de az érzékei elég éberek. Az asztalkája után kutat jobb kezével. Szerencsétlenkedik egy sort, próbál feljebb ülni, de a stabil kartámasznak köszönhetően ez nehezen megy neki és inkább csak vergődés lesz belőle. Fáradtan szusszant egyet, majd végre sikerül elhúznia az asztalt, így jobban kézre áll és ki tudja nyitni a fiókot. Először azt hiszi, csak beképzeli a dolgot, de a levél nincs ott és ebben biztos. Elsőre borzasztóan felhúzza magát, teljes erejével csapja vissza a fiókot, eltolja vele a szekrényt is, nekicsapódik a falnak. Mély levegőt vesz.
Ezt a levelet soha, senkinek nem lett volna szabad elolvasnia. De még talán meg is bocsájtaná, ha csendben visszatette volna a helyére. Nem is tudja, hogy gondolta, hogy nem védi le, az elmúlt másfél napot szinte végig félig kábán, el-elaludva töltötte, senki nem vigyázott a levélre. Semmi bűbáj, semmi különleges tinta. Egy egyszerű kis fogantyú választotta el a világot tőle, és ettől a gondolattól majd' megőrül.
Mély levegőket vesz. Kiropogtatja a nyakát. Próbálja lenyugtatni és tisztázni a gondolatait. Ha a levél nincs itt, hol lehet...?
És akkor belehasít a felismerés.
Megcímezte. A levélnek volt címzettje.
Körülbelül fél órája van ezen a szomorú tényen meditálni, miközben megjön Nina és rápillant. Figyeli, ahogy elhúzza a széket és leül. Nem is köszön vissza neki, sajnos ilyenkor a jó modor is kifogy belőle.
 - Szia! - kezdi ijesztő lelkesedéssel és torz mosollyal az arcán. - Lennél olyan kedves és elárulnád nekem, hol a p*csában van a levél a fiókból? - teszi fel a kérdést, erőltetett kedvességgel. Hiszen ez a taktikája. Ha nem tudod megölni, legalább légy halálosan kedves.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612445#post612445][b]Somoskői Lilla - 2016.08.14. 00:49[/b][/url]

Életem legrosszabb éjszakáján vagyok túl. Annyiszor olvastam el a levelet, hogy mostanra már csak egy gyűrött salátalevél az egész, a tintát hol könnyek, hol az ujjaim maszatolták szét, ezért a legtöbb sor már alig olvasható. Nem mintha ez még szükséges lenne, már rég tudom fejből az egészet. Úgy érzem, bár a levelet nekem címezték, igazából Ákos nem számított rá, hogy valaha eljut hozzám, ez az egész csak baleset. Egy baleset, ami Ninának köszönhető.
Hirtelen összeállt számomra minden, teljesen világosak lettek a korábban rejtélyesnek tűnő dolgok, habár legalább annyi újabb kérdést kaptam a régiek helyett. Nem értem, hogy miért hívott ide Nina. Nem volt elég időm, hogy feldolgozzam az információkat, össze vagyok zavarodva és fáradt vagyok, mert nem aludtam az éjszaka semmit. Túl sok volt ez így egyszerre, az agyam eleinte csak kifogásokat keresett, reménykedtem, hogy az egész egy hülye vicc. Talán valahol mélyen még mindig azt hiszem, hogyha meglátom Ákos arcát, képes leszek megmondani, hogy igaz-e a levél tartalma, még akkor is, ha egyébként tudom, hogy itt egyáltalán nem ez a kérdés.
Úgy érzem magam, mint akit hasba rúgtak. Hányingerem van az idegességtől, ahogy belépek a kórház ajtaján, ahol egyébként még sosem jártam korábban. Bántani akar. Nem szeret. Baj van a fejével. Végig az orromnál fogva vezetett, holott valószínűleg már előttem tudta, hogyan érzek iránta.
Veszek egy nagy levegőt, és igyekszem akkorát nyelni, hogy az engem kerülgető sírás jó időre eltűnjön. Nem akarom érezni a gombócot a torkomban. Mikor belépek, Nina már az ágy mellett ül, bár nem sokkal előttem érkezhetett, mert az ajtóból hallom, hogy Ákos köszön neki. Ő még nem lát engem, mikor felteszi az ominózus kérdést, amire Nina helyett már én válaszolok, miközben megállok az ajtóban.
