A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Lorelai K. Riviera
hajnali fél hat, VAV után

Kinyitja a szemét, majd be is csukja, közben pedig mindössze annyit sikerül szempillái között kipillantva megállapítania, hogy minden fényes és fehér, akárhol is van éppen. Ijesztő. Ismét kinyitja a szemét résnyire, de a kép csak nem változik. Határtalan fehér felületet lát maga előtt és fényt, de minél tovább próbálja nyitva tartani a szemét, annál elviselhetőbbé válik és arra is rájön, hogy tulajdonképpen fekszik és a mennyezetet bámulja hosszú percek óta, mintha csak a mennyek kapuja lenne, bár neki se lesz oda bejárása, ezzel tisztában van. Meg akkora szerencséje sem, vagy éppen pech, nézőpont kérdése. Megpróbálja oldalra fordítani a fejét, de ez az egyszerű, természetes kis mozdulat is fájdalommal jár. Mi a fene történt egyáltalán? Nem igazán tudja, hogy került ide, de még azt sem, hogy pontosan hol van. A hálószoba mennyezete nem kifejezetten így néz ki, azt kizárja. De akkor mégis hol a fenében van. Ismét lehunyja a szemét, megpróbál visszaemlékezni bármire, amiből rájöhet, hol van, esetleg megmagyarázza, mit keres itt. Az rémlik, hogy az este úgy érezte, levegő kell. Levegő, szabadság, adrenalin. Repülni indult. Határozottan emlékszik arra, hogy elővette a seprűjét, pedig már nem is tudja, mióta nem ült rajta. Talán az utolsó rellonos kviddicsedzés volt a neves alkalom, amikor még repült vele, mielőtt még a dobozába került volna hosszú időre. Sötét volt, erre is emlékszik, felhős égbolt, hűvös levegő, időnként hirtelen felerősödő őszi szél, ő meg csak úgy repülni indult vakon, mert az eddigi intenzív dühe most mintha már önmaga ellen fordult volna a világ helyett. Egyéb nem jut eszébe, hiába próbálkozik. Összekuszálódnak a dolgok. Rémlenek töredékek, de összekuszálódnak már és nem sokat bír kihámozni belőlük. Valami reccsen. Darabokra törik. Fa. Határozottan olyan a hang, mint amikor fa zúzódik darabokra. Sebesség. Zuhanás. Rossz álom. Ez csak rossz álom lehet. Hirtelen nyitja ki a szemét abban a reményben, hogy elmúlik ez a kusza kavalkád, de a hangok továbbra is ott zúgnak a fejében. Rémülten veszi tudomásul, hogy kezét képtelen emelni, amikor homlokához kapná automatikusan a jobbját. Valami baj van.
- Ell? - szólal meg, bár hangja inkább krákogás csak, alig érteni rendesen még ezt a rövid szótagot is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=510567#post510567][b]Axel Sjölander-Wayne - 2015.08.29. 22:30[/b][/url]

