A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Az egyik folyosón ülök, és csak bámulok magam elé. A kezelésnek már vége, de nem érzem magam jobban, sőt, ami azt illeti talán még rosszabbul is vagyok. Hátam a műanyagszék támlája fölött a hideg falhoz ér, és ez jól esik. Biztos támaszt nyújt a szemeim előtt hullámzó falak ellentéteként.
Mély levegőt veszek, aztán kifújom. Megfogom kezemen a gyűrűt, végigsimítok rajta, és valamiért szemeimet ellepik a könnyek. Megpróbálom kipislogni, eltüntetni az árulókat, de érzem, hogy alulmaradok a küzdelemben. Kézfejemmel letörlöm az arcomon végigfolyni szándékozó cseppeket, aztán egy reszketeg sóhajjal hagyom, hogy egy rövid időre ellepjen a szomorúság.
Alex előtt sosem sírok. Annak nem lenne semmi értelme. Megfogadtam már rég, hogy ha mennem kell, akkor neki csak szép emlékeket hagyok. A múltkori ájulásom mondjuk, nagyon belerondított ebbe az elhatározásba, de amennyire tőlem telik, igyekszem leplezni mennyire rossz is valójában a helyzet. Persze lehetne sokkal rosszabb is.
Egy zsebkendőt veszek elő, letörlöm könnyeimet, aztán lassan felállok. Már nem érzem úgy, hogy az egész világ forog körülöttem, most már csak néha meg-megbillen a lábam alatt. Lassú léptekkel a kijárat felé veszem utamat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=542688#post542688][b]Aileen Twilight - 2015.11.13. 09:36[/b][/url]

Az egyik folyosón ülök, és csak bámulok magam elé. A kezelésnek már vége, de nem érzem magam jobban, sőt, ami azt illeti talán még rosszabbul is vagyok. Hátam a műanyagszék támlája fölött a hideg falhoz ér, és ez jól esik. Biztos támaszt nyújt a szemeim előtt hullámzó falak ellentéteként.
Mély levegőt veszek, aztán kifújom. Megfogom kezemen a gyűrűt, végigsimítok rajta, és valamiért szemeimet ellepik a könnyek. Megpróbálom kipislogni, eltüntetni az árulókat, de érzem, hogy alulmaradok a küzdelemben. Kézfejemmel letörlöm az arcomon végigfolyni szándékozó cseppeket, aztán egy reszketeg sóhajjal hagyom, hogy egy rövid időre ellepjen a szomorúság.
Alex előtt sosem sírok. Annak nem lenne semmi értelme. Megfogadtam már rég, hogy ha mennem kell, akkor neki csak szép emlékeket hagyok. A múltkori ájulásom mondjuk, nagyon belerondított ebbe az elhatározásba, de amennyire tőlem telik, igyekszem leplezni mennyire rossz is valójában a helyzet. Persze lehetne sokkal rosszabb is.
Egy zsebkendőt veszek elő, letörlöm könnyeimet, aztán lassan felállok. Már nem érzem úgy, hogy az egész világ forog körülöttem, most már csak néha meg-megbillen a lábam alatt. Lassú léptekkel a kijárat felé veszem utamat.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=542739#post542739][b]Catherine Shayleen Black - 2015.11.13. 12:04[/b][/url]

Ugyan eddig mugli kórházban figyelték meg, itt az ideje, hogy végre ispotályba menjen. Egy hét még, míg visszaengedik a kastélyba, ezzel pedig ki is kerekedik az egy hónapos intervallum, melyet orvosi felügyelet alatt kell töltenie. Rezignáltan lép be a fővárosi ispotályba, körülötte minden túl nagynak és élettelinek hat. Még a vakítóan fehér falak is, hiszen olyan sápadt a levitás, hogy már szinte hullaszámba megy. Az eddigi három hetes folyamatos fekvésnek köszönhetően szervezete és izomzata jelentősen gyengült, ez a kis táv is kimerültté és álmataggá teszi, ami látszik rajta. Szemei az átlagosnál hosszabb időre csukódnak le, néha lassít amúgy sem gyors léptein, légzése lassú, ráadásul fázik. Hogy eddig ezt miért nem vette észre?
Befordulva az egyik folyosón szinte szó szerint ütközik bele újdonsült házvezető-helyettesébe. Merthogy a hírek bizony terjednek, így neki is a fülébe jutott ez az apró változás. Kissé kétkedve pislog a nőre, hiszen személyesen ebben a felállásban még nem találkoztak. No meg azért is a meglepettség, mert bár hallott Aileen betegségéről, fogalma sem volt róla, hogy annyira súlyos a helyzet, hogy most itt van.
- Jó napot tanárnő - halkan köszön, de nem igazán tudja, merre mozduljon. És őszintén szólva jó lenne szólni egy levitás vezetőséginek, hogy nem megszökött a tanulnivalók elől, hanem vannak bizonyos... Problémái. - Hogy van? - érdeklődve teszi fel a kérdést. Az ember persze a tanárait szívesen látná kórházban fekve - bárhol, csak tanórán ne -, de az ex-levitás hölgy nem tartozik ezek közé. Azon kevés oktatók egyike, akiknek az órájára mindig örömmel ült be... Míg megtehette.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=549515#post549515][b]Aileen Aurora - 2015.12.04. 15:55[/b][/url]

A falat végigsimítva haladok, mert félek, hogy megbotlom, amikor esetleg újrakezdődik a szédülés. Egyszerűbbnek és biztonságosabbnak érzem a sétálást, ha valami annyira szilárd dolog van mellettem, mint egy téglafal. Mivel teljes mértékben befelé figyelek, várom, hogy a rosszullét utolsó morzsái is eltűnjenek, vagy legalább elhalványodjanak, csak akkor veszem észre a lányt, amikor már szinte nem is tudom kikerülni.
Nem rajtam múlik, hogy nem rogyunk egymás karjaiba - jelen esetben inkább bénaságomból, semmint hatalmas szeretetből kifolyólag -, de végül nem történik meg a baleset. A lány kérdését hallom, de legalább egy fél percig csak nézek rá összeráncolt homlokkal, töprengve, hogy vajon mi is lehet a neve.
- Öhm... Én köszönöm... jól vagyok - csúszik ki az automatikus hazugság a számon, miközben falfehéren támasztom a falat, és úgy érzem, mindjárt tényleg rám dől az épület. Tehát láthatóan nem vagyok jól, de nem javítom ki magam. Ha érdekli, tovább kérdezősködik, ha nem, nem terhelem a saját problémáimmal, úgy sejtem, neki is megvannak a sajátjai.
- De te mit keresel itt, Catherine? - kérdezem mosolyogva, leginkább annak örülve, hogy végül mégiscsak eszembe jutott a neve. Legalább az egyik. Próbálok figyelmesen, komolyan nézni rá, miközben leplezni próbálom, hogy a lábaim kezdenek kicsúszni alólam. Vajon egy tízes skálán mennyire lenne gáz, ha lehátaznék itt előtte, miközben ő válaszol nekem?