- A címzettnél - válaszolom röviden és hidegen. Rosszul vagyok a megállapítástól, hogy akaratlanul is elszorul a torkom, amikor Ákosra nézek, és tudatosul bennem, hogy mennyire helyben hagyták. Sajnálom? Komolyan?
Ő semmi sajnálatot nem érez irántad.
Szalad át a fejemen a gondolat, miközben igyekszem elkerülni, hogy kiüljenek az érzéseim az arcomra. Nem megyek közelebb hozzájuk, csak állok az ajtóban, mint aki arra vár, melyik lesz a megfelelő pillanat, hogy fogja magát és elszaladjon. Összefonom magam előtt a karjaimat, közben pedig Ákos arcát kutatom, bár most már fogalmam sincs, milyen reakcióra számítsak.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612447#post612447][b]Egerszegi Nina Viktória - 2016.08.14. 01:04[/b][/url]

Én tényleg igyekszem jó fej lenni, pedig legszívesebben benne hagynám Ákost abban a szarban, amiben egyébként a feje búbjáig csücsül. És tulajdonképpen már mindegy, mert minden el van simítva: még pár nap és vége lesz a hajcihő ezen rosszabbik részének, az pedig egészen más kérdés, hogy ezek után mi fog következni. Mindenesetre annyi szent, hogy Ádámmal muszáj leszek beszélni.
Na de amiért ez a gondolatmenet elindult, nem más, minthogy Ákos minősíthetetlen stílusban szeretne információhoz jutni egy bizonyos levél hollétét illetően. Bár fel kellett volna erre készülnöm, mégsem tettem, így akár tátoghatnék is, mint valami hal a WC csészében, mielőtt végleg lehúzzák, erre viszont nem kerülhet sor. Meglepetésem és egyben megmentőm betoppanása még engem is váratlanul ér, elvégre olvastam az öcsém levelét, melyet a lánynak címzett és mi tagadás, nem jöttem volna el. Fogalmam sincs, miért hívtam ide, talán ez az én bosszúm Ákosnak - még akkor is, ha ezzel Lillát bántom. Megátalkodott, gonosz nőszemély volnék? Elképzelhető, de ennyi élvezet még nekem is jár. Ezek után ugyanis olyan helyre dugom majd Ákost, ahonnan legkorábban akkor jöhet ki, ha meggyógyult, mert a dolgok jelen állása szerint már nemcsak a környezetét, de magát sem képes kontrollálni.
- Úgy vélem ez válasz a kérdésedre - felkelek a székből és ellépek az ágy mellől, hogy a helyemet Lilla vehesse át. Egyelőre még nem néztem rá, bár itt nem is én vagyok a főszereplő. Ennek a beszélgetésnek nem rólam kell majd szólnia, ez már most egyértelmű. - Köszönöm, hogy eljöttél. Ha megbocsátotok, magatokra hagylak titeket, a folyosón várok. Ha lehet, ne öljétek meg egymást - vissza se nézek Ákosra, ellenben az ajtóban megállok egy pillanatra és Lilla vállára teszem a kezem. Csak annyit akarok mondani, hogy bátorság kislány.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612448#post612448][b]Egerszegi Ákos - 2016.08.14. 01:20[/b][/url]

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612450#post612450][b]Somoskői Lilla - 2016.08.14. 01:53[/b][/url]

Hát persze. Mire számítottam? Megbánásra? Bűntudatra? Nem-nem, Ákos arcán azonban egy dolog tisztán látszik: Tényleg Ő írta a levelet. Látom rajta, hogy az egész helyzet leginkább csak bosszantja. Fogalma sincs, mit tett velem. Elképzelése talán lehet, de a szó szoros értelmében elképzelni sem tudja, mert képtelen belegondolni, hogyan érzem most magam. Valahol még örülnék is neki, hogyha képes lennék valahogy megmutatni neki, és képes lenne olyan nyomorultul érezni magát miattam, mint ahogyan én miatta, de ez nem opció. Nina törődése jólesik, a megjegyzésére nem tudok mit mondani. Ákos nevetése azonban komolyan feldühít, legszívesebben tényleg elvégezném a nővére által emlegetett műveletet. Meg tudnám fojtani, annyira még csak nem is lenne jelen pillanatban nehéz. A nagy különbség az közöttünk, hogy én ezt nem gondolom komolyan.