Lorelai K. Riviera
hajnali fél hat, VAV után

Kinyitja a szemét, majd be is csukja, közben pedig mindössze annyit sikerül szempillái között kipillantva megállapítania, hogy minden fényes és fehér, akárhol is van éppen. Ijesztő. Ismét kinyitja a szemét résnyire, de a kép csak nem változik. Határtalan fehér felületet lát maga előtt és fényt, de minél tovább próbálja nyitva tartani a szemét, annál elviselhetőbbé válik és arra is rájön, hogy tulajdonképpen fekszik és a mennyezetet bámulja hosszú percek óta, mintha csak a mennyek kapuja lenne, bár neki se lesz oda bejárása, ezzel tisztában van. Meg akkora szerencséje sem, vagy éppen pech, nézőpont kérdése. Megpróbálja oldalra fordítani a fejét, de ez az egyszerű, természetes kis mozdulat is fájdalommal jár. Mi a fene történt egyáltalán? Nem igazán tudja, hogy került ide, de még azt sem, hogy pontosan hol van. A hálószoba mennyezete nem kifejezetten így néz ki, azt kizárja. De akkor mégis hol a fenében van. Ismét lehunyja a szemét, megpróbál visszaemlékezni bármire, amiből rájöhet, hol van, esetleg megmagyarázza, mit keres itt. Az rémlik, hogy az este úgy érezte, levegő kell. Levegő, szabadság, adrenalin. Repülni indult. Határozottan emlékszik arra, hogy elővette a seprűjét, pedig már nem is tudja, mióta nem ült rajta. Talán az utolsó rellonos kviddicsedzés volt a neves alkalom, amikor még repült vele, mielőtt még a dobozába került volna hosszú időre. Sötét volt, erre is emlékszik, felhős égbolt, hűvös levegő, időnként hirtelen felerősödő őszi szél, ő meg csak úgy repülni indult vakon, mert az eddigi intenzív dühe most mintha már önmaga ellen fordult volna a világ helyett. Egyéb nem jut eszébe, hiába próbálkozik. Összekuszálódnak a dolgok. Rémlenek töredékek, de összekuszálódnak már és nem sokat bír kihámozni belőlük. Valami reccsen. Darabokra törik. Fa. Határozottan olyan a hang, mint amikor fa zúzódik darabokra. Sebesség. Zuhanás. Rossz álom. Ez csak rossz álom lehet. Hirtelen nyitja ki a szemét abban a reményben, hogy elmúlik ez a kusza kavalkád, de a hangok továbbra is ott zúgnak a fejében. Rémülten veszi tudomásul, hogy kezét képtelen emelni, amikor homlokához kapná automatikusan a jobbját. Valami baj van.
- Ell? - szólal meg, bár hangja inkább krákogás csak, alig érteni rendesen még ezt a rövid szótagot is.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=510785#post510785][b]Lorelai K. Riviera - 2015.08.30. 15:42[/b][/url]

Axel Sjölander-Wayne

Murphy törvényei tökéletesen működnek. Elég egy nyugodt, elcsigázott gondolat tőlem, miszerint egész békés a mai éjszakai műszakom és máris minden a feje tetejére áll. Nem mintha annyira bánnám, szeretek segíteni és jobb, mint unatkozni, de valahol sajnálom az összes beteget. Azt hittem, túlléptem már minden ilyesmin, hogy sikerült felülemelkednem a gyermeteg érzéseimen és teljesen a hatékonyságra koncentrálni. De nem, még nem vagyok tökéletes, még erősödnöm kell hozzá.
Még rá akarok nézni mindenkire, akit éjszaka hoztak be, mielőtt hazamegyek. Túl lelkiismeretes vagyok, tudom, de ez az én egyik szokásom. Éppen elhaladnék az egyik névtelen beteg mellett, mert nincs még mindig ébren, amikor meghallom a halk hangot magam mögül. Visszafordulok, leeresztem barna tekintetem az ágyra, nézem, ahogy keres valamit szemeivel. Tudom mit érez. Fél, kétségbeesett, össze van zavarodva. Keres bárkit, bármit, amibe most belekapaszkodhat, egy biztos pontot. Nagyot sóhajtok.
- Jó reggelt - lépek közelebb az ágyához, hogy lásson engem. - Lorelai Riviera vagyok, gyógyító. Kérem, próbáljon meg nem mozogni.
A legjobb lesz, ha most nem ficánkol sehová. Közben kénytelen vagyok elvégezni a gyors vizsgálatokat. Meghallgatom a légzését, a szívét, megnézem a pupilla reflexet, megkérdem, hány ujjamat mutatom neki. Szokásos, rutin dolog, de úgy tűnik, nincsen agyi károsodása így első blikkre. Az jó hír, eddig még nem volt alkalmam ezt leellenőrizni nála. Egyelőre nem akarok az emlékeiben turkálni, szóval fel sem hozom a balesetet. Ha esetleg nem emlékszik, pánikba esik, ezt pedig még nem akarom.
- A Fővárosi Mágikus Baleseti és Rontáskúráló Ispotályban van éppen, jó kezekben, ne aggódjon - nyugtatom őt, amennyire egyelőre tőlem telik, de ez annyira sablon szöveg és annyiszor elmondtam már. Nem tudom, szerintem érződik rajta, hogy ismét, ugyanaz a monoton nyugtatgatás, amit már olyan régóta csinálok. Talán kicsit lelkesebbnek kéne lennem és tényleg szívvel-lélekkel csinálni, de az túl sok lehetőséget adna nekem a hibázásra. Az pedig nem opció.
- Hogy hívják? - úgy döntök, ez az a kérdés, amit mégis fel kell tennem neki, csak hogy tudjam, hogy szólítsam őt.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=510864#post510864][b]Axel Sjölander-Wayne - 2015.08.30. 18:25[/b][/url]

