A mágusok által létrehozott ispotály 1930-ban nyitotta meg kapuit a Budai vár alatt. Az ország legnagyobb hasonló létesítményeként kifejezetten a nem fertőző jellegű mágikus nyavalyák, balesetek és rontások kezelésére szakosodott.

Megnyitását követően alig egy évtizeddel azonban a Magyar Mágiaügyi Minisztérium a mugli kormánnyal való együttműködés jegyében, a háború idejére az intézmény kisebb, 2000 m2-es területét átengedte a varázstalan betegek és orvosaik számára. A két intézmény, a muglik által üzemeltetett Szükségkórház és a mágusok által látogatott Ispotály összesen két alkalommal, évekig működött békében egymás mellett, a rejtettséget bűbájokkal biztosítva.

A béke rég beköszöntött már, ám a mugliknak adományozott területet az Ispotály máig nem vette vissza. Az egykori szükségkórházban jelenleg Magyarország legnagyobb viaszfigura-kiállítása várja a varázstalan érdeklődőket, egyáltalán nem zavarva a mellette továbbra is működő Ispotályt.

A látogatók a Budai várban található Vörös Sün fogadó előterében álló kandallón keresztül juthatnak az intézménybe.

A hely jelentősége ma:
Magyarország legnagyobb Ispotálya, a súlyosabb betegek az ország minden pontáról idekerülnek. Leginkább ambuláns ellátásra szakosodott, a hosszasabb kezelést igénylő, elfekvő betegeket az Északi- Középhegységben található intézmények egyikébe küldik tovább.

Érdekességek:
Az aurorok, sárkánykutatók és egyéb veszélyes munkát végzők számára külön kórtermek állnak rendelkezésre, leginkább azért, mert az említett betegek a sebeikkel való hencegés miatt túlságosan zavarják más sérültek nyugalmát.

Úgy nagyjából 3-4 napja sikerült baglyot váltanom a Fővárosi Ispotállyal a húgom ügyében. Ebbe a világért se akartam Ninát belerángatni, így a szobámból, vagyis a kastélyból üzentem nekik, hogy ha még nem dobták ki a cuccait, úgy odamennék átvenni azokat. Nem sok mindenről van szó tudomásom szerint, hacsak Ginny nem rejtegetett valami nagyon furcsa dolgot a bőre alatt. Péntek van, s alig múlik el dél, mire odaérek a korábban Szükségkórházként működő épületegyütteshez. A levélben értesítettek az eljárásról, hogy hogyan kell ide bejutni, kit kell megkérdezni, mit kell mondani, így hamarosan odaérek a recepcióhoz, vagy mi a csudához. Sötét színű, kényelmes farmer van rajtam, sötétkék inggel, mely precízen be van tűrve a nadrágba, egy fekete övvel átfogva, az egész tetején egy fekete, kissé szakadt bőrdzseki. Furcsa volt reggel belenézni a tükörbe s realizálni, hogy még mindig nem változott semmi, ugyanolyan megnyúlt a pofám, feketés a hajam és manó füleim vannak. Pompás. Pedig már jó ideje iszom azt a löttyöt, amit hetekkel ezelőtt felírtak a számomra azzal a biztos jeligével, hogy ez hamarosan helyre fogja hozni azt a bajos rontást, ami miatt a százfűléfőzet eredménye rám égett. De ez most lényegtelen, jelenleg itt állok a recepción, ahol egy rövid, szőke hajú mosolygós hölgy kérdezi jövetelem okát. Szépen elregélem neki, hogy egy halott rokonom tárgyait szeretném összeszedni. A névkártyája alapján Ivett a türelmemet kéri, feláll a kényelmesnek tűnő székből és egy hátulsó ajtón át eltűnik. Bizonyára megy szólni valakinek, esetleg megkér egy jártasabb kollégát, hogy kísérjen el abba az irányba, ahol megtalálom a motyóját. Ginny. Mélyet sóhajtok, majd eszembe jut, hogy ma még a cigarettát is elfelejtettem, holott ott nyugszik a zsebemben. Először csak legyünk ezen túl, aztán jöhet a füstölés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=456305#post456305][b]David Bennett - 2015.01.23. 12:28[/b][/url]