Kicsit közelebb lépek, megállok az üresen hagyott szék mögött, de nem ülök le. A háttámla tetejére támaszkodom kicsit, miközben Ákost nézem, amint teszi a hülye megjegyzéseit.
- Nem akarok tőled kérdezni semmit, eleget tudok - kezdek bele, egyértelműen célozva a levelére. Nehezen szedem össze a szavaimat. Végül azonban nyelek egy nagyot és folytatom.
- Inkább kérnék valamit. Képzeld el a pillanatot, amikor a legnyomorultabbul érezted magad életben. Én megtettem egyszer neked, most te jössz - nem veszem le róla kék pillantásomat miközben beszélek, a hangsúlyt pedig egyelőre nem viszem le, de várok egy kicsit.
- Nagyjából így érzem most magam. Ha jól értem, neked ez semmit nem jelent. Nem baj. Tényleg nem, nem tehetsz róla - folytatom, de a hangom elakad. Egyre nehezebben tartom magamban a fránya sírást, pedig az hiányzik most ide a legkevésbé. Pár pillanatig a plafonra meredek, így sikerül visszatartanom a könnyeimet. Egyelőre legalábbis.
- Arról viszont igen, hogy az orromnál fogva vezettél. Megtörtént, ez van. De ha maradt benned egy csepp tisztesség, vagy ha nem is maradt, kérlek... - újra megakadok, megint nagyot nyelek, pár pillanatra pedig hátat is fordítok neki, nekitámaszkodom a széknek. Letörlök az arcomról pár könnycseppet, aztán amikor kicsit összeszedtem magam, visszafordulok felé.
- Csak tegyél le mindenről, amit velem kapcsolatban gondoltál, legyen az jó, vagy rossz. Ha jól értem, neked is jobb lesz nélkülem, talán könnyebben meggyógyulsz majd, ha nem leszek ott - össze-vissza beszélek, közben gyakran el is akadok. Van értelme annak amit mondok, de egyre kevesebb, így igyekszem rövidre és egyértelműre fogni, mielőtt még én is belezavarodom a mondandómba.
- Csak felejtsük el egymást, jó? Én tényleg nem akarok neked rosszat - a végén elcsuklik a hangom, lehajtom a fejem, és csak kitörnek a könnyek, amelyeknek nem szabadott volna. Hiába tudom, hogy ez őt egyáltalán nem hatja meg, nem tudok mit csinálni, nem tudom kontrollálni. Biztosan én voltam a hülye, de most már nem lehet visszacsinálni.
Pár másodpercig még szipogok, aztán felemelem a fejem és ránézek. Szinte már azon sem lepődnék meg, ha az arcomba nevetne. Ez az egész egy vicc. A csattanó pedig az, hogy én mégis belehalok.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612610#post612610][b]Egerszegi Ákos - 2016.08.14. 22:57[/b][/url]

Valóban, nincs az arcán megbánás, még csak a szokásos, fáradt karikák sem ülnek a szeme alatt. Ha valamire, erre jó a kórházban lét és a kezelés - legalább nyugodtan, leszedálva alszik és az éjszakái békésebbek. Sőt, most már a napjai is azok. Az egyetlen, ami zavarja, hogy most olyannyira feleslegesnek tűnik az összes erőfeszítése. Akármennyire nem javít a helyzeten, ő tényleg megtett, hogy normálisnak tűnjön és normális kapcsolatokat alakítson ki, a családjával, Lillával, barátokkal... de egyedül képtelen túlnőni saját magán. Egyszerű kis suttyó lesz belőle, aki átgázol mindenkin, és az sem hatja meg, ha minden a fejére omlik, mert majd újrakezdi a játékot és épít másikat.
Nem akar újat kezdeni. Mint a lelkes kisgyerekek, amikor kártyavárat építenek. Az első igaz extázis, annak is örülnek, ha egy aprócska megáll. Aztán összedől, újrakezdik, nagyobb reményekkel. Még, még nagyobbat, komplexebbet építenek és nem törődnek azzal, mi lesz, ha egyszer ledől majd. Aztán a sok befektetett munkának egyszer csak annyi, nincs többé. És akkor nincs a lelkesedés, hogy újrakezdje, csak a dac, hogy mi lett azzal a sok munkával, mi lett a gyönyörű várammal? Így érez most Ákos is.
 - Nem igazán fog menni, mert az... - mondja, közben pedig a fiókjába nyúl, előhúzza belőle a tollát - ... itt van, ebben.