Lorelai K. Riviera

Tegnap még VAV-ot írt, hogy ősztől jelentkezhessen aurorképzésre. Vagy az tegnap előtt volt? Fogalma sincs tulajdonképpen, hogy milyen nap van ma, lehet, hogy nem is tegnap előtt volt, hanem sokkal régebben, vagy éppen csak pár órája, ez a fény nem árulja el még a napszakot sem, sajnos. Azt sem tudja, hol van. Talán van itt valaki, aki válaszolhatna a kérdéseire. Kimondja az első nevet, ami eszébe jut, reménykedve, hogy a fiú itt lehet mégis valahol a közelben, de nem érkezik válasz, pedig hallja, hogy mozgás van. Valaki itt lépked, majd megáll. Lehetséges, hogy visszafordul éppen, de nem tudja biztosan. Talán haragszik valamiért, azért nem válaszol? A szíve hevesebben ver, de lehunyja a szemét és megpróbál megnyugodni, amikor mégis megszólal valaki. Ezt a hangot ismeri. Nem kell kutakodnia, azonnal tudja, hogy ez a ragálytan tanárnő. Bár nem volt alkalma közelebbről megismerni, de hallotta már a hangját az iskolában, nem is egyszer, a név pedig csak megerősíti az igazában. Ismét kinyitja a szemét, és kérdőn emeli a nőre zöld tekintetét, ha már közelebb merészkedik hozzá, hiszen a fel sem tett kérdéseire még mindig nem tudja a választ, csak annyival van tisztában, hogy kihez is van szerencséje. Ennyi erővel azonban nem csak a gyengélkedőn lehet, esetleg az ispotályban, hanem a nő kísérleti laboratóriumában is, ha netán van olyanja. Már összeszedi az erejét, hogy ismét nekifusson a beszédnek, hátha most inkább lesz érthető és kevésbé egy egy éppen kiszenvedő állat halálhörgésére emlékeztető, amikor mégiscsak megtudja, hol van. A Baleseti és Rontáskúráló Ispotályban, a Fővárosban. Nem kicsit messze Bogolyfalvától. Ide meg hogy került? Felteszi magának a kérdést, de nem tudja a választ. Ennyire messze elrepült volna? Nem emlékszik. Egyáltalán nem emlékszik még arra sem, merre indult, arra még kevésbé, merre járt, és hogy mi történt aztán, az végképp teljes homály. A válasz nélkül maradó kérdései folyamatosan gyűlnek, ami nyomasztó és idegesítő is, egyre inkább összezavarodik.
- Axel - nyögi ki a nevét, ha már kérdezi a nő - Sebastian... Sjölander... Wayne - több részlet is lesz belőle, mire sikerül a teljes nevét közölni, de úgy érzi, egyetlen keresztnév mégiscsak kevés.
- Mi... mi történt? Miért... vagyok itt? - kérdezi aztán, mert úgy érzi, megnyugtató lenne tudni a választ, több kérdésétől is megszabadulhatna, szinte biztos ebben.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=510870#post510870][b]Lorelai K. Riviera - 2015.08.30. 18:46[/b][/url]