Úgy nagyjából 3-4 napja sikerült baglyot váltanom a Fővárosi Ispotállyal a húgom ügyében. Ebbe a világért se akartam Ninát belerángatni, így a szobámból, vagyis a kastélyból üzentem nekik, hogy ha még nem dobták ki a cuccait, úgy odamennék átvenni azokat. Nem sok mindenről van szó tudomásom szerint, hacsak Ginny nem rejtegetett valami nagyon furcsa dolgot a bőre alatt. Péntek van, s alig múlik el dél, mire odaérek a korábban Szükségkórházként működő épületegyütteshez. A levélben értesítettek az eljárásról, hogy hogyan kell ide bejutni, kit kell megkérdezni, mit kell mondani, így hamarosan odaérek a recepcióhoz, vagy mi a csudához. Sötét színű, kényelmes farmer van rajtam, sötétkék inggel, mely precízen be van tűrve a nadrágba, egy fekete övvel átfogva, az egész tetején egy fekete, kissé szakadt bőrdzseki. Furcsa volt reggel belenézni a tükörbe s realizálni, hogy még mindig nem változott semmi, ugyanolyan megnyúlt a pofám, feketés a hajam és manó füleim vannak. Pompás. Pedig már jó ideje iszom azt a löttyöt, amit hetekkel ezelőtt felírtak a számomra azzal a biztos jeligével, hogy ez hamarosan helyre fogja hozni azt a bajos rontást, ami miatt a százfűléfőzet eredménye rám égett. De ez most lényegtelen, jelenleg itt állok a recepción, ahol egy rövid, szőke hajú mosolygós hölgy kérdezi jövetelem okát. Szépen elregélem neki, hogy egy halott rokonom tárgyait szeretném összeszedni. A névkártyája alapján Ivett a türelmemet kéri, feláll a kényelmesnek tűnő székből és egy hátulsó ajtón át eltűnik. Bizonyára megy szólni valakinek, esetleg megkér egy jártasabb kollégát, hogy kísérjen el abba az irányba, ahol megtalálom a motyóját. Ginny. Mélyet sóhajtok, majd eszembe jut, hogy ma még a cigarettát is elfelejtettem, holott ott nyugszik a zsebemben. Először csak legyünk ezen túl, aztán jöhet a füstölés.

[url=https://bagolyko.varazslat.net/index.php?p=forum&sp=tpage&topic=1585&post=461819#post461819][b]Lorelai K. Riviera - 2015.02.05. 16:05[/b][/url]

Újabb hosszú nap, az iskola gyengélkedőjéről egyből ide jöttem. Annak ellenére, hogy fáradt vagyok és hisztisnek kéne lennem, fel vagyok dobva. Mitől? Intenzív érzésektől, amik átjárnak, hiszen az egyik kedvenc betegem ma hazament. Részben örülök neki, hogy jól van, de az öreg, kissé flúgos mágus kicsit hiányozni is fog. Régóta volt már itt velünk, az egész személyzetet ismerte, a felét el is csábította. Ernő bácsitól való búcsú kellemes volt, útjára eresztettük az öreget és megfenyegettük, hogy ha a közeljövőben visszajön, nem csempészik majd neki senki töklevet, ő pedig roppant mód megijedt, mit ne mondjak.
Az unalmas papírmunka fölött merengek el az emlékekben, abban, mennyire keserédes ez az érzés. Hogy vajon az öregember, akinek elmondása szerint nincs már senkije, hogyan tudja így ujja köré csavarni az embereket? És ha egyszer már mindenki megkedvelte, hogy bír ilyen könnyen továbblépni? Érdekes dolog és jelenleg sokkal jobban leköt ezen morfondírozni, a pennáról a tinta csak csöpög a papírra, mert nem írok vele.
Aztán Ivett jön be, én pedig felkapom a fejem, figyelem, amit mond. Bólintok neki, hogy mindjárt megyek, elrakom a dolgokat a helyére, majd hazaviszem és megcsinálom éjjel. Egy rokon jött az elhunyt holmijaiért. Egy újabb lelki kaland az Ispotály falain belül, ezúttal kevésbé felemelő, kedves emlék.
- Jó napot. - Köszönök a férfinek, egy udvarias biccentés kíséretében, kimért vonalakkal pillantok végig rajta. Nem látok annyira sok gyászoló embert, inkább reménykedőt, de hiába nem néz ki úgy, mint aki készül telesírni a vállam, hiába nincs teljesen feketében. Szomorú.
- Lorelai Riviera vagyok, gyógyító, kérem kövessen. - Bemutatkozás, utasítás, könnyedén, mintha nekem olyan hihetetlenül könnyű lenne minden. Ez az egész. Pedig nem az, de annak a látszatát keltem, magabiztos vagyok, távolságtartó és így lesz a legjobb mindenkinek. Nem ismerem, őszinte, mély sajnálatra nem vagyok képes, a lesajnáló, szánakozó pillantásokból meg gondolom nem kicsit van elege.
- Megmondaná az elhunyt nevét? - Kérdezem, kell majd az övé is, de először az elhunyté. Jó, nem egyszerű. Nekem sem, de túl kell esni rajta, szóval megállok a kérdéses ajtó előtt és szembefordulok vele.