Megkocogtatja az apró üvegcsét, amiben az átlátszó, ezüstös-kék folyadék áramlik. Az emlékei arról, hogy mi történt aznap éjjel, homályosak. Már nincsenek is igazán vele, így nem üldözik. De az élete minden pillanatában érzi a mellékhatásait. Furcsa érzés úgy élni, amikor attól rettegsz a saját környezetedben is, hogy valaki rád csukja az ajtót. Egy elforduló kulcs a világ végét jelentheti - hiába van már fegyvere ellene, sőt, hiába tudna kijutni, ha akarna. Abban a pillanatban újra apró, sérült kisfiú.
És igen, ez az, amit minden erejével próbál elnyomni magában. Ő nem beteg, ő nem sérült kisfiú. Nincs szüksége sajnálatra, sem pátyolgatásra. Nem is lelki sérült, semmi nem egyezhet vele, ami lealacsonyodott, gyenge forma.
 - Nem kifejezetten szeretek ebben az állapotban lenni én sem, hidd el - válaszolja, arra, hogy nem tehet róla, közben pedig jelentőségteljesen végigpillant a karján. Igazából könnyű lenne a felelősséget félresöpörni és azt mondani, nem ő volt, hanem az a zűrzavar a fejében... de nem teszi. Az egyetlen nemes tulajdonsága, hogy vállalja a tettei következményét. Ezért fekszik most éppen itt.
 - Utáltál semmit sem tudni rólam, ugye? Utáltad a titkokat. De azt hiszem, az igazságot még jobban utálod, ha pedig rajtam múlt volna, most sem tudnád - sóhajtja és megforgatja a szemeit. Nina és az ő kis magánakciói. Mintha ezzel bármit segítene a helyzeten. Pedig tökre szerette volna ezt a találkozást, ahogy eljátssza a hattyú halálát. Lilla megsajnálja, elaltatja a gyanúját, mi történt vele, aztán pedig játssza a menő csávót, a félmosolyával belök egy-két poént, amitől a lány még inkább beleesik. Szinte látja maga előtt a csodálkozó tekintetet, ha lehunyja a szemeit. Az a csodálat, ahogy a lány néha pillantott rá, amikor azt hitte, nem látja... imádta. Imádta Nina büszke tekintetét is, ahogy végigmérte, ahogy fel kellett pillantania rá, olyan magas volt. És furcsa módon hiányzik neki az a tekintet, amit a tökéletes, bájgúnár-rosszfiú keverék Ákos kapott.
De most, ahogy kinyitja a szemeit, nem lát semmiféle csodálatot. Csak sok-sok könnyet, és valami egészen mást.
 - Hé, figyelj, én abszolút komolyan gondoltam, hogy nagyon szeretni akarlak, tudod, mint a normális emberek. Úgyhogy, ha... - kezd bele a mondandójába, de aztán ezen a ponton elakad. Nem mondta még ki. Nem szokott ígérgetni, sem mentegetőzni, mert az olyan, mintha nem mindenki úgy ugrálna, ahogy ő fütyül. És ahogy itt fekszik, agyongipszelt karral, tele sérülésekkel, kiszolgáltatottan... kénytelen elfogadni, hogy az életben egyszer meg kell adnia magát és engedni másnak. Jobban fáj neki, mint a sérülései, vagy csak azt a fájdalmat erősítik fel az érzések.
 - Ha kijutok innen, elmegyek az ELMÉbe, és megváltozom, de nélküled nem fog menni.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612618#post612618][b]Somoskői Lilla - 2016.08.14. 23:41[/b][/url]

Kicsit összeráncolom a szemöldököm, úgy nézek a tollra, amit felmutat. Fogalmam sincs, meg akarom-e kérdezni tőle, hogy mit rejt a toll. Biztos vagyok benne, hogy egy emlék van benne elrejtve, habár sosem láttam korábban ilyesmit, igaz, hallottam róla, hogy emberek csinálnak néha ilyesmit. Aztán jobban megnézem, és látom is az ismerős, kavargó, kék folyadékot.
De ha ennek köze van ahhoz, hogy Ákos beteg lett, ha köze van ehhez a sok szörnyűséghez... Akarom tudni? Azt hiszem, nem. Így sóhajtok egy nagyot, de nem kérdezek semmit.