Axel Sjölander-Wayne

Ahogy meghallom, hogy ébredezik, a fiú mellé lépek. Mintha ismerős lenne az arca, de nem hagyott bennem mély nyomot, nem jut eszembe, hol találkoztam már vele. Talán egyszer már volt valamiért itt, az ispotályban, ki tudja. De azért megragadom az alkalmat, bemutatkozom neki, és elmondom, hol van. Ahogy minden egyes alkalommal teszem, ilyen helyzetekben. Aztán megkérdezem a nevét is, hátha az még könnyedén megy neki. Majd később jön egy nővérke és feljegyzi az összes adatot, amit tud magáról, de most még nem fárasztom ilyesmivel. Pihennie kell, szóval nem is akarom nagyon felzaklatni.
- Üdv, Axel - szakítok helyből a szokásommal, miszerint mindig magázódok, hátha ez kicsit megnyugtatóbb számára. És próbálok vele nagyon kedves lenni meg figyelmes, az az első pár perc a legijesztőbb az ember számára. Főleg, hogy nemsokára talán elkezdi érezni a tompa fájdalmat is, amin nem tudunk jobban segíteni.
- Hát rendben - sóhajtok, amikor arról kérdez, hogy került ide. Én nem akartam egyből ezzel kezdeni, de érthető, ha kíváncsi. Egy laza mozdulattal elveszem a kórlapot, ami az ágyánál pihen, belelapozok.
- Az éjjel hozták be, az ispotálytól nem messze találták meg ájultan. Egy törött seprű volt maga mellett, több csontja is eltörött, zúzódásai voltak, illetve egy belső vérzése, ezeket már mind kezeltük, de tudja, nem könnyítette meg a dolgunkat - olvasom fel neki monoton hangon, mi történt, aztán a végén hozzáteszem a véleményem is egy sóhaj kíséretében. Hoppá, én tegezni akartam, de nem megy. Hűvös a pillantásom, nem szánakozó, apró mosolyom pedig távolságtartó, ahogy rápillantok. Sajnos én vagyok jelenleg az egyetlen, aki segíteni tud neki. Rosszul járt. Lerakom a lapot, vissza a helyére, majd közelebb hajolok a másikhoz, szigorú tekintettel pillantok rá.
- Mr. Sjölander, igazán elmondhatná, mi a fenét gondolt. Árulja el kérem, mi vitte rá arra, hogy éjszaka repdessen? Akár pár mugli is megláthatta magát, annak pedig lesznek következményei - szemrehányóan jegyzem meg neki. Nem mintha annyira kedvem lenne hozzá, mert nem vagyok az anyja. De mindkettőnknek jobb lenne, ha legközelebb nem csinálna ilyesmit és nem itt kötne ki, ilyen állapotban.
- Esetleg valaki, akit értesíthetek? - egy könnyed, csevegő kérdés még a végére.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=511411#post511411][b]Axel Sjölander-Wayne - 2015.08.31. 13:14[/b][/url]

Lorelai K. Riviera

Emlékszik a nevére, bár egyben elmondani kissé nehezére esik, de megszakításokkal csak sikerül. Úgy érzi, lassan visszatér a hangja, ezzel egyidejűleg viszont valami tompa fájdalmat is elkezd érezni. Nem vészes, de még ha lesz is erősebb, nem tervez visítva könyörögni morfiumért, ezt már most eldönti. A nő legalább ismerős, kvázi, mert hiszen az iskolában tanár, lehet, hogy a gyengélkedőn is összefuthattak volna, ha úgy van szerencséje. Talán még választ is ad a kérdéseire, például arra, hogy mi történt. Nem tűnik túlságosan lelkesnek, amikor tényleg felteszi neki a kérdést. Hirtelen még ijesztő is lesz, elvégre Axelnek elképzelése sincs róla, hogy jutott ide és ha ennyire nem mondaná el önként és dalolva a nő, csak kényszerből válaszol, ha már hozzá intézte a kérdését, akkor az cseppet sem lehet valami jó dolog. Megpróbálhatna még mindig az emlékeiben kutatni, hátha magától is rájön, de nem igazán rémlik a már bevillant részleteken túl semmi sem.
- Óóó - nem futja többre, értelmesebb válaszra. A sötétben biztos nekiment valaminek, amire nem figyelt. Nagyszerű. A szerzett sérülésekre már nem is emlékszik a beszámoló végére, inkább a kellemetlen érzés marad meg, amit azok említése előidézni képes. Vállveregetést érdemelne, tudja ő is, vagy egyenesen tapsot, hogy ennyire szépen elintézte magát. A repülésnek már a gondolatától is elfogja valami eddig ismeretlen félelem és itt fekszik, mozogni sem bír. Mégis hány törést szedhetett össze? Inkább nem kérdez rá.
- Sjölander-Wayne - javítja ki automatikusan a nevét, közben meg a mennyezetet bámulja. Tessék, már le is hordják. Nem gondolkodott tisztán, egyáltalán nem is gondolkodott, de nem kezd neki magyarázni a bizonyítványát. Szabadulni szeretne innen hirtelen, vagy legalább az oldalára fordulni, de még az sem megy, az imént közölték, hogy ha lehet, ne mozogjon.
- Nem tudom. Levegő kellett - válaszolja kissé félvállról, de a pontos választ még ő sem tudja. Egy ideje már így is olyan, mint a bolygó hollandi, nem találja a helyét, folyton tesz valami marhaságot, vagy túlgondolja a dolgokat, vagy nem gondolkodik, a lényeg, hogy sehogy se jó semmi. Elliot is biztos haragudni fog, a szülei... velük kezdődött minden, de az anyja sem fog repesni örömében, Annie sem. Már el is kezdi fogalmazgatni magában, hogyan is magyarázza meg ezt, ám a kérdés felriasztja és a félkész mondatok összekuszálódnak.
- Értesíteni? Van. A párom, Ell. Elliot Sjölander-Wayne - válaszol végül úgy döntve, hogy az anyjának és a testvéreinek éppen elég, ha megbirkóznak az apja halálával, ezzel mégsem kell felzaklatni őket. Elliot-ról nem tudja, hogy mennyire fog haragudni, szóba áll-e majd vele egyáltalán, ha értesítik, hol is van és miért, de legalább tudjon róla.
- Mikor mehetek haza? - kérdezi aztán még gyorsan attól tartva, hogy mindjárt egyedül marad, mert igenis fontosnak érezni tudni, hogy mennyi ideig számítson itt tartózkodni.  