- Sajnálom - mondom, bár a hangom elvékonyodik és a végét már szinte teljesen elharapom a szónak. Nem tudom mi az, nem tudom mi történt vele, de most nem is állok készen több információra. Úgy érzem, lassan összezúz a sok új információ, a döbbenet. Nem hiszem, hogy el tudok viselni most többet.
Nem igazán tudom mivel megtoldani, amikor azt mondja, neki sem tetszik a mostani helyzet. Sokszor nem így tűnik számomra. A következő mondata viszont feldühít. Olyan, mintha még mindig nem értene semmit. Hiába tudja, hogy hogyan működnének ideális esetben jól a dolgok, még mindig nem tudja megérteni...
- Hogy mondhatsz ilyet? Igen, utálom. Utálom! De akkor is tudnom kellett volna! Utálom, hogy beteg vagy, de sokkal jobban utálom, hogy hazudtál. Minden hazugság. Szerinted mi tud hazugságokra épülni, Ákos? - nézek rá, miközben potyognak le a könnyek az arcomon. Veszek egy nagy levegőt, kezeimmel erősen markolom a szék támláját, hogy ne csukoljak össze, mint egy rongybaba.
- Semmi. A nagy semmi - válaszolom meg végül a költői kérdésemet, lehalkítva a hangomat, közben megrázva a fejemet.
Mire a következő mondatát mondja, már alig érzem úgy, hogy tovább bírnék állni a lábamon. Én összeszedem magam, én elbúcsúzom tőle, de most az egyszer gondolhatna másra is, nem csak saját magára. Ez azonban sajnos nem megy neki, én pedig hitetlenkedve kapom fel a fejem, miközben a szavait hallgatom. Szeretné, remek. Nagyon szépen hangzik, a vége pedig... Nem értem, miért kínoz. Olyan nehéz lenne azt mondania, hogy akkor viszlát? Jót játszottunk, ennyi, köszönöm! Pár szó, talán szívéből is szólna, és nekem sem lenne ennyire nehéz, amikor így is alig bírtam kimondani, amit ki kellett.
- Nem érted, ugye? Mi van akkor, ha most is csak hülyítesz? Ha nem lesz több őszinte nap, és minden ugyanúgy fog menni, mint ahogyan eddig? Ha véletlenül nem lesz több őszinteségi baleset, akkor mi lesz? - egy ideje már kitisztult a tekintetem, most nem sírok. Most a haragom és a keserűségem visz előre.
- Mi van, ha nem fog sikerülni? Vagy ha igen, és rájössz, hogy mégsem én vagyok az, ami neked kell, betegség ide vagy oda? - újra nehéz beszélnem, a szavak mentén pedig megint sírni kezdek. Valószínűleg már régen megnyugodhattam volna, de minden egyes mondattal tépkedem a saját sebeimet, emlegetem a saját félelmeim. Lerogyok a székre, a lábammal pedig ütemesen rugdosni kezdem a szék lábát, közben stabilan ráfixálva a tekintetem a látványra, anélkül, hogy a fiúra néznék. Ehhez nem tartom elég erősnek magam.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612622#post612622][b]Egerszegi Ákos - 2016.08.15. 00:06[/b][/url]

 - Nincs mit sajnálni - válaszolja egy fintorral egybekötött félmosollyal. Legalább olyan keserédes, mint az érzései a dologgal kapcsolatban. A sérülései miatt pedig kevésbé esztétikus is a végeredmény, úgyhogy gyorsan abbahagyja és magyarázza a helyzetet tovább Lillának. Próbálva rávilágítani az ő oldalára is, bár nem érzi, hogy itt nagy harc és veszekedés lenne.
Pár nappal ezelőtt még imádta volna ezt a beszélgetést. Belekényszeríteni Lillát ebbe a helyzetbe és figyelni, ahogy a térdei egyre kevésbé tartják meg. Ahogy egyre jobban tépi a szék támláját és alig áll a lábán. Próbál mélyen magába nézni és koncentrálni, de fogalma sincs, mit kéne most ezzel a helyzettel tennie. Ettől fél a legjobban, ha nem lesz olyan, amilyen eddig, akkor abszolút tanácstalan és összezavarodott.
A válaszára viszont egy sokkal lágyabb, reflexes mosoly ül ki az ajkára. Megszokta már, nehéz felhagyni vele, így inkább nem is próbálkozik. Jókedvűen szusszantja ki a levegőt, mély iróniát adva a mondandójának.
 - Ezek szerint én semmi vagyok - a mondandójához még egy vállrándításhoz hasonló kézmozdulat is társul. Arra jelen pillanatban nem nagyon képes, és még ezt a próbálkozást is megbánja. De ez az igazság, pontosabban ez a hazugság. Az igazi Ákos csak néha bukott elő a felszínre, az elmúlt évek múltán egyre kevésbé. És az összes, apró igazságcseppet szavakba préselt és ügyesen elrejtette az emberek elől. Kivéve az utolsó levelét, azt, amit Lillához írt, hogy le is tisztázza, mit érez iránta. Ő maga is meglepődött, milyen egyszerű, és mennyire vágyik rá.
A lány azonban újra zokog, lerogy a székre és a fejéhez vág mindent, ami valószínűleg szíven ütné, ha nem lenne a szíve acélszéfben elrejtve. Helyette inkább türelmesen és nyugodtan hallgatja végig a lányt, arckifejezését fürkészve. Lilla egy rakat kérdést vág Ákos fejéhez és valószínűleg abban reménykedik, hogy ezzel sikerül megfognia és szótlanul vonogatja majd a vállát és elismeri, hogy a lánynak igaza van. Pedig esze ágában sincs.
 - Elküldhetsz, kimehetsz azon az ajtón, és vissza se kell nézned - mutat a szoba ajtaja felé, ahol nemrég Nina is távozott -, de akkor sose tudod meg, mi lett volna, ha...
Elhiszi, hogy most csak a legrosszabb verziók jutnak a lány eszébe a jövőről való fantáziálás során. Bele sem gondol, hogy lehet még jó vége is a dolognak. Ákos pedig csak úgy érzi az értelmét az egésznek, ha Lilla is az egyenletben van. Mert ha nincs... akkor nincs motiváció, nincs jutalom, nincs büntetés, nincs semmi.
Pont, ahogy a lány mondta. A nagy semmi.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612625#post612625][b]Somoskői Lilla - 2016.08.15. 00:41[/b][/url]

Lassan szinte teljesen meggyőződöm róla, hogy engem jobban aggaszt Ákos múltja és hogyléte, mint őt magát. Az egy dolog, hogy másokkal nem törődik, de magával legalább megtehetné. A hazugságokkal kapcsolatos válasza is csak ebben erősít meg.
- Akkor itt az ideje, hogy legyél valaki - mondom csendesen, miközben a tekintetemet az arcára szegezem. Valaki olyan, akinek nem kell minden egyes pillanatban elfojtania önmagát. Bármennyire is ijesztő vagy csúnya az, ami ekkor (f)elszabadul. Abban már nem vagyok biztos, hogy a dolog részesének kell lennem nekem is.
Egy ideig csak beszélek és sírok, aztán beszélek és sírok, a végén pedig már csak sírok. Ülök azon a széken, azon gondolkodva, hogyan tovább. Egy dolog biztos, össze kell szednem magam. Így aztán a pulcsim ujjával egy elegánsnak távolról sem mondható, ám lendületes és hatékony mozdulattal törlöm le a könnyeimet. Ákosra nézek, és sóhajtok egyet, majd kicsit még el is mosolyodom. Még azelőtt szólalok meg, hogy válaszolna nekem.
- Remek - jelentem ki, a hangomból pedig csak úgy árad az irónia. Ezzel összegzem úgy egészében a szituációt. Szánalmas vagyok, szánalmas az egész amit itt leműveltem, így most már nem csak rá haragszom, de magamra is. De nem lehet örökké sírni.
Utána Ákos beszélni kezd, én pedig egy ideig még nem szólalok meg. Azon gondolkodom, akarom-e tudni, mi lesz a történet vége. A válasz pedig sajnos nagyon hamar kiderül, mert már eddig is egyértelmű volt. Gyáva vagyok, félek a kockázattól. Utálom a helyzetet, gyűlölöm az egészet. Ákost viszont szeretem. Talán tényleg. Ott ülök a széken, végignézek rajta, és nem tudom őt hibáztatni, nem tudom utálni.
- Gondolkodnom kell - mondom végül, és felállok. Ez nem olyan dolog, amit csak úgy hipp-hopp elhatároz az ember. Nagyon szép, romantikus és filmekbe illő volna, hogyha rögtön a karjaiba vetném magam, és azt mondanám, tűzön-vízen keresztül követni fogom és küzdeni fogok érte, hogy meggyógyuljon, hogy szeressen engem. De a való élet nem ilyen. A valóság az, hogy nagyon meg vagyok ijedve, és gyengének érzem magam. Amíg ki nem tisztul a fejem, addig pedig nem tudom, hogy ezt le tudom-e győzni.