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=523666#post523666][b]Lorelai K. Riviera - 2015.09.26. 11:24[/b][/url]

Na jó, nem tudom, pontosan miért foglalkozom vele ennyire. Nem szoktam így beleásni magam a motivációkba, nem szoktam tanácsokat osztani, vagy bíráskodni. Ennek egyszerű az oka, nekem nem ez a feladatom. Nem vagyok auror, sem bíró, de még csak az anyja sem. De a válasza egyszerűen felháborító. Érzem, ahogy megfeszülnek a vonásaim, ahogy próbálom visszafogni őket, hogy ne legyen túl hűvös és ellenszenves a megjelenésem. De nem állom meg, hogy ne válaszoljak neki őszintén.
- Remek, ez esetben, Mr. Sjölander-Wayne, legközelebb menjen ki az udvarra és szívjon egy kis friss levegőt, és ne csináljon hülyeséget, hogy aztán velünk rakassa össze magát - mert ez arcátlanság, így szólna a mondat vége, amit már tényleg nem engedek meg magamban. Így is folyamatosan az jár a fejemben, hogy nem kéne, ezt nem kéne. Nem úgy vagyok itt, mint Lorelai Riviera, hanem gyógyítói minőségemben és ez bizonyos viselkedési normákat követel meg tőlem. De annyira felháborító ez a hozzáállás. Persze, kell egy kis levegő, talán részeg is, vagy csak megrészegült valamitől, éjszaka repül, megláthatják a muglik... idáig nem az én gondom. De attól kezdve, hogy összetöri magát, és itt köt ki az ispotályban, máris az én felelősségem. Átrakja a terhet a vállamra. Oké, megcsinálta ezt, és most az én feladatom, hogy helyrehozzam, tőlem várja el mindenki, hogy normális életet élhessen újra. És ez annyira, de annyira nem fair. Ennek ellenére megállom, hogy ne tegyek rá több megjegyzést, inkább értesítendő személy után kérdezek.
- El-li-ot... - motyogom, miközben leírom a nevet, aztán rápillantok. - Rendben, amint módunkban áll, küldünk neki baglyot.
Próbálom, nagyon próbálom úgy csinálni, hogy a véleményem ne látszódjon meg a viselkedésemen, de nem teljesen sikerül. Kicsit távolságtartóbb vagyok vele, mint eddig voltam és nem tehetek róla. Annyira objektív akarok maradni, úgy kezelni, mint a többi beteget, annyira nagyon... de be kell ismernem, hogy nekem is vannak korlátaim. Hogy nem tudom úgy sajnálni őt, mint egy szerencsétlent, aki saját akaratán kívül lett baleset áldozata. Aki nem magának csinálta ezt.
- Még pár napig mindenképpen boldogítani fog minket, de szerintem az egy hét is lesz - saccolgatom, mert minden attól függ, milyen ütemben gyógyul majd. De ennyivel nem lenne megelégedve, ő valami időpontot várt, meddig kell itt feküdnie és bámulnia a plafont. Valóban súlyosak a sérülései, de már túl van az életveszélyes állapoton, most már csak lábadoznia kell, csontokat forrasztgatni, zúzódásokat gyógyítani, erősödni kicsit.
- Szüksége van még valamire, Mr. Sjölander-Wayne?