Megállok az ágya mellett, végigsimítok a takaróján.
- Majd... Majd találkozunk, azt hiszem - nyögöm ki végül. Ha valamit szeretne még mondani, most van itt az ideje, mert indulni készülök. Kell még egy kis idő, hogy mindezt megemésszem.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=612627#post612627][b]Egerszegi Ákos - 2016.08.15. 01:06[/b][/url]

 - Vigyázz, mit kívánsz - figyelmezteti a lányt, mert ez alkalommal nem hagyja rá. Hiszen megígérte, hogy ő is kap egy őszinte napot, amikor kicsit kiteríti a lapjait. Neki sem tetszik a helyzet, Lillának sem. Annyira szépen hangzik az őszinteség, olyan nemes eszmének és az emberek hobbija a végsőkig űzni. Pedig amikor megkapják, a nyers valójában, akkor nem boldogak tőle. Hova tovább, talán el is felejtik, milyen kellemes a boldog tudatlanságba süppedni.
És ebből lesznek a szappanopera-szintű drámák. A dolog pikantériája csupán az, hogy ez éppen egy egyoldali dráma. Mert Ákos valahogy képtelen felfogni a dolog lényegét. Nem mintha rosszabb ember lenne, mint hetekkel ezelőtt, amikor Lilla még elolvadt tőle. Nem mintha jobban tudná kontrollálni magát és a gondolatait. Tulajdonképpen benne nem változott semmi, csak körülötte a világ. Mindenki a fejére próbálja borítani az asztalt, mintha ezzel bármit elérhetnének nála. Mintha az valaha, segített volna bárkin.
A szerencsés dolog a helyzetben, hogy Ákost ez egyáltalán nem zavarja, mert az áldozat-létnél kevés dolgot utál jobban. Így könnyedén veszi az akadályokat, még némi örömmel is konstatálja, hogy a környezete készségesen magára vállalja az áldozat szerepét. Általánosságban nem értékelné ennyire a tulajdonságot, de most éppen kapóra jön neki. És természetesen, neki az a fontos, ami hasznos. Így hagyja, hogy Nina legyen a kihasznált nővér, akivel hálátlanok, aki nem ezt érdemli. Azt is hagyja, hogy Lilla csak a saját összetört szívét és érzéseit lássa maga előtt, és az egész történetben csak magát sajnálja. Mert így ő marad abban a szerencsés helyzetben, ahol nem kell mélyebbre ásni. Hiszen a történet egyértelmű: ő a gátlástalan szemétláda, aki fájdalmat okoz mindenkinek. És nem éltek boldogan, aztán csak meghaltak. Vége, ennyi, nincs de, nincs a történetnek másik oldala. Nincs védelem, csak vád, és ez a kedvenc része az egészben. Hogy semmit nem kell tennie érte tulajdonképpen, az emberek mégis pont úgy viselkednek végső soron, ahogy neki kényelmes. Annál értelmezhetetlenebb számára nem is lenne, ha valaki végre átlátna a személyes drámája ködén és elkezdene törődni vele, így jobb is, ha ezt elkerüli.
 - Gondolkozz csak - válaszolja, de csak halkan, úgy mellesleg. Csak, hogy ne csendben tűrje, amit a lány mond és ő is megszólaljon. Ahogy mondta, szabadon távozhat, abban az esetben, ha vállalja a következményeket. Csendben figyeli, ahogy a lány feláll és kicsit közelebb lép, végigsimít a takarón. Ahogy Lilla kiejti a szavakat és rápillant... az előadás utáni estére emlékezteti. Akaratlanul is kitör belőle a nevetés, de vissza kell fognia magát, mert jelen helyzetben ez egy iszonyú fájdalmas procedúra.
 - Sajnos, most nem vagyok alkalmas drámai búcsúcsókokra. Kár, pedig eléggé tetszett - teszi hozzá, miközben sikerült lenyugtatnia magát és lassan lehervasztja a vigyort az arcáról.
 - Szóval, marad egy sima szia - megemeli a kezét, hogy intsen a lánynak, miközben némi fájdalom árán mosolyt varázsol az arcára.